Szerencsésen megoldott bűnügy

Kék, rugalmas anyagból készült csipke-alsóneműt húzott lefelé centiről-centire egy tökéletes testről, amikor megszólalt a telefonja. A készülék nem az álomban jelzett, így néhány pillanaton belül kinyitotta a szemét, és a plafonra meredt, ahol az utcáról beszűrődő fények táncoltak.

– Mi az? – mormogta bele a telefonba.
– Az ügyelet vagyok, jó estét, hadnagy úr!
– Mi van…? – ettől többet nem bírt kipréselni a fogai közül. Ez is inkább „mvn”-nak hangzott.
– Meghalt a kisöreg, hadnagy úr. A tegnapelőtti.
– Az öreg? És? Nyugodjon békében…! Szombat éjszaka van, ember, nem tudott legalább reggelig…
– A kapitány utasított, hogy hívjam… – mondta kissé szenvtelen hangon az ügyeletes.
– Jó, jó, jó, értem, ne vegye magára… Mi olyan fontos így éjszaka?
– Az áldozat hátrahagyott egy levelet Önnek.

Néhány másodpercig mind a ketten hallgattak.

– Nekem? És ez nem várhat… – kérdezte aztán az álmos, de ingerült hadnagy.
– Az a parancs, hogy jöjjön be, a kapitány is ideér addig.
– Értem, igyekezni fogok. Ettől nincs most fontosabb…?
– Nem tudom, hadnagy úr – ezzel az ügyelet bontotta a vonalat.

A kapitányság előterében néhány elfeküdt hajú, kialvatlan férfi álldogált. A hadnagy feléjük bólintott, és már-már elsietett mellettük a gyenge fényben, de utánaszóltak.

– Hadnagy!

A kapitány helyet mutatott egy kanapén, és leültek egymással szemben.

– Itt…? – kérdezte volna a hadnagy, de a kapitány leintette.
– Szombaton éjszaka nincsenek formaságok!
– Értem. Mi történt, kapitány úr?
– Meghalt az öreg, akit tegnapelőtt megtámadtak. Magukra osztottam az ügyet, utcai rablás.
– Igen…
– A szomszédok találták meg éjfél előtt, a lakása ajtajában lett rosszul. Valahova indult volna.

A hadnagy maga elé nézett, és bólogatott. Igen, a csütörtöki rablás…
Egy öregúr egyedül a buszmegállóban, kell ettől könnyebb préda? Kifosztották, majd állon vágták, hogy legyen idő a menekülésre, mielőtt értesítené a rendőrséget. Miután magához tért, vánszorogva megindult, egy hírlapárusnál újra összerogyott, aki végül értesítette a mentőket, a rendőrséget. Súlyos baja nem esett, hétvégén, azaz ma, szombaton reggel hazaengedték a kórházból.
A hadnagy újra végiggondolta az ügyet, de most sem talált benne olyan momentumot, ami miatt szombat éjjel itt kellene ülnie a kapitányságon, és erről beszélni. Kialvatlan, fáradt szemeivel kutatta a kapitány arcát, hogy magyarázatot találjon erre az egészre.

– Ne higgye, hogy azonnal riasztottuk, hadnagy. Az orvosszakértő még nem jelentett ugyan, de beszéltünk vele telefonon. Az öreg nem a rablást követő ütésbe halt bele! Valami nagy izgalom érte néhány órája, és szívrohamot kapott, miközben segítségért indult. Valószínűleg be akartak törni hozzá az éjszaka, de ezt majd derítse ki!

A hadnagy fejében olyan erővel kezdtek száguldozni a gondolatok, hogy érezni vélte az információk nyomását. Megfájdult a feje.

– Találtunk a zsebében egy borítékot, kvázi levelet, magának szól. Nézze, tudom, hogy hétvége van. De felhívom a figyelmét arra, hogy az utcai fosztogatásokra a nyári súlyos zavargások után különös figyelem irányul a média és a közvélemény részéről. Zárja le az ügyet, kap rá egy hetet. Fogja, itt a levél! Azonnali jelentést kérek, bármikor, ahogy eredményre jut!

A kapitány egy évtizedekkel ezelőtt forgalomban lévő gyűrött, pecsétes borítékot nyomott a kezébe. Tényleg, rajta van a neve. Túl vékony az egész, vajon van benne valami?

– Megértette? – kérdezte a kapitány.

Úgy látszott, mégiscsak vannak formaságok szombaton éjszaka is.

– Igen, értettem… – mormogta a hadnagy, de valójában már a borítékra figyelt.

Éjjel kettőre ért haza a borítékkal. „Azonnali jelentést kérek, bármikor, ahogy eredményre jut!” – keringett a gondolatai között a kapitány parancsa. Azért csak meg kéne nézni… Olvasólámpát gyújtott, közel húzta az asztalhoz a széket, és felbontotta a borítékot.
Egy agyonhajtogatott lottószelvényt talált benne, mellette egy kisebb papírdarabot, amin igazolja a fogadóiroda, hogy a fogadást játékba küldték. Aznapra volt érvényes, illetve már elmúlt éjfél, így tegnapra. A hadnagy nem lottózott, a hálózati terminálon kellett megnéznie, hogy mi történt ezzel a szelvénnyel.
Amint letöltötte a nyereményjegyzéket, hosszan rámeredt, aztán azonnal összeálltak a rablás, és az egész ügy mozaikdarabkái.
A kirabolt öregúr a nyertes lottószelvényt akarta a hadnagynak eljuttatni. A hadnagynak, aki most tátott szájjal bámulta részint a nyereményjegyzéket, részint a kezében tartott igazolószelvényt: a néhány órával ezelőtti húzáson kettő darab telitalálatost értek el a héten, egyenként hatszázharminc millió az értékük…

Újra ellenőrizte a szelvényt, minden egyezett. Fellapozta a jegyzetblokkját, amiben a rablást követő nyomozás adatait rögzítette, csak úgy, magának. Több, mint egy óra egyeztetés és fejtörés után elégedetten dőlt hátra a széken: megoldotta az ügyet!
Már nem volt sem fáradt, sem álmos, az adrenalin súlyosan cirkulált az ereiben. „Azonnali jelentést kérek…” visszhangzott a fejében, erre gonosz mosollyal nyúlt a telefonért.
Hajnali három óra volt.

– Megbolondult, hadnagy? Nincs órája? Azért hív fel hajnali háromkor, mert maga szerint az öreg megnyerte a lottóötöst, és szívrohamot kapott örömében? Ezzel nem oldotta meg az ügyet!

A hadnagy bólogatva hallgatta a kapitányt, és abban reménykedett, hogy a parancsnok nem izgatja fel annyira magát a hívás miatt, hogy valami hasonló baj érje.

– Kapitány úr, ezzel lezárható az ügy! Van bizonyíték, megvan a rablás tettese, azaz van egy újabb megoldott bűnügy.
– Mi? Mit mond? Vallja be, hogy ivott hazafelé menet, és akkor nincs baj, értem a tréfát. Tegye le a telefont, és aludjunk tovább…
– Kapitány úr, megoldottam az ügyet. Azt kérte, hogy hívjam bármikor…
– Rendben, halljuk! De ne meséljen elméleteket, ha nem akar járőrkocsin dolgozni tovább!
– Az öregurat megtámadták a buszmegállóban, és mindenét elvették, amit lehetett. A jegyzőkönyv szerint néhány papírpénz volt nála, maximum ötezer. A rabló leütötte, hogy legyen ideje elmenekülni. Arra viszont nem számított, hogy az öreg zsebéből kimarkolt papírpénz között volt egy aznap feladott lottószelvény is, de később nyilván megtalálta, amikor átnézte a zsákmányt. Az áldozat, miután magához tért, elindult a tett színhelyéről segítségért, ezt az első hírlapárusnál megkapta. Segítséget kért – és zsebében meghagyott aprópénzből feladta a lottóját még egyszer, majd megvárta a mentőt, ami a kórházba szállította.
– Igen… És…? – kérdezte óvatosan a kapitány. – Hogy lesz ebből bizonyíték?
– Egyszerű ember volt, több évtizede állandó számokkal lottózhatott hetente. A rablás után ugyanazokat a számokat játszotta meg még egyszer. Így történt, hogy a héten kettő darab telitalálatos szelvény született az egész országban. A megjátszott számokból egyértelmű, hogy mindkettő az öregé volt, de az egyiket a rabló magával vitte a papírpénzek között. Hatszázharminc millió elég nagy pénz ahhoz, hogy a tettes felvegye, és nyilván osztozni sem akar majd rajta. Aki tehát bemutatja a másik nyertes szelvényt, azt letartóztatjuk rablás megalapozott gyanújával, a halált okozás még kétséges… Az öreg erre a számhúzás után azonnal rájött, és figyelmeztetni akart engem a saját példányával, ezért akarta átadni nekem a szelvényt, de hát… Túl sok volt neki a nyeremény öröme, főleg úgy, hogy tulajdonképpen a másik is az övé lett volna, ha már így megkerült.
– Jól van, hadnagy… Azt mondja, hogy van kettő darab telitalálat, amit nem nyert meg senki?
– Úgy tűnik, uram. De van egy tettesünk is, aki magától be fog sétálni a büntetéséért. Felteszem, hogy az öreg ma is élne, ha nem rabolják el tőle az eredeti szelvényét, és egyben nyeri meg a nagy pénzt. Azt talán túlélte volna. Így, hogy a jogos bosszúvágy hajtotta, a nyeremény és a bizonyíték együtt már sok volt az igazságérzetének, a szívének.

Hajnalodott. A hadnagy az asztalra könyökölt, később karjain lecsúszott a feje, arcával az asztallaphoz simult. Álmában kék, rugalmas anyagból készült csipke-alsóneműt tapintott az ujjaival, amelyen még rajta lógott az árcédula: hatszázharminc millió.

 

© Barta Zoltán 2011.08.13. – Adatkezelés

Vélemény, hozzászólás?