A freemail.hu a XXI. században

Lehet, hogy idejétmúlt téma 2018-ban a [freemail] nevű hazai email-szolgáltatásról írni, de néhány hete egy apróbb esemény miatt újra a látókörömbe került a jelenség. Tudni kell, hogy 1997-ben csatlakoztam az internethez úgy, hogy egy egészen rövid ideig megfelelőnek találtam a szolgáltatótól kapott email-címet az online kapcsolattartáshoz. Igazság szerint nem is igen volt még kivel a kapcsolatot tartani, bár egy-két tematikus levelezőlista miatt mégiscsak érdemes volt az internetre csatlakozni. Erre a – szolgáltató által biztosított – címre egykettőre kaptam egy önkicsomagoló vírust, ami okozott némi fennakadást a netes jelenlétemben. A tanulságok levonását követően arra a döntésre jutottam, hogy igenis szükségem van egy teljesen független email-címre, amelynél webes felületen is meg tudom tekinteni a leveleimet. Akkoriban nem volt még a maihoz hasonló, bőséges felhozatal email-szolgáltatásokból, így az éppen akkor induló, freemail.c3.hu néven megjelenő levelezőt választottam. Itt regisztráltam azt a címet, amelyik az első saját email-címem volt, online éveim első tanúja, és amit az elmúlt 21 évben folyamatosan birtokoltam. Azt nem mondom, hogy végig használtam is ebben az időszakban, mert azért mondjuk meg: a freemail elég mostohán bánt a felhasználóival eddigi fennállása során. Néhány tévútnak bizonyult email-szolgáltatós kísérletezést követően 2005-ben – akkor még csak úgy lehetett – meghívóval csatlakoztam a Gmail felhasználói köréhez, majd láttam, hogy ez jó, ezért onnantól én is mostohán bántam a freemailes postafiókommal. Ugyanakkor nem hagytam veszni legelső email-fiókomat, időnként benéztem, hogy jól van-e, mi történik, de levelezésemet a Gmail-fiókomba tereltem át, a freemail megmaradt… – hmm, emléknek. Aki már olvasta saját, ~húsz évvel korábbi elektronikus leveleit, érti, hogy mire gondolok (nekem más tapasztalataival ellentétben sem törölte a rendszer a régi leveleimet).
Eljött aztán 2018 ősze, amikor újra beléptem a freemailbe, abból a célból, hogy körülnézzek bent, meglegyen az általuk előírt X naponta történő belépés, ilyenek. Login után azzal szembesültem, hogy a freemail felvette a külvilág ritmusát, az általuk megszabott minta szerinti új jelszó és biztonsági kérdés beállítását kérték, addig nem is lehetett továbblépni. Helyes, jó kezdeményezés.
Beállítottam, feljegyeztem mindent jól.
A következő belépési kísérletkor már nem engedett be a rendszer az ilyenkor “megszokott” indokokkal: a megadott felhasználói név és/vagy jelszó nem megfelelő. Érthetetlen volt a hiba, hiszen minden feljegyeztem az adatok megváltoztatásakor, mégsem tudtam belépni ebbe a fiókba – sem a régi adatokkal, sem az újakkal. Sőt, egy idő után már a belépési adatok megadásához is válogatott feladatokat kellett megoldanom, mivel a rendszer túl soknak ítélte a sikertelen belépési kísérletek számát.
Első szándékból hagytam a fenébe, hiszen “csak egy freemailes” címről volt szó. Később viszont feléledt bennem a tulajdonosi érzés, hiszen mégiscsak egy huszonegy éves mailboxról volt szó, az elsőről az életemben. Nosztalgia.
Vettem a fáradságot és utánaolvastam az ilyen eseteknek, tízből kilenc hasonlóan kárvallott ember arról számolt be, hogy miután írtak a freemail supportnak, az le sem… – szóval nem kaptak onnan választ egyáltalán.

És itt jön az a rész, ami miatt ez a bejegyzés megszületett, lássanak csodát! Írtam a freemail gépháznak a belépési problémámról azzal, hogy segítséget kérek. A tízből kilenc embernek írom, hogy sallangmentes, kulturált és lényegre törő levelet küldtem, amiben a probléma lehetséges megoldásáról érdeklődtem. Nos, válaszoltak. Nyitottak egy “tikettet”, ahogy ez jobb helyeken lenni szokott, ebben görgettük levélről-levélre a beszélgetés fonalát. Néhány olyan kérdést tettek fel benne, amelyekre csak az tudhatta a megfelelő választ (én), aki a postafiók valódi tulajdonosa: a nyitás időpontja, legutóbbi levelekről ez-az, mappák, tartalmi elemek, ilyenek. Megírtam, megadtam az ideiglenes hozzájárulást is ahhoz, hogy az általam megadott információt ellenőrizhessék, utána várakoztam. Nem mondom, hogy postafordultával – volt egy négynapos ünnep is a történetben -, de hamar válaszoltak, ideiglenes hozzáférést adtak a fiókomhoz, amit így birtokba vettem és a magaménak tarthatok most már mindörökké.
Köszönöm, freemail!
Kérdezhetné az olvasó most, hogy mi a lényeg abban, hogy visszakaptam egy olyan freemailes fiókot, amit tizenhárom éve nem használok? Az elvek: (1) ha az enyém volt, maradjon most már úgy, ne enyésszen el a nagy semmiben, (2) ha a freemail segítséget ígér a gépházban, akkor a szolgáltatóba vetett bizalom megőrzése (vagy valami ilyesmi) érdekében vegye azt igénybe az egyszeri felhasználó – és örüljön az eredménynek. Meg aztán, ki tudja, mit hoz a holnap?
Végre valami úgy működött a világban, ahogyan azt ígérték.

A fenti események után, kicsivel később: regisztráltam egy közösségi rendszerben. Felmerült bennem az ötlet, hogy adok egy lehetőséget a freemailnek arra, hogy további húsz elteltével is legyen min nosztalgiázni, amikor majd belépek ide, ezért ezt a címemet adtam meg a regisztrációkor.
A regisztrációt megerősítendő információt tartalmazó email soha nem érkezett meg. Lehet, hogy erről még korán számolok be, hiszen még csak két hete történt az eset, de én azt hiszem, hogy már hiába várom.
A freemail.hu a XXI. században.

Amilyen viszont lehetNE a freemail.hu >>

 

Mostanában ennyien olvasták: 182

Hasonló bejegyzések:

Gőzkorszak – Pavane – Merítés #83

Az utóbbi időben leginkább olvasok, mint írok (legalábbis publikus dolgokat), de mindkét tevékenység során igyekszem a fikció spekulatív oldalán tartózkodni. Az olvasás és az írás mostanában főleg akkor éri el egymást számomra, amikor egy olyan könyvvel találkozok, amelyik maradandó nyomokat hagy mind a gondolatvilágomban, mind pedig az életem további napjain. Az itt következő regény bizony ilyen lett. Egy sima, gőzvilágos disztópia feltételezésével vásároltam meg, aztán kaptam valamit, ami jelentősen hozzám tett, eddig ismeretlen, üres részeimet töltötte ki, felejthetetlenné vált. A könyv, aminek esetében bizonyára mindenki hibázik, ha nem olvassa el. Íme: Keith Roberts: Gőzkorszak – Pavane.

Fülszöveg: 1588-ban ​kisiklott a történelem. I. Erzsébetet meggyilkolták, az armada sikerrel járt, és Angliát II. Fülöp spanyol király birodalmához csatolták. A megerősödött katolikus egyház egyesített csapatai egész Európát a római pápák uralma alá hajtották. A birodalom technikai fejlődése lelassult, a nyelvi és társadalmi gátak sokkal tovább fönnmaradtak, egészen a 20. századig. Az elektromosság nem terjedt el, a legtöbb munkát még mindig gőzgépek végzik. A rendet továbbra is középkori várak vigyázzák dörgő ágyúikkal.

Az inkvizíció brutális bosszúhadjáratai ellenére azonban a népek körében ott él a régi istenek eretnek imádata, és az évszázad közepére ismét fújni kezdenek a közelgő forradalom szelei…

Keith Roberts többszörös Brit SF-díjas szerző alternatív történelmi regényét megjelenése óta a szépirodalom legnagyobb klasszikusainak közé emelkedett. Anthony Burgess az 1939 óta megjelent angol könyvek 99 legjobbja közé sorolta.

„Ritka gyönyörű regény.”
– Brian W. Aldiss

„Mestermű… Az egyik legjobb alternatív történelmi regény, amit valaha olvastam.”
– George R. R. Martin

Kiadta 2018-ban a Metropolis Media, Budapest

A könyvről szóló értékelésemet a moly.hu könyvportálon beválasztották a Sci-fi Merítés 83. számába, ezt ezúton is köszönöm. Könyvértékelésem a kép alatt is olvasható.

Az igaz történetemet írom le a Gőzkorszakkal (Pavane) kapcsolatban.
Közeli és távoli vidékeken, Dorset falvaiban és majorságaiban, Wey Mouth csapszékeiben, Durnovaria A-osztályú szemafortornyainak állomásain szorongó tekintetek merednek lopva a jongleour masinájának fehér vászonra vetett mozgóképeire. Claytonok, Burrellok és Fodenek állnak félre zsúfolt lokomobil-színekbe, hogy átéljék a pillanatot, amott Wool fölött még a Lady Margaret is meglassult futásában, hogy elkapja a vetítést. Londinium közterein felállított fehér vásznakra irányított homályos mozgóképeken figyeli a nép – köznép, királyi és papi nemesség egyaránt –, hogy merre veszik az irányt az események abban a furcsa, másik világban. Kobaltkék seregek gyakorolnak irgalmat fegyvereik alatt szenvedő hűbéres toloncoknak. John barát lelkében talán szűnni látszik a rettegés, amikor híradósokkal, csempészekkel, az Időt megzabolázó várurakkal és úrnőkkel együtt bámulják a másik valóságot, amelyiknek néhány fontos, de elmosódott mozzanata a vászonra vetül. Homályos, karcos, de még éppen kivehető képek mozdulnak ott egy másik időből, megismételhetetlen filmet alkotva. Az elöl állók mormolják, hogy a hátsó sorokban is értesülhessenek róla:
„Igen! Most megy be a könyvesboltba! A kezébe veszi a könyvet! Most fizet érte! Ez mi?! Megszagolja?! Most ül be a benzinhajtásos autójába és elindul valamerre!”
Ezen a ponton Anglia- és világszerte szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik. Az embertömeg felől óvatos morajlás emelkedik: „Olvasni kezdi, imádkozzunk érte!”
Aztán a vetítés megfakul, az olvasó embert lassacskán magába zárja a könyv, amely élmény megismételhetetlen kristállyá nemesül az idő forgatagában. A vásznakról eltűnnek a képek, a nép szíve szeretettel telik. Halkan imádkozni kezdenek Anglia- és világszerte: „Fogadd el! Sirasd meg őszintén az elmúlást, de keresd és ragadd meg az újat. Ne ess eretnekségbe és ne gyászold a kőfalak leomlását!”

Röviden összefoglalva: egyedi élményt nyújtó könyv.
Brian W. Aldiss-t idézi a hátsó borító, higgyük el neki:
„Ritka gyönyörű regény.”
BZ

Rengeteg kedvenc idézetem lenne a regényből, de talán a legtávolabbra ez mutat:

– Te… valóságos vagy?
Az idegen arcán vidámság suhant át.
– Valóságos? – kérdezte. – Mondd meg nekem, mi a valóság, akkor felelni tudok a kérdésedre. Nézz a szilárd földbe, a sziklákba, és ismerd fel a Teremtés csillagrendszereit. Amit te valóságnak hívsz, az illékony: egy fuvallat, az erők röpke összefonódása, porszemek és atomok tánca. Ezek közül némelyiket bolygónak nevezzük, az egyikük a Föld. A semmit magába záró semmi a semmiben – ez a valóság.

165. oldal

OK, de mi az a “pavane”?

És felhúzható bábuként játsszuk a szerepünket, amelyet nem is értünk…[…] Olyan, mint egy… tánc. Mint egy menüett, vagy egy pavane. Fenséges, de értelmetlen. Minden lépés pontosan meghatározott. Kezdettel és véggel…

Szerintem: 10/10.

 

Mostanában ennyien olvasták: 144

Hasonló bejegyzések:

A ki nem alvó tüzek falujában

A ki nem alvó tüzek falujában
Írta: Magyar Ferenc
(Szöveghű cikk az Új Ember, 1954. október 24. (X/43.) napján megjelent számából)

Az őszi napsütés aranypárájában még a nyár színei csillannak meg a táj felett, melyet egy kis büszkeséggel “a magyar Svájc”-nak szoktunk emlegetni. A Bükk lábánál járunk. Távolban a Kőlátó és a többi öreg bérc, előttünk pedig kies völgyekben, szélvédett katlanokban a falvak. Ősi települések a legvénebb magyar hegység tövében. Mindegyikhez fűződik valami monda. Közöttük van Sáta is. A falu nevét a hírnév szárnyára kapta az idei mezőgazdasági kiállítás, ahol Antal Béla, sátai lakos Szőke nevű ötmázsán felüli hízott sertésével díjat nyert. Büszke is rá az egész falu s tanúi lehetünk annak, hogy egy jó gazda sikere milyen jótékonyan élesztgeti egy falu öntudatát. Akivel csak találkoztunk az úton, az mind figyelmünkbe ajánlotta a “csodadisznót”, hogy el ne mulasszuk megnézni.
Nem is mulasztottuk el. Sátán azonban nemcsak ezt az állat-remeket csodálhatja meg az ember, hanem egyebet is talál. Disznónézés közben elbeszélgettünk az emberekkel s meglepődtünk azon, hogy a hegyek és őserdők által körülvett falu lakóinak milyen tágas, messzireható kitekintése van az egész haza felé.

Ennek az ősi településű falunak az életében — kicsiben és sűrítve — de az egész ország ügye-gondja jelen van és a falu életének minden aprónak, elenyészőnek látszó mozzanatában a nemzet nagy erőfeszítéseinek erőforrásait láthatjuk felbuzogni a lelkekben.

Három nemzedék

Már az is különös, ahogyan Sáta valaha erdőirtó, szűzföldeket feltörő népe az idők során az életforma alakulásaiban kijárta a hazai földön való megélhetés iskoláját. Méghozzá: jó iskolát!
A kezdetben földművelő és hegyi gazdálkodásra berendezkedett falu élete átalakult, hozzáigazodott az ózdi medence iparosodó életéhez. Megtartotta és tökéletesítette az ősi gazdálkodás formáit, ugyanakkor nem idegenkedett a bányáktól, a kohók felpirosló tüzétől sem. A két élet formát — az iparit és a gazdálkodót — oly nemes békességbe olvasztotta egybe még egy-egy családon belül is, hogy amikor belépsz otthonaikba: elemi erővelragad meg valami foglalkozásokon, társadalmi előítéleteken felülemelkedő összeölelkezése a falu társadalmának. Nem egy helyen nemzedékek élnek együtt a takaros házakban: a nagyapa mégemlékszik az erdőirtó nemzedékre, fia már az irtások földjén jó gazdaságot szervezett, az unokákat pedig már a bánya és az olvasztókemence igézte meg.

Mintha csak az a régi népmese elevenedett volna meg az életükben, mely arról szól, hogy a királylány kezéért jelentkező legény három emberfeletti feladatot kap, hogy elnyerhesse a menyasszonyt. Az első, hogy azt a hatalmas erdőt reggelre mind ki kell vágnia, fáját szekérnek, eketaligának megdolgozni, földjét felszántani, bevetni s mire felkel a nap, omlós kalácsot sütni az új termésből. A másodikban meg a nagy hegyet kell elegyengetnie — kövestől-sziklástól —, helyét szőlővel beültetni s ugyancsak reggelre új borral tisztelkedni. S harmadiknak: lángot fúvó tüzes paripákat nyereg alá törni.
A mesében ez könnyen megy. A sátaiak azonban valóságban is megcselekedték: erdőket irtottak, földjén kenyeret termeltek és bort, de még a tüzes paripákat is jól megülik, helytállanak a kohóknál és a tüzes szikrákat okádó üzemekben.
Házaikban szinte soha nem alszik ki a tűz. Valakinek mindig melegítik az ételt, valakit mindig hazavárnak az asszonyok: a család fejét a mezőkről, a gyerekeket a bányákból, üzemekből.

Az eke és a kohó népének összefogása

Kinn az őszi mezőn találkoztunk össze H. András bácsival. Ügy tűnt fel előbb két szép lova a domb tetején, mögöttük pedig ekérehajló hatalmas alakja, mintha valamelyik vaddisznóval, farkassal vívó őse jelent volna meg előttünk. S az a kevéske szó, melyben falujának és fajtájának vallomását sürítette össze, még ma is fülünkben cseng.
— Bizony, nekünk még jobban kell dolgoznunk, még többet ki kell hoznunk a földből, mint másoknak!… Nézze, ott azon a hegyen túl füstölög Ózd. Fiaink állanak az olvasztók és kalapácsok mellett. Azokat a nagy tüzeket ennek a kevés földnek a zsírja is táplálja. Abban a nehéz munkában jobban fogy a kenyér, meg a szalonna!… Amarra vannak a bányák! A bánya sötét és kietlen, ha a mi szeretetünk és gondoskodásunk nem visz bele fényt a fiaink szívén keresztül… Így élünk: egymásra utalva, egymásból, egymásért, egy kenyéren!
Elgondolkozva hozzátette még:
— S az egész ország dolga is csak Így van!
Néhány órával előbb még Ózdon hallgattuk a hangszórókból áradó szózatot a minden becsületes dolgozó kéz munkáját, minden hazájáért lángoló szív dobbanását összefogó Hazafias Népfrontról. A vaspóznákról elröppent szavak mintha itt — a kenyérnek vetett földágy párás melegében — váltak volna keresgélő bizodalommá.

Adófizetés és templomépítés

Egy nép életrevalósága a mindenkori kötelességek felismerésében nyilatkozik meg leginkább. S hogy mennyit ér ez az életrevalóság, azon mérhető le, hogy a maga sajátosan földi érdekein túl felismeri-e azokat a kötelességeket is, melyek a nagyobb közösségnek az érdekeit szolgálják.
Nagy célokért — amilyen a haza sorsa és jövője is — csak az a szív tud forrón dobogni, amelyet a legmagasztosabb eszmények, a vallás eszményei és erői járnak át. Önfeláldozó munkát, alázatos segítést engedelmességet és becsületes helytállást, törvénytiszteletet, erkölcsöt elsősorban attól lehet várni, akinek lelkét Krisztus tanítása illette meg minderre. A keresztény felfogás az, hogy a haza oltárára felajánlott áldozatokat az oltár áldozatának lelke szenteli meg.
Mindezt azért volt érdemes elmondani, mert ittjártunkkor meggyőződhettünk róla, hogy Sáta szorgalmas és törekvő népe boldogulásának titka nem kis mértékben az ő vallásos életük erőiben is rejlik. A falu az egri főegyházmegye régi egyházas helye, ahol már a XXVII. század végén működik plébánia. Az ősi plebánia 1734-ben alakul újjá. 1737-től kezdődően rendszeresen vezetnek anyakönyvet. Első iskoláját az egri szeminárium alapítja. Temploma 1808-ban újjáépült és a magyar barokk műemlékeként tartják nyilván. Oltárképe is a régi egri székesegyház főoltáráról került ide. Franz Wagenschön alkotása és Szent János vértanúságát ábrázolja a latiumi kapu előtt.
A hitélet fejlődésének jele, hogy a környező falvak – melyek Sáta leányegyházai voltak – egymásután alakulnak plebániákká. A régi sátai plebánia területén ma öt plebánia működik.
A súlyosan megrongálódott műemlék-templomot éppen most renoválják az egyházközség híveinek önkéntes adományaiból. A falu lelkületére vall az is, hogy amikor a plebános megkérdezte tőlük, hogy a templom kijavításával járó summás összeget tudják-e vállalni az államnak járó adók mellett, egyöntetűen azt felelték: előbb kifizetjük az adónkat, azután megadózzuk az Istennek is!
Így is lett. Félévi adófizetésüket 104 százalékra teljesítették, a templom pedig rövid időn belül megújult külsőben várja híveit.

Búcsúzó pillantás

A falu feletti hegyvonulat gerincére épült a vasút. Ott állunk a vadonatúj kisállomás épülete mellett. Este van. Holt ezüstfénye terül a tájra. Ózd felett piros az ég, mintha az egész város lángban állana. Autóbuszok kapaszkodnak fel a hegyi utakon, viszik az üzemekbe, bányákba a friss erőt.
Eltűnődünk azon, hogy az ország egyik legszebb tájának idillikus képét nem zavarja-e az a mozgalmasság? Nem volna-e szebb, ha megmaradt volna ősi nyugalmában és zordságában? Vajjon nem éreznénk-e magunkat közelebb Istenhez ebben a pillanatban, ha itt még kietlen csend és a természet érintetlensége venne körül? Ha nem volna autózaj, villanyfény, vonatdübörgés és tűzpiros égalj?
Ha az Istent valami haragvó, büntető és kiengesztelhetetlen Úrnak tudnánk, akkor: igen! De az Istent mi békességes és kibékítő, szerető Atyának ismerjük, aki az elveszett paradicsom helyett odaadta az embernek a földet. Fűbe, fába, kövek alá, hegyek mélyébe rejtette kincseit, hogy találják meg az ő gyermekei és osszák szét testvéreik között.
A tájnak keresztény jelleget az emberi kéz munkája kölcsönöz. A megbocsátó, kiengesztelődő Atya szándékát a békés emberi munka alkotásaival felékesített tájban lehet felismerni. A tízparancsolat szelleme is az emberi törekvésekkel megművelt tájból sugárzik megszentelő erővel, ahol a lezuhanó szikla nem öl, hanem házak épülnek belőle, a víz nem pusztít, hanem áramot fejleszt, gyárakat táplál, ahol a természet nem oroz az embertől, hanem javait osztogatja. És ahol esténként az Angelusra megcsendülő harangok szava az egész tájat és a tájban élő ember tekintetét és érzelmeit kiragadja a verítékek völgyéből a magasságok felé.

 

Mostanában ennyien olvasták: 986

Hasonló bejegyzések: