Bükki-Hegyháti falvak 1924-ben

Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági cimtára
Kiadja a Rudolf Mosse Magyarországi Képviselete R.T.
Budapest, 1924
Ára 50 korona tényleges aranyban

 

 

Mostanában ennyien olvasták: 228

Hasonló bejegyzések:

Bükki-Hegyháti falvak az 1850 körüli időkben

Magyarország Geographiai Szótára,
mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik
I-II-III. kötet
Kiadta: Fényes Elek Pesten, 1851
Nyomtattatott Kozma Vazulnál

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése
és az Állami Könyvterjesztő Vállalat közös reprint kiadása 1984-ben
archive.org

Bükki-Hegyháti falvak a kiadványban:
Sáta, Bóta, Uppony, Királd, Nekézseny, Csokva/Omány, Lénárddaróc

 

Mostanában ennyien olvasták: 359

Hasonló bejegyzések:

Herkó páter fakeresztje

Herkó páter fakeresztje
Írta: Schmidt Attila
Megjelent: 1929. január 31. – Eger napilap
(Eredeti formájában meghagyott szöveg.)

 

Tudós szómagyarázók Herkó páter nevét a német Herr Gott Vater-ből deriválják. Lelkük rajta, nem vitatkozom velük.
— Mellettünk bizonyít, — vetik oda büszkén, — hogy csakis a Szepesség szomszédságában, Gömör, Torna, Abaujban találkozunk az emlékével.

Merész állítás. Könnyűszerrel rá lehet mutatni, hogy ő atyasága távolabb eső, színmagyar vidékeken is eredményesen buzgólkodott.

Mikor a pesti kőtenger a torkomig ér, betegre nyomorít, elsietek a borsodi Bükk oldalába, barkóföldi falumba. Acélos levegője, virágos mezője, madárdalos erdője új erőre kapat.

Élvezettel szemlélem derék barkóink hangyaszorgalmát. Szalmás házaikat a világháború óta tükörablakos, oszlopos kúriákkal kezdik kicserélni. Építkezési lázba estek.

Féltem az erejüket. Könnyen megroppanhat, ha továbbra is túl akarják egymást licitálni, hogy ki épít szebb hajlékot. Ugyanis a kormány kisujját se mozdítja, hogy a falu határát valamiképpen szélesebbre vegye, hosszabbra nyújtsa. (Pedig kutyakötelessége lenne, motyogja a nótárius-segéd, ki a világ folyásával egyre elégedetlen. Ugyan akad-e ma, ki meg volna vele elégedve?)

Ilyeténmódon a búzatáblák évről-évre keskenyednek, lévén az örökösök számosabbak az örökhagyóknál. Ott van teszem Mézes Pesu (Pista), Bolondfővel a hegyre kívánkozott az
akácák árnyékába. Ivadékai megosztoztak. Egynek-egynek keskenyebb a földecskéje, mint valamikor a Gacsály Pista híres-nevezetes nadrágszijja volt. (Igaz, hogy az hat lyukra szólt.)

— Nem volna-e kedved a bánhorváti búcsúra zarándokolni? — kérdi Lukovay, falunk derék főesperese, a szó igaz értelmében plébános, aki népének él.
Örömmel csaptam fel.

Forró szeptemberi napra virradtunk. Két pompás lipicai szélvészként röpített nemes célunk felé.
Bóta csinos házsorait mögöttünk hagyva, Upponyba érünk. Lakóiról emlegetik, hogy valamikor királyi vadászok tisztében szolgálták Mátyást, ki a közeli Bükk rengetegeiben hajszolta a bölényt. (A nagy király, hogy mindenfelé megfordulhasson, bizonyára álmában is űzte a vadat.)

— Érdekes, — töröm meg a csendet, — hogy ez a sekélyvizű patak éppen derékba szeli Upponyt.
— Sekély, de veszedelmes, — veti oda a bakon ülő Szucsik János. (Falunk csizmaművésze, kit jó sorsa valahonnan Árvából vetett hozzánk.) — Könnyen megárad, olyankor nem ismer se Istent, se embert. Legutóbb is a kisbíró disznóólját vette a hátára, meg se állt vele a Bán völgyéig.
— A vashíd alól is kirúgta az egyik pillért, — tódítja Palkó kocsisunk, aki ezúttal parádésan dirigálta a két táltost.
— Szegény upponyiaknak, — veszem át a szót-, — leesett hát a fejük koronája. Pedig milyen büszke önérzettel írták hídjuk vaskarfájára, hogy: Híd.
— Akkurátus emberek, — folytatja Szucsik mester. — Fején trafálják a szeget mindenkor. Múltkoriban rájuk üzentek Pestről, hogy írják össze a legöregebb emberek életkorát, azt felelték rá, hogy nem tehetik, mivel a falu legöregebb emberei mind meghaltak.
Kivált Patvaros Illés a mostani bíró nagyon vándorlott ember minden irányban.
— Kiadós helye van az észnek a kopasz fejibe, — morogja Palkó.

A nevezetes hidat romjaiban leltük, vízbe hajtotta bánatos vasfejét. A patak gázlójánál pedig egy tilalomfa fennen hirdette a falu bölcseinek előrelátását. Tábláján ezt olvastam: Áradáskor tilos az átmenet.

Ide-odakanyargó sziklaszorosba jutottunk. Lenyűgöző szépségének leírását meg se kísérelem. Jótollú legényt is kemény próbára tenné.

Minden kanyarulatnál festői képeik, új, megkapó változatban sorakoznak. Óriási, égnek meredő mohos sziklák, oldalukon itt-ott lézeng egy törpe bokor, emitt leomló kőtörmelék, odább keskeny sziklapárkány, melybe a fehér nyárfa, meg a sudár fényű gyökerei csak erőlködve tudnak kapaszkodni. A patak moraja szüntelen kísér, habjai majd gyorsabb iramot vesznék, zúgva hömpölygetik a köveket, majd csöndesen kanyarognak.

A bámulat elnémított. A legnagyobb művész remeke is micsoda kontármunka a természet csodás alkotásaihoz mérten.

Kalapot emelek a kis patak energiája előtt. Mekkora kitartással döngethette ez éveken át ezt az óriás sziklakupot, míg ketté bírta szakítani. Mennyivel könnyebb sora lehetett az öreg Dunának, mikor a visegrádi hegyet keresztültörte. (Pedig nagyra van vele.)

Merengésemből Lukovay szólított el.
— Ezt a sziklaszorost — kezdé — megsárgult írások Királyvölgynek nevezik. A sajó-parti vereség után Béla királyunk erre futott a tatárok elől. A király a Sajóvölgyön menekült. Mikor Bánvölgye elé érnek, Bánfalvy Bárius eléje ugrat.
— Felséges királyom, — szól — kanyarodjunk a balra nyíló völgybe, birtokomon én vállalkozom a vezetésre.
— Az őrült hajsza tovább tart, nyomukban a tatárhad, királyi vadat akar ejteni, de Árpád vérét az országnagyok személyes hívei, életük árán is igyekeznek megmenteni. A Pók-nemzetség levágja a tatárt, ki lándzsájával a király felé döf, Ernye, majd András, a Forgáchok őse, Bélának adja lovát s maga elvérzik. Önfeláldozó hősökként emlegetik Barnabást, a Fáyak ősét, Detrót, Dénes lovászmestert, a vöröskeresztes templomosokat. Fölemelő momentumai ennek a szégyenletes gyásznapnak.
— Az üldözés heve nem enyhül, a kíséret egyre ritkul, nagynehezen elérik ezt a sziklaszorost. Bárius Bán a királyt egy rejtett ösvényre vezet. Hátuk mögött a templomosok elállják a szoros bejáratát, derekasan küzdenek, elhullnak utolsóig, de Béla király megmenekült.

— Szólj a Báriusokról, — kérem a reverendisszimuszt.
— A Bán völgyében, — feleli — és a sátai dominiumban négyszáz esztendőn át uraskodtak. Gyula Bán V. Istvántól új adományt nyert ezekre. Akadt közöttük püspök, kancellár, hős vitéz. A megye életében is nagy szerepük jutott.
Az Urnak 1567-ik esztendejében a temesvári basa nagy sereggel jött Dédes várának elfoglalására. Bárius István vitézül védte, végre is enged a túlerőnek. A védősereg elvonulásakor a vár közepén emelkedő torony alá hordát minden puskaport, egy hosszú kanócot tesz bele, s a végét meggyujtja. Éjjel az álomba merült török had mindenestül tubafa árnyékába röpült.
— A sátai kastély hatalmas falait is a Bariusok építették? — folytatom a kérdést.
— Ugyanakkor a Bánfalvyt. E kettőt egy mintára építették a török beütések idején.
— Ágyú nélkül aligha boldogult velük a pogány — fűzöm tovább.
—- Ha felgyújtották, vagy az ellennek sikerült betörnie, a kastély lakói elmenekültek az alagúton, mely a Bárius erdőben végződött. Az erdőt nemrégiben kiirtották, azóta e hatalmas nemzetségnek neve is feledésbe hullt. Sic transit gloria mundi.
—- A török a Barkóföldet se hagyta békén ?
— Ez a kastély veres posztó volt a szemében. Sátát a füleki bég a XVI-ik század derekán fölégette, majd Eger elestével a török világ borzalmas nyomorúsága nehezedett rá. Kegyetlenül dolgozott a török adóprés, a szegény lakosság mindenféle címen adózott. Sűrűn jött a parancs: „Ti kutyahitűek, piszkos disznók, (a megtisztelőbb címeket mellőzöm) az adót Végeger várába hozzátok, hogy meg ne bánjátok és szófogadástalanságtokat meg ne jajgassátok.“
— Falunknak fennmaradt egy panaszlevele a XVII-ik századból: „Mi tizedet adtunk a töröknek, azonkívül szénát és fát hordtunk. Ez ideig a tizedben igazán megtartott, de szénát és fát bárom annyit hordát velünk, mint annak előtte, azonkívül ez esztendőben is, hat tallért vett rajtunk bitangban, azonkívül ekét is két annyit kíván, mint annak előtte.“
— Pogányul bánhattak a szegény barkóval, mert egy tizedlajstrom 1688-ból Sátát a szomszéd Nekérseny, Omány, stb. faluval együtt pusztának tünteti fel, melynek lakói világgá szökdöstek.
— Miféle kereszt az ott fenn a sziklapárkányon? — kérdem Lukovayt.
— A Herkó páter fakeresztje — hangzott a válasz.
— A balogi baráté, ki a protestánsokat oly fanatikusan üldözte?
— Keglevich tornai főispán udvari papjának is mondják, ki fejszét fogott a református prédikátorra, világgá űzte s a családjával együtt nyomorba juttatta a boldogtalant „Egy pénze, egy kenyere nem lévén, annyi gyolcsa se volt, hogy verítékét, vagy könnyeit letörölhesse, vagy szennyesét magáról leválthassa.“
— Hol apostolkodott?
— A palócok, barkók között. Vissza is térítette valamennyit a katolikus hitre. Ezután a Bán völgyébe készülődött s ott fönn, Uppony határán, híveitől nagy prédikációval búcsúzkodott. Ekkor mondta: Ha egykor más tant találnék hirdetni, mint amit most magyaráztam nektek, Herkó páternek se higyjetek. Innen a régi közmondás: Ezt még Herkó páternek sem hiszem. A bánvölgyi protestánsok neszét vették, hogy a tüzesszavú barát hozzájuk indul, a határba gyülekeztek kapával, kaszával a kezükben, készen mindenre, de a barátot falvaikba be nem engedik. Verekedésre került a dolog, miközben valaki Herkó pátert a mélységbe taszította.
— Azt is regélik róla, hogy Szendrőről visszajövet, hol szintén a protestánsok ellen áskálódott, „Isten, mint régen Apophrasiust, lovastól a földhöz véré és holt részegen meghala“.
— Ráfogás. Itt szenvedett vértanuságot hitbuzgalmáért. Holttetemét sohasem találták meg, mély sziklasor nyelte el. Azóta csontjait is elmoshatta a zápor. Hivatalos egyházi könyvek azt a keresztet Herkó páter keresztjeként emlegetik. Időről-időre megújítják, a ráfordított összegek nyomát megtaláljuk az egyházi számadások könyveiben.

A horváti búcsúbeszéd frugális* élveire nem találok szavakat. Lukullus is, ki ugyancsak hetykélkedett világhíres lakomáival, elpirul vala, ha benne részesülhet.

A falu katolikus és református temploma (ez utóbbit a husziták építették), plébániája és parókiája békés szomszédságban töltik napjaikat derék lelkipásztoraikkal egyetemben, annak jeléül, hogy a vallási gyűlölet nem magyar földből sarjadt. Bécsi mérges növés az, erőszakkal plántálták át hozzánk.

A búcsú napján valami kóbor felhőnek a szakadása megdagasztotta az upponyi patak vizét. Nagy kerülőt kellett tennünk, hogy épkézláb haza érhessünk.
Eldicsekedtem falunk önérzetes bírájának, hogy szerencsésen elkerültük a halálos veszedelmet. Lovastól, mindenestül ott veszünk, ha Upponynak jövünk.
—- Kár lett volna értük, — hangzik a részvét szava a bíró ajkáról.
— Érettünk? — kérdem.
— Jobbadán a főtisztelendő úr szép lovaiért — feleli aperte*. — Különb paripák a dédesi gróf istállójában sem akadnak.

Lám, még se lett volna érdemes könnyelműen a patak hullámsírjába szállnunk. Mert ha egyszer napunk múlik, nem marad életünknek annyi emléke se, mint a Herkó páter egyszerű fakeresztje.

*frugális – takarékos, szűkös
*aperte – nyíltan

Élt-e Herkó Páter? (Népújság, 1969. július 24.)
Herkó Páter régi szólásmondásainknak afféle gyermekijesztő mumusa volt. Főleg a Szepességben, Gömör, Abaúj-Torna, s Heves megyében emlegették. Régebben úgy vélték, hogy egyszerű mesealak, s neve nem egyéb, mint a német Herr Gott Vater (Atyaúristen) magyar alakja. A történészek kiderítették azonban, hogy Herkó páter nem volt isten, csak pap. Alakját, mint a “balogi barátét”, Tompa Mihály is megénekelte Szuhay Mátyás c. történeti elbeszélő költeményében. Az adatok azt mutatják, hogy Herkó, vagy Hirkó páter a XVII. században élt. Kimutatták, hogy a szenvedélyes protestáns-üldöző barát valaha a gyöngyösi ferences kolostor lakója volt. Szőnyi Nagy István tornai református pap 1676-ban megjelent emlékiratából tudjuk, hogy Herkó páter, “a palóczok apostola”, annak a három katolikus papnak egyike, aki 1671 március 12-én megrohanta és elfoglalta a tornai református templomot. E tüzes vallásharcosnak egy saját kezével írt, latin nyelvű levele is fennmaradt. Ezt 1676. július 6-án úgy írta alá, mint Hirkó János páter, Pásztó város plébánosa (Pater Johannes Hirko Plebanus Oppidi Pásztó). Ijesztő alakja nyilván a felvidéki protestánsok körében terjedt el.

Mostanában ennyien olvasták: 792

Hasonló bejegyzések:

Szeleczky Zita szüleinek sátai házasságkötése

A Szeleczky Zita iránt érdeklődők bizonyára anélkül is ismerik életútjának jelentős dátumait, hogy e bejegyzésben részletezném azokat. Életrajzi adataiból tehát tudható, hogy Szeleczky Zita Klára Terézia 1915. április 20-án született Budapesten, Szeleczky (és Boczonádi) Emmánuel valamint Négyessy Amália lányaként, harmadik gyerekként Olga és Alfréd után. Zita a XX. század kiemelkedő művészeként élte le az életét, 1999. július 12-én hunyt el Érden, 84 éves korában. Végső nyugalomra a nekézsenyi családi sírboltba helyezték, őseihez, szüleihez és testvéreihez.
Bejegyzésem elsősorban arra irányul, hogy a művésznő életének Sátához, illetve környékünkhöz való kapcsolódását feltárjam. Kiindulási pontom Nekézseny volt (távolabb élőknek: a szomszéd falu), amely megfelelő támpontot adott ehhez, hiszen (remélhetőleg) köztudott a művésznő és a falu bensőséges kapcsolata, ezért nem lehetett kizárni annak lehetőségét, hogy dokumentumokban történő említéssel sátai érintettséget találjak. Áttekintettem tehát azokat a pontokat, ahol Szeleczky Zita sorsa a Bükki Hegyháthoz, azon belül Sáta községhez kötődik.

Péter Zsolt – Jávor Zoltán: Hit és magyarság – Szeleczky Zita élete és művészete című könyve (Délvidék Ház Nonprofit Kft., 2012) részleteket árul el a család környékünkhöz való kötődéséről. Ezek szerint Zita dédnagyapja, miután a szabadságharc bukásával minden vagyonát elvesztette, elkeseredésében azt mondta: “Egy olyan faluba fogok költözni, ami úgy el van dugva a világtól, hogy oda ellenség soha be nem teszi a lábát.” Ez a falu Nekézseny volt, itt telepedett meg. A család aztán tönkrement, később Zita anyai nagyapja, Négyessy Barnabás keserves erőfeszítések közepette összegyűjtött, 500 holdnyi tulajdonán földbirtokosként élt a faluban (Szakál Juliánnával).
Zita édesapja mérnökként került a faluba, ő építette a környéken áthaladó, úgynevezett Eger-Putnok vasútvonalat. A nagyszülők halála után az édesapa, Szeleczky Emánuel Budapestre vitte családját, ahol 1915-ben megszületett harmadik gyermekük, Zita.
E századeleji élet forgatagában figyeljünk fel arra a pontra, amelyet az életleírások általában nem tartalmaznak, de például a korabeli polgári anyakönyv igen: Szeleczky Zita szüleinek házasságkötésére. Sáta korabeli központi szerepéhez méltóan, a faluban működött Krausz Ferencz polgári tisztviselő, anyakönyvvezető, aki előtt 1907. március 23. napján Szeleczky Emánuel és Négyessy Amália házasságot kötött, Fazekas József múcsonyi és Adler Herman nekézsenyi tanúk jelenlétében. A polgári anyakönyv erről tanúskodó bejegyzése:

A fellelt forráson kívül a helytörténetet illetően nyilván más kapcsolódás is lehet a Szeleczky-család és Sáta között, ezeket további levéltári kutatással igyekszem feltárni.

E bejegyzés megszületéséért köszönettel tartozom Zupkó Gábornak, aki életrajzi adatokkal hívta fel figyelmemet az eseményre, valamint Nekézseny Község Honlapja Szeleczky Zita művésznő életét feldolgozó archívumának. Jávor Zoltán keresztfiának kiegészítései Szeleczky-témában itt olvashatók.

Mostanában ennyien olvasták: 1617

Hasonló bejegyzések:

38 év Sáta történetében

Ösztönös, tudat alatti késztetésem Sáta helytörténetének kutatásával kapcsolatban talán belém kódolt program, ezt pontosan nem lehet tudni. Az viszont egészen bizonyos, hogy 1978 tavaszán, amikor (talán iskolai évzárón) megkaptam Merényi József: Szülőföldünk, Észak-Magyarország I. című könyvét, maga a könyv és egy abban látott régi, Borsod vármegyét ábrázoló térkép (37. oldal) észrevétlenül elindította bennem falum helytörténet-kutatásának folyamatát. Az azóta eltelt 38 évben egyre csak gyűjtöttem az adatokat, információkat, forrásokat, hivatkozásokat, és még ki tudja, hogy lehetne nevezni azokat a történelem során keletkezett, alig dokumentált tényeket, amelyek Sátára, vagy a Bükki Hegyhátra vonatkoznak. A kutatás évtizedei alatt rengeteg anyag összegyűlt a témával kapcsolatban, de egy-egy információ-morzsáról viszonylag ritkán írok, főleg ha az „csak úgy” lóg a levegőben.

Ma mégis megosztom ezt a bejegyzést az egyik legutóbb talált, alig egy bekezdésnyi információval kapcsolatban. Nyomós okkal, ugyanis két héttel ezelőtt olyan jelentős összefüggésre leltem régi iratokban, amely a világot ugyan nem váltja meg, de Sáta (ős)történetének, a helynév eredetének, a falu betelepülésének világos magyarázatát adja. Mindenkori kutatásaim alapja természetesen az, hogy dokumentummal tudjak alátámasztani a témával kapcsolatos bárminemű információt, ebben az esetben sincs ez másként. A Sáta őstörténetével kapcsolatban fellelt rövidke információtöredéket ráadásul a napokban újabb, egészen más témában írt régi dolgozat erősítette meg számomra.
Érdekes jelenségeket tapasztalok időnként a kutatómunkában, ez esetben például azt, hogy egy újabb kori eredetkutató dolgozata (nem szándékosan persze, de) úgy vonja kétségbe egy régebbi dokumentum információit, hogy végül mindkét anyag ugyanazt az eseményt tárja fel, csak más-más szempontból. Végül a két közlés Sáta személyével és a faluval is összefüggő tényt alkot olyan módon, hogy valami egészen másról szól mindkét irat. Az említett információ a felbukkanásától egészen boldog lettem (kevés is elég nekem, ugye?), főleg, hogy szinte hallható kattanással álltak össze a kirakós játék addig össze-vissza lebegő darabjai.
Sáta genealógiájának, valamint a Bükki Hegyháthoz tartozó falvak családjainak feltérképezése rendkívül sokat segített (és segít folyamatosan) bizonyos információk megszerzésében, remélem, hogy ez a jövőben is így marad. A munka ugyanis nem, hogy nincs még készen, de azt hiszem, most kezdődik igazán.

Mostanában ennyien olvasták: 624

Hasonló bejegyzések: