Állapotfrissítések 90+ éve – Egri pillanatok 15.

Különös véletlen folytán került a kezembe két régi képes levelezőlap, a történet annyira mindennapi, hogy nem is részletezem. Az egyik kép egy pétervásári utcakép a Községházával 1926-os, a másik az ózdi Olvasó színházterme 1927-es feladási dátummal, a képeslapok tehát több mint kilencven évvel ezelőtti időpillanatokat ejtettek foglyul.

A lapok közös pontja a címzett, bizonyos K.B., egri nagyságos úrleány, aki más-más úrtól kapta a fennmaradt két üdvözletet. A levelezőlapokra írt – ennél fogva nyílt – üzenetek túl sok mindent nem árulhattak el a címzett és a feladó közötti viszonyról, de ha megismerjük és továbbgondoljuk a leírtakat, az 1926 augusztusában született „állapotfrissítés” hordoz talán a barátinál is melegebb atmoszférát.

E képeslap ceruzával íródott. Rejtélye, hogy írója szerint az a „Terennei” (névmódosulatai: Kis-Terenne, Kisterenye, Bátonyterenye) váróteremben született, mégis az onnan mintegy 300 kilométerre, Békés megyében található Mezőhegyes postabélyegzője igazolja a feladást. Az úr teljes egészében, sőt, azon túlmenően is kihasználja a rendelkezésre álló csekély helyet a fontosnak gondolt információk tudatására: honnan hová tart és hogyan, hol van éppen, legfőképpen pedig, hogy milyen gondolatok foglalkoztatják írás közben. Jólértesültségéről tanúságot téve felhívja az úrleány figyelmét egy remek sporteredményre, az egri Bárány István aranyérmére, amely éppen azokban a napokban született az 1926 augusztusában Budapesten rendezett Európa Bajnokság 100 méteres gyorsúszás versenyszámban. A képeslap szövegnek szánt helye kevésnek bizonyul az üzenetnek, így a szöveg átfolyik a képet ábrázoló oldalra, ahol Pétervására település Községháza látható. Micsoda kivételes szerencse lehetett 1926-ban, hogy éppen a hódoló munkahelyét megörökítő képeslapot küldhet „kis falujáról” a kedvelt hölgynek, így vizuális megerősítésként X-el jelölheti a napi rutin helyszínét.

Kedves B.! 1926 augusztus (25?)
Itt ülök a Terennei váróteremben és várom a gyorsot, amelyik elvisz Buda-Pestre, közben dagad a keblem, mert olvasom a lapokból, Hazánk és Eger város büszkesége, Bárány megint megnyerte az európai bajnokságot. Egerből a korai vonattal (½ 5) jöttem el. Reggel 3-kor a pétervásári kollégám föllármázott, s vele el is jöttem, mert a későbbi vonatnál nem lett volna kocsim. Itt küldöm a kis falumat, az X jellel jelzett teremben tanítom a gyerkőcöket. Jól érzem magamat, csak egy kicsit álmos vagyok, mert nem tudtam aludni. A vonat visz Pestre, gondolatban meg Eger felé tartok… Szívélyesen üdvözli M.J.

A második levelezőlap, azaz állapotfrissítés már egy másik úrtól érkezett, 1927. szeptember 2. a dátuma. A szöveg fekete tintával, feltételezhetően töltőtollal íródott, témája pedig amolyan élére hajtogatott megfogalmazása egy olyan helyzetnek, amelyben az üzenő messziről hazalátogat, de nem minden rokon, ismerős számára tud időt szakítani a személyes találkozóra. Az előző levelezőlappal ellentétben itt minden világos és okszerű, első feltételezéssel a kapcsolat az úrleánnyal tán rokoni, nem túl közeli és nem is túl fontos, ezért nem jutott idő a látogatásra, talán majd legközelebb. Második feltételezés: a kapcsolat még túl friss, emberünk csendőr, rendőr, katona, tűzoltó vagy vasutas, aki munkája fontosságának kihangsúlyozása érdekében a távolabbi, magasztos célt szem előtt tartva – az óvatos lépések taktikáját választva – ezúttal inkább nem keresi fel személyesen a kedvelt hölgyet és családját. K.J. Ózdról tér haza Egerbe, ahonnan önmagát kimentve – kicsivel később – újra Ózdra kell utaznia, hogy felvegye a szolgálatot. 1927-ben a Salgótarjáni-Rimamurányi Vasmű Rt. éppen felfutóban volt, tevékenységéhez és annak kiszolgálásához nagy létszámú munkaerőre volt szükség, amelyet más vidékekről érkezett munkások, alkalmazottak, tisztviselők és állami alkalmazottak biztosítottak.

A levelezőlap képes felén – közismert nevén – az ózdi Olvasó igényesen kialakított belső tere látható, rajta K.J. magyarázó szövege: „És a pompás Terem a mi szinházunk s mozink.”


Míg az első képeslap írója szívélyesen üdvözli a címzett úrleányt, utóbbi szerzőnk már kész úriember, a nagys. Asszonynak is kézcsókját kéri átadni.
K.J. nevére a levelezőlap összefüggéseit tekintve, és főleg a név rendkívüli gyakoriságának köszönhetően nem találtam erre a momentumra vonatkozó dokumentált nyomot, feltételezhetően a fentebb jelölt munkák valamelyikét végezhette Ózdon.

Kedves B. – 1927 szeptember 2.
Ne rójja föl bűnömnek, hogy ily késve excusálom magamat. Az ok ugyanaz, mely arra kényszerített, hogy kedves társaságukat nélkülözzem – sajnos nálunk nincs kivétel az alól, hogy munkánkat adott terminusra feltétlenül felvegyük. Így végtelen sajnálatomra el kellett utaznom, ígérem azonban, hogy legközelebbi hazamenetelemkor pótolni fogom hibámat. Addig is kérem szíves elnézését. Kérem átadni kézcsókomat nagys. Asszonynak, s hasonló szíves kézcsókomat fogadja. KJ.
Ózd, 1927. IX. 2-án

Egri pillanatok 90+ évvel ezelőtt.



Mostanában ennyien olvasták: 209

Hasonló bejegyzések:

Vázlat egy “istenhátamögötti” faluról – 1957-ben

Vázlat egy „istenhátamögötti” faluról
(Szöveghű idézet az Északmagyarország 1957. július 19. napján megjelent 167. számából)

MAGYARORSZÁG talán legszebb vasútvonalán van a szóbanforgó falu: Sáta. Piciny a megállója, ahol az idegent megható panoráma fogadja. A vonat meredek lejtőkön, magas fennsíkok tetején, sötét alagutak mélyén kanyarog erre, merészen repítve utasait Eger és Putnok felé.
A falu két gyönyörű völgyben legyezőszerűen szétterítve fekszik, egyre merészebben nyújtogatva új házsoroktól alakított karjait minden irányba. Lakói vidám palócok, egyszerű, szorgos emberek.

Kissé távolról a falu képe igen festői. Háttérben az örökké kéklő Bükk csipkésszélű vidéke, előtérben lankás dombok és szeszélyes völgyek smaragdja, lent aranyló rétek perzsaszőnyegre kívánkozó pompás színe olvad itt össze szétbonthatatlan művészi kompozícióba. A falu közepén tarkálló vén platánok lombjait áttörő szép barokk-kastély égnek meredő karcsú tornyai, mint őrtornyok vigyázzák a táj csendes nyugalmát és békéjét.

A falu, közelebbről szemlélve már korántsem mondható ilyen egységesen, festőien szépnek.

Utcája elhanyagolt. A régi rómaiak idején a legrosszabb hadi út is jobb lehetett ennél. Kátyus, kikoptatott gödrök labirintusán át az autó és szekér úgy imbolyog, mint Noé bárkája a viharban…

A tanácsházát övező — valamikor régen gondozott, szép hősök kertje — ma olyan sivár és elhanyagolt, mint a libalegelő.

Ügy látszik, a legilletékesebbek keveset adnak a szépérzékre. Nekik nem szúr szemet e sivár kép, pedig szép környezetben az élet is szebb, a munka is vidámabb.

A falu közepén barokk-stílű kastély uralja a tájat. Ez a gyönyörű épület ingyen kínálja magát 12 év óta szanatóriumnak, üdülőnek, vagy intézménynek, de mindhiába. Csak ígérgetést és „kosarat” kapott eddig szegény feje! Parkját tönkretette az emberek nemtörődömsége, öncélú- gonoszsága és az illetékes vezetők tehetetlensége, s ma úgy áll ott kifosztva, mintha tatárjárás lett volna. Tető gerendáinak javarészét már elhordták, ódon falát a tetőről szabadon lezúduló eső mossa és omlasztja egyre kétségbeejtőbb biztossággal; belseje pedig olyan csúnya, hogy egy kicsit is igényes ember nem bírja gyomorral!

A kastély melléképületei eltűntek néhány év alatt. Egyesek jól jártak a temérdek anyaggal, de a falu szegényebb és sivárabb lett valamivel; pedig egy kis kőműves-kalkulációval orvoslakást, kulturházat építhettek volna e „Csák Máté szénája”-sorsra jutott anyagból!

Az ifjúság magára hagyva hányódik, korcsmák és templomok boltívei alatt, vagy tekereg céltalanul, mint vezér nélküli csapat. Pedig sportra, kultúrára, színjátszásra alkalmas és szomjas ifjúság ez, csak hiányzik a tervszerű és mindent átfogó vezetés és irányítás. Kár érte!

Sokat tudnék még vázlatomra vinni, de úgy érzem, ennyi is elég, hogy felhívjam az illetékesek figyelmét e kicsiny, de igen szép falura! A község vezetői jobban élhetnének a párját ritkító adottságokkal, a falu népe pedig megláthatná végre, hogy a kultúrát és műveltséget közös összefogással oly magas fokra emelhetnék Sátán, hogy a környék csodálattal venne erről tudomást. — így szebb lenne az élet, okosabbak, jobbak lennének az emberek, akiknek ereje és hatalma mindenre képes, ami reális és valóra váltható. (Sík István)

Jellemző hirdetés az “Északmagyarország” korabeli számában:

Mostanában ennyien olvasták: 525

Hasonló bejegyzések:

Az Eger-Putnok vasútvonal

Íme Boros Péter kiváló könyve, “Az Eger-Putnok vasútvonal” (megjelent 2018-ban). A könyv annak a hajdan volt, legendás vasútvonalnak állít emléket, amelynek egy, pontosabban – egy ideig legalábbis – két állomása is viselte a Sáta nevet. Aki utazhatott ezen a kivételes vasúti vonalon, annak rendkívüli emlék ez a könyv-dokumentum, másoknak pedig remek alkalom arra, hogy megismerjék Magyarország egykori legszebb vasúti szárnyvonalának történetét.

Az Eger-Putnok vasútvonal sokak szerint Magyarország egyik legszebb, vagy talán a legszebb vasútja. Nem ok nélkül sokszor a leginkább vadregényes, legszebb vonalvezetésű vasútvonalként emlegetik. 2008-ban a 100. születésnapját még épségben érhette meg, de a következő év végén a felső részét bezárták. Reméljük, hogy az alsó szakasza már megmarad, mert ennek a vasútvonalnak egyrészt ipari műemlékként, másrészt pedig mint egyfajta élményvonatozásra alkalmas turistalátványosságként is lenne létjogosultsága. 

Tartalom

Előszó
A Füzesabony-Eger vasútvonal története
Tervezett, de meg nem épült vasútvonalak
Az Eger-Putnok vasútvonal története
Visszaemlékezések
Az építés képei
Képeslapok
Képek
Mellékletek
Köszönetnyilvánítás
Felhasznált irodalom, források

A keményborítós, rengeteg fotót és információt tartalmazó, 178 oldalas, exkluzív kiállítású könyv beszerezhető a szerzőnél (borospe73 kukac gmail pont com).

A könyv moly.hu-adatlapja itt olvasható >>

Mostanában ennyien olvasták: 650

Hasonló bejegyzések:

A freemail.hu a XXI. században

Lehet, hogy idejétmúlt téma 2018-ban a [freemail] nevű hazai email-szolgáltatásról írni, de néhány hete egy apróbb esemény miatt újra a látókörömbe került a jelenség. Tudni kell, hogy 1997-ben csatlakoztam az internethez úgy, hogy egy egészen rövid ideig megfelelőnek találtam a szolgáltatótól kapott email-címet az online kapcsolattartáshoz. Igazság szerint nem is igen volt még kivel a kapcsolatot tartani, bár egy-két tematikus levelezőlista miatt mégiscsak érdemes volt az internetre csatlakozni. Erre a – szolgáltató által biztosított – címre egykettőre kaptam egy önkicsomagoló vírust, ami okozott némi fennakadást a netes jelenlétemben. A tanulságok levonását követően arra a döntésre jutottam, hogy igenis szükségem van egy teljesen független email-címre, amelynél webes felületen is meg tudom tekinteni a leveleimet. Akkoriban nem volt még a maihoz hasonló, bőséges felhozatal email-szolgáltatásokból, így az éppen akkor induló, freemail.c3.hu néven megjelenő levelezőt választottam. Itt regisztráltam azt a címet, amelyik az első saját email-címem volt, online éveim első tanúja, és amit az elmúlt 21 évben folyamatosan birtokoltam. Azt nem mondom, hogy végig használtam is ebben az időszakban, mert azért mondjuk meg: a freemail elég mostohán bánt a felhasználóival eddigi fennállása során. Néhány tévútnak bizonyult email-szolgáltatós kísérletezést követően 2005-ben – akkor még csak úgy lehetett – meghívóval csatlakoztam a Gmail felhasználói köréhez, majd láttam, hogy ez jó, ezért onnantól én is mostohán bántam a freemailes postafiókommal. Ugyanakkor nem hagytam veszni legelső email-fiókomat, időnként benéztem, hogy jól van-e, mi történik, de levelezésemet a Gmail-fiókomba tereltem át, a freemail megmaradt… – hmm, emléknek. Aki már olvasta saját, ~húsz évvel korábbi elektronikus leveleit, érti, hogy mire gondolok (nekem más tapasztalataival ellentétben sem törölte a rendszer a régi leveleimet).
Eljött aztán 2018 ősze, amikor újra beléptem a freemailbe, abból a célból, hogy körülnézzek bent, meglegyen az általuk előírt X naponta történő belépés, ilyenek. Login után azzal szembesültem, hogy a freemail felvette a külvilág ritmusát, az általuk megszabott minta szerinti új jelszó és biztonsági kérdés beállítását kérték, addig nem is lehetett továbblépni. Helyes, jó kezdeményezés.
Beállítottam, feljegyeztem mindent jól.
A következő belépési kísérletkor már nem engedett be a rendszer az ilyenkor “megszokott” indokokkal: a megadott felhasználói név és/vagy jelszó nem megfelelő. Érthetetlen volt a hiba, hiszen minden feljegyeztem az adatok megváltoztatásakor, mégsem tudtam belépni ebbe a fiókba – sem a régi adatokkal, sem az újakkal. Sőt, egy idő után már a belépési adatok megadásához is válogatott feladatokat kellett megoldanom, mivel a rendszer túl soknak ítélte a sikertelen belépési kísérletek számát.
Első szándékból hagytam a fenébe, hiszen “csak egy freemailes” címről volt szó. Később viszont feléledt bennem a tulajdonosi érzés, hiszen mégiscsak egy huszonegy éves mailboxról volt szó, az elsőről az életemben. Nosztalgia.
Vettem a fáradságot és utánaolvastam az ilyen eseteknek, tízből kilenc hasonlóan kárvallott ember arról számolt be, hogy miután írtak a freemail supportnak, az le sem… – szóval nem kaptak onnan választ egyáltalán.

És itt jön az a rész, ami miatt ez a bejegyzés megszületett, lássanak csodát! Írtam a freemail gépháznak a belépési problémámról azzal, hogy segítséget kérek. A tízből kilenc embernek írom, hogy sallangmentes, kulturált és lényegre törő levelet küldtem, amiben a probléma lehetséges megoldásáról érdeklődtem. Nos, válaszoltak. Nyitottak egy “tikettet”, ahogy ez jobb helyeken lenni szokott, ebben görgettük levélről-levélre a beszélgetés fonalát. Néhány olyan kérdést tettek fel benne, amelyekre csak az tudhatta a megfelelő választ (én), aki a postafiók valódi tulajdonosa: a nyitás időpontja, legutóbbi levelekről ez-az, mappák, tartalmi elemek, ilyenek. Megírtam, megadtam az ideiglenes hozzájárulást is ahhoz, hogy az általam megadott információt ellenőrizhessék, utána várakoztam. Nem mondom, hogy postafordultával – volt egy négynapos ünnep is a történetben -, de hamar válaszoltak, ideiglenes hozzáférést adtak a fiókomhoz, amit így birtokba vettem és a magaménak tarthatok most már mindörökké.
Köszönöm, freemail!
Kérdezhetné az olvasó most, hogy mi a lényeg abban, hogy visszakaptam egy olyan freemailes fiókot, amit tizenhárom éve nem használok? Az elvek: (1) ha az enyém volt, maradjon most már úgy, ne enyésszen el a nagy semmiben, (2) ha a freemail segítséget ígér a gépházban, akkor a szolgáltatóba vetett bizalom megőrzése (vagy valami ilyesmi) érdekében vegye azt igénybe az egyszeri felhasználó – és örüljön az eredménynek. Meg aztán, ki tudja, mit hoz a holnap?
Végre valami úgy működött a világban, ahogyan azt ígérték.

A fenti események után, kicsivel később: regisztráltam egy közösségi rendszerben. Felmerült bennem az ötlet, hogy adok egy lehetőséget a freemailnek arra, hogy további húsz elteltével is legyen min nosztalgiázni, amikor majd belépek ide, ezért ezt a címemet adtam meg a regisztrációkor.
A regisztrációt megerősítendő információt tartalmazó email soha nem érkezett meg. Lehet, hogy erről még korán számolok be, hiszen még csak két hete történt az eset, de én azt hiszem, hogy már hiába várom.
A freemail.hu a XXI. században.

Amilyen viszont lehetNE a freemail.hu >>

 

Mostanában ennyien olvasták: 907

Hasonló bejegyzések:

Gőzkorszak – Pavane – Merítés #83

Az utóbbi időben leginkább olvasok, mint írok (legalábbis publikus dolgokat), de mindkét tevékenység során igyekszem a fikció spekulatív oldalán tartózkodni. Az olvasás és az írás mostanában főleg akkor éri el egymást számomra, amikor egy olyan könyvvel találkozok, amelyik maradandó nyomokat hagy mind a gondolatvilágomban, mind pedig az életem további napjain. Az itt következő regény bizony ilyen lett. Egy sima, gőzvilágos disztópia feltételezésével vásároltam meg, aztán kaptam valamit, ami jelentősen hozzám tett, eddig ismeretlen, üres részeimet töltötte ki, felejthetetlenné vált. A könyv, aminek esetében bizonyára mindenki hibázik, ha nem olvassa el. Íme: Keith Roberts: Gőzkorszak – Pavane.

Fülszöveg: 1588-ban ​kisiklott a történelem. I. Erzsébetet meggyilkolták, az armada sikerrel járt, és Angliát II. Fülöp spanyol király birodalmához csatolták. A megerősödött katolikus egyház egyesített csapatai egész Európát a római pápák uralma alá hajtották. A birodalom technikai fejlődése lelassult, a nyelvi és társadalmi gátak sokkal tovább fönnmaradtak, egészen a 20. századig. Az elektromosság nem terjedt el, a legtöbb munkát még mindig gőzgépek végzik. A rendet továbbra is középkori várak vigyázzák dörgő ágyúikkal.

Az inkvizíció brutális bosszúhadjáratai ellenére azonban a népek körében ott él a régi istenek eretnek imádata, és az évszázad közepére ismét fújni kezdenek a közelgő forradalom szelei…

Keith Roberts többszörös Brit SF-díjas szerző alternatív történelmi regényét megjelenése óta a szépirodalom legnagyobb klasszikusainak közé emelkedett. Anthony Burgess az 1939 óta megjelent angol könyvek 99 legjobbja közé sorolta.

„Ritka gyönyörű regény.”
– Brian W. Aldiss

„Mestermű… Az egyik legjobb alternatív történelmi regény, amit valaha olvastam.”
– George R. R. Martin

Kiadta 2018-ban a Metropolis Media, Budapest

A könyvről szóló értékelésemet a moly.hu könyvportálon beválasztották a Sci-fi Merítés 83. számába, ezt ezúton is köszönöm. Könyvértékelésem a kép alatt is olvasható.

Az igaz történetemet írom le a Gőzkorszakkal (Pavane) kapcsolatban.
Közeli és távoli vidékeken, Dorset falvaiban és majorságaiban, Wey Mouth csapszékeiben, Durnovaria A-osztályú szemafortornyainak állomásain szorongó tekintetek merednek lopva a jongleour masinájának fehér vászonra vetett mozgóképeire. Claytonok, Burrellok és Fodenek állnak félre zsúfolt lokomobil-színekbe, hogy átéljék a pillanatot, amott Wool fölött még a Lady Margaret is meglassult futásában, hogy elkapja a vetítést. Londinium közterein felállított fehér vásznakra irányított homályos mozgóképeken figyeli a nép – köznép, királyi és papi nemesség egyaránt –, hogy merre veszik az irányt az események abban a furcsa, másik világban. Kobaltkék seregek gyakorolnak irgalmat fegyvereik alatt szenvedő hűbéres toloncoknak. John barát lelkében talán szűnni látszik a rettegés, amikor híradósokkal, csempészekkel, az Időt megzabolázó várurakkal és úrnőkkel együtt bámulják a másik valóságot, amelyiknek néhány fontos, de elmosódott mozzanata a vászonra vetül. Homályos, karcos, de még éppen kivehető képek mozdulnak ott egy másik időből, megismételhetetlen filmet alkotva. Az elöl állók mormolják, hogy a hátsó sorokban is értesülhessenek róla:
„Igen! Most megy be a könyvesboltba! A kezébe veszi a könyvet! Most fizet érte! Ez mi?! Megszagolja?! Most ül be a benzinhajtásos autójába és elindul valamerre!”
Ezen a ponton Anglia- és világszerte szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Az embertömeg felől óvatos morajlás emelkedik: „Olvasni kezdi, imádkozzunk érte!”
Aztán a vetítés megfakul, az olvasó embert lassacskán magába zárja a könyv, amely élmény megismételhetetlen kristállyá nemesül az idő forgatagában. A vásznakról eltűnnek a képek, a nép szíve szeretettel telik. Halkan imádkozni kezdenek Anglia- és világszerte: „Fogadd el! Sirasd meg őszintén az elmúlást, de keresd és ragadd meg az újat. Ne ess eretnekségbe és ne gyászold a kőfalak leomlását!”

Röviden összefoglalva: egyedi élményt nyújtó könyv.
Brian W. Aldiss-t idézi a hátsó borító, higgyük el neki:
„Ritka gyönyörű regény.”
BZ

Rengeteg kedvenc idézetem lenne a regényből, de talán a legtávolabbra ez mutat:

– Te… valóságos vagy?
Az idegen arcán vidámság suhant át.
– Valóságos? – kérdezte. – Mondd meg nekem, mi a valóság, akkor felelni tudok a kérdésedre. Nézz a szilárd földbe, a sziklákba, és ismerd fel a Teremtés csillagrendszereit. Amit te valóságnak hívsz, az illékony: egy fuvallat, az erők röpke összefonódása, porszemek és atomok tánca. Ezek közül némelyiket bolygónak nevezzük, az egyikük a Föld. A semmit magába záró semmi a semmiben – ez a valóság.

165. oldal

OK, de mi az a “pavane”?

És felhúzható bábuként játsszuk a szerepünket, amelyet nem is értünk…[…] Olyan, mint egy… tánc. Mint egy menüett, vagy egy pavane. Fenséges, de értelmetlen. Minden lépés pontosan meghatározott. Kezdettel és véggel…

Szerintem: 10/10.

 

Mostanában ennyien olvasták: 450

Hasonló bejegyzések: