Első nap: szombat.
A helyiség falán óra jelezte a pontos időt, negyedóránként egyet-egyet füttyentett, egészkor pedig az órának megfelelő számban kakukkolt a szerkezetből kiugró madárka. Az előbb éppen nyolcat jelzett. Istvánffy ezzel tisztában volt, mint ahogy az utolsó busz indulásának időpontjával is, de nem szívesen sürgette volna a fodrászt a feje körül, jól nyírt ugyan, de fiatalnak és tapasztalatlannak tűnt, éppen az hiányzott, hogy megvágja a fülét vagy a nyakát.
Egész óra tízkor indult az utolsó busz a faluba, addig viszont még fizetni kell, áthaladni a buszállomásra, még szerencse, hogy jegyet lehet a sofőrnél is venni. Nincs más lehetőség, ha lekési ezt a járatot, a következő csak másnap reggel kilenckor indul, tehát vagy gyalog megy haza, vagy csellengve tölti az éjszakát a városban. Egyiket sem szerette volna tenni.
Türelmetlen fészkelődés után a tanonc lekapta Istvánffy nyakából a védőkendőt azzal, hogy „készen vagyunk, kérem!”. Mire a férfi fizetett, már ‘óra öt is elmúlt. Kisietett az üzletből.
A fodrászat és a buszállomás közé egykor csatornát építettek, a köznyelv Vályúnak hívta. Beljebb két gyalogjáró is vitt át rajta, Istvánffy éppen a kettő között tartózkodott, a túloldalon pedig már az állásba érkezett a busz. A férfi elnyomott magában egy illetlent, közben megállapította, hogy mindkét átjáró messze van, bizony, ha nem ugrik át a csatorna fölött, akkor lekéste az utolsó járatot.
Körülnézett. Messzebb látott csak járókelőket, meg a buszállomáson, de azok nem fogják leszólni, ha átugrik a csatornán. Két méter körül lehet, próba-szerencse!
Hátrébb lépett, futásnak eredt, a csatorna betonozott széléről minden erejét beleadva elrugaszkodott.
A levegőben érezte, hogy meglesz az ugrás, sőt, nagyobbra is sikerült, mint tervezte, mert a délelőtti eső után maradt pocsolya szélébe érkezett végül. Fröccsent a sár, a nadrágja alatt érezte, hogy a lába szárára is jutott belőle.
A buszon ülve újra megnézte a csatornát, amin az előbb átugrott. Immár csodálkozott a bátorságán, abban a pillanatban egyáltalán nem próbálta volna meg. Volt az talán három méter is.
Otthon kitisztította cipőjét és nadrágját, majd miután maga is megtisztálkodott, rendben nyugovóra tért.

Második nap: vasárnap.
Álma és ébrenléte között eszmélt a vasárnapra. Egy kép nem hagyta nyugodni, elméje folyton azt látta, mint a gyanútlan néző a televízió monoszkópját adásszünet idején. A csatorna, miközben átugrotta. Ezen eltöprengett: „Több volt, mint három méter! Lehet, hogy négytől is több!”.
Felpattant az ágyból, és azonmód, pizsamában ment ki az udvarra. Háza mellől, a járdája szélétől madzaggal kimért háromméternyi távolságot a hátsó kerítés felé, majd nekifutott és ugrott. Simán túlugrotta a három méternél jelzésként kirakott seprűnyelet.
Szinte már értette a dolgot, csupán az érte váratlan meglepetésként, hogy ilyen jó kondícióban találta saját magát. Miközben visszabaktatott a járdára, egy folyton ismétlődő gondolat bukkant fel elméjében, ami nem volt más, mint az ugrás végén észlelt érzés. Azonban bárhogy is erőltette az eszét, képtelen volt egyértelművé tenni ezt az információt, de most már nem akarta veszni hagyni a dolgot.
Talán egy újabb ugrás?
Nekilendült, lábát a járda szegélyén keményen megvetve ismét ugrott egyet. Rövid röppályája végén szinte erőszakosan és durván tört be a tudatába az információ: Még! Tovább! A két információ szinte visszhangozni kezdett a fejében, ugyanakkor azt érezte, hogy nem zuhan a talaj felé, hanem azzal párhuzamosan halad tovább a levegőben. Önkéntelenül feljebb húzta a lábát, és azt ismételgette: még, tovább! Ennek hatására párhuzamosan haladt a talajjal a levegőben mindaddig, amíg erre a két szóra gondolt. Dupla távolságot ugrott, mint előszörre.
Nagyot huppant ugyan a földön, és a homokos talajra hemperedve foltos lett a pizsamája, de egyfajta érthetetlen öröm tört fel benne. Mi történik? Bármi történjen is, az izgalmas!
Visszarohant a kiindulási ponthoz, és újat ugrott. Szándékosan figyelt rá, hogy sokkal kisebb lendülettel rugaszkodjon el, mint addig. Az ugrás lendületének holtpontján újra gondolati parancsokat adott – nem tudta, kinek, vagy minek: még, tovább! Végül már egészen pontosan kitapasztalta a folyamatot: amint röptében egy kissé süllyedni kezdett elég volt egy „még, tovább!” gondolat, és mintha lágyan továbblökte volna valami, haladt előre.
Istvánffyt az udvara hátsó, gazzal befutott kerítése fogta meg a legújabb ugrása során. Ekkor a férfi már hangosan nevetett, mintha örülne az új játékának, hiszen saját akaratából tíz métertől is többet ugrott, amihez elég volt csupán a levegőben arra gondolnia, hogy: még, tovább!
Kifejtette magát a rozsdás drótba nőtt gazból, de mielőtt újabb próbát tehetett volna, vaskos hang szólította meg:

– Hát maga meg mit csinál itt, szomszéd?

Istvánffy intett neki, mormogott valamit közben. Felfogta, hogy nem kísérletezgethet tovább az udvarán, mert mit válaszolhatna arra a kérdésre? Besietett a házba, harapott néhány falatot, mialatt megfőtt a tea, majd sokat bíró ruhát öltve nekiindult az erdőnek.

A falutól jó órányi járásra végre meglelte az alkalmas terepet: sík, homokos-szikes felületű földterület. Rövid pihenés után elszánta magát az ugrásra. Néhány lépéssel nekifutott, a lehető legkisebb lendületet vette, és elrugaszkodott.
Még! Tovább!
Agyának egy rekeszét e két szó ismételgetésére állította, miközben tudatával igyekezett felfogni és élvezni a repülést. A felszín fölött siklott egy méterrel, sebessége megegyezett a komótos gyalogos tempójával.
Még! Tovább! – áramoltatta gondolatait üzemanyagként a tudatával.
Ülő testhelyzetben repült, időnként érintették kezét-lábát a talaj növényei. A távolságot már régen nem mérte, mintegy három perce ugrott el, azóta haladt a levegőben.
Így indult el hazafelé is, miközben lelkének fájdalmas sajdulásával azon kezdett gondolkodni, hogy mihez kezdjen most ezzel a dologgal itt belül.

Harmadik nap: hétfő.
Hétfőn kora reggel előbb neszezésre, hangos beszélgetésre, majd kiabálásra, végül durva dörömbölésre ébredt. Az álomtól alig látva botorkált ki a kapuhoz, ahol egészen elképesztő látvány fogadta: óriási fekete autók, rendőrautó, mentő- és tűzoltóautó állt a háza előtt, kicsit távolabb a falu népe tolongott sárga szalagú kordon mögött.
Egy alak igazolványt mutatott fel, belökte a kaput, és erősen szorítva a felső karját Istvánffyt a saját házába vezette. Odabent parancsoláshoz szokott, durva hangon kérte számon a férfit valami tiltott kísérletről, ami jelentős veszélyt jelent a lakosságra, hogy merte a bátorságot, adja elő, és még tovább is, ebben a stílusban. Istvánffy csodálkozott, és fennhangon meg is jegyezte, hogy milyen hangot enged meg az igazolványos vele a saját házában. Erre a padlóra lökték, és közölték vele, hogy nincs abban a helyzetben, amelyben ő szabhatná a feltételeket.
Néhány, terepruhába öltözött férfi érkezett, és arról számoltak be az igazolványosnak, hogy semmit nem találtak. Istvánffy még mindig a földön feküdt, nem értette az egészet, főleg azt, mit kellett volna találni a katonáknak, de azért sejtette, hogy a felbolydulás az ő ugró-repülő tevékenységével kapcsolatos.
Később ketten ragadták meg, egy székre nyomták rá, és hátrafeszített karokkal kellett elviselnie, hogy egy orvosként viselkedő ember aprólékosan megvizsgálja. Kedvetlen, tanácstalan arccal rázta aztán ez is a fejét, ezt mondta a többinek: semmit nem találtam.
Az igazolványos alak intett a katonáknak, Istvánffyt az udvarra cibálták. A szomszéd háttal állt, és nagy hévvel éppen azt magyarázta, hogy „innen elugrott ni, és egészen a kerítésig repült, ilyet normális ember nem csinál, higgyék el”. Amikor megpillantotta Istvánffyt, elhallgatott és hátrébb lépett, onnan figyelte, hogy a férfit a járda szélére tuszkolják, és utasítják:

– Csinálja!

Felfogta persze, hogy mire megy ki mostantól a játék, így kénytelen-kelletlenül hátrébb lépett, lendületet vett, de amikor elrugaszkodott a járda szegélyétől, tudata szegletében ismételni kezdte: állj, ne tovább!
A külső szemlélőnek annyi látszott, hogy Istvánffy nekifut, ugrik a levegőbe, és a következő pillanatban mintha egy falnak csapódna, úgy hullott a földre egy lépéssel távolabbra, vagy még annyival sem.
Ezt még rengetegszer elismételtették vele, de mindannyiszor az „állj, ne tovább!” parancs volt érvényben a férfi tudatában. Amikor már csorgó verejtékétől sárosan feküdt az udvar homokjában, és azt érezte, hogy nem bírja tovább, az igazolványos alak intett, hogy hagyják. Az orvos ismeretlen szerből felszívott fecskendőből juttatott be jókora adagot Istvánffy szervezetébe, amitől a férfi azonnal elaludt, néhány pribék vonszolta be a magatehetetlen testet a házba.
A társaság egy szó nélkül vonult ki a portáról, magukkal vitték az értetlenül bámuló szomszédot.

Istvánffy késő délután ébredt fel, pihentnek, gondtalannak és frissnek érezte magát. Eszmélésének első másodperceit követően visszatértek a hajnali emlékek, most már a nyomait is megfigyelhette a pizsamáján, az mocskos és megviselt volt.
A kapuhoz ment, és kinézett a falu felé. Az utcák néptelenek voltak, az árokparton járművek által letiport fű és gaz. Istvánffy a földre köpött, hátat fordított a külvilágnak és beljebb ballagott az udvarán.
A járdaszegélyhez érve akkora lendületet vett, ami az erejéből tellett, majd a levegőbe rugaszkodott. Azonnal ismételgetni kezdte, hogy „még, tovább – még, tovább!”.
Lassan suhanni kezdett. Lábait törökülés-szerűen maga alá húzta, és élvezte, ahogy az alkonyatkor hűlő levegő simogatja az arcát.
Még! Tovább!

© Barta Zoltán, 2013.05.12. – Adatkezelés

 

A novella A Főnix Dala 2012 antológiájában jelent meg a 84. Ünnepi Könyvhéten (2013. június 6-11.).