Cortázar – A tudatmezők találkozása

A dél-amerikai irodalom a kezdetektől fogva (t.i. onnantól, amikor megismertem) a kedvenceim közé tartozik. Eleinte G. G. Márquez könyvei, különböző mexikói költők gyűjteményei, majd Borges, Casares következtek, mind-mind megragadtak, egyik olvasmányra sem mondhattam azt, hogy „na, ez most nem jött be nekem”. Legutóbb César Aira „Epizódok egy vándorfestő életéből” című kisregényét, Onetti szürreális „A hajógyár”-át olvastam, ezek is erősítették azt a meggyőződésemet, mely szerint Dél-Amerikában másféle levegőt veszi körül az alkotókat, esetleg az univerzum különleges sugárzása éri őket – vagy egyszerűen csak olyan könyveikkel futok össze véletlenül, amelyek kivétel nélkül tetszenek nekem.

Az utóbbi időben, a Borgestől Cortázarhoz vezető úton valami különös történt velem, amit nem lehet a véletlen számlájára írni. Életem még teljesen Cortázar-mentes volt, azaz semmit nem olvastam még tőle, amikor (mintegy 5 évvel ezelőtt) későbbi kisregénnyé alakítás reményében papírra jegyeztem az alábbi ötletemet: egy férfi – túlhajszoltságából eredően – különös álmokat kezd látni éjszakánként. Maja városokban tartózkodik, ahol embervadászat zajlik egyfajta isten-áldozat céljára. Miután a férfi észleli, hogy álmai ismétlődően visszatérnek az előző helyszínekre, felismeri azt is, hogy a történet álmában folytatódik, mozzanatonként előre halad. Ismeretlen, furcsa szagokat érez, tisztában van a környezetével, megéli az eseményeket. Lassan bizonyossá válik számára, hogy álombéli útja bizony az áldozati oltár felé vezet. Akkor már együtt menekül az űzött emberekkel együtt, elrejtőzik a dzsungelben, halálos tét ereszkedik minden lépésére.

De csak álmában. Éber életében küzdeni kezd én- és öntudatáért. Az álomban végül elfogják, majd elérkezik az áldozat bemutatásának éjszakája, ahol a veszélyt fel nem ismerve “éli” tovább a történetet. Gyanúsan furcsa választ ígérő kérdés lebeg a tudatában: melyik eseménysort álmodja, az áldozati embervadászatot, vagy az addig élt életét? Utolsó emléke, hogy egy kőkés közelít felé.

Eddig az én történetem. A sztori türelmesen várta a sorát a jegyzetfüzetben, talán ha valami bevezető részt írtam hozzá néhány éve.

Közben a már említett, Borgestől Cortázarhoz vezető úton nemrég meg is érkeztem Cortázarhoz. Kinéztem néhány könyvét a piacon, de azzal szembesültem, hogy nem lehet csak úgy megvenni bármelyiket, kitartóan keresni kellett őket. Ezt elkezdtem, majd úgy döntöttem, hogy „Az összefüggő parkok” című elbeszélés-gyűjteménnyel kezdem a sort. Rátaláltam a könyvre egy antikváriumban, megrendeltem, sőt, olyan jól sikerült a művelet, hogy mindjárt két példányt is vásároltam, nem figyelve arra, hogy az eltérő címek alatt ugyanaz a tartalom található bennük.

És koronként elindultak, hogy ellenségre vadásszanak,
és hívták ezt szent háborúnak.
(Csép Attila fordítása)

Az első néhány elbeszélés teljesen lenyűgözött, megerősítve éreztem magam abban a tudatban, hogy a dél-amerikai irodalom jó helyen van a könyvtáramban. Aztán a következő történetet, jelesül az „Éjszaka, hanyatt fekve” című írást (Csép Attila fordítása) olvasva borzongni kezdtem – nem feltétlenül a mondanivalója, inkább a tartalma miatt.

Az „Éjszaka, hanyatt fekve” című történet ugyanis arról szól, hogy egy férfi, motorbalesetet követően, a kórházi ágyon fekve álmokat kezd látni. Az álomban menekülnie kellett az aztékok elől, akik embervadászatra indultak. Nem maradt más választása, mint elrejtőzni az erdő sűrűjében. Közben furcsa szagokat érez. Menekülés közben nyilvánvalóvá lesz számára, hogy az embervadászat célja ő maga, egyre közelebb kerül az áldozati oltárhoz. Időnként kizökken álmából, küzdeni kezd én- és öntudatáért. Amint újra álomba merül, visszakerül a levadászott áldozat szerepébe. Furcsa érzés tolul fel benne: melyik történetet álmodja, az azték áldozati embervadászatot, vagy az addig élt életét? Utolsó emléke az, hogy egy kőkés közeledik felé, és tudja, hogy többé nem fog felébredni.

Közös tudatmező. Minden benne van. Olvassanak Cortázart, tetszeni fog.

 
Az “Éjszaka, hanyatt fekve” eredetiben >>
Julio Cortázarról (magyarul) >>
 

Mostanában ennyien olvasták: 481

Hasonló bejegyzések:

Sötétség Magyarországon

A sci-fi nem irodalom, hanem világnézet.
Ondřej Neff

ondrej-neff-sotetseg

A Sötétség lenyűgöző disztópia egy olyan jövőről, ahol minden áramforrás elérhetetlenné válik. Első kiadásakor az év sikerkönyve lett Csehországban, egyúttal megkapta a legjobb cseh SF díját is.

Neff 1945. július 8-án született, jelenleg Prágában élő író, publicista. Október 21-én azonban Magyarországra látogatott és a beszélgetés után dedikálta a rajongóknak sci-fi regényét, ami végre magyarul is olvasható.

A Galaktika folyóirat október 21-én délután 5 órától mutatta be Ondřej Neff Sötétség című könyvét a Cseh Centrumnak köszönhetően, a könyv szeptemberben jelent meg magyarul a Metropolis Media Group gondozásában.

A könyv moly.hu adatlapja >>

Mostanában ennyien olvasták: 666

Hasonló bejegyzések:

Satelles, a titkos költő versei

Versek a “Pad a kert mélyén” című gyűjteményből
(a szerző engedélyével)

Augusztus végén

Nyár végén míg tombol, dőzsöl a völgy,
ujját figyelmeztetőn emeli az ősz,
eltakarja vele a napot.
A mozdulat didergős szelet vet,
hív nehéz, hűs harmatot.

Még meleg a kerítés deszkája,
tenyerem örök, forró kövön simít.
Mezítláb járok fáradt, nyári füvet,
emlékszem még rá, de hasztalan keresem
az ellobbanni nem hitt örök tüzet.

Letűnt a nyár, de hagyott valamit
magából, mint régi, jó barát
ritka látogatásakor: ős-hiányt, űrt.
Tenyérrel, talppal ha keresem őt,
már nem találom: lelke végleg eltűnt.

Hideg párával takarózó mezőkön
rezeg tekintetem: minden szín él és dobog:
zöld életháló lüktet még, fut, szalad,
azután lassan minden eltűnik, egyedül
a kedvetlen, halódó ősz marad.

     2009, augusztus végén

 

Az Aranykor kertje

A mindenség árnyéka alatt üldögélek,
karosszékem idő örvényein nyugszik.
Rugói emlékek, felejtés,
vászna keserű öröm, fergeteges bánat.
Sűrű kertem rejtekén így múlik egy élet,
része vagy te is, ülj mellém,
hozd a bort és a poharat, kérlek.

A semmi trónján vagyok örök király,
barlangom a mindenség, világom az öröklét.
Mellém telepszenek csillagok, népek, bogarak,
gyere közelebb, jól csak innen láthatod.
Életed küldd e fényűzően csendes kert zugába,
kényelmes biztonságba helyezlek téged, de
hozd az almát és a bort is, kérlek.

Kertemben a mindenség, abban a világ.
Körülötte, mint nyugvó tűzhöz húzódva,
megférnek az érző lelkek mind.
Nyugodt békében reszketünk, hiszen
ide nem férkőzhet enyészet vagy elmúlás,
mert éljük a létezést, a teljes világ-mindenséget.
Azért csak hozd a sajtot, az almát és a bort, kérlek.

*

A mindenség árnyéka alatt üldögélek,
a semmi trónján vagyok örök király.
Kertemben a mindenség, abban a világ.
Gyere közelebb, jól csak innen láthatod,
de hozz sajtot, almát és bort, kérlek.

       2013. június 2.

 

Megjelentek A Főnix Dala című folyóirat 2014 júniusi (VI. évf. 2.) számában.

Satelles, itis, m. (f.) – latin szó: testőr, kíséret, kísérő

Mostanában ennyien olvasták: 677

Hasonló bejegyzések:

Könyves képek


Jack London dolgozószobája – from ThePaperCollector.tumblr.com


Montague Bookmill Photo © Michael Cali (ThePaperCollector.tumblr.com)


A mester hálószobája – from ThePaperCollector.tumblr.com

 

 

Mostanában ennyien olvasták: 1004

Hasonló bejegyzések:

Csúszás és Magnitúdó

MagnitúdóAz egyetlen személyes emlékem, ami Balogh Bénihez köt, nem más, mint egy író-olvasó találkozó a sátai könyvtárban. A szomszéd faluból, Nekézsenyből elszármazott író talán éppen a falvak földrajzi közelsége miatt tartott műveiről közönségtalálkozót Sátán, bár az esemény apropójára pontosan nem emlékszem, hiszen alig lehettem valamivel több tíz évesnél. Ha a mester biografikus adataiban tallózunk, azt állapíthatjuk meg, hogy első három könyve, a „Gyöngyhúrú citera” című meseregénye 1958-ban, a bükki mondákat tartalmazó „Éleskővár kincse” című műve 1971-ben, míg a „Vidróczki a nevem!” című életrajzi regénye 1979-ben jelent meg. Logikusan ez az utóbbi könyv megjelenése lehetett az író-olvasó találkozó szervezésének oka – és időpontja (valamikor tavasszal).
Ami visszamaradt ebből a rendezvényből az emlékeim között, nem más, mint az, hogy – a magam egykori gyermek módján – mindent tudni szerettem volna arról, hogy mi tesz egy embert íróvá, milyen egy író, és mi különbség a hétköznapi ember és egy író között. Célomnak megfelelően elég sok kérdést tettem fel, a találkozó bizonyos részében csakis én kérdeztem lelkesen a mestert, Bözsi néni, a könyvtáros már nem győzött csitítani, hogy más is szóhoz jusson.

Annak az izgalmán kívül, hogy egy élő, eleven íróval lehetett az ember egy légtérben, sőt, egészen közel hozzá, elhomályosította a mester válaszainak lényegét. Nem tudom tehát, hogy jól kérdeztem-e, illetve jól használtam-e fel a válaszként kapott információkat. Mindenesetre most, harmincöt évvel később, hasonló – vagy talán azonos – motívumra bukkantam egyik saját írásom és Balogh Béni „Szivárvány a Sajó felett” című életrajzi gyűjteményében (1987-ben jelent meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál). Az azonosság nem más, mint a Bükki Hegyhát egykori fő ütőereként számon tartott – ma már itt nem üzemelő – Eger-Putnok vasúti szárnyvonal egyik helyi szakasza. Balogh Béni így ír róla a fent említett könyvének „Karácsony a hegyek között” című fejezetében (144. oldal):

„Amíg így töprönködtem, beszuszogott a vonat a Sáta és Kiskapud* közötti alagútba. Itt elég lassan haladt, mert a közelében volt az úgynevezett „csúszás”. A hegyoldali, magas vasúti töltés már akkoriban elkezdett csúszni. Majdnem ötven év telt el, de a töltést azóta is állandóan javítják. Száz szerencse, hogy idáig még nem csúszott le az egész a várkonyi völgybe!
A sátai megálló után alig egy jó negyedóra telt el, amikor megérkeztünk falum állomására, Nekézseny-Sátára.”

A fentiektől teljesen függetlenül (ezt a részletet 2014-ben, a napokban ismertem meg Balogh Bénitől) írtam erről a területről 2012-ben. Az én “Magnitúdó” című írásom alapállása persze egészen más, mint Balogh említésszerű részletéé. Én – talán egy egészen közeli figurát megszemélyesítve – a Bükki Hegyhátat elhagyni nem akaró (nem tudó) szegényembert helyeztem a „csúszás”-ba, aki végül nem a várkonyi völgybe, hanem egészen az „Úratya” kebelébe csúszott egy könyörtelen napon, éppen annak a vasútnak a maradványait szedegetve, amelyről Balogh Béni a fenti idézetben írt.

Írásom, a Magnitúdó itt olvasható (megjelent A Főnix Dala antológiában, 2013-ban).

*Kiegészítés: Kiskapud, a település nélküli vasúti megállóhely.
Sokan nem tudják, hogy az Eger-Putnok vasúti szárnyvonal nem érintette Ózdot, csak majdnem. A szárnyvonal Ózdhoz legközelebb eső pontján, a királdi és putnoki bányákhoz vezető útvonal mentén, Királd előtt létesítettek egy megállóhelyet, Kiskapudot, ahonnan akár busszal, akár gyalog el lehetett érni Ózdot, amely innen csupán néhány kilométer járásra esik.  Ózdra természetesen létezik vasúti csatlakozás Putnok felől (másik vonalon) ma is, viszont a ma már nem működő Eger-Putnok szárnyvonal Kiskapud felőli néhány kilométeréhez képest az a másik szakasz óriási idő- és távolságbeli kerülőt jelentett a vasúton közlekedőknek. Ma a kiskapudi vasúti megállóhely egy vasút, település, vagy bármi más nélküli mementó. Balogh Béni így ír Kiskapudról a “Szivárvány a Sajó felett”-ben (1937-es állapot):

“Épp ez idő tájban ért a vonat Kiskapudra. Ez a vasútállomás tulajdonképpen egy helység nélküli megállóhely volt. Azért létesítették, mert abban az időben idáig utaztak vonaton, és innen gyalog kutyagoltak be Sajóvárkonyba és Ózdra.”

Az Eger-Putnok vasút 105 éve >>
Balogh Béni >>

 

 

Mostanában ennyien olvasták: 1268

Hasonló bejegyzések: