A ki nem alvó tüzek falujában

A ki nem alvó tüzek falujában
Írta: Magyar Ferenc
(Szöveghű cikk az Új Ember, 1954. október 24. (X/43.) napján megjelent számából)

Az őszi napsütés aranypárájában még a nyár színei csillannak meg a táj felett, melyet egy kis büszkeséggel “a magyar Svájc”-nak szoktunk emlegetni. A Bükk lábánál járunk. Távolban a Kőlátó és a többi öreg bérc, előttünk pedig kies völgyekben, szélvédett katlanokban a falvak. Ősi települések a legvénebb magyar hegység tövében. Mindegyikhez fűződik valami monda. Közöttük van Sáta is. A falu nevét a hírnév szárnyára kapta az idei mezőgazdasági kiállítás, ahol Antal Béla, sátai lakos Szőke nevű ötmázsán felüli hízott sertésével díjat nyert. Büszke is rá az egész falu s tanúi lehetünk annak, hogy egy jó gazda sikere milyen jótékonyan élesztgeti egy falu öntudatát. Akivel csak találkoztunk az úton, az mind figyelmünkbe ajánlotta a “csodadisznót”, hogy el ne mulasszuk megnézni.
Nem is mulasztottuk el. Sátán azonban nemcsak ezt az állat-remeket csodálhatja meg az ember, hanem egyebet is talál. Disznónézés közben elbeszélgettünk az emberekkel s meglepődtünk azon, hogy a hegyek és őserdők által körülvett falu lakóinak milyen tágas, messzireható kitekintése van az egész haza felé.

Ennek az ősi településű falunak az életében — kicsiben és sűrítve — de az egész ország ügye-gondja jelen van és a falu életének minden aprónak, elenyészőnek látszó mozzanatában a nemzet nagy erőfeszítéseinek erőforrásait láthatjuk felbuzogni a lelkekben.

Három nemzedék

Már az is különös, ahogyan Sáta valaha erdőirtó, szűzföldeket feltörő népe az idők során az életforma alakulásaiban kijárta a hazai földön való megélhetés iskoláját. Méghozzá: jó iskolát!
A kezdetben földművelő és hegyi gazdálkodásra berendezkedett falu élete átalakult, hozzáigazodott az ózdi medence iparosodó életéhez. Megtartotta és tökéletesítette az ősi gazdálkodás formáit, ugyanakkor nem idegenkedett a bányáktól, a kohók felpirosló tüzétől sem. A két élet formát — az iparit és a gazdálkodót — oly nemes békességbe olvasztotta egybe még egy-egy családon belül is, hogy amikor belépsz otthonaikba: elemi erővelragad meg valami foglalkozásokon, társadalmi előítéleteken felülemelkedő összeölelkezése a falu társadalmának. Nem egy helyen nemzedékek élnek együtt a takaros házakban: a nagyapa mégemlékszik az erdőirtó nemzedékre, fia már az irtások földjén jó gazdaságot szervezett, az unokákat pedig már a bánya és az olvasztókemence igézte meg.

Mintha csak az a régi népmese elevenedett volna meg az életükben, mely arról szól, hogy a királylány kezéért jelentkező legény három emberfeletti feladatot kap, hogy elnyerhesse a menyasszonyt. Az első, hogy azt a hatalmas erdőt reggelre mind ki kell vágnia, fáját szekérnek, eketaligának megdolgozni, földjét felszántani, bevetni s mire felkel a nap, omlós kalácsot sütni az új termésből. A másodikban meg a nagy hegyet kell elegyengetnie — kövestől-sziklástól —, helyét szőlővel beültetni s ugyancsak reggelre új borral tisztelkedni. S harmadiknak: lángot fúvó tüzes paripákat nyereg alá törni.
A mesében ez könnyen megy. A sátaiak azonban valóságban is megcselekedték: erdőket irtottak, földjén kenyeret termeltek és bort, de még a tüzes paripákat is jól megülik, helytállanak a kohóknál és a tüzes szikrákat okádó üzemekben.
Házaikban szinte soha nem alszik ki a tűz. Valakinek mindig melegítik az ételt, valakit mindig hazavárnak az asszonyok: a család fejét a mezőkről, a gyerekeket a bányákból, üzemekből.

Az eke és a kohó népének összefogása

Kinn az őszi mezőn találkoztunk össze H. András bácsival. Ügy tűnt fel előbb két szép lova a domb tetején, mögöttük pedig ekérehajló hatalmas alakja, mintha valamelyik vaddisznóval, farkassal vívó őse jelent volna meg előttünk. S az a kevéske szó, melyben falujának és fajtájának vallomását sürítette össze, még ma is fülünkben cseng.
— Bizony, nekünk még jobban kell dolgoznunk, még többet ki kell hoznunk a földből, mint másoknak!… Nézze, ott azon a hegyen túl füstölög Ózd. Fiaink állanak az olvasztók és kalapácsok mellett. Azokat a nagy tüzeket ennek a kevés földnek a zsírja is táplálja. Abban a nehéz munkában jobban fogy a kenyér, meg a szalonna!… Amarra vannak a bányák! A bánya sötét és kietlen, ha a mi szeretetünk és gondoskodásunk nem visz bele fényt a fiaink szívén keresztül… Így élünk: egymásra utalva, egymásból, egymásért, egy kenyéren!
Elgondolkozva hozzátette még:
— S az egész ország dolga is csak Így van!
Néhány órával előbb még Ózdon hallgattuk a hangszórókból áradó szózatot a minden becsületes dolgozó kéz munkáját, minden hazájáért lángoló szív dobbanását összefogó Hazafias Népfrontról. A vaspóznákról elröppent szavak mintha itt — a kenyérnek vetett földágy párás melegében — váltak volna keresgélő bizodalommá.

Adófizetés és templomépítés

Egy nép életrevalósága a mindenkori kötelességek felismerésében nyilatkozik meg leginkább. S hogy mennyit ér ez az életrevalóság, azon mérhető le, hogy a maga sajátosan földi érdekein túl felismeri-e azokat a kötelességeket is, melyek a nagyobb közösségnek az érdekeit szolgálják.
Nagy célokért — amilyen a haza sorsa és jövője is — csak az a szív tud forrón dobogni, amelyet a legmagasztosabb eszmények, a vallás eszményei és erői járnak át. Önfeláldozó munkát, alázatos segítést engedelmességet és becsületes helytállást, törvénytiszteletet, erkölcsöt elsősorban attól lehet várni, akinek lelkét Krisztus tanítása illette meg minderre. A keresztény felfogás az, hogy a haza oltárára felajánlott áldozatokat az oltár áldozatának lelke szenteli meg.
Mindezt azért volt érdemes elmondani, mert ittjártunkkor meggyőződhettünk róla, hogy Sáta szorgalmas és törekvő népe boldogulásának titka nem kis mértékben az ő vallásos életük erőiben is rejlik. A falu az egri főegyházmegye régi egyházas helye, ahol már a XXVII. század végén működik plébánia. Az ősi plebánia 1734-ben alakul újjá. 1737-től kezdődően rendszeresen vezetnek anyakönyvet. Első iskoláját az egri szeminárium alapítja. Temploma 1808-ban újjáépült és a magyar barokk műemlékeként tartják nyilván. Oltárképe is a régi egri székesegyház főoltáráról került ide. Franz Wagenschön alkotása és Szent János vértanúságát ábrázolja a latiumi kapu előtt.
A hitélet fejlődésének jele, hogy a környező falvak – melyek Sáta leányegyházai voltak – egymásután alakulnak plebániákká. A régi sátai plebánia területén ma öt plebánia működik.
A súlyosan megrongálódott műemlék-templomot éppen most renoválják az egyházközség híveinek önkéntes adományaiból. A falu lelkületére vall az is, hogy amikor a plebános megkérdezte tőlük, hogy a templom kijavításával járó summás összeget tudják-e vállalni az államnak járó adók mellett, egyöntetűen azt felelték: előbb kifizetjük az adónkat, azután megadózzuk az Istennek is!
Így is lett. Félévi adófizetésüket 104 százalékra teljesítették, a templom pedig rövid időn belül megújult külsőben várja híveit.

