Három vak egér

Az első Agatha Christie „könyvem” ez a rövid sztori. Úgy érzem, árnyalatnyival több energiát fordítottak arra, hogy könyvként jelenjen meg az írás, mintha egy novellagyűjtemény darabja lett volna – többet is érdemel. Novelláskötet-sorozatot jelöl a felirat a külső borítón, de ebben a könyvecskében csupán ez az egy írás olvasható.

A szerzőtől ugyan az első olvasásom, de azért előtte körülnéztem, mit írtak más olvasók különféle AC-könyvekről. Nyomoztak, vagy a szerzővel együtt, vagy magánúton. Ennek megfelelően a Három vak egérben már akkor keresni kezdtem a tettest, amikor még össze sem gyűltek mindannyian a fogadóban. Nem jártam sikerrel, egészen a végéig. Az ügy megoldása ugyanis nem az ilyen magamfajta, a törvényt tisztelő és abban bízó alakokra épít.
A történet stílusa az én (anglomán) felfogásomhoz is túlírt, szerintem nem beszélgetnek így egymással vadidegen emberek egy-két nap után, még vészhelyzetben sem. Bezzeg a házastársak, azok tudtak úgy beszélgetni, mintha vadidegenek lettek volna egymás számára (és nem a dramaturgia része volt). Mivel igen hosszú idő után AC kedvéért újra női írót olvastam, betudom talán ennek ezt a szokatlan „overflow”-t.
Mire bemelegedett volna a történet (és a fogadó), vége is lett. Az én értelmezésemben lettek volna még tartalékok a feszültség fokozásában, az izgalomfaktor további emelésében, egynémely karakter mélyebb beágyazásában, de összességében jó kis agytorna ez a rövid történet.

Agatha Christie: Három vak egér
Eredeti cím: Three Blind Mice And Other Stories
Sorozat: Agatha Christie novelláskötetei
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2016
Fordította: Molnár Gabriella
Puhatáblás, 136 oldal

Fülszöveg:
Egy zimankós téli napon kis vendégfogadó nyílik az isten háta mögött, ahová, csodák csodája, egymás után érkeznek a vendégek: a kaján vigyorú walesi fiatalember, Christopher Wren; az agresszív, zord külsejű Mrs. Boyle; a katonás eleganciájú Metcalf őrnagy; és a pipiskedő külföldi, Mr. Paravicini. A panziót vezető újdonsült házaspár, Giles és Molly Davis a nagy munka közepette tán észre sem veszi, milyen különös alakok szálltak meg náluk.
Azután az intézményt egy hatalmas hóvihar a szó szoros értelmében elvágja a külvilágtól. Ám az aggodalom akkor hág a tetőfokára, amikor a rendőrség mégis eljut a Monkswell-vendégházba. Az ifjú Trotter őrmester ugyanis beszámol az egybegyűlteknek a két napja, Londonban történt gyilkosságról, s közli velük, a tettes itt van közöttük, és újból ölni készül…

Szerintem: 10/7.

A “Három vak egér” a Moly.hu-n

A “Havi egy AC 2017” kihívás további darabjai:
Gyilkosság Mezopotámiában >>
Öt kismalac >>


 

Mostanában ennyien olvasták: 275

Hasonló bejegyzések:

Kutatás Sáta alvilága után

2017. február 6-án egy kutatócsoport indult útnak azzal a céllal, hogy felderítsék Sáta alvilágát, vagy legalábbis annak egy részét. A kimondott cél az volt, hogy a sátai Fáy-kastélyból induló, illetve az oda tartó, talán még egymással is összefüggő föld alatti járatokról szerezzenek információt arra a – szinte tényként kezelt – szájhagyományra alapozva, hogy a kastélyból több irányba is vezet kifelé út a föld felszíne alatt. Az ötlet megvalósításához hozzájárult egyik előző írásom, “A sátai kastély alvilága” című saját kutatásom, amelynek során én magam szintén felkerestem a jelenleg bejárt helyszíneket, de egy-két méteren túl, megfelelő felszerelés és társak hiányában nem mertem a föld alá haladni sem a pincékben, sem az alagutakban. A kutatási irány ezúttal a kastélyt körülvevő külső környezetből az építmény felé haladó járatok felkutatása volt, amelynek során elsősorban az ún. Cigánykői pincék és a Kőlyuk felőli, szabadon hozzáférhető földfelszín alatti objektumokat vizsgálta meg a csapat. A kutatást az időjárás nem segítette, azokban a napokban indult meg a január elején lehullott, nagy tömegű hó olvadása, ennek ellenére a mostoha körülmények között is érdekes helyszínekre jutott be a Hiti Péter, Kelemen Attila, Krakkó Péter, Veres György összetételű kutatócsoport.
Az alábbi képek az ő tulajdonukat képezik. Bízunk a jobb időben – és a folytatásban!

