Hipp-hopp

A forró és gazdag nyár afféle aranyidők emlékét idézte, amelyeket még nemigen élhettem át. Hét éves leány voltam, aki hol a földek fölött remegő, hol a házak között mozdulatlan forró nyár heve elől a falusi csodavilágba menekült. Játszottunk a végtelenségig: játék volt a boltba járás, játék a teregetés az udvaron, játék a vasárnap délutáni szépruhás rokonlátogatás, vagy csendes kábulatban a napon heverő idős macska olvasni tanítása az első osztályos olvasókönyvből. Én mégis azt a játékot szerettem a legjobban, amikor hetente egyszer meglátogathattuk a falu vakszögében lakó Erdő bácsit. Valójában azt hiszem, hogy Ernőnek hívták, mi viszont ebben nem találtunk semmi szórakoztatót, ezért úgy kezdtük hívni, hogy Erdő, főleg, hogy a portáját úgy benőtte a fa és a bokor, hogy valóságos erdőnek lehetett hinni. Erdő bácsiról azt beszélték, hogy már régen elmúlt száz éves, mi annyit sejtettünk, hogy nagyon öreg, a száz esztendő az én hét évemmel nem volt felfogható. Öreg volt, ez biztos, mindenki láthatta.

Amikor mi felkerestük, mindig az udvar hátsó részének zugolyában ült egy sokat megélt fotelban, öreg fűzfa alatt. Onnan mesélt nekünk történeteket, ezekről mind azt mondta, hogy vele estek meg.
Aznap délután fürödtünk a zúgónál a falu mögött, ahol a tavacskába torkollik. A nap és a víz egyformán kiszívott bennünket, fáradtságunkban alig bírtunk elvánszorogni Erdő bácsihoz még úgy is, hogy ebéd után mindegyikünk aludt egy kicsit a hűvösben.
Összeverődtünk az öreg háza előtt, megtöltöttük zsebeinket nagyszemű, édes málnájából, amit egyébként senki nem szedett volna le, és körbeültük őt a fotel előtt. A terebélyes fűzfa sátorként borult ránk, mi pedig a málnát szemezgetve bámultunk Erdő bácsira.
Megvárta, amíg elcsendesedünk, úgy kezdett bele.

– Ismeritek-e Tündérszép Ilona és Árgyélus királyfi meséjét? – kérdezte tőlünk, talán egyedül én éreztem ki valami különös várakozást a hangjából.
– Ismerjük, ismerjük, igen! – válaszoltuk egyszerre, de mindenki hozzátette: – De most mást szeretnénk hallani!
Erdő bácsi nevetett. Halk, de jóízű nevetése volt neki.
– Mást mondok… Azt tudjátok-e, hogy egyszer én is voltam Árgyélus királyfi?
Erre nevetni kezdtünk, de csak úgy, bátortalanul. Hátha mégis igazat mond? Honnan tudnánk ezt egy száz éves emberről?
– Na, ide vigyázzatok! De jól figyeljetek, mert nincs kedvem többször elmondani…
Minden gyerek bólintott egyet, és tekintetüket az öregre szegezték. A málna is elfogyott.
– Voltunk mi a faluban sokan legények, de szerencsére ugyanilyen sokan leányok is kerültek. Sokat bolondoztunk aztán a nyarakon, pont úgy, ahogy ti is most, meg… na hát aztán még máshogyan is. Az Úratya látta ezt, meg is kívánta tőlünk a játékot. Olyat eszelt aztán ki…
– Milyet…? – bámultunk rá, néhányunknak a szája is tátva maradt a nagy figyelemben.
– Hogy milyet? Csupa játékból, mert mi másból, úgy intézte az Úratya, hogy Csámpás Béla jóbarátomat – nem tudott táncolni, azért hívtuk így – ugyanabba a leányba bolondította bele, pont mint engem is. A Mézes Katinkába.
– …és az jó játék…? – kérdezte egy fiú közülünk, de mi lepisszegtük.
– Jó-e? Játéknak jó, de már másképpen eléggé bele tud komorulni az ember. No, hát Mézes Katinka meg az én Béla barátom elég sokat és jókat játszottak együtt, én mindig hoppon maradtam, mert Katinka csak édesgetett, hitegetett, csak éppen színt nem akart vallani sosem. Addig mentünk ebben a játékban, hogy Katinka már az utcán is elfordult tőlem, ha találkoztunk volna.
– És mikor lettél Árgyélus királyfi…? – kérdeztük, amikor abbahagytuk a nevetést. A legjobban mindegyikünket ez érdekelte.
– Nem sokra az után, hogy a Csámpás Bélát a városba adták a szülei. Akkor lettem én Árgyélus. – Erdő bácsi egy hosszút kortyolt a maga mellett tartott literes üvegből. Málnaszörpöt tartott benne, azt mondta nekünk, de soha nem engedte megkóstolni. Felbámult a lombok felé, úgy folytatta:
– Egyre kevesebbet látták egymást Mézes Katinkával. Az meg énrajtam töltötte ki a dühét, mintha valamit is tehettem volna érte vagy ellene, hogy a Csámpás Bélát a városba adták. Egyszer még pofont is adott a szatócsbolt előtt. Nem kellett sok neki, hogy azt csiripeljék a verebek a faluban: a Csámpás Béla menyasszonyt fogott a városban. Tudjátok, milyenek a verebek, csiripelnek mindenfelé, még ott is, ahol nem kellett volna, Mézes Katinka háztetején. Aztán mikor már azt is csiripelték ezek a csuda madarak, hogy asszony lett a menyasszonyból, itthon a Katinka azon nyomban eltűnt a faluból.
– Eltűnt…? Hová…? – lestünk Erdő bácsira, valahol mélyen sejteni kezdtük: lehet, hogy ez nem is mese, és az is lehet, hogy bármelyikünkkel megtörténhetik majd.
– Jött hozzám az anyja-apja irgalmatlan szomorúsággal, bekiabáltak a kapuból: keresd meg a Mézes Katinkát!

Lehetett volna, de én nem kérdeztem semmit, megindultam a régi találkozóhelyünk felé, a tópartra, közel a zúgóhoz. Oda, ahol ma is fürödtetek. Hogy el ne felejtsem: a legnagyobb nyár volt, nézni nem bírt az ember a forróságban. De én azonnal megindultam, sejtettem, hogy hol van Katinka. Meg is láttam a dombtetőről, bent állt a gáton, ott, ahol a legmélyebb a víz. Ott még most is mély, eszetekbe ne jusson odamenni! A gáton állt Mézes Katinka, és csak bámulta a vizet, bámulta, mintha ki akarná fúrni a tekintetével. Rögtön éreztem, hogy nem fürödni akar, kiáltani kezdtem feléje, de messze voltam még, nem is hallhatta volna meg. Akkor jutott nekem eszembe az Árgyélus királyfi!

– Igen! Igen! Ezt mondd: hogyan? – kiáltottuk mind, hiszen akkor már mindent és mindenkit legyőző hőst sejtettünk Erdő bácsiban, aki hirtelen Árgyélus királyfi lett.
– Megértettem, hogy nem tudok olyan gyorsan lejutni a gátra Katinkához, hogy megvédjem őt saját magától. Abban a kánikulai hőségben futni, rohanni kezdtem, de úgy tetszett, mintha távolodnék tőle, nem közelednék. Ekkor jutott eszembe ez: hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok: a gáton Katinka mellett!
– És, és…? Mi történt…? – zsibongtunk egymást túlkiabálva.
– Keveselltem a dolgot, hiszen hiába teremtem volna Katinka mellett, ha akkor veti a vízbe magát… Bizony mondom nektek, hogy én úszni nem tudok, akkor sem tudtam. Ezért hát azt is kívántam, hogy ne fogadja be a víz, ha mégis beleugrana.

Erdő bácsi hosszút húzott az üvegéből, úgy folytatta.

– Ahogy itt nektek mesélem, úgy történt minden: annyira akartam ott lenni, hogy egy szempillantás alatt a gáton termettem, a valóságban hosszú percekig kellett volna szaladnom odáig. Katinka már nem állt ott…
– Hol volt? Hová lett? – visszhangoztuk egymást.
– Addigra leugrott a gátról. De az Úratya a másik kívánságomat is teljesítette: az egész tó vizét hirtelen befagyasztotta a leghevesebb nyárban! Így higgyétek el: a Mézes Katinka a tó jegén feküdt, keservesen sírt, hogy lám, ez sem sikerült neki. Az már csak úgy van, hogy ami a nagy könyvben megíratott, az ellen tenni nem lehet. Ha ellene mégy, akkor a tó vize is befagy a rekkenő hőségben, csakhogy mégis az Úratya szava legyen a törvény. Katinka megszégyellte magát, felkelt a jégről, csak éppen a jeges tekintete maradt meg, amivel rám nézett. Sejthette, hogy közöm van nekem ehhez az egészhez. De gyorsan meg is enyhült. Megoldotta a hajából a piros szalagot, amivel otthon felkötötte, beletömködte az ingem zsebébe, és azt mondta, vigyem majd vissza szürkületkor az apjának, hogy itt meg itt találtam, visszahoztam Katinkának, odaadhatom-e? Ezután fogta magát, és hazament, mint aki jól végezte a dolgát.
– Visszavitted? Erdő bácsi, visszavitted a szalagot? – kérdeztük.
– Öreganyám mindig azt mondta, hogy levetett holmikkal foglalkozzon az ócskás. Mondjátok, fiaim, hát ócskás vagyok én?

Elnevette magát az öreg, mi erre egymás ellenére kacagtunk, a földön gurultunk víg jókedvünkben.
Az aranysugarú nyár további részében többször is kipróbáltuk Erdő bácsi varázsigéjét a gátnál, de úgy látszik, hogy az Úratya csak kivételes embereknek kedvez a teljesítésével.

© Barta Zoltán 2013.08.16. – Adatkezelés
A Főnix Dala folyóirat 2014 tavaszi számából

Vélemény, hozzászólás?