Merítés

Az a nyári olvasáskampányom, amelynek során újból mélyre merültem a sci-fi irodalom selymes tengerében, kizárólag kellemes meglepetéseket hozott. A tőlem telhető legtöbb oldalról támadtam: külföldi sci-fi, azon belül nyugati és keleti is, hazai sci-fi, folyóirat, angol nyelvű eredeti mű, illetve a mindezekhez kapcsolódó online háttéranyag. Életre szóló ismeretségeket kötöttem szerzőkkel és művekkel, az őt megillető helyére került néhány író, sőt, különféle összefüggések nyomán újak is merültek fel az idő halovány körvonalú hullámverései közül. Igazság szerint, a merítés olyan széleskörű volt, hogy akár még számomra érdektelen darabok vagy szerzők is jöhettek volna szembe, de a válogatásban igen nagy segítséget nyújtott a könyves közösségi hálózat, a moly.hu, így könnyedén át tudtam lépni az érdeklődésemen kívül álló darabokat. Nem gondolom, hogy a moly.hu előrébb lenne azzal, hogy megemlítem őket, de mindenképpen megérdemli, a kezdeményezés számomra több értéket képvisel, mint bármely más közösségi rendszer.
Az már csak a slusszpoén, hogy a Philip K. Dick olvasási folyamom nyomán az Ubik című regényről keletkezett könyvértékelésem bekerült a moly.hu augusztusi sci-fi Merítés rovatába (ezt ezúton is köszönöm!). Az értékelés az eredeti oldalon kívül itt is olvasható:

statements_583577

moly.hu sci-fi Merítés – 2015 augusztus >>
@zbarta – Ubik >>

Végeztem a(z) Ubik-al… Nos, eleinte nem győztem eléggé gyorsan olvasni arra nézve, hogy vajon mi alakul majd ebből ki, aztán meg nem bírtam olyan lassan olvasni, hogy addig tartson, ameddig én szeretném! Csúszkáló valóságok… Jelen esetben már az a valóság is elcsúszott a jelenleg ismerthez képest, amelyben a történet fészkel. Nem szeretnék sem tartalmi sem világbeli leírásokat megosztani erről a regényről (az ötcentesre nyíló ajtó/hűtő már úgyis közkincs – na de milyen ötcentes?!), mindössze annak a szavazásnak az igazát erősítem meg én is, amelyik szerint PKD ún. “legjobb” regénye az Ubik. Így igaz, ez az egyik legjobb! Szerény – mindössze 6 kötetes – PKD olvasással a hátam mögött viszont áttüremkedik olvasmány-valóságom lepelén néhány szál, amely a Visszafelé világ, a Kizökkent idő vagy a Figyel az ég felől erősítik az Ubik kimerikus szövetét. Amennyiben egy-egy regénymintával gazdagabban kezdünk el Ubik-használók lenni, már mást fog mutatni az összkép, más valóságból más valóságba haladunk bele – és valamennyi rabul ejt. Vigyázat tehát, az Ubik függőséget okoz!

A dolgok folytatódnak: számos olyan könyvre figyeltem fel a közösségi oldalon, amelyeket az idén mindenképpen elolvasok majd, többet már be is szereztem: China Miéville: Konzulváros, William Gibson: A periféria, Adrian Barnes: Álmatlanok, Dmitry Glukhovsky: Futu.re, de természetesen vannak a sci-fi műfajon kívüliek is: Guillermo Orsi: Szent Város, José Saramago: Halálszünet.

2015nyarikonyvek

És persze a PKD-életmű…

Mostanában ennyien olvasták: 890

Hasonló bejegyzések:

Az utolsó busz

Íme egy novella a halált követő állapot néhány zavaros órájáról. Ahogy mondani szokták: élj úgy minden nap, mintha az lenne az utolsó, mert egyszer tényleg az lesz. A történet főhősének elkövetkezik ez a nap, bár nem egészen így képzelte el. Hogyan tovább?
A történet az alábbi képre, vagy a linkre kattintva olvasható.

Fájdalom, távoztál

Barta Zoltán: Fájdalom, távoztál
(Minden jog fenntartva!)

A story of some confused hours, after someone’s own death. According to the proverb, live every day as if the last, because someday it will be the last. The key figure of that history reached its last day – but he thought not to happen this way.

Mostanában ennyien olvasták: 1093

Hasonló bejegyzések:

Csúszás és Magnitúdó

MagnitúdóAz egyetlen személyes emlékem, ami Balogh Bénihez köt, nem más, mint egy író-olvasó találkozó a sátai könyvtárban. A szomszéd faluból, Nekézsenyből elszármazott író talán éppen a falvak földrajzi közelsége miatt tartott műveiről közönségtalálkozót Sátán, bár az esemény apropójára pontosan nem emlékszem, hiszen alig lehettem valamivel több tíz évesnél. Ha a mester biografikus adataiban tallózunk, azt állapíthatjuk meg, hogy első három könyve, a „Gyöngyhúrú citera” című meseregénye 1958-ban, a bükki mondákat tartalmazó „Éleskővár kincse” című műve 1971-ben, míg a „Vidróczki a nevem!” című életrajzi regénye 1979-ben jelent meg. Logikusan ez az utóbbi könyv megjelenése lehetett az író-olvasó találkozó szervezésének oka – és időpontja (valamikor tavasszal).
Ami visszamaradt ebből a rendezvényből az emlékeim között, nem más, mint az, hogy – a magam egykori gyermek módján – mindent tudni szerettem volna arról, hogy mi tesz egy embert íróvá, milyen egy író, és mi különbség a hétköznapi ember és egy író között. Célomnak megfelelően elég sok kérdést tettem fel, a találkozó bizonyos részében csakis én kérdeztem lelkesen a mestert, Bözsi néni, a könyvtáros már nem győzött csitítani, hogy más is szóhoz jusson.

