A ki nem alvó tüzek falujában

A ki nem alvó tüzek falujában
Írta: Magyar Ferenc
(Szöveghű cikk az Új Ember, 1954. október 24. (X/43.) napján megjelent számából)

Az őszi napsütés aranypárájában még a nyár színei csillannak meg a táj felett, melyet egy kis büszkeséggel “a magyar Svájc”-nak szoktunk emlegetni. A Bükk lábánál járunk. Távolban a Kőlátó és a többi öreg bérc, előttünk pedig kies völgyekben, szélvédett katlanokban a falvak. Ősi települések a legvénebb magyar hegység tövében. Mindegyikhez fűződik valami monda. Közöttük van Sáta is. A falu nevét a hírnév szárnyára kapta az idei mezőgazdasági kiállítás, ahol Antal Béla, sátai lakos Szőke nevű ötmázsán felüli hízott sertésével díjat nyert. Büszke is rá az egész falu s tanúi lehetünk annak, hogy egy jó gazda sikere milyen jótékonyan élesztgeti egy falu öntudatát. Akivel csak találkoztunk az úton, az mind figyelmünkbe ajánlotta a “csodadisznót”, hogy el ne mulasszuk megnézni.
Nem is mulasztottuk el. Sátán azonban nemcsak ezt az állat-remeket csodálhatja meg az ember, hanem egyebet is talál. Disznónézés közben elbeszélgettünk az emberekkel s meglepődtünk azon, hogy a hegyek és őserdők által körülvett falu lakóinak milyen tágas, messzireható kitekintése van az egész haza felé.

Ennek az ősi településű falunak az életében — kicsiben és sűrítve — de az egész ország ügye-gondja jelen van és a falu életének minden aprónak, elenyészőnek látszó mozzanatában a nemzet nagy erőfeszítéseinek erőforrásait láthatjuk felbuzogni a lelkekben.

Három nemzedék

Már az is különös, ahogyan Sáta valaha erdőirtó, szűzföldeket feltörő népe az idők során az életforma alakulásaiban kijárta a hazai földön való megélhetés iskoláját. Méghozzá: jó iskolát!
A kezdetben földművelő és hegyi gazdálkodásra berendezkedett falu élete átalakult, hozzáigazodott az ózdi medence iparosodó életéhez. Megtartotta és tökéletesítette az ősi gazdálkodás formáit, ugyanakkor nem idegenkedett a bányáktól, a kohók felpirosló tüzétől sem. A két élet formát — az iparit és a gazdálkodót — oly nemes békességbe olvasztotta egybe még egy-egy családon belül is, hogy amikor belépsz otthonaikba: elemi erővelragad meg valami foglalkozásokon, társadalmi előítéleteken felülemelkedő összeölelkezése a falu társadalmának. Nem egy helyen nemzedékek élnek együtt a takaros házakban: a nagyapa mégemlékszik az erdőirtó nemzedékre, fia már az irtások földjén jó gazdaságot szervezett, az unokákat pedig már a bánya és az olvasztókemence igézte meg.

Mintha csak az a régi népmese elevenedett volna meg az életükben, mely arról szól, hogy a királylány kezéért jelentkező legény három emberfeletti feladatot kap, hogy elnyerhesse a menyasszonyt. Az első, hogy azt a hatalmas erdőt reggelre mind ki kell vágnia, fáját szekérnek, eketaligának megdolgozni, földjét felszántani, bevetni s mire felkel a nap, omlós kalácsot sütni az új termésből. A másodikban meg a nagy hegyet kell elegyengetnie — kövestől-sziklástól —, helyét szőlővel beültetni s ugyancsak reggelre új borral tisztelkedni. S harmadiknak: lángot fúvó tüzes paripákat nyereg alá törni.
A mesében ez könnyen megy. A sátaiak azonban valóságban is megcselekedték: erdőket irtottak, földjén kenyeret termeltek és bort, de még a tüzes paripákat is jól megülik, helytállanak a kohóknál és a tüzes szikrákat okádó üzemekben.
Házaikban szinte soha nem alszik ki a tűz. Valakinek mindig melegítik az ételt, valakit mindig hazavárnak az asszonyok: a család fejét a mezőkről, a gyerekeket a bányákból, üzemekből.

