Karnyújtásnyira a város

Szendrei szerette az őszt, annak minden bújával-bajával, kellemetlenségével együtt. Aznap éppen búja és baja volt a novemberrel, mert kellemetlen hűvösben volt kénytelen nekiindulni a szőlőhegynek még kora reggel. Ráadásul még esett is, sűrű, apró szemekben.
Szendrei szőlőhegye kivételes helyen volt, a városba vezető főút és a Hamvas patak között fölbúbosodó, kalap alakú valóságos hegyen. Karnyújtásnyira a várostól. Amikor alkalomadtán kiállt a hegy tetején kapaszkodó házikója elé vastag falú üvegpoharával, benne egy-két korty borral, rendkívüli elégedettséggel szemlélte a főúton hömpölygő járműforgalmat, és az úttest töltése mögött próbálta meglesni azt a vörös hajú özvegyasszonyt, hogy teregeti-e már a mosott ruhát a kötélre, mert onnan éppen rálátott az udvarára. Szokta is neki mondogatni, hogy bizony nem lehet az élete álma neki, hogy ide szorult lakni, bizony ő nem élne itt semmi pénzért, hát hogy bírja asszony létére?! De az asszony csak bólogatott a kerítés túloldalán, nem hallott semmit ebből se, azok az átkozott kocsik, hogy is lehetne érteni tőlük valamit?

Kivételes helyen volt tehát Szendrei szőlőhegye, már-már a városba ért bele a keleti oldala, a nyugati lejtőn meg szívesen megpihent az ember a patak partján, főleg a járóhíd mögötti részen, ahol a fűzfák lombja egészen a vízig hajlik, ott egy kissé homokos is a föveny. Szendreinek rengeteg egyforma élménye volt arról, hogy milyen kiadósakat aludt nyáron a szakadt anyagú hintaszékben a fák alatt. A patak másik oldalán már a város körüli gyümölcsöskertek sorakoztak, legtöbbje elvadultan és magára hagyottan.
Halkan tolta el a biciklit az özvegyasszony háza mellett. Ő maga még biztosan aludt, Szendrei tettetett véletlenséggel nézett az ablaka felé, közben már odagondolta magát a négyszirmú virággal díszített sötétítőfüggöny mögé, az asszonyillatú, állott hajnali melegbe. Aztán visszakapta a fejét, mert belegyalogolt a drótkerítésbe. “A mindenségit neki…” – szisszent fel, csak úgy, magában. Még az hiányzott volna, hogy valami drót kiszúrja a bicikli gumiját.

Hosszú perceket állt ezután a főút mellett, mire át tudott lódulni a másik oldalra. Ott óvatosan leereszkedett a töltésen a biciklire támaszkodva, közben az ég felé fordította a fejét, és aprókat füttyentett, többször egymás után. Már leért a töltés aljába, de a kutyája nem jelentkezett. Tolni kezdte a kijárt ösvényen a biciklit, de egyszer csak csizmaszárig merült a fű közé beszivárgott vízbe. Kapkodni kezdte a lábait, egymás után többször is, egy kis szilárd talajt keresett a talpával. Nem volt. Minden lépésénél megmerült a csizma.
“Az Íz egye meg ezt az esőt!” – szitkozódott Szendrei, és dühösen lefújta a bajszán összegyűlt hideg vízcseppeket. Sejtette most már, hogy miért nem jött elő a kutya a füttyszóra, bolond lett volna szegény jószág a vízbe gázolni azért, hogy elé jöjjön, amikor kisvártatva úgyis összetalálkoznak a szőlőhegyen.
Na, itt meg már térdig ér a víz. Szendrei körülnézett. A járóhíd deszkája alatt néhány ujjnyira hömpölygött a Hamvas sárszínű, büdös vize. A járóhíd, meg annak az alsó deszkája éppen szintben volt a kitaposott ösvénnyel, ami a szőlőhegy felé haladt.
Szendrei megállt, és hegyeset köpött maga elé. Kissé megáradt ma a Hamvas, na. Rátámaszkodott a biciklire és újra az ég felé fordította a fejét. Ezúttal nem fütyült, hanem ízesen káromkodott, ez volt a vége: “De még száz napig essél, hogy semmi ne maradjon szárazon, teee…” Miután kidühöngte magát, megkerülte a hegy alsó nyúlványát, és a járóhídhoz láncolta a biciklit. Soha nem vitte fel a hegyre, túl meredek volt a part, Szendrei pedig nem volt már a legjobb kondícióban. A hegytető előtt megállt, visszafordult. Hátrált néhány lépést, és a magasabb partról megszemlélte az áradó patakot. Nem tetszett neki, amit látott. Ettől magasabbra tán’ csak nem emelkedik a vízszint.
Megfordult, tekintetével a kutyát kereste.

– Rizling! Rííízling! Hol vagy, teee?!

A kutya őt figyelte egy szőlőtőke mellől, de nem mutatott hajlandóságot arra, hogy néhány méteren belül közelebb menjen a vízhez. Szendrei felküzdötte magát a hegyoldalon, felváltva kapaszkodva az ázott-szürke szőlőkarókba és a kutya hátán összemarkolt bőrbe.
Az eső nem hagyott alább. A présház ajtaját türelmetlenül lökte be, a fal melletti lócára szórta az átázott, nyirkos holmikat magáról. Szokásával ellentétben tüzet gyújtott a vaskályhában. Amíg a légvonat felhúzta a tüzet, kirakosgatta a hátizsákjából a magával hozott dolgokat: két vastag, férfi-szelet kenyér, a mangalicazsíros felükkel egymáshoz fordítva, három alma, egy elemes rádió és egy üres műanyag palack, hogy tudjon bort hazavinni, ha végzett a munkával.

Az ám, a munka!
A vaskályha lassan átmelegedett. Szendrei odahúzódott mellé, és lassan, vigyázva a szájához emelte a kenyerét, aszott szőlőgerezdet evett hozzá. Közben végiggondolta a tennivalókat, de az ajtóbeálló tetején egyre erősebben kopogó esőtől elkedvetlenedett. Ebben az időben nem fog tudni odakint semmit csinálni. Idebent meg…
Az ajtó melletti veremből üvegpalackot vett elő, a vastag falú üvegpohárba, amivel a ház elé szokott kiállni időnként, tavalyi bort töltött, és a kenyere utolsó falatjait felhígította vele a szájában. Lenyelte az egészet, megitta rá a maradék bort.
Valami láthatatlan szemlélőnek szóló magyarázat gyanánt vállat vont, visszaült a kályha mellé a lócára. Magára húzott egy vastag, porszagú pokrócot, és a beszüremlő fényt kereste a szemével. Kibámult az ablakon, lassan teljesen kivilágosodott. A harmadik lélegzetvételével már majdnem aludt, a vörös hajú özvegyasszony hajnaltól csendes szobájába álmodta magát azzal, hogy nem akar ő semmit, csak itt az ágy szélén melegedni…

Amikor már jól átmelegedett, gumitalpú cipőt húzott és pakolászni kezdett a házban. Saját magán is elcsodálkozott, hogy milyen ütemesen és magabiztosan tud rendet rakni. Úgy, mint máskor, poharakban számolta az eltelt időt, négy pohár alatt hozta saját maga számára elfogadható állapotba az alsó helységet. Amikor úgy gondolta, hogy készen van, Szendrei a présház közepére állt, szétvetette a lábát, úgy támaszkodott meg, és megszemlélte a munkája eredményét.
Tetszett neki. Fordult egyet maga körül, megnézte úgy is, ahogy a vörös hajú özvegyasszony nézné meg. A hátsó falnál két keverőfát egymáshoz igazított, úgy most már jó lesz.
Óvatosan kordult egyet a gyomra, amire eszébe jutott, hogy a hajnalban elfogyasztott reggeli óta még semmit nem evett. Az almákért nyúlt, de a rádió is a kezébe akadt, és ha már ott volt, bekapcsolta. Esőt mondtak, sok vizet, árhullámot. Még hetekig esni fog, ez egy ilyen ősz lesz.
Szendrei a másik almába harapott, az már kissé ecetes ízű volt. A fejére húzott egy esőkabátot és kiment a házból.
Továbbra is esett, egy percre nem adta volna alább. A szilvafa alatt egy tető nélküli hordó állt, ebben tartotta Szendrei a vízben a szerszámait, hogy a nyelük a vasba dagadjon. Színültig volt már esővízzel, gondolta, hogy önt ki belőle, sok az a víz a szerszámokon. Ölre fogta a hordó tetejét, hogy megdöntse, aztán a mozdulat félbeszakadt, az ember úgy maradt a hordón, mintha rászorult volna.
Szendrei előre nézett a szemeivel, a gyaloghíd felé. Régen, nagyon régen ácsolták, még a faanyag egy részét is ő maga szállította hozzá. Ahogy mondják: a régi szép időkben.
Most viszont hiába nézte megrökönyödve, a gyaloghidat nem találta a helyén.
Se a biciklijét.
Lefejtette magát a hordóról, a földre sütötte a tekintetét abban bízva, hogy az előbb csak rosszul látta, egy híd nem tűnik el csak úgy, még ha gyaloghíd, akkor sem. A présház előtti malomkőre szokott felállni máskor, hogy a városba is belásson, a vörös hajú özvegyasszony házát is, de a gyaloghidat is lássa. Odaállt gyorsan, aztán ide-oda kapkodta a tekintetét.
A gyaloghíd sehol nem volt. A Hamvas még jobban megáradt, kilépett a medréből, vitt magával mindent, a hidat is, biciklistől.

Szendrei leugrott a malomkőről, és átfutott a ház másik sarkára. Innen csak a város és a főút látszott. A Hamvas körbefolyt a szőlőhegyen, nyugat felé elöntötte a gyümölcsöskerteket, ameddig a szem ellátott, kelet, azaz a város felé pedig egészen a főút töltéséig emelkedett, és ott sármocskosan csapkodott.
Szendrei soha ilyet nem látott még. A szíve hirtelen a torkába ugrott, a fejébe vér tolult. Pánikba esett.

– Rizling! Rííízling! Gyere ide!

A kutya megrémülve gazdája hangjától, szűkölve futott Szendrei lábához. Az ráripakodott:

– Itt maradsz!

Nem értette maga sem, attól fél-e jobban, hogy egyedül marad a szőlőhegyen, vagy hogy baja esik a kutyának. Gumitalpú cipőjében furcsa, csúszó mozdulatokkal befutott a házba, a lomok között tartott egy messzelátót is. Még soha nem használta, ezért percekig bajlódott vele, amíg be tudta állítani.
Szendrei döbbenten forgott körbe-körbe a messzelátóval, de csak azt tudta megállapítani, amit már tudott: a Hamvas teljesen körbevette a szőlőhegyét.
Kapkodni kezdett. Előbb újra visszarohant a házba, rendetlenné túrta a nemrég összepakolt helységet étel után kutatva, lesz-e mit ennie, ha itt ragad napokra, hetekre? Semmit nem talált, Rizling száraz tápján kívül. Kiszáradt a szája, nyelni szeretett volna, de nyelve csak a szájpadlásához dörzsölődött hiába.
Kirohant a házból, neki a hegy aljának.

A hídnak csak a torzóját találta meg, a patak közepére levert cölöpöt, ami a gyalogjárót tartotta valamikor. Ezen mentazöld színű konyhaszekrény akadt fenn a sodrásban, lenyílt ajtajának belsején régi sportnapilap naptárával. Szendrei kábán bámulta a látványt: ahol reggel átlábalt a vízzel borított ösvényen, ott most legalább nyakig ért a víz. Sarkon fordult, és megindult a szőlőhegy északi vége felé. Amire odaért, egyre feljebb kellett húzódnia a hegyre. A túloldalon beigazolódott a sejtése: a Hamvas úgy lépett ki a medréből, hogy a hegyet közrefogta. A főút töltésétől nem tudott a város felé áradni, így szigetté változtatta a szőlőhegyet.
Nyugat felé nézett, a hegyen túl eső területet végig elöntötte a felduzzadt patak vize. De mi lehet a város felőli oldalon?

Emelte a lábát, hogy elinduljon a hegy másik oldala felé. Az átkozott gumitalpú cipőben kicsúszott alóla a támaszkodó bal lába, és Szendrei egy szempillantás alatt a sáros áradásba hemperedett.
A szárazról nem tűnt olyan sebes sodrásúnak az ár, mint testközelből, de a víz átkozottul hideg volt. Egy örvény megpörgette a testét, közben alaposan benyelt a sáros vízből, ettől nyomban felfordult a gyomra és öklendezni kezdett. Mindez néhány másodperc alatt zajlott le, ekkorra Szendrei teste más a szőlőhegy túlvégén járt, az egykori híd cölöpjére felakadt ócska konyhaszekrénynél, de legalább a sodrás már nem vitte tovább.
“Mint majom a köszörűn” – gondolta magában Szendrei, ahogy lábával a cölöpön taposva, két kezével a szekrénybe kapaszkodott. Rizling a parton ült vele szemben, és mozdulatlanul figyelte, hogyan küzd gazdája az életéért.
Később leveletlen szilvafát hozott a sodrás az árterületről. A hordalékfa egyik vége felakadt a parton, a töredezett ágai pedig a konyhaszekrénybe fúródtak, egy kis híja volt, hogy bele nem csaptak Szendrei szemébe. A fa törzsén kapaszkodva viszont ki tudott mászni a partra. Kivetette magát a fűre, hanyatt feküdt, sokkos állapotban, lihegve kapkodta a levegőt. Ha odaveszne, csak a kutya tudná, hová lett. Minden tagjában reszketett, de megpróbálta felemelni a jobb kezét, hogy lendületet vegyen a talpraálláshoz. Rajta feküdt. Ahogy oldalt billent, a teste megindult az átázott füvön, és megint a kiáradt Hamvas felé csúszott. Csúszás közben oldalra fordult, és kapaszkodót keresett a jobb kezével. Vaktában felnyúlt, domború vasdarabot markolt meg, de azonnal el is engedte, mert olyan forró volt, hogy durván megégette vele a tenyerét. Ez egyáltalán nem illett az eseményekbe, de nem volt ideje gondolkodni rajta. A következő pillanatban odaütötte a fejét valamihez.

Kinyitotta a szemeit.

A lóca. Kissé beleverte a fejét, ahogy lecsúszott róla. Hmm, nincs mit szépíteni a dolgon: elaludt a meleg kályha mellett, az eső monoton koppanásainak hangjára. Micsoda zagyva dolgokat álmodott, ráadásul hozzányomhatta a kezét a kályha vasához, ott be is vörösödött, ni. “A Hamvas, ugyan már, nem önt az ki. Egy kicsit kilép időnként, aztán annyi” – tárgyalta meg magával a dolgot.

Felállt a kályha mellett, nyújtózott egyet. Közelebb húzódott a forró kályhához. Így fejmagasságban kilátott az ablakon a város felé. A vörös hajú özvegyasszony kéménye már füstölt, Szendrei révülten nézte. “Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok” – gondolta, és már látta is maga előtt, hogy nagy, piros fazékban levesnek való vizet forral az asszony a tűzhelyen. Megrázta a fejét, hogy eltűnjön a látomás. Mezítláb, ahogy volt, kiballagott a présház elé. Még mindig esett, szomorú, szürke felhőkből. Ösztökélte magát: ideje lenne nekifogni a munkának, így nem fog végezni estig. Hogy kissé elodázza a munkát, felállt a malomkőre, hogy körülnézzen.
A kövön viszont már nem volt eszében a munka. Sokáig állt rajta, mozdulatlanul bámulta a szőlőhegy alatti völgyet: a járóhidat biciklistől elvitte a megáradt patak, a meder közepén megmaradt cölöpre zöldes színű, ócska, összetört konyhaszekrény akadt fenn.
Tétován lépett le a kőről, és még mielőtt elindult volna a járóhíd maradványa felé, megtorpant.
“Azt már nem” – mondta magának. Pontosan ezt álmodta. Szendrei az a fajta ember volt, aki nem ma jött le a falvédőről.
A szőlőhegy északi partja felé vette az irányt, nyomában a kutyával.
A párhuzamosan egymás mellett futó kordonok között ismerős kép fogadta. Nem szerette ezt a látványt, mert hajszálra megegyezett azzal, amit álmodott: a Hamvas kilépett a medréből, és a szőlőhegyet szigetként közrefogva áradt szét.
A hegynek ez az oldala enyhébben ereszkedett a völgy felé, ezért itt látszólag magasabban állt az ár. Szendrei óvatosan leereszkedett a víz széléig. A hegy lábánál tenyésző szőlőtőkék már a vízben álltak, az egyiknek a karójába kapaszkodott, hogy jobban lássa az áradást. A szakadó eső nem csillapodott.
Hogy jobban lásson, a kordon drótjára lépett fel, ezért nem látta, hogy mögötte egy kidőlt szilvafát hozott az ár. A hordalékfa tehetetlenül forgott az örvényben, és valóságosan letaszította a karón függeszkedő Szendreit, egyenesen a megáradt Hamvas patak sodrásába.
Rizling a szárazulaton futott a szennyes árban hempergő gazdája után. A járóhídnál Szendrei még emlékezett az álmára, és igyekezett belekapaszkodni a cölöpre felakadt, ide-oda csapódó konyhaszekrény-roncsba.
Néhány másodperce volt rá csupán, de nem sikerült. Az ujjai hátborzongató csikordulással csúsztak le a szekrényajtó kopott festéséről. A lábát örvény kapta el a mélyben. Egy gyors, mély lélegzetet igyekezett venni, de elkésett vele, a feje a sáros vízbe merült, az orra és a nyelőcsöve megtelt a büdös, iszapos lével.

A főút túloldalán a vörös hajú özvegyasszony leemelte a fazekat a tűzhelyről. Hirtelen csend lett, a leves nem forrt tovább. A konyhaablakon vigasztalanul kopogott az eső, mögötte a távolban elnyújtott, panaszos hangon vonyított egy kutya. Ősz volt, november.

© Barta Zoltán 2010.09.28. – Adatkezelés
Megjelent a “Dimenziók – 57 mai magyar novella” című válogatásban 2010-ben. Információ a könyvről ezen a linken.
A könyv adatlapja a moly.hu-n >>

 

 

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?