Figyelem! Ne próbálják meg utánuk csinálni megfelelő óvintézkedések nélkül!

 

Kapcsolódó tartalom:


A sátai kastély alvilága >>

This post is about an experimental exploration of some supposed passageways between tunnels, caves and underground lanes around the so called Fáy mansion in the Hungarian village Sáta. Read the post, watch the shots, but do not follow these actions without appropriate precautions.

 

Mostanában ennyien olvasták: 8574

Hasonló bejegyzések:

Herkó páter fakeresztje

Herkó páter fakeresztje
Írta: Schmidt Attila
Megjelent: 1929. január 31. – Eger napilap
(Nomalizált, de eredeti formájában meghagyott szöveg.)

 

Tudós szómagyarázók Herkó páter nevét a német Herr Gott Vater-ből deriválják. Lelkük rajta, nem vitatkozom velük.
— Mellettünk bizonyít, — vetik oda büszkén, — hogy csakis a Szepesség szomszédságában, Gömör, Torna, Abaujban találkozunk az emlékével.

Merész állítás. Könnyűszerrel rá lehet mutatni, hogy ő atyasága távolabb eső, színmagyar vidékeken is eredményesen buzgólkodott.

Mikor a pesti kőtenger a torkomig ér, betegre nyomorít, elsietek a borsodi Bükk oldalába, barkóföldi falumba. Acélos levegője, virágos mezője, madárdalos erdője új erőre kapat.

Élvezettel szemlélem derék barkóink hangyaszorgalmát. Szalmás házaikat a világháború óta tükörablakos, oszlopos kúriákkal kezdik kicserélni. Építkezési lázba estek.

Féltem az erejüket. Könnyen megroppanhat, ha továbbra is túl akarják egymást licitálni, hogy ki épít szebb hajlékot. Ugyanis a kormány kisujját se mozdítja, hogy a falu határát valamiképpen szélesebbre vegye, hosszabbra nyújtsa. (Pedig kutyakötelessége lenne, motyogja a nótárius-segéd, ki a világ folyásával egyre elégedetlen. Ugyan akad-e ma, ki meg volna vele elégedve?)

Ilyeténmódon a búzatáblák évről-évre keskenyednek, lévén az örökösök számosabbak az örökhagyóknál. Ott van teszem Mézes Pesu (Pista), Bolondfővel a hegyre kívánkozott az
akácák árnyékába. Ivadékai megosztoztak. Egynek-egynek keskenyebb a földecskéje, mint valamikor a Gacsály Pista híres-nevezetes nadrágszijja volt. (Igaz, hogy az hat lyukra szólt.)

— Nem volna-e kedved a bánhorváti búcsúra zarándokolni? — kérdi Lukovay, falunk derék főesperese, a szó igaz értelmében plébános, aki népének él.
Örömmel csaptam fel.

Forró szeptemberi napra virradtunk. Két pompás lipicai szélvészként röpített nemes célunk felé.
Bóta csinos házsorait mögöttünk hagyva, Upponyba érünk. Lakóiról emlegetik, hogy valamikor királyi vadászok tisztében szolgálták Mátyást, ki a közeli Bükk rengetegeiben hajszolta a bölényt. (A nagy király, hogy mindenfelé megfordulhasson, bizonyára álmában is űzte a vadat.)

— Érdekes, — töröm meg a csendet, — hogy ez a sekélyvizű patak éppen derékba szeli Upponyt.
— Sekély, de veszedelmes, — veti oda a bakon ülő Szucsik János. (Falunk csizmaművésze, kit jó sorsa valahonnan Árvából vetett hozzánk.) — Könnyen megárad, olyankor nem ismer se Istent, se embert. Legutóbb is a kisbíró disznóólját vette a hátára, meg se állt vele a Bán völgyéig.
— A vashíd alól is kirúgta az egyik pillért, — tódítja Palkó kocsisunk, aki ezúttal parádésan dirigálta a két táltost.
— Szegény upponyiaknak, — veszem át a szót-, — leesett hát a fejük koronája. Pedig milyen büszke önérzettel írták hídjuk vaskarfájára, hogy: Híd.
— Akkurátus emberek, — folytatja Szucsik mester. — Fején trafálják a szeget mindenkor. Múltkoriban rájuk üzentek Pestről, hogy írják össze a legöregebb emberek életkorát, azt felelték rá, hogy nem tehetik, mivel a falu legöregebb emberei mind meghaltak.
Kivált Patvaros Illés a mostani bíró nagyon vándorlott ember minden irányban.
— Kiadós helye van az észnek a kopasz fejibe, — morogja Palkó.

A nevezetes hidat romjaiban leltük, vízbe hajtotta bánatos vasfejét. A patak gázlójánál pedig egy tilalomfa fennen hirdette a falu bölcseinek előrelátását. Tábláján ezt olvastam: Áradáskor tilos az átmenet.

Ide-odakanyargó sziklaszorosba jutottunk. Lenyűgöző szépségének leírását meg se kísérelem. Jótollú legényt is kemény próbára tenné.

Minden kanyarulatnál festői képeik, új, megkapó változatban sorakoznak. Óriási, égnek meredő mohos sziklák, oldalukon itt-ott lézeng egy törpe bokor, emitt leomló kőtörmelék, odább keskeny sziklapárkány, melybe a fehér nyárfa, meg a sudár fényű gyökerei csak erőlködve tudnak kapaszkodni. A patak moraja szüntelen kísér, habjai majd gyorsabb iramot vesznék, zúgva hömpölygetik a köveket, majd csöndesen kanyarognak.

A bámulat elnémított. A legnagyobb művész remeke is micsoda kontármunka a természet csodás alkotásaihoz mérten.

Kalapot emelek a kis patak energiája előtt. Mekkora kitartással döngethette ez éveken át ezt az óriás sziklakupot, míg ketté bírta szakítani. Mennyivel könnyebb sora lehetett az öreg Dunának, mikor a visegrádi hegyet keresztültörte. (Pedig nagyra van vele.)

Merengésemből Lukovay szólított el.
— Ezt a sziklaszorost — kezdé — megsárgult írások Királyvölgynek nevezik. A sajó-parti vereség után Béla királyunk erre futott a tatárok elől. A király a Sajóvölgyön menekült. Mikor Bánvölgye elé érnek, Bánfalvy Bárius eléje ugrat.
— Felséges királyom, — szól — kanyarodjunk a balra nyíló völgybe, birtokomon én vállalkozom a vezetésre.
— Az őrült hajsza tovább tart, nyomukban a tatárhad, királyi vadat akar ejteni, de Árpád vérét az országnagyok személyes hívei, életük árán is igyekeznek megmenteni. A Pók-nemzetség levágja a tatárt, ki lándzsájával a király felé döf, Ernye, majd András, a Forgáchok őse, Bélának adja lovát s maga elvérzik. Önfeláldozó hősökként emlegetik Barnabást, a Fáyak ősét, Detrót, Dénes lovászmestert, a vöröskeresztes templomosokat. Fölemelő momentumai ennek a szégyenletes gyásznapnak.
— Az üldözés heve nem enyhül, a kíséret egyre ritkul, nagynehezen elérik ezt a sziklaszorost. Bárius Bán a királyt egy rejtett ösvényre vezet. Hátuk mögött a templomosok elállják a szoros bejáratát, derekasan küzdenek, elhullnak utolsóig, de Béla király megmenekült.