Az eke és a kohó népének összefogása

Kinn az őszi mezőn találkoztunk össze H. András bácsival. Ügy tűnt fel előbb két szép lova a domb tetején, mögöttük pedig ekérehajló hatalmas alakja, mintha valamelyik vaddisznóval, farkassal vívó őse jelent volna meg előttünk. S az a kevéske szó, melyben falujának és fajtájának vallomását sürítette össze, még ma is fülünkben cseng.
— Bizony, nekünk még jobban kell dolgoznunk, még többet ki kell hoznunk a földből, mint másoknak!… Nézze, ott azon a hegyen túl füstölög Ózd. Fiaink állanak az olvasztók és kalapácsok mellett. Azokat a nagy tüzeket ennek a kevés földnek a zsírja is táplálja. Abban a nehéz munkában jobban fogy a kenyér, meg a szalonna!… Amarra vannak a bányák! A bánya sötét és kietlen, ha a mi szeretetünk és gondoskodásunk nem visz bele fényt a fiaink szívén keresztül… Így élünk: egymásra utalva, egymásból, egymásért, egy kenyéren!
Elgondolkozva hozzátette még:
— S az egész ország dolga is csak Így van!
Néhány órával előbb még Ózdon hallgattuk a hangszórókból áradó szózatot a minden becsületes dolgozó kéz munkáját, minden hazájáért lángoló szív dobbanását összefogó Hazafias Népfrontról. A vaspóznákról elröppent szavak mintha itt — a kenyérnek vetett földágy párás melegében — váltak volna keresgélő bizodalommá.

Adófizetés és templomépítés

Egy nép életrevalósága a mindenkori kötelességek felismerésében nyilatkozik meg leginkább. S hogy mennyit ér ez az életrevalóság, azon mérhető le, hogy a maga sajátosan földi érdekein túl felismeri-e azokat a kötelességeket is, melyek a nagyobb közösségnek az érdekeit szolgálják.
Nagy célokért — amilyen a haza sorsa és jövője is — csak az a szív tud forrón dobogni, amelyet a legmagasztosabb eszmények, a vallás eszményei és erői járnak át. Önfeláldozó munkát, alázatos segítést engedelmességet és becsületes helytállást, törvénytiszteletet, erkölcsöt elsősorban attól lehet várni, akinek lelkét Krisztus tanítása illette meg minderre. A keresztény felfogás az, hogy a haza oltárára felajánlott áldozatokat az oltár áldozatának lelke szenteli meg.
Mindezt azért volt érdemes elmondani, mert ittjártunkkor meggyőződhettünk róla, hogy Sáta szorgalmas és törekvő népe boldogulásának titka nem kis mértékben az ő vallásos életük erőiben is rejlik. A falu az egri főegyházmegye régi egyházas helye, ahol már a XXVII. század végén működik plébánia. Az ősi plebánia 1734-ben alakul újjá. 1737-től kezdődően rendszeresen vezetnek anyakönyvet. Első iskoláját az egri szeminárium alapítja. Temploma 1808-ban újjáépült és a magyar barokk műemlékeként tartják nyilván. Oltárképe is a régi egri székesegyház főoltáráról került ide. Franz Wagenschön alkotása és Szent János vértanúságát ábrázolja a latiumi kapu előtt.
A hitélet fejlődésének jele, hogy a környező falvak – melyek Sáta leányegyházai voltak – egymásután alakulnak plebániákká. A régi sátai plebánia területén ma öt plebánia működik.
A súlyosan megrongálódott műemlék-templomot éppen most renoválják az egyházközség híveinek önkéntes adományaiból. A falu lelkületére vall az is, hogy amikor a plebános megkérdezte tőlük, hogy a templom kijavításával járó summás összeget tudják-e vállalni az államnak járó adók mellett, egyöntetűen azt felelték: előbb kifizetjük az adónkat, azután megadózzuk az Istennek is!
Így is lett. Félévi adófizetésüket 104 százalékra teljesítették, a templom pedig rövid időn belül megújult külsőben várja híveit.

Búcsúzó pillantás

A falu feletti hegyvonulat gerincére épült a vasút. Ott állunk a vadonatúj kisállomás épülete mellett. Este van. Holt ezüstfénye terül a tájra. Ózd felett piros az ég, mintha az egész város lángban állana. Autóbuszok kapaszkodnak fel a hegyi utakon, viszik az üzemekbe, bányákba a friss erőt.
Eltűnődünk azon, hogy az ország egyik legszebb tájának idillikus képét nem zavarja-e az a mozgalmasság? Nem volna-e szebb, ha megmaradt volna ősi nyugalmában és zordságában? Vajjon nem éreznénk-e magunkat közelebb Istenhez ebben a pillanatban, ha itt még kietlen csend és a természet érintetlensége venne körül? Ha nem volna autózaj, villanyfény, vonatdübörgés és tűzpiros égalj?
Ha az Istent valami haragvó, büntető és kiengesztelhetetlen Úrnak tudnánk, akkor: igen! De az Istent mi békességes és kibékítő, szerető Atyának ismerjük, aki az elveszett paradicsom helyett odaadta az embernek a földet. Fűbe, fába, kövek alá, hegyek mélyébe rejtette kincseit, hogy találják meg az ő gyermekei és osszák szét testvéreik között.
A tájnak keresztény jelleget az emberi kéz munkája kölcsönöz. A megbocsátó, kiengesztelődő Atya szándékát a békés emberi munka alkotásaival felékesített tájban lehet felismerni. A tízparancsolat szelleme is az emberi törekvésekkel megművelt tájból sugárzik megszentelő erővel, ahol a lezuhanó szikla nem öl, hanem házak épülnek belőle, a víz nem pusztít, hanem áramot fejleszt, gyárakat táplál, ahol a természet nem oroz az embertől, hanem javait osztogatja. És ahol esténként az Angelusra megcsendülő harangok szava az egész tájat és a tájban élő ember tekintetét és érzelmeit kiragadja a verítékek völgyéből a magasságok felé.

 

Mostanában ennyien olvasták: 910

Hasonló bejegyzések:

Barkónak lenni menő

Barkóföldön
Irta Schmidt Attila
Budapesti Hirlap, 1926. április 4.
(Szöveghű, normalizált részletek a cikkből)

Magára hagyjuk Dédes várának busongó romját, hol a képzelet beleringatott a múlt fényének ragyogásába. A zöldpázsitos dombon legelő nyájak kolompja, a kékes völgyben füstölgő gépek egyhangú zakatolása, a falusi udvarházak hétköznapi életének zaja visszaszólít a jelenbe. Élvezzük a barkóföld alpesi, acélos levegőjét. Alig akad torzóhazánkban oly kevéssé ismert népcsalád, mint a barkó. A palócok egyik ága, de érdekes tájszólásuk — bár sok szavuk, kifejezésük a palócokéra emlékeztet —, és feltűnő ruházkodásuk elüt amazokétól.

Apró falvaik a Rima alsó folyásától majdnem Egerig húzódó, egymást szüntelen felváltó meredek hegyhátak legtöbbször keskenyre szorított völgyeiben húzódnak meg. Ez a vallásos, iparkodó, józan, bizonyos tekintetben naiv nép békében élt a honfoglalás óta, mikor itt hazát lelt. Ellenséget nem látott. Még a tatár sem merészkedett ide a völgyek semlyékes* lápjai, az erdők rengetegei, a feneketlen vízmosásoktól szaggatott hegyhátak útvesztőjébe. A népmonda szerint csupán a gömöri barkóvidék északi határa látta a kutyfejüek ördögi vigyorgását.

A barkóságnak kincsekben nem dúskáló, de nyugodalmas életét gyászos vészbe borította az Úrnak 1567-ik esztendeje. Dédes várát a vitéz, de éhes őrség kénytelen átadni. Éjjel a vár a benne pihenőre tért sokezer törökkel a levegőbe röpül. Ali a békés falusi népen tölti bosszúját. Az egész vidék irgalmatlan feldulása, a porig égett falvak bűzös füstje, öregek lemészárlása, fiatalok rabszíjra fűzése kíséri útját. Nem marad itt épségben emberkéz alkotása. Borzalmas idők. Az éhségtől sápadozó, az ijedelemtől remegő nép az erdőségekben vonja meg magát a gyilkos rablóhad elvonulásáig. Ekkor írja a csernelyi plébános várkonyi paptársának: Meglátogatta az Úr az ő népét. Mindenünk oda, megvesz bennünket télen az Isten hidege.
Ali Putnoknak tart. Bosszúja még mindig versenyt lángol lengő lángszakállával. Átlép a Sajón, Putnok palánkvárát fölégeti, lakói kolduskenyérre kerülnek. Őrjöngő pusztításában megállítja a hős Serédi Gáspár és egy merész rajtaütéssel a vidékről elűzi.

A barkóföldön azóta béke honolt. Népe a világtól távol, csöndes elvonultságban pergette egyszerű élete filmjei. Feneketlen sáros útjait nem járta idegen, a kevéssel beérő barkó nehezen mozdul ki falujából. Ráillett az a mondás, hogy születik, dolgozik, meghal anélkül, hogy a kultúra nemes gyümölcsét megízlelné. Ezeket a mostoha gyermekeket magukra felejtették, az úri nép csak választás előtt állott vele szóba, mikor a barkó “cibarból pipázott”.

Igavonó barmát hihetetlen módon kíméli. Bolhai Bera szántani indul, befogja a két ökrét s ő a szekér után ballag egy nagy köteg szénával a hátán. Izzad, csak úgy roskadozik a teher alatt. Boldogult atyám, aki szeretett évődni ezekkel a jámbor emberekkel, rákiáltott, hogy ilyen-olyan mulya Berája, miért nem a másik két ökör viszi a szénát? Bera komoly válasza ez volt: Huz még az ma, Uram, eleget.

Ez az ittfelejtett középkor véget ér e század elején. A vasút uniformizáló ördögmasinája, de főleg a nagy háború nem csekély rést ütött a régi világon. Ritkul az analfabéták gyámoltalan gárdája. Jellegzetes tájnyelvük veszti sajátosságait. A nyújtott kettőshangzót, mint Beéla, Dezseő, saó stb. ritkán halljuk. A régi naiv közszellemet lassanként elaltatja a világot járt fiatalok tudatosabb életfelfogása. De hosszú még az útja a sokszázados mulasztás pótlásának. Mikor lesz még ez a különben dolgos, takarékos, emberséget mutató nép újságolvasó? Mikor áldoz könyvekre, a csekély értékű naptáron kívül?

Az idő kezdi a férfiakról lemállasztani a fehér ködmönt és ruházatuk egyéb sajátos darabjait. A gyöngébb nem galériája itt is konzervatív. Ünneplőjük a rikító színek kimondhatatlan tarkaságával ékeskedik. A vasárnapi misére rangosan lépkedő lány hajába különféle szinü szalagok vannak fonva, kék bársony pruszlikját narancssárga, haragos zöld, tűzpiros szinü betétek, zsinórzat díszíti, kiegészíti e tarkaságot a kávészinü selyemszoknya, a piroscsíkos harisnya, míg feketeorru zöld bársony cipőjén széles kék szalag büszkélkedik.

A legősibb borsodi barkó falu Sáta. Szerényen megvonul a putnoki szárnyvasút mentén egy völgykatlanban. A faluvégén meredek hegyoldalnak támaszkodik egy ősrégi tornyos kastély. Építésének ideje, régi gazdáinak neve ismeretlen. Némelyek szerint Csák Máté építtette, majd Axamith** zsebrákjai garázdálkodtak benne. A néphit is rablótanyáról beszél. Földalatti tágas folyosóját néhány éve falazták be. Egy fenyves-övezte park közepéből büszkén tekint végig a falun, mintha egykori gőgös urai ma is meg-megsuhogtatnák pálcájukat szegény jobbágyaik felett. Mindaz már a múlté. A sátai falusi polgár manapság nem szalmástetejü viskóból, hanem tükörablakos, palával fedett, kényelmes házából lesi a fellegek járását.

Tábla és felirata a 2017-es sátai Bükki Hegyhát Kulturális Fesztivál és Kirakodó Vásár egyik sátra előtt
* semlyékes – mocsaras, ingoványos, süppedékes
** Peter Axamith, „politikai okból” rablóvezérré vált huszita (cseh) felvidéki haramia, többnyire Kassa és Jászó környékén tevékenykedett a XV. század második felében, mígnem Mátyás király kiűzte az országból

 

Mostanában ennyien olvasták: 959

Hasonló bejegyzések:

Bükki-Hegyháti falvak 1924-ben

Magyarország kereskedelmi, ipari és mezőgazdasági cimtára
Kiadja a Rudolf Mosse Magyarországi Képviselete R.T.
Budapest, 1924
Ára 50 korona tényleges aranyban

 

 

Mostanában ennyien olvasták: 1063

Hasonló bejegyzések:

Bükki-Hegyháti falvak az 1850 körüli időkben

Magyarország Geographiai Szótára,
mellyben minden város, falu és puszta, betürendben körülményesen leiratik
I-II-III. kötet
Kiadta: Fényes Elek Pesten, 1851
Nyomtattatott Kozma Vazulnál

A Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése
és az Állami Könyvterjesztő Vállalat közös reprint kiadása 1984-ben
archive.org

Bükki-Hegyháti falvak a kiadványban:
Sáta, Bóta, Uppony, Királd, Nekézseny, Csokva/Omány, Lénárddaróc

 

Mostanában ennyien olvasták: 1048

Hasonló bejegyzések:

Herkó páter fakeresztje

Herkó páter fakeresztje
Írta: Schmidt Attila
Megjelent: 1929. január 31. – Eger napilap
(Eredeti formájában meghagyott szöveg.)

 

Tudós szómagyarázók Herkó páter nevét a német Herr Gott Vater-ből deriválják. Lelkük rajta, nem vitatkozom velük.
— Mellettünk bizonyít, — vetik oda büszkén, — hogy csakis a Szepesség szomszédságában, Gömör, Torna, Abaujban találkozunk az emlékével.

Merész állítás. Könnyűszerrel rá lehet mutatni, hogy ő atyasága távolabb eső, színmagyar vidékeken is eredményesen buzgólkodott.

Mikor a pesti kőtenger a torkomig ér, betegre nyomorít, elsietek a borsodi Bükk oldalába, barkóföldi falumba. Acélos levegője, virágos mezője, madárdalos erdője új erőre kapat.

Élvezettel szemlélem derék barkóink hangyaszorgalmát. Szalmás házaikat a világháború óta tükörablakos, oszlopos kúriákkal kezdik kicserélni. Építkezési lázba estek.

Féltem az erejüket. Könnyen megroppanhat, ha továbbra is túl akarják egymást licitálni, hogy ki épít szebb hajlékot. Ugyanis a kormány kisujját se mozdítja, hogy a falu határát valamiképpen szélesebbre vegye, hosszabbra nyújtsa. (Pedig kutyakötelessége lenne, motyogja a nótárius-segéd, ki a világ folyásával egyre elégedetlen. Ugyan akad-e ma, ki meg volna vele elégedve?)

Ilyeténmódon a búzatáblák évről-évre keskenyednek, lévén az örökösök számosabbak az örökhagyóknál. Ott van teszem Mézes Pesu (Pista), Bolondfővel a hegyre kívánkozott az
akácák árnyékába. Ivadékai megosztoztak. Egynek-egynek keskenyebb a földecskéje, mint valamikor a Gacsály Pista híres-nevezetes nadrágszijja volt. (Igaz, hogy az hat lyukra szólt.)

— Nem volna-e kedved a bánhorváti búcsúra zarándokolni? — kérdi Lukovay, falunk derék főesperese, a szó igaz értelmében plébános, aki népének él.
Örömmel csaptam fel.

Forró szeptemberi napra virradtunk. Két pompás lipicai szélvészként röpített nemes célunk felé.
Bóta csinos házsorait mögöttünk hagyva, Upponyba érünk. Lakóiról emlegetik, hogy valamikor királyi vadászok tisztében szolgálták Mátyást, ki a közeli Bükk rengetegeiben hajszolta a bölényt. (A nagy király, hogy mindenfelé megfordulhasson, bizonyára álmában is űzte a vadat.)

— Érdekes, — töröm meg a csendet, — hogy ez a sekélyvizű patak éppen derékba szeli Upponyt.
— Sekély, de veszedelmes, — veti oda a bakon ülő Szucsik János. (Falunk csizmaművésze, kit jó sorsa valahonnan Árvából vetett hozzánk.) — Könnyen megárad, olyankor nem ismer se Istent, se embert. Legutóbb is a kisbíró disznóólját vette a hátára, meg se állt vele a Bán völgyéig.
— A vashíd alól is kirúgta az egyik pillért, — tódítja Palkó kocsisunk, aki ezúttal parádésan dirigálta a két táltost.
— Szegény upponyiaknak, — veszem át a szót-, — leesett hát a fejük koronája. Pedig milyen büszke önérzettel írták hídjuk vaskarfájára, hogy: Híd.
— Akkurátus emberek, — folytatja Szucsik mester. — Fején trafálják a szeget mindenkor. Múltkoriban rájuk üzentek Pestről, hogy írják össze a legöregebb emberek életkorát, azt felelték rá, hogy nem tehetik, mivel a falu legöregebb emberei mind meghaltak.
Kivált Patvaros Illés a mostani bíró nagyon vándorlott ember minden irányban.
— Kiadós helye van az észnek a kopasz fejibe, — morogja Palkó.

A nevezetes hidat romjaiban leltük, vízbe hajtotta bánatos vasfejét. A patak gázlójánál pedig egy tilalomfa fennen hirdette a falu bölcseinek előrelátását. Tábláján ezt olvastam: Áradáskor tilos az átmenet.

Ide-odakanyargó sziklaszorosba jutottunk. Lenyűgöző szépségének leírását meg se kísérelem. Jótollú legényt is kemény próbára tenné.

Minden kanyarulatnál festői képeik, új, megkapó változatban sorakoznak. Óriási, égnek meredő mohos sziklák, oldalukon itt-ott lézeng egy törpe bokor, emitt leomló kőtörmelék, odább keskeny sziklapárkány, melybe a fehér nyárfa, meg a sudár fényű gyökerei csak erőlködve tudnak kapaszkodni. A patak moraja szüntelen kísér, habjai majd gyorsabb iramot vesznék, zúgva hömpölygetik a köveket, majd csöndesen kanyarognak.

A bámulat elnémított. A legnagyobb művész remeke is micsoda kontármunka a természet csodás alkotásaihoz mérten.

Kalapot emelek a kis patak energiája előtt. Mekkora kitartással döngethette ez éveken át ezt az óriás sziklakupot, míg ketté bírta szakítani. Mennyivel könnyebb sora lehetett az öreg Dunának, mikor a visegrádi hegyet keresztültörte. (Pedig nagyra van vele.)

Merengésemből Lukovay szólított el.
— Ezt a sziklaszorost — kezdé — megsárgult írások Királyvölgynek nevezik. A sajó-parti vereség után Béla királyunk erre futott a tatárok elől. A király a Sajóvölgyön menekült. Mikor Bánvölgye elé érnek, Bánfalvy Bárius eléje ugrat.
— Felséges királyom, — szól — kanyarodjunk a balra nyíló völgybe, birtokomon én vállalkozom a vezetésre.
— Az őrült hajsza tovább tart, nyomukban a tatárhad, királyi vadat akar ejteni, de Árpád vérét az országnagyok személyes hívei, életük árán is igyekeznek megmenteni. A Pók-nemzetség levágja a tatárt, ki lándzsájával a király felé döf, Ernye, majd András, a Forgáchok őse, Bélának adja lovát s maga elvérzik. Önfeláldozó hősökként emlegetik Barnabást, a Fáyak ősét, Detrót, Dénes lovászmestert, a vöröskeresztes templomosokat. Fölemelő momentumai ennek a szégyenletes gyásznapnak.
— Az üldözés heve nem enyhül, a kíséret egyre ritkul, nagynehezen elérik ezt a sziklaszorost. Bárius Bán a királyt egy rejtett ösvényre vezet. Hátuk mögött a templomosok elállják a szoros bejáratát, derekasan küzdenek, elhullnak utolsóig, de Béla király megmenekült.

