Halálközeli élmények a fiókból

Öt évvel ezelőtti gyűjtésemet találtam meg a fiókban – úgynevezett halálközeli élményekről. Ahogy visszaemlékszem a dologra, furcsának találtam, hogy a közel másfél ezernyi ügyfeleim tömegében minden előzmény nélkül egyszerre ketten is beszélni kezdtek erről a témáról a jelenlétemben. Megdöbbentő helyzet volt beszélgetni velük, és egyáltalán meghallgatni ezeket az embereket személyesen, miközben máskor könyveket olvastam ugyanerről a témáról távoli kontinensek megfoghatatlan, beazonosíthatatlan esetközlőitől.
Az én alanyaim két szomszédos faluban éltek Eger mellett. Nem ismerték egymást, ezt megfelelő szövegkörnyezetben elhelyezett, finoman irányított kérdésekkel derítettem ki. Eleinte csak érintőlegesen, később egyre részletesebben beszéltek az élményeikről. Mindkét ügyfelem egyszerű, ahogy mondani szokták: kétkezi ember volt, akik a saját élmény- és tapasztalatrendszerükön át ülepítették le történetük lényegét. A közvélemény reakcióit ismerhették, mert mindketten megengedték, hogy írjak róluk, de azt kérték, hogy beazonosításukra alkalmas adatot ne közöljek. Így tettem.

Olvassa el a két rövid beszámolót a halálközeli élményekről >>

Mostanában ennyien olvasták: 1277

Hasonló bejegyzések:

Áldozatok

A nyomozó nyugalomba vonulásának első estéjén újabb bűneset végére tehet pontot, hiszen ügy nem maradhat felderítetlen. Közel két évtized után minden rejtett részlet összeáll, fény derül a tényekre. De valójában ki az áldozat, ki a tettes, és ki bűnhődik?
Nyomozói pályafutásom alatt szinte alig dolgoztam olyan ügyön, amelyet eredménytelenül zártam volna le. Ez nem önfényezés vagy dicsekvés, lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nyugdíjban töltött első napomon is sikerült – legalább magamban – lezárnom egy esetet, elmondhatom: igazán nincs okom panaszra. Hallgassák meg, és döntsék el, valóban szerencsés vagyok-e, hogy megismertem ennek a minden szempontból szörnyű esetnek a valódi eseménysorát.

 

Mostanában ennyien olvasták: 1456

Hasonló bejegyzések:

Hang a sim-kártyából

Tavaly év elejétől nálam kallódik egy piros színű sim-kártya. Valahogy ott maradt a polcon a barátok körforgása közepette, aztán nem kereste senki. Egyértelműen nem hozzám, hozzánk tartozik, mi egy másik színnek fizetünk havonta. Végül addig-addig nézegettem, rakosgattam, kerülgettem a kártyát, amíg felmerült bennem a kérdés, hogy “mi lenne, ha…”? Egy gyenge pillanatomban beleraktam a kezem ügyébe eső első üres telefonba, bekapcsoltam, a PIN-kódja a mellette heverő papírfecnire volt írva. Ez a papírdarab a kulcsa ennek a történetnek, később ugyanis nyoma veszett, ami egy furcsa játékot indított az útjára. A kártya egy ősrégi, de működőképes telefonba került, az akkumulátorát gyakran tölteni kellett és kell, emiatt különösen figyeltem rá, hogy ne merüljön le teljesen, hiszen a PIN-kód hiányában a kártyának végérvényesen befellegzik. Egyszerű játék volt ez a részemről (vagy inkább megszállottság?), meddig bírom életben tartani azt kártyát, amit a rozzant akkumulátor egyszeri lemerülésével soha többé nem lehetne már bekapcsolni? Vajon minek szakadna vége ennek a kártyának a halálával?
Több hónapos polcon heverést követően ezek után életre keltettem a virtuális valóság egy darabját. Életben volt, rendben feljelentkezett a hálózatra, és készenléti állapotba állt.
Elhelyeztem ugyanarra a polcra, és őriztem.
Hívást értelemszerűen nem bonyolítottam róla, hiszen nem az enyém, egy darabig letelefonálható egység sem volt rajta, de időnként ránéztem, hogy mi helyzet vele. Az idén tavasszal érkezett rá néhány száz forint értékű feltöltés, plusz onnantól egy év érvényesség a szolgáltatótól, azaz 2012 elejéig adminisztratív oka nincs a kártya fennmaradásának.
Nézegettem, nevelgettem tehát ezt a számomra idegen kártyát. Egyszer befutott rá egy körüzenet, amelyben az egyik hónap különlegesen jellegzetes voltára hívta fel a figyelmemet valaki, majd mégegyszer ugyanaz. Csodálkoztam rajtuk, mindig van új a nap alatt, eddig még csak email-ben kaptam körüzeneteket, sms-ben nem, de nyilván ez a kettő nem is nekem szólt. Ezeken, illetve a szolgáltató néhány reklámüzenetén kívül semmi.
A kártya memóriájában találtam néhány teljesen semleges, de türelmetlen bejegyzést: “Jössz?”, “Mikor jössz?”, “Ott vagy már?” és így tovább, remélhetőleg beteljesedett az üzenetek körül kialakult dolog, bármi legyen is az. Erre reményt ad egy “Vajas-lekváros?” tartalmú kérdés, ami ezen a nyomon már nem folytatódott.
Érdeklődtem ennél-annál, hogy kié lehet ez a kártya. Sms-t küldtem a leggyakoribb beérkező üzenetek feladójának azzal, hogy nálam van, viheti, akinek hiányzik, de nem érdekelt senkit, és az sem derült ki, hogy ki a tulajdonos.
Őriztem tehát tovább a kártyát.
Fogalmam sincs, hogy ez jócselekedetnek számít-e, mármint a kártya pátyolgatása, étel-ital-kvártéllyal való ellátása, mindenesetre ezen a héten beérett e tevékenységeim gyümölcse: felhívtak. Mondhatnám: a jótett helyébe’…
Természetesen nem hordtam magammal ezt a telefont, amelyikben a kártya volt, mert értelmetlennek tartottam, vajon ki keresne egy olyan számon, ami nem az enyém, és a hívószámának karaktereit sem ismerem?
Tegnap viszont éppen otthon voltam, amikor megcsörrent a készülék. Hoppá! Szinte megrémültem, bámultam a telefont messziről, hogy most akkor mi legyen? Eddig még ilyen nem történt, hogy úgy mondjam: erről nem volt szó!
Olyan már volt, hogy hazatérve ránéztem a kijelzőjére, és nem fogadott hívást jelzett, ami a szolgáltató központi számáról érkezett. Nagyjából kéthavonta hívott ez a szám, ha visszahívtam, egy automata valami foglalt-szerű hangot hallatott, senkivel nem tudtam beszélni.
De tegnap csörgött az ismeretlen kártya, és én ott ültem mellette.
Felvettem.
Kellemes meglepetésként egy nagyon kedves (sőt, inkább izgató) hangú hölgy hívott, hogy felajánljon különféle mobilinternet-csomagokat modemmel,  síppal-dobbal-nádihegedűvel.
Eleinte talán bosszantott, hogy nyilvánvalóan emiatt hívták ezt a számot kéthavonta egész évben, így gyorsan közöltem, hogy ez a kártya nem az enyém, sőt azt se tudom, hogy kié, az ajánlat nyilvánvalóan nem nekem szól.
A hölgy viszont beszélt, csak mondta a rá kirótt, széles körben megosztani rendelt tartalmat, én pedig hallgattam. A hangja egyszerűen levett a lábamról, ha éppen nem ülök, hát kutya dolgok történhettek volna. Ahogy hallgattam, láttam is magam előtt az asztalánál ülve, világos alapon apró virágmintás blúzában, festett-szőke hajjal, a maga érettségében. Végül már csak azért beszéltettem, hogy halljam a hangját, ő pedig nem kérette magát, végezte a dolgát – az én megelégedésemre.
A földre a beszélgetésben felmerült hétköznapi ellentmondás hozott vissza.
Mikor azt kérte, hogy mondjak helységneveket, ahol használom a kártyát, megneveztem azt a két helyet, ahol leginkább telefonálok vagy internetezek, ezeket csak irányítószámmal lehetett a rendszerben beazonosítani.
Nos, kiderült, hogy azon a két helyen még csak kültéri lefedettségük van (pedig az egyik ezek közül az volt, ahonnan pont vele beszéltem, bent a házban), majd valamikor ez év vége felé lesz fullextra főz-mos-takarít térerő. Abban maradtunk, hogy feljegyzi a telefonszámomat (!), és értesít, ha internethez alkalmas térerő lesz azon a két helyen, amit bemondtam, talán majd használom a szolgáltatást akkor.
Sajnos ugyanez fordítva nem történt meg, a hölgy a privát számát nem sikerült megszereznem…
Csakis a hangja miatt nem bosszankodtam azon, hogy mi a fenéért hívnak egész évben azért, hogy olyat adjanak el nekem, amit a saját bevallásuk szerint se’ tudnék használni az idén. A megyei napilapban a múlt héten jelent meg fizetett hirdetésben, hogy most már elkezdik az erre irányuló munkálatokat, a valóságban pedig már árulják a kész[?]terméket.

 

Mégsem bosszankodtam, pedig tipikus esete volt ez a marketinghívás a “még nincs teljesen kész, de már majdnem elkezdtük” helyzetnek.
Eddig volt egy ismeretlen sim-kártyám, ami senkinek nem kellett. Most már van hozzá egy hang is. Őrzöm tehát tovább a kártyát. Mit lehet tudni…? A legjobb dolgok véletlenül történnek.

Utójáték: miközben ezt a bejegyzést írom, szöveges üzenet érkezik a kártyára. “Most egy díjmentesen letölthető játékkal kedveskedünk Neked, amelyet … szabadon kiválaszthatsz és letölthetsz…” Igen! Ez lehetne a virtualitás legfelsőbb foka…

Frissítés 2011. november végén: a telefon feladta, már csak nagyon kevés ideig bírta feltöltés nélkül. Egy napon kikapcsolt, így a sim-kártya meghalt. A szelleme még köztünk jár, mert 2012 kora tavaszáig aktív ugyan, de a feltámadása csodaszámba menne.

 

Mostanában ennyien olvasták: 1321

Hasonló bejegyzések:

Gyufám se volt, nemhogy életem

Sajnos nem ismertem személyesen Málik Rolandot.
Annyi mindenkit nem ismerünk, és később már hiába minden, marad egy papírillatú gondolatköteg. Úgy érzem, hogy a lehetőséget sem kaptuk meg. 2011. január 28-án, pénteken, több ezer kilométerre szülőföldjétől az ecuadori Santa Marianitában tragikus hirtelenséggel, balesetben elhunyt Málik Roland költő. 35 éves volt. Harmincöt.

Részlet a Sétaforgóból:

Lábam előtt hullámzott vad, ragadozó ár,
egy lány hangja csengett fiatal hátamnál.
Valamit mondott, számomra akkor
meg nem érthetőt,
én meg álltam a kapunál, és csak tűrtem:
néhai bánat veri esőként a szívem.

A tájra köd szállt és a füstölő emlék.
Testem mintha összekaszabolva.
A gondolataim összekuszálva.
Botorkáltam romon és ingoványon.
Fáztam. Támaszkodtam egy falnál.

Isten engem,
csak egy cigarettát akartam.
Gyufám se volt,
nemhogy életem.

A Litera híre >>>
Az El Diário híre [+18] >>>
Málik Roland: Ördög >>>
Hozsánna az Ördögnek >>>

 

Mostanában ennyien olvasták: 1384

Hasonló bejegyzések: