Nyakáig merült a jeges vízbe, amikor elvesztette az eszméletét, a továbbiakban magatehetetlenül sodródott az árral. Valamennyi idő múlva finom súrlódással, tompán érintkezett egy vizes felülettel, ettől visszanyerte öntudatát.

Vízzel telt barlangban tartózkodott, nyilvánvaló volt számára, hogy az áramlat sodorta oda óvó hullámaival. Mély levegőt akart venni, mint általában, amikor hosszabb, víz alatti tartózkodás után a felszínre bukkant, de valójában nem érezte szükségét, szervezete nem adott vészreakciókat eszméletre térését követően. Nedves arcát léghuzat érintette, ettől ösztönösen elfordított a fejét. Látómezejébe rövid, folyosó-szerű barlangrész került, amelynek a végén nappali fény világított.

Elindult felé. Lábai ugyan nem érintették az ismeretlen barlangi áramlat fenekét, de mozdulataival képes volt könnyedén irányítani magát.

A barlang szájához közel már talajt fogtak talpai, sőt, a kristálytiszta, langyos vízben láthatta is, hogy meztelen lábfejei szürkésfekete homokban tapostak. Bakancsait valószínűleg az áramlat sodorta le róla. Miközben kifelé haladt a vízből a napvilág irányába, ösztönösen tapogatta öltözetét, hogy a lehető legtöbb vizet ki tudja sajtolni vastag, bélelt nadrágjából és réteges kabátjából, amelyek nemrég még nagy szerepet játszottak abban, hogy menthetetlenül a vízbe merüljön. Ekkor már nem érezte súlyukat, sőt, mire kilábalt a vízből, furcsa módon teljesen megszáradtak ruhái.

Ezt betudta az enyhe légáramlásnak, amely körülvette.

Semmit nem észlelt viszont a barlang száján túl elhelyezkedő környékből, valamiféle fehér fény sűrű zuhatagként zárta el a látványt. Kissé megtorpant, tétovázva körülnézett. Háta mögött az a barlang, ahová ki tudja, honnan sodorta a víz, előtte a furcsa kijárat, amelyről nem tudni, hová vezet.

A „bátraké a szerencse” elvén, valamint azért, mert túl sok választása nem volt, kilépett a barlangból.

Miközben a fényzuhatagot bőre minden pórusán érezte, tudatát is végigsimította egy kellemes inger. Mire néhány lépést haladt benne, szeretett volna megállni, és nagyon sokáig a fényáradatban maradni. Teste nem létezővé, súlytalanná vált, tudati érzékelése kitágult, ismeretlen forrásból származó öröm és megelégedettség töltötte el. Sajnálatára késztetést érzett, hogy továbbinduljon, így kedvetlenül ugyan, de megindult előre.

Tengerpartra lépett ki a barlang szájából.

Ragyogóan, szinte fehér fénnyel sütött a nap, és ugyan aranysárga homokon ringott az azúrkék tenger vize, mégsem érezte giccsesnek a látványt. Sőt, mintha már látta volna ugyanezt valahol, egyszer régebben.

A parton emberek időztek. Némelyek a vízben úszkáltak, mások a puha homokon feküdtek, a parti ligetben sétáltak, gyerekek játszottak a sekély vízben. Nem látta ugyan az arcukat, de mindegyikük felől elégedett boldogságot érzékelt.

Nem izzadt és nem is fázott, valahol a fák mögött járó nap éppen megfelelő hőmérsékletet biztosított. Ahogyan bámulta a körülötte lévő embereket, öltözéke villant a gondolataiba hirtelen, hiszen vastag nadrágja és kabátja, amelyekben belecsúszott a jeges folyóvízbe, egészen biztosan nem illett ebbe a környezetbe. Amikor viszont végigtekintett saját magán, meglepve tapasztalta, hogy ugyanolyan színes, könnyű ruhadarabokat visel, mint azok az emberek, akik a parton sétálgatnak.

Az arcukat továbbra sem tudta kivenni, még azokét sem, akik látótávolságon belül kerültek. Érdekes módon, azt viszont mindenkiről érezte a távolból is, hogy ki honnan lehet ismerős, kihez milyen örömteli élmény kapcsolja. Elhaladt előtte egy férfi, akinek sem testalkata, sem fejformája, vagy bármely beazonosítható jellemzője nem közvetített számára felismerhető információt, az ő arca sem volt kivehető, viszont mialatt érzékelését az elhaladó személynek szentelte, tudatában baráti érzések mintái bukkantak fel vele kapcsolatban.

A tenger felé indult ezen a furcsa helyen. A parti liget mögött egyszerű móló vezetett a vízbe, a végénél fehér csónak várakozott kikötve.

Amint közelebb ért hozzá, egy újabb férfit fedezett fel, a mólón ült, a lábait a vízbe lógatta. Ennek a személynek felismerhető volt az arca, de teljesen ismeretlennek, idegennek tűnt. Ahogy közeledett felé, a férfi nagy várakozóan figyelni kezdte, majd amikor mellé lépett, meglepő dolgot művelt.

A férfi talpra állt, és mindkét tenyerével finoman pofozgatni kezdte a másik arcát.

– Jól van? Minden rendben van? – kérdezte közben.

Nem válaszolt neki, de mivel a pofozgatás talán még jól is esett neki, egy ideig még hagyta magát.

– Elvinném a csónakot… – intett a fejével a jármű felé.
– Vigye, a magáé! – válaszolta az idegen férfi, és abbahagyta a legyezgetést.
– Mennyit fizetek?
– Mennyit fizet? – nevetett a másik. – Már fizetett, jóember! Itt nem szokás fizetni! –

A másik nem értette. Annyi bizonyos volt számára, hogy a csónakot odaadták neki, elviheti. A mólóról belemászott, kezébe vette a fehér evezőt, és a vízbe merítette. Érdekes módon, a tengervíznek alig volt valami ellenállása, a csónak viszont fürgén siklani kezdett előre.

Az idegen férfi mosolyogva utánaszólt:

– Aztán jól válasszon! Érti?

Visszaintett neki, és inkább az evezésre összpontosított. Néhány mozdulat után a nyílt tengerre jutott, a partot vékony, kékeszöld sávnak látta a távolban. Megfordult.

Fejét pásztázva hordozta végig a nyugodt víz felszínén, majd a távolba emelte tekintetét. A látóhatár legszélén néhány elmosódott, gömb-szerű képződményt fedezett fel, a horizonton lebegtek. Ezeket érdekesnek találta, így felállt, hogy jobban megnézze őket. Lábával valami fémes holmit érintett a csónak aljában, mintha valaki odakészítette volna: egy messzelátó.

A távolban zöldes gömbként világrészek lebegtek az éterben. Mintha mindegyikük egy-egy földgolyó lenne, egyesével alkottak planétákat: Amerika, Afrika, Európa, Ázsia, Ausztrália, de valami ismeretlen földrész is. Játékszerek.

Látni nem látta ugyan, de rengeteg ember jelenlétét érezte rajtuk, mind-mind fizikai létét igyekezett bizonyítani vagy fenntartani. Sokáig bámulta a földrész-planétákat, majd egyszerre vágyat érzett arra, hogy játsszon velük.

Immár ezzel a szándékkal szemlélte őket messziről. Ahogy újra és újra pásztázta a földrész-glóbuszokat, nagyon messziről tudatába úsztak az ismeretlen férfi szavai: „Aztán jól válasszon! Érti?”

Leengedte kezét, benne a messzelátóval. Kiválasztott egy földrész-golyót, majd ezt mondta magában: „Kiválasztottam, és jól választottam!”

Azt a – saját magát megnyugtatni igyekvő – kérdést, hogy „Ugye?!”, már csak abban a fényörvényben tudta feltenni magának, amelyik felkapta a csónakból, és magába szippantotta.

Finom pofozgatásra eszmélt. Kényszerítenie kellett magát, hogy kinyissa a szemét, de amint megtette, a legkevésbé sem csodálkozott.

Az idegen férfi állt előtte, aki a csónakot átadta neki. Egyáltalán nem gyengéden pofozgatta, közben emelt hangon kiabált:

– Jól választott! Jól választott!

Kiugrott a pofozó kéz alól, és megragadta a férfi vállát.

– Ki maga? Most már mondja meg! –
– Az ügyeletes orvos vagyok, jóember. Örülök, hogy jól választott!

¶

© Barta Zoltán 2015.01.11. – Adatkezelés