— Szólj a Báriusokról, — kérem a reverendisszimuszt.
— A Bán völgyében, — feleli — és a sátai dominiumban négyszáz esztendőn át uraskodtak. Gyula Bán V. Istvántól új adományt nyert ezekre. Akadt közöttük püspök, kancellár, hős vitéz. A megye életében is nagy szerepük jutott.
Az Urnak 1567-ik esztendejében a temesvári basa nagy sereggel jött Dédes várának elfoglalására. Bárius István vitézül védte, végre is enged a túlerőnek. A védősereg elvonulásakor a vár közepén emelkedő torony alá hordát minden puskaport, egy hosszú kanócot tesz bele, s a végét meggyujtja. Éjjel az álomba merült török had mindenestül tubafa árnyékába röpült.
— A sátai kastély hatalmas falait is a Bariusok építették? — folytatom a kérdést.
— Ugyanakkor a Bánfalvyt. E kettőt egy mintára építették a török beütések idején.
— Ágyú nélkül aligha boldogult velük a pogány — fűzöm tovább.
—- Ha felgyújtották, vagy az ellennek sikerült betörnie, a kastély lakói elmenekültek az alagúton, mely a Bárius erdőben végződött. Az erdőt nemrégiben kiirtották, azóta e hatalmas nemzetségnek neve is feledésbe hullt. Sic transit gloria mundi.
—- A török a Barkóföldet se hagyta békén ?
— Ez a kastély veres posztó volt a szemében. Sátát a füleki bég a XVI-ik század derekán fölégette, majd Eger elestével a török világ borzalmas nyomorúsága nehezedett rá. Kegyetlenül dolgozott a török adóprés, a szegény lakosság mindenféle címen adózott. Sűrűn jött a parancs: „Ti kutyahitűek, piszkos disznók, (a megtisztelőbb címeket mellőzöm) az adót Végeger várába hozzátok, hogy meg ne bánjátok és szófogadástalanságtokat meg ne jajgassátok.“
— Falunknak fennmaradt egy panaszlevele a XVII-ik századból: „Mi tizedet adtunk a töröknek, azonkívül szénát és fát hordtunk. Ez ideig a tizedben igazán megtartott, de szénát és fát bárom annyit hordát velünk, mint annak előtte, azonkívül ez esztendőben is, hat tallért vett rajtunk bitangban, azonkívül ekét is két annyit kíván, mint annak előtte.“
— Pogányul bánhattak a szegény barkóval, mert egy tizedlajstrom 1688-ból Sátát a szomszéd Nekérseny, Omány, stb. faluval együtt pusztának tünteti fel, melynek lakói világgá szökdöstek.
— Miféle kereszt az ott fenn a sziklapárkányon? — kérdem Lukovayt.
— A Herkó páter fakeresztje — hangzott a válasz.
— A balogi baráté, ki a protestánsokat oly fanatikusan üldözte?
— Keglevich tornai főispán udvari papjának is mondják, ki fejszét fogott a református prédikátorra, világgá űzte s a családjával együtt nyomorba juttatta a boldogtalant „Egy pénze, egy kenyere nem lévén, annyi gyolcsa se volt, hogy verítékét, vagy könnyeit letörölhesse, vagy szennyesét magáról leválthassa.“
— Hol apostolkodott?
— A palócok, barkók között. Vissza is térítette valamennyit a katolikus hitre. Ezután a Bán völgyébe készülődött s ott fönn, Uppony határán, híveitől nagy prédikációval búcsúzkodott. Ekkor mondta: Ha egykor más tant találnék hirdetni, mint amit most magyaráztam nektek, Herkó páternek se higyjetek. Innen a régi közmondás: Ezt még Herkó páternek sem hiszem. A bánvölgyi protestánsok neszét vették, hogy a tüzesszavú barát hozzájuk indul, a határba gyülekeztek kapával, kaszával a kezükben, készen mindenre, de a barátot falvaikba be nem engedik. Verekedésre került a dolog, miközben valaki Herkó pátert a mélységbe taszította.
— Azt is regélik róla, hogy Szendrőről visszajövet, hol szintén a protestánsok ellen áskálódott, „Isten, mint régen Apophrasiust, lovastól a földhöz véré és holt részegen meghala“.
— Ráfogás. Itt szenvedett vértanuságot hitbuzgalmáért. Holttetemét sohasem találták meg, mély sziklasor nyelte el. Azóta csontjait is elmoshatta a zápor. Hivatalos egyházi könyvek azt a keresztet Herkó páter keresztjeként emlegetik. Időről-időre megújítják, a ráfordított összegek nyomát megtaláljuk az egyházi számadások könyveiben.

A horváti búcsúbeszéd frugális* élveire nem találok szavakat. Lukullus is, ki ugyancsak hetykélkedett világhíres lakomáival, elpirul vala, ha benne részesülhet.

A falu katolikus és református temploma (ez utóbbit a husziták építették), plébániája és parókiája békés szomszédságban töltik napjaikat derék lelkipásztoraikkal egyetemben, annak jeléül, hogy a vallási gyűlölet nem magyar földből sarjadt. Bécsi mérges növés az, erőszakkal plántálták át hozzánk.

A búcsú napján valami kóbor felhőnek a szakadása megdagasztotta az upponyi patak vizét. Nagy kerülőt kellett tennünk, hogy épkézláb haza érhessünk.
Eldicsekedtem falunk önérzetes bírájának, hogy szerencsésen elkerültük a halálos veszedelmet. Lovastól, mindenestül ott veszünk, ha Upponynak jövünk.
—- Kár lett volna értük, — hangzik a részvét szava a bíró ajkáról.
— Érettünk? — kérdem.
— Jobbadán a főtisztelendő úr szép lovaiért — feleli aperte*. — Különb paripák a dédesi gróf istállójában sem akadnak.

Lám, még se lett volna érdemes könnyelműen a patak hullámsírjába szállnunk. Mert ha egyszer napunk múlik, nem marad életünknek annyi emléke se, mint a Herkó páter egyszerű fakeresztje.

*frugális – takarékos, szűkös
*aperte – nyíltan

Élt-e Herkó Páter? (Népújság, 1969. július 24.)
Herkó Páter régi szólásmondásainknak afféle gyermekijesztő mumusa volt. Főleg a Szepességben, Gömör, Abaúj-Torna, s Heves megyében emlegették. Régebben úgy vélték, hogy egyszerű mesealak, s neve nem egyéb, mint a német Herr Gott Vater (Atyaúristen) magyar alakja. A történészek kiderítették azonban, hogy Herkó páter nem volt isten, csak pap. Alakját, mint a “balogi barátét”, Tompa Mihály is megénekelte Szuhay Mátyás c. történeti elbeszélő költeményében. Az adatok azt mutatják, hogy Herkó, vagy Hirkó páter a XVII. században élt. Kimutatták, hogy a szenvedélyes protestáns-üldöző barát valaha a gyöngyösi ferences kolostor lakója volt. Szőnyi Nagy István tornai református pap 1676-ban megjelent emlékiratából tudjuk, hogy Herkó páter, “a palóczok apostola”, annak a három katolikus papnak egyike, aki 1671 március 12-én megrohanta és elfoglalta a tornai református templomot. E tüzes vallásharcosnak egy saját kezével írt, latin nyelvű levele is fennmaradt. Ezt 1676. július 6-án úgy írta alá, mint Hirkó János páter, Pásztó város plébánosa (Pater Johannes Hirko Plebanus Oppidi Pásztó). Ijesztő alakja nyilván a felvidéki protestánsok körében terjedt el.

Mostanában ennyien olvasták: 2115

Hasonló bejegyzések: