Áldozatok

Nyomozói pályafutásom alatt szinte alig dolgoztam olyan ügyön, amelyet eredménytelenül zártam volna le. Ez nem önfényezés vagy dicsekvés, lehet, hogy egyszerűen csak szerencsém volt. Ha ehhez hozzávesszük, hogy nyugdíjban töltött első napomon is sikerült – legalább magamban – lezárnom egy esetet, elmondhatom: igazán nincs okom panaszra. Hallgassák meg, és döntsék el, valóban szerencsés vagyok-e, hogy megismertem ennek a minden szempontból szörnyű esetnek a valódi eseménysorát.

Amint mondtam, nyugdíjas életem első napját töltöttem éppen, ennek folyásával nem is untatnám a tisztelt olvasóközönséget. Este sokáig ültem a parkban kedvenc padomon, azon gondolkodva, hogy mikor tehettem ezt meg utoljára. Szinte már teljesen besötétedett, amikor egy óvatosan lépkedő alak bukkant fel a közelemben, aki láthatóan felém tartott. Elég rossz állapotban lévő, tőlem tán valamivel idősebb nő állt meg előttem. A testtartásáról és mozdulatairól addigra felismertem: a Folyómellék-utcai eset – lezáratlan ügyeim egyikének – elszenvedője volt, akit számos alkalommal kihallgattunk, de nem tudott érdemi információval szolgálni.

Az asszony rendkívül megviseltnek tűnt. Azt kérdezte, hogy én vagyok-e az, és hogyan telt az első napom nyugdíjban, eközben végig attól tartottam, hogy rosszul lesz és a földre zuhan a szürkületben. Leültettem magam mellé a padra. Miután kissé magához tért, közölte, hogy egy történetet oszt meg velem, amelyet nem akar magával vinni a síron túlra, és egyébként is engem illet.
A Folyómellék-utcai esetsorozatot, amint azt már említettem, a feltáratlan, bár nem a jelentős ügyeim közé soroltam – egészen addig a pillanatig, amíg az asszony beszélni nem kezdett.

A bűncselekmény-sorozat egy, a felső középosztály által lakott utcában történt, ahol rendszertelen időközönként kirabolták azokat a házakat, ahol éppen nem tartózkodtak otthon a tulajdonosok. Az elkövetők alaposan, és jól felépített rendszer alapján csapatban dolgoztak, ezt az is mutatja, hogy soha senkinek nem sikerült elkapni őket, sem nekem, sem a többi, az ügyre állított kollégámnak, pedig a sorozat három éven keresztül húzódott, az egyes betörések között esetenként fél év is eltelt. Négy házat rámolt ki a banda, amikor a negyedik után minden további folytatás, nyom vagy bármi más, a bűncselekménnyel összefüggésbe hozható jel nélkül abbamaradt. A nyomozást végül évek múlva zártuk le, eredménytelenül. Ugyanakkor e bűncselekmény-sorozat után nyolc hónappal ennek az asszonynak, aki szintén a Folyómellék utcában lakott, nyomtalanul eltűnt a lánya, akinek soha nem sikerült a nyomára bukkanni. A két eset között nem találtunk összefüggést, de sajnos mindkettőben eredménytelennek bizonyult a nyomozás.

– Négy házba törtek be az utcánkban, emlékszik? – kezdte az asszony.

Bólintottam, ezután folytatta.

– Nos, nyomozó, a miénk volt az ötödik…
– Mit beszél? Négy házba törtek be!

Az asszony a földre szegezte a tekintetét, és úgy beszélt tovább.

– Igen, a mi házunk volt az ötödik, amibe a banda betört. Elmondom Önnek, nyomozó, hogy kerüljön napvilágra az igazság, mert úgy gondolom, nem lesz haszontalan. Hárman voltak, három férfi. Ezt a betörést a rendőrség nem tudta meg, mert egészen másképpen végződött, mint az előző négy.

Nem mertem megmozdulni a sötétben, levegőt is csak óvatosan vettem. Egy szó nélkül vártam, hogy mit mond ez az asszony, mit mondhat, amit a rendőrség elől ennyi év óta elhallgatott. Ez az ügy tizenkilenc éve történt.

– Úgy érzem, már eljött az ideje annak, hogy valaki megtudja az igazat, nyomozó. A férjemmel külföldre utaztunk egy hétre, a lányom aki akkor tizenhét éves volt, a barátnőinél töltötte ezt az időszakot. A férjem ügyei hamarább zárultak abban az országban, mint ahogy előre eltervezte, és három nappal korábban jöttünk haza. A lányomat értesítettem erről, így arra számítottunk, hogy nem az üres házba érkezünk meg. Ez sajnos így is történt. Ha a maguk betörői valóban megfigyelés és rendszer alapján dolgoztak, az információik közé hiba csúszott, hiszen napokkal korábban érkeztünk meg, mint ahogy terveztük, ezt rajtunk kívül senki más nem tudhatta. A házban a döbbenet fogadott. A banda munka közben nyilván észlelte, hogy a ház nem üres. A lányomat lefogták, bekötött szemmel megkötözték. Amikor mi hazaértünk, feltűnt, hogy minden helyiségben ég a lámpa, a bejárati ajtó pedig nem volt kulcsra zárva. A férjem előrelopakodott, kideríteni, mi folyik itt. A nappaliban talált rá a bandára, a lányom ruhátlanul lógott a csillár kampójára felakasztva. Teste az ágyékától a torkáig felvágva, tócsában gyűlt alatta a vére, a nyakán szoruló kötéltől már elfeketedett a feje, a nyelve duzzadtan tömődött ki a szájából. Az egyik férfi éppen piszkavassal turkált a megnyitott testben. Fogadja el, hogy nem részletezem tovább a látványt, úgysem tudná még elképzelni sem, amit tettek vele. Nehéz volt, sokkal nehezebb volt átélni és megérteni, ami történt, mint ahogy most előadom. A férjem a körülmények ellenére hideg fejjel gondolkodott és döntött az ajtó mögött: az áldozatukkal elfoglalt férfiakat három gyors pisztolylövéssel terítette le. Később, amikor meg tudott szólalni, azt mondta: igyekezett úgy lőni, hogy ne haljanak meg azonnal, hanem szenvedjenek, és lássák, ki lőtt rájuk.

Rövid csend következett. Az asszony a felidézett emlékek hatására hallgatott, én a döbbenettől. Aztán folytatta:

– Nem várt minket senki még három napig. Másnap hajnalig sokkosan ültünk a nappaliban a négy tetem fölött. Megbeszéltük. Az a három ember gyalázatos módon elvette tőlünk az életünk értelmét, a férjem elvette tőlük az életüket. Igazságosnak tartottuk. Abban a helyzetben, és ezt azóta is így gondolom, a mi életünknek is vége szakadt, minden elveszítette az értelmét, egyetlen közös pont maradt: a lányunk emléke. Ezt a közös pontot bármi áron meg kívántuk védelmezni, egy rendőrségi nyomozás és a nyilvánvaló ítélet pedig elválaszott volna a férjemtől, és viszont. Úgy döntöttünk, hogy ez maradt még nekünk, a közös emlékezet. A lányomat és a három bűnözőt a következő napok éjszakáin a ház parkjában temettük el, egymástól elegendő távolságra, és legalább négy-öt méter mélységbe. Úgy dolgoztunk, mint a gépek, de úgy is viselkedtünk, azokban a napokban nem ettünk, nem ittunk, nem gondolkodtunk. Aztán ennek vége lett. Miután minden nyomot végérvényesen eltüntettünk, bejelentettük a lányunk eltűnését a rendőrségen, persze nem találták meg, most már sejtheti, miért. Ugyanúgy nem találták meg a betörőbandát sem, azt is hallotta, hogy miért.

Egy szó nélkül bólintottam, csak úgy, magamnak, hiszen a teljes sötétségben a nő nem láthatta a mozdulatomat. Beljebb világított egy lámpa a parkban, gyenge fénnyel, valahol fölöttünk.

– A bűn viszont bűn maradt. Nekem a lányom elvesztését soha nem sikerült feldolgoznom, a férjemet még a három, szerintünk jogosan bár, de kioltott élet is nyomta. Tizenkét évig dolgozott benne szótlanul minden, aztán az utcán összerogyott, két hónap alatt pedig elment. Újabb terhet rakott rám ezzel a sors, már hét éve hordozom egyedül. De most már nem csak én viselem, mert meghallgatott engem. Nekem már mindegy, a rendőrség nem megy semmire velem. Nem is érdekel már, nemsokára, talán néhány nap múlva elmegyek én is. Ha akarja, vegye elő a régi aktákat, és kipipálhat mindent: az elkövetőket, az áldozatokat. A végére vegyen fel engem is, hogy teljes legyen a lista. És tudja mit? Értékelem, hogy nem kérdezett semmit, mialatt beszéltem. Én mégis válaszolok, bár nem magamtól, ahhoz én túl bűnös és túl halandó vagyok. Sextus írta ezt: “A megfelelő idő előzze meg szavaidat!” Ez az idő letelt, az Úr legyen hozzám irgalmas.

Még sokáig ültem a padon, nem vettem észre azt sem, amikor eltűnt mellőlem az asszony. Lehet, hogy ott sem volt. Hajnaltájt arra eszméltem, hogy rám lepett a harmat, fázom, és valami keserű íz maradt vissza a számban.

© Barta Zoltán 2012.03.25. – Adatkezelés
Megjelent A Főnix Dala folyóirat 2012 tavaszi számában.

Vélemény, hozzászólás?