A Sá-Carneiro effektus

Mário de Sá-Carneiro, portugál költő és novellista, Pessoa közeli barátja, élt 1890-től 1916-ig. Ez persze csak az előhangja annak, amiről e bejegyzés szól majd. Gyerekkoromban, olyan 10-13 éves lehettem, amikor már voltak kész írásaim, szerettem volna, ha véleményezi valaki, aki talán hozzáértő. Annak idején az internet még számunkra sehol nem volt, egy írógép beszerzése lehetett alternatíva, ez is csak úgy, hogy a vásárló összes személyes adatát feljegyezték a későbbi azonosítás megkönnyítése céljából, ha esetleg rendszerellenes röplapot készítene vele. Hihetelen, de így volt. Szóval, megvettem az írógépet és jól olvasható változatokat készítettem rajta néhány munkámból, majd kiválasztottam egy számomra megbízható periodikát, azt hiszem a Könyvvilág lehetett, vagy valami hasonló. Néhány küldeményben elpostáztam az olvasószerkesztőnek és a főszerkesztőnek egy-két írásomat, és vártam a visszajelzést. Akkoriban még a sátai patakban is lassabban folyt a víz, de ez akkor nem volt rendkívüli. Vártam, várakoztam. Egyszer csak jött egy levél, hogy megkapták, köszönik, elolvasták, sajnálják, nem üti meg a közölhetőség színvonalát. Van ilyen, és hát valóban, tizenegy-két-három éves korban az ember ritkán ír maradandót, még ha rólam van szó, akkor is igaz ez. Nem nyugodtam bele, csak küldtem továbbra is a leveleket, benne az írásaimmal – a válasz ugyanez volt minden alkalommal. Rettenetes gyanú ébredt a szívemben, ami valahogy így fogalmazódott meg: “Nem jó itt ezeknek semmi!”. Fogtam egy vers-gyűjteményt és – már akkor is – kedvenc portugál költőm, a fent említett Sá-Carneiro egyik versét lemásoltam, majd a magam neve alatt beküldtem a jól bejáratott címre. Hiszik vagy nem, ugyanezt a választ kaptam erre a levelemre is, “nem üti meg a közölhetőség színvonalát“, állt a levélben, és akkor már mosolyogva olvastam a nem közölhető színvonalú verset a Világirodalom Remekei sorozat válogatásában. Tényleg van, akinek semmi nem jó. Ez volt az a bizonyos vers, döntsék el utólag is:

Távoli dallam [Distante melodia]

Írisz-álomban, mely arany parázstól
halott, más, kék idők emléke száll,
mely tüllfátylak közt ringatott, – sudár,
könnyű röptű idő, igazi szárny-kor.

Akkor még szín volt bennem minden érzék,
kert volt bölcsője minden óhajomnak,
lelkemben más távolságok honoltak,
s ösvényeiket virágok kísérték.

Ha csillagokra gondoltam, arany hullt,
holdfénytől izzott önkívületem még…
– Varázsotok, tó-éjek, sose lanyhult
ott, hol liljom-terasz volt minden emlék!

Álomköz s hold összhangzó kora, hol csak
jáspis órák vágtak neki a térnek,
hol révedezés volt a köd, s a fény egy
mezítelen herceglány vágya volt csak…

Hang-balusztrádok és szerelem-ívek,
fény-bolthajtások s illat-karzatok…
Pompa s ópium hona, ott lakott
szívem, hol nincs lakása már a szívnek…

Atlasz-miséi arany templomoknak…
Keletibb Perzsiák szőnyegei…
Ivorszerűbb Kínák szőttesei…
Halk források, honnan homály csorog csak…

Nosztalgiák, templomkupola-formák,
tenger fölött dómként lebegve: Énem…
Becsület lépcsői, lépcsőfok a légben…
Új lélek-Bizáncok, új Törökország…

Cseppfolyóssá vált emlékek… Brokát-por…
Kék irrealitás, bennem kavargó…
– Király vagyok, kit száműztek honából,
szirénálomban eltévedt csavargó…

Eddig a vers, Kálnoky László remek fordításában. Amellett, hogy ez a vers teljesen aktuális és valóságos lett gyerekkorom óta, és ritkán olvas az ember ilyen gazdag lelkivilágot feltételező alkotást, újabban a Próspero könyvei című Shakespeare: A vihar átiratának film-változata jut eszembe róla.

Szerintem el se olvasták, mielőtt elutasítottak vele annak idején…
A vers itt olvasható eredetiben >>>

Mostanában ennyien olvasták: 1479

Hasonló bejegyzések:

One thoughtful comment

  1. Úgy látszik, nemcsak nekem jutott eszembe ez a kísérlet, bár a know how minden bizonnyal az enyém. David Lassman is így járt:

    [http://en.wikipedia.org/wiki/David_Lassman#Rejecting_Jane]

    “Egy angol író 18 angol könyvkiadót tréfált meg: a címek és szereplők nevének megváltoztatásával elküldte nekik Jane Austen Büszkeség és balítélet című regényének néhány fejezetét, de a szerkesztők egyrészt észre sem vették a durva plágiumot, másrészt elutasították a szerzőt. David Lassman kezdő angol író azért találta ki ezt a poént, mert saját regényének képtelen kiadót találni. A Jane Austen-szemelvényeket 18-ból 17 kiadó utasította vissza, és csupán egy vette észre a beugratást. “Manapság regényt publikálni rendkívül nehéz, hacsak nincsen az embernek egy jó ügynöke. De azt nem gondoltam volna, hogy szegény Jane Austennek is ekkora nehézségei támadnának a kiadókkal!” – nyilatkozta Lassman.

Vélemény, hozzászólás?