Búcsúzó pillantás

A falu feletti hegyvonulat gerincére épült a vasút. Ott állunk a vadonatúj kisállomás épülete mellett. Este van. Holt ezüstfénye terül a tájra. Ózd felett piros az ég, mintha az egész város lángban állana. Autóbuszok kapaszkodnak fel a hegyi utakon, viszik az üzemekbe, bányákba a friss erőt.
Eltűnődünk azon, hogy az ország egyik legszebb tájának idillikus képét nem zavarja-e az a mozgalmasság? Nem volna-e szebb, ha megmaradt volna ősi nyugalmában és zordságában? Vajjon nem éreznénk-e magunkat közelebb Istenhez ebben a pillanatban, ha itt még kietlen csend és a természet érintetlensége venne körül? Ha nem volna autózaj, villanyfény, vonatdübörgés és tűzpiros égalj?
Ha az Istent valami haragvó, büntető és kiengesztelhetetlen Úrnak tudnánk, akkor: igen! De az Istent mi békességes és kibékítő, szerető Atyának ismerjük, aki az elveszett paradicsom helyett odaadta az embernek a földet. Fűbe, fába, kövek alá, hegyek mélyébe rejtette kincseit, hogy találják meg az ő gyermekei és osszák szét testvéreik között.
A tájnak keresztény jelleget az emberi kéz munkája kölcsönöz. A megbocsátó, kiengesztelődő Atya szándékát a békés emberi munka alkotásaival felékesített tájban lehet felismerni. A tízparancsolat szelleme is az emberi törekvésekkel megművelt tájból sugárzik megszentelő erővel, ahol a lezuhanó szikla nem öl, hanem házak épülnek belőle, a víz nem pusztít, hanem áramot fejleszt, gyárakat táplál, ahol a természet nem oroz az embertől, hanem javait osztogatja. És ahol esténként az Angelusra megcsendülő harangok szava az egész tájat és a tájban élő ember tekintetét és érzelmeit kiragadja a verítékek völgyéből a magasságok felé.

 

Mostanában ennyien olvasták: 320

Hasonló bejegyzések:

Barkónak lenni menő

Barkóföldön
Irta Schmidt Attila
Budapesti Hirlap, 1926. április 4.
(Szöveghű, normalizált részletek a cikkből)

Magára hagyjuk Dédes várának busongó romját, hol a képzelet beleringatott a múlt fényének ragyogásába. A zöldpázsitos dombon legelő nyájak kolompja, a kékes völgyben füstölgő gépek egyhangú zakatolása, a falusi udvarházak hétköznapi életének zaja visszaszólít a jelenbe. Élvezzük a barkóföld alpesi, acélos levegőjét. Alig akad torzóhazánkban oly kevéssé ismert népcsalád, mint a barkó. A palócok egyik ága, de érdekes tájszólásuk — bár sok szavuk, kifejezésük a palócokéra emlékeztet —, és feltűnő ruházkodásuk elüt amazokétól.

Apró falvaik a Rima alsó folyásától majdnem Egerig húzódó, egymást szüntelen felváltó meredek hegyhátak legtöbbször keskenyre szorított völgyeiben húzódnak meg. Ez a vallásos, iparkodó, józan, bizonyos tekintetben naiv nép békében élt a honfoglalás óta, mikor itt hazát lelt. Ellenséget nem látott. Még a tatár sem merészkedett ide a völgyek semlyékes* lápjai, az erdők rengetegei, a feneketlen vízmosásoktól szaggatott hegyhátak útvesztőjébe. A népmonda szerint csupán a gömöri barkóvidék északi határa látta a kutyfejüek ördögi vigyorgását.

A barkóságnak kincsekben nem dúskáló, de nyugodalmas életét gyászos vészbe borította az Úrnak 1567-ik esztendeje. Dédes várát a vitéz, de éhes őrség kénytelen átadni. Éjjel a vár a benne pihenőre tért sokezer törökkel a levegőbe röpül. Ali a békés falusi népen tölti bosszúját. Az egész vidék irgalmatlan feldulása, a porig égett falvak bűzös füstje, öregek lemészárlása, fiatalok rabszíjra fűzése kíséri útját. Nem marad itt épségben emberkéz alkotása. Borzalmas idők. Az éhségtől sápadozó, az ijedelemtől remegő nép az erdőségekben vonja meg magát a gyilkos rablóhad elvonulásáig. Ekkor írja a csernelyi plébános várkonyi paptársának: Meglátogatta az Úr az ő népét. Mindenünk oda, megvesz bennünket télen az Isten hidege.
Ali Putnoknak tart. Bosszúja még mindig versenyt lángol lengő lángszakállával. Átlép a Sajón, Putnok palánkvárát fölégeti, lakói kolduskenyérre kerülnek. Őrjöngő pusztításában megállítja a hős Serédi Gáspár és egy merész rajtaütéssel a vidékről elűzi.

A barkóföldön azóta béke honolt. Népe a világtól távol, csöndes elvonultságban pergette egyszerű élete filmjei. Feneketlen sáros útjait nem járta idegen, a kevéssel beérő barkó nehezen mozdul ki falujából. Ráillett az a mondás, hogy születik, dolgozik, meghal anélkül, hogy a kultúra nemes gyümölcsét megízlelné. Ezeket a mostoha gyermekeket magukra felejtették, az úri nép csak választás előtt állott vele szóba, mikor a barkó “cibarból pipázott”.

Igavonó barmát hihetetlen módon kíméli. Bolhai Bera szántani indul, befogja a két ökrét s ő a szekér után ballag egy nagy köteg szénával a hátán. Izzad, csak úgy roskadozik a teher alatt. Boldogult atyám, aki szeretett évődni ezekkel a jámbor emberekkel, rákiáltott, hogy ilyen-olyan mulya Berája, miért nem a másik két ökör viszi a szénát? Bera komoly válasza ez volt: Huz még az ma, Uram, eleget.

Ez az ittfelejtett középkor véget ér e század elején. A vasút uniformizáló ördögmasinája, de főleg a nagy háború nem csekély rést ütött a régi világon. Ritkul az analfabéták gyámoltalan gárdája. Jellegzetes tájnyelvük veszti sajátosságait. A nyújtott kettőshangzót, mint Beéla, Dezseő, saó stb. ritkán halljuk. A régi naiv közszellemet lassanként elaltatja a világot járt fiatalok tudatosabb életfelfogása. De hosszú még az útja a sokszázados mulasztás pótlásának. Mikor lesz még ez a különben dolgos, takarékos, emberséget mutató nép újságolvasó? Mikor áldoz könyvekre, a csekély értékű naptáron kívül?

Az idő kezdi a férfiakról lemállasztani a fehér ködmönt és ruházatuk egyéb sajátos darabjait. A gyöngébb nem galériája itt is konzervatív. Ünneplőjük a rikító színek kimondhatatlan tarkaságával ékeskedik. A vasárnapi misére rangosan lépkedő lány hajába különféle szinü szalagok vannak fonva, kék bársony pruszlikját narancssárga, haragos zöld, tűzpiros szinü betétek, zsinórzat díszíti, kiegészíti e tarkaságot a kávészinü selyemszoknya, a piroscsíkos harisnya, míg feketeorru zöld bársony cipőjén széles kék szalag büszkélkedik.

A legősibb borsodi barkó falu Sáta. Szerényen megvonul a putnoki szárnyvasút mentén egy völgykatlanban. A faluvégén meredek hegyoldalnak támaszkodik egy ősrégi tornyos kastély. Építésének ideje, régi gazdáinak neve ismeretlen. Némelyek szerint Csák Máté építtette, majd Axamith** zsebrákjai garázdálkodtak benne. A néphit is rablótanyáról beszél. Földalatti tágas folyosóját néhány éve falazták be. Egy fenyves-övezte park közepéből büszkén tekint végig a falun, mintha egykori gőgös urai ma is meg-megsuhogtatnák pálcájukat szegény jobbágyaik felett. Mindaz már a múlté. A sátai falusi polgár manapság nem szalmástetejü viskóból, hanem tükörablakos, palával fedett, kényelmes házából lesi a fellegek járását.

Tábla és felirata a 2017-es sátai Bükki Hegyhát Kulturális Fesztivál és Kirakodó Vásár egyik sátra előtt
* semlyékes – mocsaras, ingoványos, süppedékes
** Peter Axamith, „politikai okból” rablóvezérré vált huszita (cseh) felvidéki haramia, többnyire Kassa és Jászó környékén tevékenykedett a XV. század második felében, mígnem Mátyás király kiűzte az országból

 

Mostanában ennyien olvasták: 344

Hasonló bejegyzések:

Bükki-Hegyháti falvak 1924-ben

Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági cimtára
Kiadja a Rudolf Mosse Magyarországi Képviselete R.T.
Budapest, 1924
Ára 50 korona tényleges aranyban

 

 

Mostanában ennyien olvasták: 590

Hasonló bejegyzések:

Bükki-Hegyháti falvak az 1850 körüli időkben

Magyarország Geographiai Szótára,
mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik
I-II-III. kötet
Kiadta: Fényes Elek Pesten, 1851
Nyomtattatott Kozma Vazulnál

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése
és az Állami Könyvterjesztő Vállalat közös reprint kiadása 1984-ben
archive.org

Bükki-Hegyháti falvak a kiadványban:
Sáta, Bóta, Uppony, Királd, Nekézseny, Csokva/Omány, Lénárddaróc

 

Mostanában ennyien olvasták: 713

Hasonló bejegyzések:

Cserépváralja – a török kori kút vallatása

Mit tudhat az egyszeri látogató Cserépváraljáról? A hely egy Borsod-megyei falu, amely a Mezőkövesdi Járáshoz tartozik, a járási központtól 18 kilométerre található. Dokumentáltan 1214-ben említik első ízben, várát az 1248-1350 közötti időszakban építették. Eger 1596-os eleste után a cserépváraljai erősség védői elmenekültek, így a török harc nélkül kebelezte be a várat, amelyet aztán 1687-ben a császári csapatok szabadítottak fel. A kurucok 1703-ban itt tartották fogva Telekessy István egri püspököt. A vár feltehetően a Rákóczi-szabadságharc folyamán pusztult el, köveiből L’Huillier Ferenc egri várkapitány Cserépváralján kastélyt építtetett, később ebben a kastélyban töltötte Munkácsy Mihály gyermekkora egy részét. Az eredeti vár helyén ma fal- és sáncmaradványok figyelhetők meg (a Wikipédia szócikke alapján).

E történelmi időket néma tanúként a kezdetek óta végigkísérhette bejegyzésem tárgya, az úgynevezett cserépváraljai Török-kút. A kút valószínűleg az ember megjelenése (vagy a vár építése) óta jelen van a falu területén, de ami miatt a nevét kapta, az feltehetően a török hódoltság alatt a kút használatához kapcsolódó korabeli törvény (sarc, adó, stb.) vagy hasonló, jelentős momentum lehetett. Könnyen elképzelhető, hogy a kút vizét a falu és a környék lakossága csak térítés ellenében használhatta. A régi időkből még az a szóbeszéd is járja, hogy az igen mély kút vízszintje fölött (vagy talán az alatt) egy alagút is rejtőzik, amely az egykori vár felé (felől) haladt. Mivel a vár mintegy háromszáz évvel ezelőtt leromlott, e feltételezés igazságát csak a véletlen, vagy igen alapos helyszíni kutatás igazolhatná.

“Török-kút” elnevezésű kútból egyébként mindössze öt található Magyarországon: Babócsán, Cserépváralján, Pécsett, Törökkoppányon és Zsámbékon. (Somogyi Hírlap, 2012. március 23.)

Cserépváralja honlapján így írnak a Török-kútról:

A kápolna szomszédságában áll az ugyancsak műemléki védelem alatt álló török kori kútház. Keletkezéséről nem sokat tudni, jellegéből adódóan a török korban készíthették. A romantikus jegyeket az 1860-os felújítás során kapta. A mára elpusztult kastélyhoz tartozott. A kút átmérője meghaladja az egy métert, a mélysége a vízszintig több mint 65 méter. Különböző mondák keringtek, miszerint a vízszint fölött egy alagút található, de ez nem bizonyított. Titkát megőrizve áll a várhegy alatti dombtetőn, emlékeztetve a régmúlt időkre.

A cserépváraljai kút említése két korabeli irományban is előfordult. Az első egy 1821. február 7-i urbárium, amelyben a falu ingó és ingatlan vagyona között így említi: “Cserépvár hegyen kastély vagy földesúri lakás, szilárd anyagból épített, zsindellyel fedett…mellette – kőkút, tartozékaival ellátva”.

A kút Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben (Documentatio Borsodiensis 5. Herman Ottó Múzeum Miskolc, 1988) című megyekönyvében is előfordul:

A Vár, mely Béla Király ideje ólta áll, több ellenségeknek dühöngő csatáját kiállotta, most omladék. Két üres kazamata látható – és egy nagy a’ terméskőbe kivágott pinczével tőbb ezer akóra számitható, – a’ magaslat alatt tágasban kiterjedő udvar diszesiti, most Fenséges Szász Coburg Gothai fejedelem kastélya, – nevezetesé teszi – a’ kastély mellete álló mint egy harmintzhat ölnyire terméskőbe vésett szűk s igen jó vizzel ellátott, ‘s kőfalai bekerített két akós vedrekkel felszerelt kútja, – ezzel szembe egy régi Családi Kápolna, – melly az Eszterhaziak, Deseffiék, ‘s régibb családok felirataival diszeskedik.

A kút vizének szintje fölött elhelyezkedő rejtekalagút megléte évszázadok óta a köztudatban van, de a vár megsemmisülését követően rendkívül nehéz feladat a felkutatása. Ha a véletlen nem siet a kutatók segítségére, abban az esetben csak jól felkészült, és bátor emberek járhatnak a rejtély végére – a kút felől keresve. A helyiek szerint legutóbb 1979-ben történt kísérlet arra, hogy a kút mélyére emberi szem tekintsen, de az akkori kutatás nem hozott kézzel fogható eredményt.

A kút megléte és a mélyben talán ott rejtőző ismeretlen alvilág már önmagában elég volt Hiti Péternek és csapatának – Csarnota Eszternek, Veres Györgynek és Kelemen Attilának (aki most már hivatalos barlangász) –  ahhoz, hogy célba vegyék a Török-kútként nevezett építményt (legutóbb Sáta alvilágába tekintettek be). Mivel bármiféle tevékenységet kizárólag hatósági engedéllyel lehetséges a kútházban végezni, ezért ennek (Csarnota Eszter segítségével történt) megszerzése után kezdtek csak hozzá a kutatáshoz, 2017. június 14-én.

Ember nélküli kísérletként egy 75 méter hosszú damilon lámpával ellátott kamerát engedtek a kútba. E szerkezet segítségével rögzítették a kút mélyének látnivalóit. A mintegy két méter átmérőjű, de több mint 65 méter mély kút ezúttal is megőrizte a titkát, így szenzáció ezúttal nem született, az alagút, ha létezik, rejtve maradt. Néhány – hátborzongató – képen azért tekintsünk bele a kút legújabb kori kutatásába. Legvégül három kép látható a Pesty Frigyes által leírt családi kápolnáról, amelyben korábban emberi csontokat találtak (a burkolat alatt, azon a helyen, ahol a férfi-alak lábai láthatók).

 

Mostanában ennyien olvasták: 356

Hasonló bejegyzések: