Satelles, a titkos költő versei

Versek a “Pad a kert mélyén” című gyűjteményből
(a szerző engedélyével)

Augusztus végén

Nyár végén míg tombol, dőzsöl a völgy,
ujját figyelmeztetőn emeli az ősz,
eltakarja vele a napot.
A mozdulat didergős szelet vet,
hív nehéz, hűs harmatot.

Még meleg a kerítés deszkája,
tenyerem örök, forró kövön simít.
Mezítláb járok fáradt, nyári füvet,
emlékszem még rá, de hasztalan keresem
az ellobbanni nem hitt örök tüzet.

Letűnt a nyár, de hagyott valamit
magából, mint régi, jó barát
ritka látogatásakor: ős-hiányt, űrt.
Tenyérrel, talppal ha keresem őt,
már nem találom: lelke végleg eltűnt.

Hideg párával takarózó mezőkön
rezeg tekintetem: minden szín él és dobog:
zöld életháló lüktet még, fut, szalad,
azután lassan minden eltűnik, egyedül
a kedvetlen, halódó ősz marad.

     2009, augusztus végén

 

Az Aranykor kertje

A mindenség árnyéka alatt üldögélek,
karosszékem idő örvényein nyugszik.
Rugói emlékek, felejtés,
vászna keserű öröm, fergeteges bánat.
Sűrű kertem rejtekén így múlik egy élet,
része vagy te is, ülj mellém,
hozd a bort és a poharat, kérlek.

A semmi trónján vagyok örök király,
barlangom a mindenség, világom az öröklét.
Mellém telepszenek csillagok, népek, bogarak,
gyere közelebb, jól csak innen láthatod.
Életed küldd e fényűzően csendes kert zugába,
kényelmes biztonságba helyezlek téged, de
hozd az almát és a bort is, kérlek.

Kertemben a mindenség, abban a világ.
Körülötte, mint nyugvó tűzhöz húzódva,
megférnek az érző lelkek mind.
Nyugodt békében reszketünk, hiszen
ide nem férkőzhet enyészet vagy elmúlás,
mert éljük a létezést, a teljes világ-mindenséget.
Azért csak hozd a sajtot, az almát és a bort, kérlek.

*

A mindenség árnyéka alatt üldögélek,
a semmi trónján vagyok örök király.
Kertemben a mindenség, abban a világ.
Gyere közelebb, jól csak innen láthatod,
de hozz sajtot, almát és bort, kérlek.

       2013. június 2.

 

Megjelentek A Főnix Dala című folyóirat 2014 júniusi (VI. évf. 2.) számában.

Satelles, itis, m. (f.) – latin szó: testőr, kíséret, kísérő

Mostanában ennyien olvasták: 739

Hasonló bejegyzések:

Gyufám se volt, nemhogy életem

Sajnos nem ismertem személyesen Málik Rolandot.
Annyi mindenkit nem ismerünk, és később már hiába minden, marad egy papírillatú gondolatköteg. Úgy érzem, hogy a lehetőséget sem kaptuk meg. 2011. január 28-án, pénteken, több ezer kilométerre szülőföldjétől az ecuadori Santa Marianitában tragikus hirtelenséggel, balesetben elhunyt Málik Roland költő. 35 éves volt. Harmincöt.

Részlet a Sétaforgóból:

Lábam előtt hullámzott vad, ragadozó ár,
egy lány hangja csengett fiatal hátamnál.
Valamit mondott, számomra akkor
meg nem érthetőt,
én meg álltam a kapunál, és csak tűrtem:
néhai bánat veri esőként a szívem.

A tájra köd szállt és a füstölő emlék.
Testem mintha összekaszabolva.
A gondolataim összekuszálva.
Botorkáltam romon és ingoványon.
Fáztam. Támaszkodtam egy falnál.

Isten engem,
csak egy cigarettát akartam.
Gyufám se volt,
nemhogy életem.

A Litera híre >>>
Az El Diário híre [+18] >>>
Málik Roland: Ördög >>>
Hozsánna az Ördögnek >>>

 

Mostanában ennyien olvasták: 744

Hasonló bejegyzések:

Előragyog majd az idő

2010. augusztus 27-én pénteken reggel 69 éves korában elhunyt Utassy József Kossuth-díjas költő. Hány költő születik, és vajon mennyi hal meg egyetlen napon a Földön? És mennyi él úgy, hogy sokkal több embernek kellene ismernie, de egyszer csak egy újsághírből értesülnek arról, hogy élt, alkotott, meghalt? A költő egy köztünk élő ember, aki olyat mond ki, amit mindenki érez, vagy érezni szeretne. Ha nincs meg bennünk ez gondolat, a jó költő versét olvasva azt mondjuk: én is ilyet szeretnék érezni!
Utassy József Ózdon született, életművének hangulatában, szóhasználatában és az általuk keltett érzésekben fellelhető minden, ami a környék emberének érzéseit valaha is alakította. Nyugodjon békében a volt kortárs, földi, a költő ember. Az ő saját versével emlékezek meg róla azzal, hogy a halál nem csak valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete is:

Kései tiszteletadás

Előragyog majd az idő,
kardhüvelyből villan a fény,
és fölsebzi a levegő
vén arcára: ki voltam én.

Mostanában ennyien olvasták: 728

Hasonló bejegyzések:

Hét ember és egy odaveszett vers emlékére

Éppen 24 éve, 1986.  január 28-án az amerikai Challenger űrrepülőgép az indítását követő 73. másodpercben egy robbanás következtében megsemmisült. Hét amerikai asztronauta veszett oda, az okokat engedelmükkel nem részletezem, egy biztos: nekem nem volt közöm hozzá. A világ közvéleményének várakozása viszont annyira jelentős és felfokozott volt e repüléssel kapcsolatban, hogy bennem mély nyomokat hagyott az esemény, még a keleti blokk kellős közepén. A tragédia napján egy tizenkét soros verset írtam a Magyar Honvédség 8931-es helyőrségének egyik irodahelységében. Nem vagyok egy nagy versíró, sose’ voltam, úgy gondolom, hogy József Attila után ki merne versírásba fogni, de ez az akkori versem egy remekmű volt. Nem írtam sok verset, azok is eltűntek a süllyesztőben, mert megmondom őszintén: rosszak voltak, ez az egy viszont méltó emlék volt a hét áldozatnak. Az elszalasztott lehetőség az emberi faj fejlődésére, az eltékozolt és semmibe vesző emberi életek és a világ népessége közös tudatának felfokozott várakozása testesült meg ebben a tizenkét sorban. Ezt a borzasztó balesetet egy kisebb követte: a versem az idő homályába veszett, sajnos nem őriztem meg az utókor számára fizikai formában. Katonai szolgálat, családalapítás, költözések – ez a rövid története a vers eltűnésének. Valahogy így kezdődött: “Hét rettenthetetlen…” – de ez minden, amire emlékszem belőle – pedig évekig szóról szóra el tudtam mondani -, és még az érzésre, ami az írása közben eltöltött. Meglehet, hogy egyszer csak felbukkan egy rongyos, gyűrt füzetben valahol a padláson, az is lehet, hogy egy arra való pillanatban megpróbálom visszanyerni a mátrixból. Több dolog és esemény van már, amit életem végén abban a bizonyos pillanatban újra át fogok élni, ennek a versnek a megírása köztük lesz.
A média rendre, de legalábbis évente megemlékezik a – hivatalosan STS-51-L nevű – küldetésről. Nekem elég, ha valaki csak megemlíti az esetet valahol a világban, már újra átélem azt a napot és azokat a perceket, amikor a katasztrófa megtörtént, és természetesen azt is, ahogyan a versem megszületett. Nyugodjanak békében – az asztronauták és a vers is. Azok, akiknek írtam, már régen elolvasták.
 
 

Mostanában ennyien olvasták: 727

Hasonló bejegyzések: