Negurilassia

Negurilassia igen nehezen bírta a csekély fényt, ami tulajdonképpen egyáltalán nem volt kevesebb, mint máskor, mégis szokatlan volt számára. Rosszulléte óta kevésbé emlékezett különféle dolgokra, a ragyogó fény viszont élénken élt benne, éles kontrasztot érzett a régi és az új helyzete között.
Ennek ellenére nem panaszkodott, hiszen semmi oka nem lehetett rá. Rendszeresen kapott vizet, ez az ő helyzetében egyáltalán nem maradhatott el. Rendszerint napkelte után érkezett a víz, ilyenkor az előző napi maradékot egy vödörbe loccsantották, a friss adagot pedig lassan csorgatták az edénybe. Negurilassia ezek alkalmával megfigyelte az apró vízzuhatagok nyomán keletkező légbuborékokat, még a víz alatt igyekezett őket elkapni és felszippantani. Már hosszú napok óta csak ezzel tudta magát szórakoztatni, így az utolsó buborék elnyeléséig abba sem hagyta a játékot. Magába szívta aztán a friss víz illatát, miközben alig hegedő sebét is gyógyította vele. Most sajnálta igazán, hogy eddig nem szerzett az öngyógyításban gyakorlatot, de úgy vélte, hogy megy ez így magától is.
A délutáni napfényben rendszerint aludt egyet, kizárólag a pihenés miatt, majd szürkületkor összehúzódzkodva addig helyezkedett, amíg a nagy igyekezetében álomba nem szenderült.
És ez így ment három napon keresztül, miközben többen dicsérték és szépnek nevezték. Negurilassia biztosan tudta, hogy ezt tényleg így is gondolták.
A negyedik nap reggelén nem érkezett senki friss vízzel. Később kénytelen volt megállapítani, hogy aznap nem hoztak vizet neki. Kissé összehúzta magát, sértődést szeretett volna mutatni, de nem volt kinek, a szobában egyedül volt, önmagán belül pedig inkább keserves szomorúságot érzett.
Egy pohár víz, ez az élet.
Nem néztek rá.
E nap délutánján már nem húzódott annyira a sebe, így keservesen fel tudta magát annyira emelni, hogy kilásson az ablakon.
Odakint óriási tömeg. Hmmm.
Valahol ott vannak a többiek, az ismerősök, a rokonok, a családtagok. Éjjel sajnálta őket azért egy kicsit, hiszen nekik kint kellett tölteniük az éjszakát. Erős zivatar volt, sűrűn esett, fújt a szél.
Egyedül csak a víz miatt irigykedett, abból azért jó lett volna egy kicsi.
Másnap délután pedig már vágyakozott, szenvedett. Sajnálatos módon egy újabb nap telt el úgy, hogy nem kapott friss vizet. A régivel már undorodott a sebét kezelni, amitől a legjobban undorodott, a rövid kortyok voltak, ahogyan ivott belőle. Ekkorra szinte összesűrűsödött és tömörebbé vált a víz, de mindenképpen szagát érezte már. Beleborzongott, tagjait összehúzta, és a másik helyiségben tartózkodók felé próbált fordulni.
Napkeltekor kissé aszottan ébredt, tagjai ernyedten lógtak. Tekintetét a magasba emelte, nemigen akarta látni sem a zavaros vizet, amivel együtt kellett lennie. Ma talán hoznak frisset – remélte.
Nem hoztak. Sem aznap, sem utána többé.
Igen hamar és gyorsan elsorvadt. Egy idő után már nem tartotta számon a napkeltéket, ezért nem is tudhatta, hogy hányadik napon szabadult el a testéből. Jóleső borzongást érzett, amikor kicsusszant az elszáradt kóróhoz hasonlatos testből, amit nemrégen még ő birtokolt. Azzal tisztában volt, hogy ő maga nem a teste, hiszen most is itt van, ni: a helyiség légterében. Egészen addig emelkedett fel, amíg csak egy szerencsétlen, nyomorult kis porhüvelynek látta a testét, szánakozva tekintett rá a magasból.
Szeretett volna elbúcsúzni tőle, de nem jelentek meg a megfelelő gondolatok a tudatában, hiszen mit mondhatott volna? Ég veled, Negurilassia? De hiszen Negurilassia itt van, és bámulja a rozzant testet, amit valaha használt. Kicsoda tehát Negurilassia?
A helyiségbe ekkor két alak lépett be. Csodálkozó, de egyáltalán nem sajnálkozó pillantást vetettek az elpusztult testre. Valamit mondtak egymásnak, de ezt Negurilassia nem értette.
Egyikük durván megfogta a porhüvelyt, és megindult vele kifelé, a másik utána, mintha kíváncsi lenne arra, hogy mi fog történni.
Negurilassia mellettük termett, éppen időben ahhoz, hogy lássa, amint egykori elnyűtt testét a szemétdombra vetik, számos hasonló tetem közé. Valamit ismét mondtak egymásnak, de ezt sem értette, nem is akarta. Feloldódott a napfényben, a régi ragyogó napfényben.
– Milyen szép volt ez a virág, anya… Mit érezhetett, mialatt elszáradt?
– Semmit, butuska… A virágok nem éreznek!

© Barta Zoltán 2013.04.24. – Adatkezelés
Megjelent A Főnix Dala folyóirat 2013 tavaszi számában.

Vélemény, hozzászólás?