— Szólj a Báriusokról, — kérem a reverendisszimuszt.
— A Bán völgyében, — feleli — és a sátai dominiumban négyszáz esztendőn át uraskodtak. Gyula Bán V. Istvántól új adományt nyert ezekre. Akadt közöttük püspök, kancellár, hős vitéz. A megye életében is nagy szerepük jutott.
Az Urnak 1567-ik esztendejében a temesvári basa nagy sereggel jött Dédes várának elfoglalására. Bárius István vitézül védte, végre is enged a túlerőnek. A védősereg elvonulásakor a vár közepén emelkedő torony alá hordát minden puskaport, egy hosszú kanócot tesz bele, s a végét meggyujtja. Éjjel az álomba merült török had mindenestül tubafa árnyékába röpült.
— A sátai kastély hatalmas falait is a Bariusok építették? — folytatom a kérdést.
— Ugyanakkor a Bánfalvyt. E kettőt egy mintára építették a török beütések idején.
— Ágyú nélkül aligha boldogult velük a pogány — fűzöm tovább.
—- Ha felgyújtották, vagy az ellennek sikerült betörnie, a kastély lakói elmenekültek az alagúton, mely a Bárius erdőben végződött. Az erdőt nemrégiben kiirtották, azóta e hatalmas nemzetségnek neve is feledésbe hullt. Sic transit gloria mundi.
—- A török a Barkóföldet se hagyta békén ?
— Ez a kastély veres posztó volt a szemében. Sátát a füleki bég a XVI-ik század derekán fölégette, majd Eger elestével a török világ borzalmas nyomorúsága nehezedett rá. Kegyetlenül dolgozott a török adóprés, a szegény lakosság mindenféle címen adózott. Sűrűn jött a parancs: „Ti kutyahitűek, piszkos disznók, (a megtisztelőbb címeket mellőzöm) az adót Végeger várába hozzátok, hogy meg ne bánjátok és szófogadástalanságtokat meg ne jajgassátok.“
— Falunknak fennmaradt egy panaszlevele a XVII-ik századból: „Mi tizedet adtunk a töröknek, azonkívül szénát és fát hordtunk. Ez ideig a tizedben igazán megtartott, de szénát és fát bárom annyit hordát velünk, mint annak előtte, azonkívül ez esztendőben is, hat tallért vett rajtunk bitangban, azonkívül ekét is két annyit kíván, mint annak előtte.“
— Pogányul bánhattak a szegény barkóval, mert egy tizedlajstrom 1688-ból Sátát a szomszéd Nekérseny, Omány, stb. faluval együtt pusztának tünteti fel, melynek lakói világgá szökdöstek.
— Miféle kereszt az ott fenn a sziklapárkányon? — kérdem Lukovayt.
— A Herkó páter fakeresztje — hangzott a válasz.
— A balogi baráté, ki a protestánsokat oly fanatikusan üldözte?
— Keglevich tornai főispán udvari papjának is mondják, ki fejszét fogott a református prédikátorra, világgá űzte s a családjával együtt nyomorba juttatta a boldogtalant „Egy pénze, egy kenyere nem lévén, annyi gyolcsa se volt, hogy verítékét, vagy könnyeit letörölhesse, vagy szennyesét magáról leválthassa.“
— Hol apostolkodott?
— A palócok, barkók között. Vissza is térítette valamennyit a katolikus hitre. Ezután a Bán völgyébe készülődött s ott fönn, Uppony határán, híveitől nagy prédikációval búcsúzkodott. Ekkor mondta: Ha egykor más tant találnék hirdetni, mint amit most magyaráztam nektek, Herkó páternek se higyjetek. Innen a régi közmondás: Ezt még Herkó páternek sem hiszem. A bánvölgyi protestánsok neszét vették, hogy a tüzesszavú barát hozzájuk indul, a határba gyülekeztek kapával, kaszával a kezükben, készen mindenre, de a barátot falvaikba be nem engedik. Verekedésre került a dolog, miközben valaki Herkó pátert a mélységbe taszította.
— Azt is regélik róla, hogy Szendrőről visszajövet, hol szintén a protestánsok ellen áskálódott, „Isten, mint régen Apophrasiust, lovastól a földhöz véré és holt részegen meghala“.
— Ráfogás. Itt szenvedett vértanuságot hitbuzgalmáért. Holttetemét sohasem találták meg, mély sziklasor nyelte el. Azóta csontjait is elmoshatta a zápor. Hivatalos egyházi könyvek azt a keresztet Herkó páter keresztjeként emlegetik. Időről-időre megújítják, a ráfordított összegek nyomát megtaláljuk az egyházi számadások könyveiben.

A horváti búcsúbeszéd frugális* élveire nem találok szavakat. Lukullus is, ki ugyancsak hetykélkedett világhíres lakomáival, elpirul vala, ha benne részesülhet.

A falu katolikus és református temploma (ez utóbbit a husziták építették), plébániája és parókiája békés szomszédságban töltik napjaikat derék lelkipásztoraikkal egyetemben, annak jeléül, hogy a vallási gyűlölet nem magyar földből sarjadt. Bécsi mérges növés az, erőszakkal plántálták át hozzánk.

A búcsú napján valami kóbor felhőnek a szakadása megdagasztotta az upponyi patak vizét. Nagy kerülőt kellett tennünk, hogy épkézláb haza érhessünk.
Eldicsekedtem falunk önérzetes bírájának, hogy szerencsésen elkerültük a halálos veszedelmet. Lovastól, mindenestül ott veszünk, ha Upponynak jövünk.
—- Kár lett volna értük, — hangzik a részvét szava a bíró ajkáról.
— Érettünk? — kérdem.
— Jobbadán a főtisztelendő úr szép lovaiért — feleli aperte*. — Különb paripák a dédesi gróf istállójában sem akadnak.

Lám, még se lett volna érdemes könnyelműen a patak hullámsírjába szállnunk. Mert ha egyszer napunk múlik, nem marad életünknek annyi emléke se, mint a Herkó páter egyszerű fakeresztje.

*frugális – takarékos, szűkös
*aperte – nyíltan

Élt-e Herkó Páter? (Népújság, 1969. július 24.)
Herkó Páter régi szólásmondásainknak afféle gyermekijesztő mumusa volt. Főleg a Szepességben, Gömör, Abaúj-Torna, s Heves megyében emlegették. Régebben úgy vélték, hogy egyszerű mesealak, s neve nem egyéb, mint a német Herr Gott Vater (Atyaúristen) magyar alakja. A történészek kiderítették azonban, hogy Herkó páter nem volt isten, csak pap. Alakját, mint a “balogi barátét”, Tompa Mihály is megénekelte Szuhay Mátyás c. történeti elbeszélő költeményében. Az adatok azt mutatják, hogy Herkó, vagy Hirkó páter a XVII. században élt. Kimutatták, hogy a szenvedélyes protestáns-üldöző barát valaha a gyöngyösi ferences kolostor lakója volt. Szőnyi Nagy István tornai református pap 1676-ban megjelent emlékiratából tudjuk, hogy Herkó páter, “a palóczok apostola”, annak a három katolikus papnak egyike, aki 1671 március 12-én megrohanta és elfoglalta a tornai református templomot. E tüzes vallásharcosnak egy saját kezével írt, latin nyelvű levele is fennmaradt. Ezt 1676. július 6-án úgy írta alá, mint Hirkó János páter, Pásztó város plébánosa (Pater Johannes Hirko Plebanus Oppidi Pásztó). Ijesztő alakja nyilván a felvidéki protestánsok körében terjedt el.

Mostanában ennyien olvasták: 677

Hasonló bejegyzések:

Cortázar – A tudatmezők találkozása

A dél-amerikai irodalom a kezdetektől fogva (t.i. onnantól, amikor megismertem) a kedvenceim közé tartozik. Eleinte G. G. Márquez könyvei, különböző mexikói költők gyűjteményei, majd Borges, Casares következtek, mind-mind megragadtak, egyik olvasmányra sem mondhattam azt, hogy „na, ez most nem jött be nekem”. Legutóbb César Aira „Epizódok egy vándorfestő életéből” című kisregényét, Onetti szürreális „A hajógyár”-át olvastam, ezek is erősítették azt a meggyőződésemet, mely szerint Dél-Amerikában másféle levegőt veszi körül az alkotókat, esetleg az univerzum különleges sugárzása éri őket – vagy egyszerűen csak olyan könyveikkel futok össze véletlenül, amelyek kivétel nélkül tetszenek nekem.

Az utóbbi időben, a Borgestől Cortázarhoz vezető úton valami különös történt velem, amit nem lehet a véletlen számlájára írni. Életem még teljesen Cortázar-mentes volt, azaz semmit nem olvastam még tőle, amikor (mintegy 5 évvel ezelőtt) későbbi kisregénnyé alakítás reményében papírra jegyeztem az alábbi ötletemet: egy férfi – túlhajszoltságából eredően – különös álmokat kezd látni éjszakánként. Maja városokban tartózkodik, ahol embervadászat zajlik egyfajta isten-áldozat céljára. Miután a férfi észleli, hogy álmai ismétlődően visszatérnek az előző helyszínekre, felismeri azt is, hogy a történet álmában folytatódik, mozzanatonként előre halad. Ismeretlen, furcsa szagokat érez, tisztában van a környezetével, megéli az eseményeket. Lassan bizonyossá válik számára, hogy álombéli útja bizony az áldozati oltár felé vezet. Akkor már együtt menekül az űzött emberekkel együtt, elrejtőzik a dzsungelben, halálos tét ereszkedik minden lépésére.

De csak álmában. Éber életében küzdeni kezd én- és öntudatáért. Az álomban végül elfogják, majd elérkezik az áldozat bemutatásának éjszakája, ahol a veszélyt fel nem ismerve “éli” tovább a történetet. Gyanúsan furcsa választ ígérő kérdés lebeg a tudatában: melyik eseménysort álmodja, az áldozati embervadászatot, vagy az addig élt életét? Utolsó emléke, hogy egy kőkés közelít felé.

Eddig az én történetem. A sztori türelmesen várta a sorát a jegyzetfüzetben, talán ha valami bevezető részt írtam hozzá néhány éve.

Közben a már említett, Borgestől Cortázarhoz vezető úton nemrég meg is érkeztem Cortázarhoz. Kinéztem néhány könyvét a piacon, de azzal szembesültem, hogy nem lehet csak úgy megvenni bármelyiket, kitartóan keresni kellett őket. Ezt elkezdtem, majd úgy döntöttem, hogy „Az összefüggő parkok” című elbeszélés-gyűjteménnyel kezdem a sort. Rátaláltam a könyvre egy antikváriumban, megrendeltem, sőt, olyan jól sikerült a művelet, hogy mindjárt két példányt is vásároltam, nem figyelve arra, hogy az eltérő címek alatt ugyanaz a tartalom található bennük.

És koronként elindultak, hogy ellenségre vadásszanak,
és hívták ezt szent háborúnak.
(Csép Attila fordítása)

Az első néhány elbeszélés teljesen lenyűgözött, megerősítve éreztem magam abban a tudatban, hogy a dél-amerikai irodalom jó helyen van a könyvtáramban. Aztán a következő történetet, jelesül az „Éjszaka, hanyatt fekve” című írást (Csép Attila fordítása) olvasva borzongni kezdtem – nem feltétlenül a mondanivalója, inkább a tartalma miatt.

Az „Éjszaka, hanyatt fekve” című történet ugyanis arról szól, hogy egy férfi, motorbalesetet követően, a kórházi ágyon fekve álmokat kezd látni. Az álomban menekülnie kellett az aztékok elől, akik embervadászatra indultak. Nem maradt más választása, mint elrejtőzni az erdő sűrűjében. Közben furcsa szagokat érez. Menekülés közben nyilvánvalóvá lesz számára, hogy az embervadászat célja ő maga, egyre közelebb kerül az áldozati oltárhoz. Időnként kizökken álmából, küzdeni kezd én- és öntudatáért. Amint újra álomba merül, visszakerül a levadászott áldozat szerepébe. Furcsa érzés tolul fel benne: melyik történetet álmodja, az azték áldozati embervadászatot, vagy az addig élt életét? Utolsó emléke az, hogy egy kőkés közeledik felé, és tudja, hogy többé nem fog felébredni.

Közös tudatmező. Minden benne van. Olvassanak Cortázart, tetszeni fog.

 
Az “Éjszaka, hanyatt fekve” eredetiben >>
Julio Cortázarról (magyarul) >>
 

Mostanában ennyien olvasták: 456

Hasonló bejegyzések: