Ágyú az udvaron

Egy férfi életében többször is elkövetkezik az a pillanat, amikor meg kell mentenie a világot. Kiváltó oka ennek a cselekedetnek úgyszólván mindegy; ha adott pillanatban érzékelésünk rétegeiből rakott világ-szegletünket veszély fenyegeti és újraépíthetetlennek tűnik, mindent megteszünk azért, hogy ugyanúgy folytatódjon, és kedvünk szerinti valóság épüljön továbbra is.

Tíz év körüli gyermekek voltunk, amikor egy napon megmentettük a világot. Nem azt a nagyot, az igazit – pedig azon is lett volna megmenteni való a hetvenes évek elején -, hanem a legfontosabbat: a miénket. Nem érhette szó a ház elejét, a mintát azért a rádióból vettük, de hát Istenem, azzal dolgozik az ember, ami kéznél van.

Falunkban a kockaház-építési láz ellenére is maradtak akkoriban amolyan hosszú porták, amelyekre a régi világban nadrágszíj-szélességű földcsíkon épültek parasztházak, melléképületek. Egyik ilyen hosszú porta hátsó részében működtetett kis zöldségesboltot keresztanyám, mi a nyári szünetben leginkább körülötte játszottunk, számunkra ideális és biztonságos terepen. Kerítés nem volt, ezért nem csak a két csík-porta udvara nyílt egymásba, de a hátul lévő két csűr is egymásba épült. Ezeket már nemigen használták, egy öreg gazda tartott az egyikben lovakat, a másikban régen használt földművelési eszközök várták jobb sorsukat. A másik házat akkor már évtizedek óta senki nem lakta, ezért mi, gyermekek, szinte kötelességünknek éreztük, hogy megismerjük belülről is. Kifigyeltük az öreg gazdát, aki a lovaihoz járt reggel és este, hová rakja az ormótlan, nehéz vaskulcsot, onnantól nem okozott gondot a házba bemenni.

Ritkán unatkoztunk. Ha mégis, olyankor elővettük a kulcsot a vályogtéglák közti résből, és beóvakodtunk a házba. Berendezés nem volt benne, sárga és zöld falaira hengerrel festett virág-szerű mintákat a régi mester. Furcsa érzet volt simi-cipőnk alatt a nyikorgó, recsegő hajópadló, a mennyezet gerendáiból pedig folyton apró rovarok, nyüvek hulltak. Száradt vályog illatával keveredett az olajos fapadló, a lakkozott gerendák szaga. Összesen két helyiségbe tudtunk bemenni, ebből egyik az utcafrontra, sőt, kis terecskére néző nagyszoba volt. Ide csak összegörnyedve mertünk beóvakodni, az hiányzott volna, hogy valaki meglásson az utcáról, és beáruljon minket, hogy aztán kiparancsoljanak onnan örökre. A padlásra viszont szabadon mehettünk. Eleinte kerültük, mert féltünk a nagy fadongóktól – hogy voltak-e ott egyáltalán, ma sem tudom, mindenesetre mi féltünk tőlük. Mindjárt jobban kezdett vonzani, amikor rájöttünk arra, hogy a tetőszerkezet és a cserepek hibáin keresztül átmászhattunk a ház előtt álló hatalmas gesztenyefára, ami szintúgy az utcafront felől állt. Rendkívüli szórakozás volt, amikor az udvarban lévő zöldségesboltba érkező embereknek nagyot köszöntünk, és két-három perc múlva ugyanannak az embernek integettünk tíz méter magasból, holott épeszű ember láthatta, hogy oda fél óránál előbb nem lehetett felmászni rendes körülmények között.
Ezzel teltek a nyári napok.

Különösen becsessé vált a ház, miután rájöttünk arra is, hogy lehet bejutni a kis oldalkamrába, ami a veranda elején állt, a nagyszoba mellett. Azt az egyet nem figyeltük meg kívülről, hogy nincs rajta ablak. Ez akkor lett fontos, amikor először akartunk behatolni a kamrába. Miután résre nyitottuk az ajtót, megjelent az udvarban az öreg gazda, aki a lovait a csűrben tartotta. Gyorsan beugrottunk a kis helyiségbe, és magunkra húztuk az ajtót, ami valami fémes kattanással be is zárult.

Ott ültünk a sötétben egy darabig. Akkor már észrevettük, hogy nincs ablaka a kamrának, de nem mertünk kimenni, nehogy az öreg gazda elzavarjon onnan. Egy lépésnyi mozgásterünk sem volt, később kiderült, hogy ebbe a két méterszer két méteres zugba zsúfoltak be minden olyan tárgyat, ami már haszontalan volt, ezért nem féltek, hogy esetleg ellopják, de még kidobni nem akarták: törött szék, szakadt fotel, ajtó nélküli szekrény, sok-sok régiszagú pokróc, csorba lavór, rozsdás esernyő, foszlott szakajtó, törött tetejű kávédaráló, hogy csak egy részét említsem.
Nem volt szerencsénk, a gazda azért jött, hogy megjárassa a lovait az udvaron, utána kiganézta az istállójukat, mindez eltartott egy darabig. Bent mi hősiesen kitartottunk a koromsötétben, bár később már kerestünk magunknak kényelmesebb testtartást, leültünk, lefeküdtünk, ahová lehetett. Végül csak elment az öreg, mi pedig – egyszerűen nem találtuk az ajtót, ahol bementünk a kamrába. Egy sötét kockában ültünk belülről, megismételhetetlen testhelyzetben: szekrény aljában, fotelban, lavórban, de amikor tapogatva keresni kezdtük az ajtót, sehogy nem akadtunk rá. Később már azon kezdtünk vitatkozni, hogy egyáltalán melyik a kamra alja és teteje, mert lehet, hogy nem az oldalán kerestük az ajtót, azért nem találtuk. Végül mind a hárman nekiálltunk rugdosni azt az oldalfalat, amelyiket értük, és mire teljesen kimerültünk volna ebben, egyikünk végre kirúgta az ajtót. Többet nem mentünk be oda, ráadásul azt éreztük, hogy valami rosszat tettünk – ezért mindenki gyorsan hazament.

Másnap, amikor újra összeverődtünk a két ház udvarán, megdöbbenve láttuk, hogy sok-sok ember érkezik utánunk. Gyanút fogtunk, mert mi másért jött volna oda az a rengeteg nép, minthogy beáruljon minket a tegnapiakért. Félrevonultunk a hátsó fészerbe, pedig ott két sarokban is akkora keresztespók tanyázott, hogy nézni féltünk. Megtárgyaltuk a sanyarú helyzetünket, felsoroltuk, ki mire számíthat büntetésül a szülőktől, és arra jutottunk, hogy mindenképpen meg kell védenünk magunkat a köz árulásától.

Időközben, amiről nem tudtunk, megérkezett a kereskedelmi vállalat teherautója, lecsónak való olcsó paradicsomot hozott a zöldségesboltba. Ezalatt mi örökre elhatároztuk, hogy fegyverrel szállunk szembe az embertömeggel, hiszen a vak is látja: nincs más választás, egyre többen lesznek. De mi legyen a fegyverünk? A szükség és a hallatlan fenyegetettség végül az emberiség által mindaddig szerencsére nem ismert, pusztító fegyver megalkotását eredményezte.
A csűr mellett találtunk egy összeszakadt, darabjaira esett szénásszekeret, felverte a fű. Nem tudtuk ugyan, hogy mit keresünk, de mégis hamar megtaláltuk: rossz, kiszáradt fájú kerékagyat, amit két rozsdás vaspánt fogott össze a végein. Nem kellett senkinek semmit szólni, az alakja adta az ötletet szó nélkül is: ágyú! Remek! Ez kell ide!
Óvatosan – nehogy keresztespók legyen benne – kigörgettük a csűr elé, téglákkal feltámasztottuk az elejét, hogy az udvarok bejáratára nézzen. Alulról megtömtük szalmával, jó alaposan, már csak a lövedéknek hagytunk helyet benne a tetején. Igen ám, de mi legyen a lövedék, ami végez majd az ellenséggel? Némi körülnézés után sem volt jobb ötletünk, mint a lovak alól kihordott… – lócitromok. Alakra megfelelt a kívánalmaknak, sőt, már azt is látni véltük kárörvendve, hogy elcsattan egy-egy gombóc a gyanútlan behatoló homlokán.

Összeütöttük a tenyerünket: ez az!

Három-négy lócitromot a szalmatöltet tetejére helyeztünk, megcéloztuk vele az udvar kapu nélküli bejáratát, aztán meggyújtottuk az ágyú alján a szalmát. Elsőre elaludt a láng, jöhettünk vissza a veranda fedezéke mögül, másodszorra nagy füsttel meggyulladt. Nekünk több se’ kellett, a nyakunkba szedtük a lábunkat, kirohantunk a csűrön túlra a hegyoldalba, a kertbe. Azt kell mondanom: nem mertünk aznap délelőtt visszamenni a háború sújtotta helyszínre, lassan mindenki hazaszivárgott a kertek alján.
Délután azért nagy’ félve felkerestük a csata helyszínét, csak úgy ténferegve, mint aki véletlenül arra kódorog. A lócitromos ágyú büszkén meredezett a helyén – elszenesedve -, ahová raktuk, de az udvaron egy teremtett lélek nem volt.
Senki.

A rádióállomások még működtek, az ózdi gyárban is fújtak kettőkor. Megvolt, megmentettük a világot!

Hogy aztán a nyílt tűzön égő lócitromok szagát unták-e meg az emberek, vagy egyszerűen csak elfogyott a lecsónak való akciós paradicsom, és azért tűntek el, az már maradjon mindörökre titok.

© Barta Zoltán 2012.04.28. – Adatkezelés
Megjelent A Főnix Dala folyóirat 2012 decemberi számában.

Vélemény, hozzászólás?