A freemail.hu a XXI. században

Lehet, hogy idejétmúlt téma 2018-ban a [freemail] nevű hazai email-szolgáltatásról írni, de néhány hete egy apróbb esemény miatt újra a látókörömbe került a jelenség. Tudni kell, hogy 1997-ben csatlakoztam az internethez úgy, hogy egy egészen rövid ideig megfelelőnek találtam a szolgáltatótól kapott email-címet az online kapcsolattartáshoz. Igazság szerint nem is igen volt még kivel a kapcsolatot tartani, bár egy-két tematikus levelezőlista miatt mégiscsak érdemes volt az internetre csatlakozni. Erre a – szolgáltató által biztosított – címre egykettőre kaptam egy önkicsomagoló vírust, ami okozott némi fennakadást a netes jelenlétemben. A tanulságok levonását követően arra a döntésre jutottam, hogy igenis szükségem van egy teljesen független email-címre, amelynél webes felületen is meg tudom tekinteni a leveleimet. Akkoriban nem volt még a maihoz hasonló, bőséges felhozatal email-szolgáltatásokból, így az éppen akkor induló, freemail.c3.hu néven megjelenő levelezőt választottam. Itt regisztráltam azt a címet, amelyik az első saját email-címem volt, online éveim első tanúja, és amit az elmúlt 21 évben folyamatosan birtokoltam. Azt nem mondom, hogy végig használtam is ebben az időszakban, mert azért mondjuk meg: a freemail elég mostohán bánt a felhasználóival eddigi fennállása során. Néhány tévútnak bizonyult email-szolgáltatós kísérletezést követően 2005-ben – akkor még csak úgy lehetett – meghívóval csatlakoztam a Gmail felhasználói köréhez, majd láttam, hogy ez jó, ezért onnantól én is mostohán bántam a freemailes postafiókommal. Ugyanakkor nem hagytam veszni legelső email-fiókomat, időnként benéztem, hogy jól van-e, mi történik, de levelezésemet a Gmail-fiókomba tereltem át, a freemail megmaradt… – hmm, emléknek. Aki már olvasta saját, ~húsz évvel korábbi elektronikus leveleit, érti, hogy mire gondolok (nekem más tapasztalataival ellentétben sem törölte a rendszer a régi leveleimet).
Eljött aztán 2018 ősze, amikor újra beléptem a freemailbe, abból a célból, hogy körülnézzek bent, meglegyen az általuk előírt X naponta történő belépés, ilyenek. Login után azzal szembesültem, hogy a freemail felvette a külvilág ritmusát, az általuk megszabott minta szerinti új jelszó és biztonsági kérdés beállítását kérték, addig nem is lehetett továbblépni. Helyes, jó kezdeményezés.
Beállítottam, feljegyeztem mindent jól.
A következő belépési kísérletkor már nem engedett be a rendszer az ilyenkor “megszokott” indokokkal: a megadott felhasználói név és/vagy jelszó nem megfelelő. Érthetetlen volt a hiba, hiszen minden feljegyeztem az adatok megváltoztatásakor, mégsem tudtam belépni ebbe a fiókba – sem a régi adatokkal, sem az újakkal. Sőt, egy idő után már a belépési adatok megadásához is válogatott feladatokat kellett megoldanom, mivel a rendszer túl soknak ítélte a sikertelen belépési kísérletek számát.
Első szándékból hagytam a fenébe, hiszen “csak egy freemailes” címről volt szó. Később viszont feléledt bennem a tulajdonosi érzés, hiszen mégiscsak egy huszonegy éves mailboxról volt szó, az elsőről az életemben. Nosztalgia.
Vettem a fáradságot és utánaolvastam az ilyen eseteknek, tízből kilenc hasonlóan kárvallott ember arról számolt be, hogy miután írtak a freemail supportnak, az le sem… – szóval nem kaptak onnan választ egyáltalán.

És itt jön az a rész, ami miatt ez a bejegyzés megszületett, lássanak csodát! Írtam a freemail gépháznak a belépési problémámról azzal, hogy segítséget kérek. A tízből kilenc embernek írom, hogy sallangmentes, kulturált és lényegre törő levelet küldtem, amiben a probléma lehetséges megoldásáról érdeklődtem. Nos, válaszoltak. Nyitottak egy “tikettet”, ahogy ez jobb helyeken lenni szokott, ebben görgettük levélről-levélre a beszélgetés fonalát. Néhány olyan kérdést tettek fel benne, amelyekre csak az tudhatta a megfelelő választ (én), aki a postafiók valódi tulajdonosa: a nyitás időpontja, legutóbbi levelekről ez-az, mappák, tartalmi elemek, ilyenek. Megírtam, megadtam az ideiglenes hozzájárulást is ahhoz, hogy az általam megadott információt ellenőrizhessék, utána várakoztam. Nem mondom, hogy postafordultával – volt egy négynapos ünnep is a történetben -, de hamar válaszoltak, ideiglenes hozzáférést adtak a fiókomhoz, amit így birtokba vettem és a magaménak tarthatok most már mindörökké.
Köszönöm, freemail!
Kérdezhetné az olvasó most, hogy mi a lényeg abban, hogy visszakaptam egy olyan freemailes fiókot, amit tizenhárom éve nem használok? Az elvek: (1) ha az enyém volt, maradjon most már úgy, ne enyésszen el a nagy semmiben, (2) ha a freemail segítséget ígér a gépházban, akkor a szolgáltatóba vetett bizalom megőrzése (vagy valami ilyesmi) érdekében vegye azt igénybe az egyszeri felhasználó – és örüljön az eredménynek. Meg aztán, ki tudja, mit hoz a holnap?
Végre valami úgy működött a világban, ahogyan azt ígérték.

A fenti események után, kicsivel később: regisztráltam egy közösségi rendszerben. Felmerült bennem az ötlet, hogy adok egy lehetőséget a freemailnek arra, hogy további húsz elteltével is legyen min nosztalgiázni, amikor majd belépek ide, ezért ezt a címemet adtam meg a regisztrációkor.
A regisztrációt megerősítendő információt tartalmazó email soha nem érkezett meg. Lehet, hogy erről még korán számolok be, hiszen még csak két hete történt az eset, de én azt hiszem, hogy már hiába várom.
A freemail.hu a XXI. században.

Amilyen viszont lehetNE a freemail.hu >>

 

Mostanában ennyien olvasták: 66

Hasonló bejegyzések: