Csúszás és Magnitúdó

MagnitúdóAz egyetlen személyes emlékem, ami Balogh Bénihez köt, nem más, mint egy író-olvasó találkozó a sátai könyvtárban. A szomszéd faluból, Nekézsenyből elszármazott író talán éppen a falvak földrajzi közelsége miatt tartott műveiről közönségtalálkozót Sátán, bár az esemény apropójára pontosan nem emlékszem, hiszen alig lehettem valamivel több tíz évesnél. Ha a mester biografikus adataiban tallózunk, azt állapíthatjuk meg, hogy első három könyve, a „Gyöngyhúrú citera” című meseregénye 1958-ban, a bükki mondákat tartalmazó „Éleskővár kincse” című műve 1971-ben, míg a „Vidróczki a nevem!” című életrajzi regénye 1979-ben jelent meg. Logikusan ez az utóbbi könyv megjelenése lehetett az író-olvasó találkozó szervezésének oka – és időpontja (valamikor tavasszal).
Ami visszamaradt ebből a rendezvényből az emlékeim között, nem más, mint az, hogy – a magam egykori gyermek módján – mindent tudni szerettem volna arról, hogy mi tesz egy embert íróvá, milyen egy író, és mi különbség a hétköznapi ember és egy író között. Célomnak megfelelően elég sok kérdést tettem fel, a találkozó bizonyos részében csakis én kérdeztem lelkesen a mestert, Bözsi néni, a könyvtáros már nem győzött csitítani, hogy más is szóhoz jusson.

Annak az izgalmán kívül, hogy egy élő, eleven íróval lehetett az ember egy légtérben, sőt, egészen közel hozzá, elhomályosította a mester válaszainak lényegét. Nem tudom tehát, hogy jól kérdeztem-e, illetve jól használtam-e fel a válaszként kapott információkat. Mindenesetre most, harmincöt évvel később, hasonló – vagy talán azonos – motívumra bukkantam egyik saját írásom és Balogh Béni „Szivárvány a Sajó felett” című életrajzi gyűjteményében (1987-ben jelent meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál). Az azonosság nem más, mint a Bükki Hegyhát egykori fő ütőereként számon tartott – ma már itt nem üzemelő – Eger-Putnok vasúti szárnyvonal egyik helyi szakasza. Balogh Béni így ír róla a fent említett könyvének „Karácsony a hegyek között” című fejezetében (144. oldal):

„Amíg így töprönködtem, beszuszogott a vonat a Sáta és Kiskapud* közötti alagútba. Itt elég lassan haladt, mert a közelében volt az úgynevezett „csúszás”. A hegyoldali, magas vasúti töltés már akkoriban elkezdett csúszni. Majdnem ötven év telt el, de a töltést azóta is állandóan javítják. Száz szerencse, hogy idáig még nem csúszott le az egész a várkonyi völgybe!
A sátai megálló után alig egy jó negyedóra telt el, amikor megérkeztünk falum állomására, Nekézseny-Sátára.”

A fentiektől teljesen függetlenül (ezt a részletet 2014-ben, a napokban ismertem meg Balogh Bénitől) írtam erről a területről 2012-ben. Az én “Magnitúdó” című írásom alapállása persze egészen más, mint Balogh említésszerű részletéé. Én – talán egy egészen közeli figurát megszemélyesítve – a Bükki Hegyhátat elhagyni nem akaró (nem tudó) szegényembert helyeztem a „csúszás”-ba, aki végül nem a várkonyi völgybe, hanem egészen az „Úratya” kebelébe csúszott egy könyörtelen napon, éppen annak a vasútnak a maradványait szedegetve, amelyről Balogh Béni a fenti idézetben írt.

Írásom, a Magnitúdó itt olvasható (megjelent A Főnix Dala antológiában, 2013-ban).

*Kiegészítés: Kiskapud, a település nélküli vasúti megállóhely.
Sokan nem tudják, hogy az Eger-Putnok vasúti szárnyvonal nem érintette Ózdot, csak majdnem. A szárnyvonal Ózdhoz legközelebb eső pontján, a királdi és putnoki bányákhoz vezető útvonal mentén, Királd előtt létesítettek egy megállóhelyet, Kiskapudot, ahonnan akár busszal, akár gyalog el lehetett érni Ózdot, amely innen csupán néhány kilométer járásra esik.  Ózdra természetesen létezik vasúti csatlakozás Putnok felől (másik vonalon) ma is, viszont a ma már nem működő Eger-Putnok szárnyvonal Kiskapud felőli néhány kilométeréhez képest az a másik szakasz óriási idő- és távolságbeli kerülőt jelentett a vasúton közlekedőknek. Ma a kiskapudi vasúti megállóhely egy vasút, település, vagy bármi más nélküli mementó. Balogh Béni így ír Kiskapudról a “Szivárvány a Sajó felett”-ben (1937-es állapot):

“Épp ez idő tájban ért a vonat Kiskapudra. Ez a vasútállomás tulajdonképpen egy helység nélküli megállóhely volt. Azért létesítették, mert abban az időben idáig utaztak vonaton, és innen gyalog kutyagoltak be Sajóvárkonyba és Ózdra.”

Az Eger-Putnok vasút 105 éve >>
Balogh Béni >>

 

 

Mostanában ennyien olvasták: 1368

Hasonló bejegyzések:

Ugrások

Meggyőződésem, sőt, személyes tapasztalatom az, hogy az emberi elme jóval többre képes a háttérben, mint ahogy azt a mindennapokban az átlagember használja. Ha nem kapargatjuk meg a jelenségek felszínét, a dolgok megmaradnak a “csoda” szintjén. Amikor a téma előkerül, a beszélgetés talán zsákutcába fut, esetenként lemondó legyintésbe, közhelyes tréfába torkollik a dolog. Ugyanakkor kár lenne arról megfeledkezni, hogy velünk élő jelenségekről van szó, olyanokról, amelyek akár a legegyszerűbb emberekkel is előfordulhatnak. Egy kisebb csoda után jön a következő, majd még egy, azután a következő, végül arra a régi világra csodálkozunk rá, amiben azelőtt, a “csodák” előtt éltünk. Új életterünk most már nem más, mint a szellem anyag fölötti hatalmának tartománya.

Két rövid történetem a témában:
Ugrás hétfőn >>
Hipp-hopp >>

Mostanában ennyien olvasták: 817

Hasonló bejegyzések:

Prospero gyöngyei

Kis játék – nagy karakterekkel. Milyen volt, hogyan élt Nagy Sándor, a Hódító, Nofertiti (Ehnaton fáraó felesége), Yohl Ik’nal (a maja Palenque egyik uralkodója) vagy akár Koppány – kisgyermekként? Hódításaikat, csatáikat, nevezetes tetteiket nem gyermekként vitték véghez, mégis talán érdekes arról írni (olvasni), hogy mely szálak mentén jutottak el gyermekkoruktól oda, amelyek alapján a fentihez hasonló felsorolásokban szerepelnek.
Történelmi személyeknek természetesen valós gyermekkoruk volt, az irodalom sokuk kezdeti éveit a tények – vagy a fantázia – alapján feldolgozta. Én nemrégen – különös álom által kapott ötlettől vezérelve – késztetést éreztem egy kitalált hős gyermekkorának jellemző szeletéről írni, mivel meggyőződéssel éltem át azt, hogy az a bizonyos esemény csak így, és sehogy máshogyan nem történhetett meg.

Mindezt tehát meg is írtam, de eléggé újszerű módszernek tartom ahhoz, hogy csak úgy kitegyem a novellát a többi közé.
Hogyan vált lehetségessé ez az egész? Íme az elv, amelyre mindezt alapítottam és amellyel aztán dolgoztam:
Ha a gondolat teremtő erejét elfogadjuk, és miért ne tennénk, hiszen  a művészet körülöttünk mind-mind erre példa, akkor a képzelet által teremtett karakterek sem csak egy pontban léteznek a közös tudatmezőben. Életük, körülményeik, tulajdonságaik és főleg kigondolóik hozták létre őket, akik a karakterek számára teremtő istenként funkcionálnak kitalált világaikban. Mielőtt elmerülnénk a szerzők által létrehozott különféle mesterséges tudati univerzumok sokaságában, igyekezzünk elfogadni azt az ideát, hogy a megírt (megénekelt, stb.) kitalált személyek létrejöttének is oka van, valamint korábbi életük és sorsuk, sőt: ha szerzőjük nem küldi a sírba őket, akkor bizony jövőjük is – az adott gondolati síkon. Ezek az időszakok akár szerzői, akár mentális technikákkal kutathatók és megalkothatók, itt egyiknek a részleteire sem térnék ki bővebben.

Ezek után ismerkedjünk meg az én célszemélyemmel: Prospero-val.

Shakespeare utolsó színműve A vihar 1611 körül íródott.
Központi alakja Prospero, Milánó törvényes hercege.

Az értő olvasó számára másoknak emberi gyarlóságukkal való szembesítésével, a megbocsátás kegyének gyakorlásával egyenértékű Prospero alakja – a mágia mesteri szintű alkalmazása mellett.
Mit kell még tudnunk róla? A vihar rövid leiratából megismerkedhetünk vele, ha a színmű eddig kimaradt, feltétlenül olvassák el, az eddig mulasztók számára itt található.

Prospero-ról tehát:
A mágia és a bölcselet tanulmányozása mindig is jobban vonzották, mint hercegi hatalmának gyakorlása. Ezt kihasználva öccse, Antonio – Alonso nápolyi király segítségével – elűzi őt trónjáról: Prospero-t hároméves leányával, Mirandával egy törékeny csónakon a tengerre vetteti. A csónakba Prospero mágikus könyvtárát is belerakatja, hogy az elüldözött testvér minden nyoma eltűnjön Milánóból. Egy mediterrán szigeten érnek partot, ahol rajtuk kívül csupán képzeletük fura teremtményei, illetve Caliban, a sziget előző tulajdonosának, Sycorax boszorkánynak a fia (egy primitív, durva lelkű vadember), valamint Ariel, a barátságos kis szellem él. Telik-múlik az idő, Prospero könyveiből tovább tanulmányozza a mágiát. Eközben Caliban szemet vet Mirandára, de a liliomtiprást Prospero megakadályozza, Caliban-t végül megtöri, és uralma alá vonja az egész szigetet. Miranda később, a boldog vég bekövetkeztekor Ferdinand, nápolyi királyfi hitvese lesz.

Hamarosan – isteni igazságszolgáltatásként – a sziget felé hajózik Alonso és kísérete. Vitorlásukra Prospero elemi erejű vihart varázsol, amely így a tenger fenekére süllyed. A hajótöröttek természetesen a szigeten érnek partot, ahol – némelyek már halálukból visszatérve – igencsak elcsodálkoznak meglepő menekülésükön.
Csodálkozásuktól csak a megdöbbenésük nagyobb, miután azzal szembesülnek, hogy e sziget Prospero birodalma, méghozzá a mágián alapuló és az által működtetett birodalma. Rettegés lesz úrrá rajtuk, attól tartva, hogy a volt herceg bűbáját felhasználva bosszút áll bűnösön, ártatlanon.
Prospero viszont immár felülről szemléli az egész helyzetet, és megelégszik annyival, hogy szembesíti ellenségeit bűnükkel, híveit kitartásuk gyümölcsével. Neki elegendő az, hogy az ellene vétők belátják tettük következményét és hatását, Prospero erkölcsi és mágikus nagysága előtt emberileg megsemmisülnek, szégyenüket átélik, tettüket átértékelik.
Prospero úgy véli, hogy immár elérte célját az élethosszig való mágia-tanulással, így – ahogy mondani szokás – varázspálcáját a szegre akasztja, de e csodálatos földről talán nem is kívánkozik el, így belső megérzéseire és vágyaira bízza azt, hogy visszatérjen-e a szárazföldre, vagy maradjon inkább mágikus birodalmában, a szigeten.

A színművet remekül feldolgozta Peter Greenaway a Prospero könyvei című filmben (vagy itt), amely mű aztán további hullámokat vetett a témában teremtett világóceán felszínén, elég itt például a Prospero Könyváruházról említést tenni.

Shakespeare nem tért vissza A vihar után, mágikus birodalma mélyére húzódott, e darab után visszavonult, soha többé nem írt színműveket.

Prospero viszont természetesen tovább él, nemcsak a színműben, hanem más szerzők és tudományos szakemberek munkáiban is. Néhány bizonyság erre:


A britek mindeddig egyetlen, 1971-ben felbocsátott műholdja, a Prospero.


Jan Siegel könyve, a Prospero gyermekei, amely témájában nem, de ihletettségében valóságos örököse Shakespeare művének.

Kanyarodjunk vissza ezek után a bejegyzés céljához. Prospero tehát kétséget kizáróan megszületett, a fentiekben láthatjuk, hogy különféle formában tovább is él, leszármazottai lettek, tárgyakat neveztek el róla – nyilván nem véletlenül. Milánói főhercegsége idején már úgy ismerhettük meg, mint a bölcselet és mágia tanulmányozóját.
Igen ám, de mi vezette oda, hogy e tudományokkal foglalkozzon?
Talán egy gyermekkori emlék?
Kivel – kikkel – találkozott a gyermek Prospero, akik a mágia útjára vezérelték? Minek hatására alakult ki benne ez a gondolkodásmód?

Erről álmodtam, majd aztán további késztetés hatására írtam meg az általam elképzelt (így már a közös tudatmezőben is meglévő) előzményeket Prospero gyöngyei című novellában.

Később olvasható lesz majd itt.

Mostanában ennyien olvasták: 992

Hasonló bejegyzések:

Szendrei, a tanyamacska

Szőlő. Teljesen hétköznapi, sokszor használt szavunk. De mit értünk alatta a gyümölcs jelentése mellett?
A “szőlő” kifejezés egyenrangú megfogalmazása bármely gyümölcstermesztő földterületnek, amelyik a portától távolabb helyezkedik el, és gazdaságilag támogatja a háztartást, vagy kedvtelés céljából gyümölcskultúrákat gondoznak rajta. Az én szülőföldemen például a “kimegyek a szőlőbe” kifejezés használata olyan földterület meglátogatását jelentette, ahol a környéken (az adott völgyben) sem termett szőlő a klasszikus értelmében véve. Volt rajta viszont számos szilva-, alma- és körtefa, hogy csak a legjellemzőbbeket említsem. Amennyiben a szőlő, mint gyümölcs, és a “szőlő”, mint földterület adta termést vesszük, a végeredmény tekintetében azonos nemű termék jön létre, elég itt a tiszta gyümölcspálinkát, vagy a bort említeni. Ezáltal a “szőlőbe menés”, mint tevékenység, természetesen előkelő helyet foglal(t) el a falusi ember munkabeosztásában.
A “szőlő”-vel való foglalkozás természetesen alapos, gondos tevékenységet igényel, még a legkisebb területen is. Emiatt rendszerint a fogalom teljes skáláján értelmezendő házat (kunyhót, kalyibát, szerszámost, présházat, őrházat, szert, állást, stb.) építenek a szőlő sarkába, amitől a “kimegyek a szőlőbe” kifejezésből valami meghatározatlan, de inkább elhúzódó tartózkodásra lehessen következtetni.

A gazdálkodást tehát saját örömére és boldogulására – többnyire kétkezi munkával – végző gazda figurája jelent meg a Karnyújtásnyira a város című novellámban.  Ő a szőlősgazda, aki jelentős (vagy jelentéktelen) tevékenységeit felhozva magyarázatként akár indokolatlanul is a szőlőjében tartózkodik, minden fűszálat, kődarabot ismer ott, minden friss hajtást és sarjat számot tart, a gördülő vízcseppnek, málló, kóbor rögnek tudja a helyét. Ez az ember Szendrei, akinek az élete volt a szőlőhegy, amelyen ez esetben szőlőt is termesztett, és aki mindennapos gondolatai mellett végül az életét adta a szőlőjének.

A novella már régen megszületett, meg is jelent, amikor több, mint másfél évvel ezek után összetalálkoztam azzal a kifejezéssel, amiről nem lehetett másra asszociálni, mint a novella főkarakterére, Szendreire. Bevásárlás alkalmával néztem szembe egy helyen a polcon lévő palackozott borral, aminek Tanyamacska a neve.
A borcímke felirata (a helyesírási hibát javítottam):

Valamikor Tanyamacskának hívták azokat az idős szekszárdi parasztembereket, akik idejük legnagyobb részét – ha kellett, ha nem – a présházban múlatták el.

Ennek az embernek az utolsó óráiról szól a Karnyújtásnyira a város. Szendreinek az élete volt a szőlőhegy, még ha nehezen tudott is átvergődni a városba vezető zsúfolt, forgalmas főút másik oldalára, a “szőlőbe”. Nem maradt más utána, csak egy gazdátlan szőlőhegy, egy árva kutya, valamint Szendrei és az özvegyasszony semmiben szétfoszló közös gondolati mintája.

 

Mostanában ennyien olvasták: 844

Hasonló bejegyzések: