Hét ember és egy odaveszett vers emlékére

Éppen 24 éve, 1986.  január 28-án az amerikai Challenger űrrepülőgép az indítását követő 73. másodpercben egy robbanás következtében megsemmisült. Hét amerikai asztronauta veszett oda, az okokat engedelmükkel nem részletezem, egy biztos: nekem nem volt közöm hozzá. A világ közvéleményének várakozása viszont annyira jelentős és felfokozott volt e repüléssel kapcsolatban, hogy bennem mély nyomokat hagyott az esemény, még a keleti blokk kellős közepén. A tragédia napján egy tizenkét soros verset írtam a Magyar Honvédség 8931-es helyőrségének egyik irodahelységében. Nem vagyok egy nagy versíró, sose’ voltam, úgy gondolom, hogy József Attila után ki merne versírásba fogni, de ez az akkori versem egy remekmű volt. Nem írtam sok verset, azok is eltűntek a süllyesztőben, mert megmondom őszintén: rosszak voltak, ez az egy viszont méltó emlék volt a hét áldozatnak. Az elszalasztott lehetőség az emberi faj fejlődésére, az eltékozolt és semmibe vesző emberi életek és a világ népessége közös tudatának felfokozott várakozása testesült meg ebben a tizenkét sorban. Ezt a borzasztó balesetet egy kisebb követte: a versem az idő homályába veszett, sajnos nem őriztem meg az utókor számára fizikai formában. Katonai szolgálat, családalapítás, költözések – ez a rövid története a vers eltűnésének. Valahogy így kezdődött: “Hét rettenthetetlen…” – de ez minden, amire emlékszem belőle – pedig évekig szóról szóra el tudtam mondani -, és még az érzésre, ami az írása közben eltöltött. Meglehet, hogy egyszer csak felbukkan egy rongyos, gyűrt füzetben valahol a padláson, az is lehet, hogy egy arra való pillanatban megpróbálom visszanyerni a mátrixból. Több dolog és esemény van már, amit életem végén abban a bizonyos pillanatban újra át fogok élni, ennek a versnek a megírása köztük lesz.
A média rendre, de legalábbis évente megemlékezik a – hivatalosan STS-51-L nevű – küldetésről. Nekem elég, ha valaki csak megemlíti az esetet valahol a világban, már újra átélem azt a napot és azokat a perceket, amikor a katasztrófa megtörtént, és természetesen azt is, ahogyan a versem megszületett. Nyugodjanak békében – az asztronauták és a vers is. Azok, akiknek írtam, már régen elolvasták.
 
 

Mostanában ennyien olvasták: 846

Hasonló bejegyzések:

Hozzászólások

Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?