Annak az izgalmán kívül, hogy egy élő, eleven íróval lehetett az ember egy légtérben, sőt, egészen közel hozzá, elhomályosította a mester válaszainak lényegét. Nem tudom tehát, hogy jól kérdeztem-e, illetve jól használtam-e fel a válaszként kapott információkat. Mindenesetre most, harmincöt évvel később, hasonló – vagy talán azonos – motívumra bukkantam egyik saját írásom és Balogh Béni „Szivárvány a Sajó felett” című életrajzi gyűjteményében (1987-ben jelent meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál). Az azonosság nem más, mint a Bükki Hegyhát egykori fő ütőereként számon tartott – ma már itt nem üzemelő – Eger-Putnok vasúti szárnyvonal egyik helyi szakasza. Balogh Béni így ír róla a fent említett könyvének „Karácsony a hegyek között” című fejezetében (144. oldal):

„Amíg így töprönködtem, beszuszogott a vonat a Sáta és Kiskapud* közötti alagútba. Itt elég lassan haladt, mert a közelében volt az úgynevezett „csúszás”. A hegyoldali, magas vasúti töltés már akkoriban elkezdett csúszni. Majdnem ötven év telt el, de a töltést azóta is állandóan javítják. Száz szerencse, hogy idáig még nem csúszott le az egész a várkonyi völgybe!
A sátai megálló után alig egy jó negyedóra telt el, amikor megérkeztünk falum állomására, Nekézseny-Sátára.”

A fentiektől teljesen függetlenül (ezt a részletet 2014-ben, a napokban ismertem meg Balogh Bénitől) írtam erről a területről 2012-ben. Az én “Magnitúdó” című írásom alapállása persze egészen más, mint Balogh említésszerű részletéé. Én – talán egy egészen közeli figurát megszemélyesítve – a Bükki Hegyhátat elhagyni nem akaró (nem tudó) szegényembert helyeztem a „csúszás”-ba, aki végül nem a várkonyi völgybe, hanem egészen az „Úratya” kebelébe csúszott egy könyörtelen napon, éppen annak a vasútnak a maradványait szedegetve, amelyről Balogh Béni a fenti idézetben írt.

Írásom, a Magnitúdó itt olvasható (megjelent A Főnix Dala antológiában, 2013-ban).

*Kiegészítés: Kiskapud, a település nélküli vasúti megállóhely.
Sokan nem tudják, hogy az Eger-Putnok vasúti szárnyvonal nem érintette Ózdot, csak majdnem. A szárnyvonal Ózdhoz legközelebb eső pontján, a királdi és putnoki bányákhoz vezető útvonal mentén, Királd előtt létesítettek egy megállóhelyet, Kiskapudot, ahonnan akár busszal, akár gyalog el lehetett érni Ózdot, amely innen csupán néhány kilométer járásra esik.  Ózdra természetesen létezik vasúti csatlakozás Putnok felől (másik vonalon) ma is, viszont a ma már nem működő Eger-Putnok szárnyvonal Kiskapud felőli néhány kilométeréhez képest az a másik szakasz óriási idő- és távolságbeli kerülőt jelentett a vasúton közlekedőknek. Ma a kiskapudi vasúti megállóhely egy vasút, település, vagy bármi más nélküli mementó. Balogh Béni így ír Kiskapudról a “Szivárvány a Sajó felett”-ben (1937-es állapot):

“Épp ez idő tájban ért a vonat Kiskapudra. Ez a vasútállomás tulajdonképpen egy helység nélküli megállóhely volt. Azért létesítették, mert abban az időben idáig utaztak vonaton, és innen gyalog kutyagoltak be Sajóvárkonyba és Ózdra.”

Az Eger-Putnok vasút 105 éve >>
Balogh Béni >>

 

 

Mostanában ennyien olvasták: 1328

Hasonló bejegyzések:

Ugrások

Meggyőződésem, sőt, személyes tapasztalatom az, hogy az emberi elme jóval többre képes a háttérben, mint ahogy azt a mindennapokban az átlagember használja. Ha nem kapargatjuk meg a jelenségek felszínét, a dolgok megmaradnak a “csoda” szintjén. Amikor a téma előkerül, a beszélgetés talán zsákutcába fut, esetenként lemondó legyintésbe, közhelyes tréfába torkollik a dolog. Ugyanakkor kár lenne arról megfeledkezni, hogy velünk élő jelenségekről van szó, olyanokról, amelyek akár a legegyszerűbb emberekkel is előfordulhatnak. Egy kisebb csoda után jön a következő, majd még egy, azután a következő, végül arra a régi világra csodálkozunk rá, amiben azelőtt, a “csodák” előtt éltünk. Új életterünk most már nem más, mint a szellem anyag fölötti hatalmának tartománya.

Két rövid történetem a témában:
Ugrás hétfőn >>
Hipp-hopp >>

Mostanában ennyien olvasták: 780

Hasonló bejegyzések: