Föld alatti járatok a sátai Fáy-kastélynál
Szájhagyományok szerint szinte minden magyar kastély, vár, kúria alatt húzódik valamiféle titkos alagút, járat, rejtekhely. Ez a hiedelem a sátai Fáy kastéllyal kapcsolatban több is, mint szóbeszéd. Egy kastély megléte, amelyet 1735 körül építettek meg a jelenlegi formájában, mindig okot ad különféle találgatásokra titkos alagutakkal, járatokkal vagy akár kincsekkel kapcsolatosan. A dolgot elintézhetnénk egy kézlegyintéssel, mondván, hogy „igen, hogyne, föld alatti járatok, alagutak a kastély alatt, persze, persze…”. A sátai kastélyban – amíg úgynevezett „állami” tulajdonban volt – jártam rengetegszer, alkalmam volt ennek a szóbeszédnek utána menni.
A kastélyban valóban van egy – talán nem is annyira – rejtett járat, ami egy emeleti helységből a pincébe vezet, ilyen minden „rendes” kastélyban van. A sátai kastélyban ez, mint más, a környéken hasonló mintára épített építményben, a középső főfalban található – még ma is. A 70 cm széles belső járat a padlástól a pincéig vezet. Ennek a rejtekútnak a végéből, a pince területéről viszont föld alatti járat kezdődik dél-délkelet felé. Ezt bejárni legfeljebb régebben lehetett, mert a kastély pincéjében a lejáratot évtizedekkel ezelőtt befalazták. Ezt az időpontot én 1947-1953 közé teszem, figyelembe véve, hogy az épületet 1952-ben államosították. A kastély alagsorát tüzetesen átkutatva (1998) megállapítottam, hogy a modern korban végzett felújító és állagmegóvó munkálatok kivitelezésével az egykori lejáró teljesen eltűnt szem elől, az építményben már jó néhány korrekciós munkát elvégeztek. Ezeknek ellenére a több mint egy méter vastag terméskő falakban megmaradtak a fent említett belső járatok, amelyek lehetővé tették a közlekedést a kastély szintjei között úgy, hogy a különböző helyiségekben lévő, avatatlan személyek előtt észrevétlen maradhatott. A pincében lévő lejárót tehát csak a befalazása után tudtam észlelni, benne nem jártam. Valószínűleg kapcsolatban van a másik járattal, ami a kastély kertjéből indult. Ez a kertben található (itt most most pontosan meg nem jelölt) hely egy homokos, krumpliverem-szerű pincéből indult ki (kívülről nem látszik rajta, hogy mi van ott), és elég hamar, mintegy két-három méter után elágazott. Nagyjából így nézett ki: a homokos falba egy jó másfél méteres lyukon behatolva, majd mintegy 2 méter hosszú járaton átkúszva egy körülbelül 3×3 méteres, 2 méternyi magas helyiségbe értünk. Ide még bejutott egy kis fény a bejárati alagúton, bár térdtől felfelé semmit nem lehetett látni. Lámpával visszatérve érdekes dolgokat lehetett felfedezni: a „szoba” falaiba két-három, vízszintes fülke-szerűséget vájtak valakik, amiben feküdni is lehetett. A falon – nyilván a háborús időkből származó – cirill betűs feliratokat észleltünk, aztán találtunk egy szinte felismerhetetlenné rozsdásodott pisztolyt a homokban, továbbá egy falba vésett dátumot: 1944.XII.16. Rejtekhelynek használhatták a járatot a háború alatti bombázások alkalmával az éppen bombázott felek. Az egyik ág elindult észak felé, a másik – milyen érdekes egybeesés – dél-délkelet felé fordult, ez három méternyi távolság után elkanyarodott.
A járat felderítését egészen eddig folytattuk, innen balesetvédelmi szempontból már nem volt tanácsos továbbhaladni, a homokos-laza, vizes domboldal bármelyik pillanatban megcsúszhatott volna (azóta sem csúszott meg), lévén éppen a tavaszi hóolvadás időpontja. Az igazság az, hogy a bátorság hiányzott inkább, mélyen nem mertünk behatolni a délkeleti járatba, körülbelül tíz méter után fel is adtuk. Elemlámpa volt nálunk, tartottunk attól, hogy egyszer csak elfogy az oxigén, egy olajos fáklya vagy egy gyertya sokat segített volna ennek a figyelésében. A járatban érezni lehetett ugyan, hogy jár a levegő, tehát kellett, hogy legyen másik vége is, ami a szabadban végződik. Találtunk ezt-azt a homokban a lábunknál, de inkább abbahagytuk a kutakodást. Ez a későbbiekben sem folytatódott, mert ez a látogatásunk éppen tél végére – tavasz elejére esett, és néhány napon belül megindult az olvadás, és – amint fentebb írtam, attól tartottunk, hogy a hólétől meglazult föld könnyebben beomolhat most, mint egyébként.
De: a sátai kastély alatti és főleg melletti föld alatti járat egészen bizonyosan nem szóbeszéd, ezt a bennük tett látogatásaim után egyértelműen kijelenthetem. Innentől az a történelmi korokból fennmaradt irodalmi emlék, miszerint a szarvaskői vár felől alvilági járat (alagút) vezet az egri várba, talán valóságosabbnak tűnik, hiszen például ezt az egri alvilágot a mai napig nem sikerült még teljesen feltárni.
Leitner Ferenc 1864-es összeírásában például az alábbi részlet szerepel a korabeli Sáta viszonyairól (a szöveghű idézet kifejezetten a kastélyra vonatkozik):
…van egy két tornyú kastélya a múlt század (1700-as évek, BZ) első feléből Plathy Család által építve – sok titkos föld alatti, és fal közi járatú épitkezéssel – állitás szerént, egy majd 2. óra távolban létező Tapoltsányi Láz híd mellékéig vezetett föld alatti rejtek Tunellel…
Pesty Frigyes: Borsod vármegye leírása 1864-ben
A sátai – akkori nevén – Kilián-kastély 1909-ben
Kilián Gyula 1891. április 16-án vette meg a kastélyt akkori tulajdonosától,
Csemiczky Istvántól
A sátai kastély nyilván nem az egri várral állt kapcsolatban, ennek nincs különösebb értelme vagy logikája, de a fizikailag sem tűnik megvalósíthatónak. Az viszont – jelenleg még talán nem közismert – tény, hogy a Fáy kastély helyén azelőtt (az 1100-as évek legelején) földből-fából készült erősség állt, egy kis fantáziával azt is mondhatnánk rá, hogy vár, amelynek a helyén épült később a jelenleg is látható kastély. Bármelyik sátai erősséget, akár a várat, akár a kastély is vesszük figyelembe, az innen kiinduló föld alatti járatokat az építés előtt, illetve a kezdetén kellett megvalósítani, és a leghosszabb járat valószínűleg a dédesi várral áll/t kapcsolatban. A sátai kastély és területe alól kiinduló (eddig ismert) föld alatti járatok két irányt vesznek (két eddig felfedezett lejárattal):
- észak felé, a Halatvén irányába (én ebben jártam több alkalommal is),
- dél-délkelet felé: Nekézseny és Dédes irányába.
Az első, északi irány a Halatvén felé azt jelenti, hogy a járat a hegy másik oldalán, valahol a jelenlegi Brassói utca végén a hegyoldalban végződött (ma 2015-ben ez a kijárat feltáratlan). Ne felejtsük el, hogy ez a része a falunak csak a múlt század harmincas évei óta lakóterület. Ezt a járatot érdemes lenne megkeresni, főleg a benne megtalálható tárgyi emlékek miatt.
A másik, délkeleti irány ettől sokkal érdekesebb. Azt leszámítva, hogy a dédesi várral áll feltételezett kapcsolatban ez a járat (néhány közbeeső kijárattal), valószínűleg egy oldalága vezet a sátai, úgynevezett Cigánykői pincék felé is. Ezt a járatot még jóval a kastély felépülte előtt is használták. Egy másik tanulmányomban közzétettem egy kutatási eredményt, amely a falu középkori szerkezetét elemzi. E szerint „A szállások, házak a jelenlegi új iskola helyétől a Kőlyukig, az Arany János utca a vasúti megállóig, a Lilicében és a Szemszúróban álltak, ennyi volt a falu.” Ez az időszak a kastély építésének ideje, azaz a korai 1730-as évek.
Mindezekkel párhuzamban nagy valószínűséggel feltételezhető, hogy a dél-délkeleti irányú járat összeköttetésben van az 1796-ra felépített plébánia alagsorával (a kastély az 1700-as évek elejére készült el, hivatalosan 1735 ez az időpont).
A ma is meglévő közlekedési utak mellett több más gyalogutat is használtak a korabeli emberek a szomszéd falvak felé, és azt se felejtsük el, hogy lovas közlekedésre tökéletesen alkalmas volt például a gyalogösvény. Még én magam is jártam gyerekkoromban focimeccsre Nekézsenybe a Köves-tető irányába egy erdei ösvényen, a Szemszúrón keresztül. Ugyanígy Csokva felé is megy egy földút, amit a mai napig is használ a nép. A Cigánykői pincék közül már számosban jártam, ebből az egyik legnagyobbnak a hátsó részében egy mélybe vezető lépcsőt találtam. A kutatás itt is elakadt, tegye a szívére a kezét bármelyik olvasó, aki szívesen lemegy egy ilyen föld alá vezető, sötét és vizes földszagú lyukba. A lépcső által kezdett út iránya mindenesetre a kastély felé mutat.
Tehát van egy olyan feltételezés, amely szerint az utakon közlekedőket fosztogató, kirabló zsiványok, útonállók is már használták ezt a föld alatti járatrendszert, hiszen mi volt attól egyszerűbb, hogy a Szemszúróban az áldozatát kifosztó betyár eltűnik egy ilyen járatban, és a hegy másik oldalán, a Cigánykői pincék között bukkan ki a Nekézseny és Mogyorósd felé vezető úton? Ez a rész ma a Petőfi utca környéke. Egyébiránt, a körülményeknek megfelelően a Szemszúró elnevezést is eredeztetni lehet erre a betyár-korszakra, miszerint a rablók az áldozatuk szeme világát vették, hogy ne ismerhessék fel őket később. Erre a meglehetősen erőszakos megoldásra egy másik, valamivel békésebb, de a végkifejlet szempontjából azonos eredményt adó szájhagyományt is gyűjtöttem. E szerint a Szemszúró név abból az időből ered, amikor az ember itt falut kezdett építeni, és az erdőbe, illetve a földekre való kijáráskor sűrű, bozótos részeken keresztül kellett áthaladni. A visszacsapódó ágak sokszor okoztak balesetet a szembe ütődve – innen a Szemszúró név eredete e változat szerint.
Egy biztos: a sátai kastély területe alól két irányban föld alatti járatok húzódnak. Ami eddig konkrétum: van két bejáratunk a kastély területén, egy kijáratunk az egyik Cigánykői-pincében, továbbá van egy feltételezett kijárat a Brassói út felőli hegyoldalban. A kastély jelenleg ugyan magántulajdonban van, ennek ellenére a kutatás, különböző módszerekkel, folytatódik (lásd a lenti linken).
© Barta Zoltán 2009.10.04. Frissítve: 2015.09.27. – Adatkezelés
Kapcsolódó tartalom:
