Ariadna Gromova – Rafail Nugyelman
Nyomozás az Időkutató Intézetben
Táncsics Könyvkiadó, 1975
Terjedelme: 400 oldal
ISBN 963 320 250 7
Eredeti ára: 35,- Ft

Íme egy időtálló regény, amelynek műfaját az intellektuális bűnügyi, tudományos-fantasztikus, illetve a tudományos-ismeretterjesztő témák háromszögében helyezhetjük el. A kötet nem az új évezred kiadványa, külsejével talán keveseket csábít, de figyelem: a könyv – és a történet – csak első látásra anakronisztikus!

Cselekménye egyértelműen be nem azonosítható bűnügy: Arkagyij tisztázatlan körülmények között meghal a Tudományos Időkutató Intézetben. Nem tudni, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság történt-e. Az eset felderítése a regény története – amelyről igyekszek olyan recenziót írni, hogy olvasása a későbbiekben ettől még élvezhető legyen. Ennek ellenére részinformációk előfordulnak benne, így olvassuk!

Dőljenek tehát hátra a székükben, és ismerkedjenek meg egy „jó könyv” olvasási élményével.
A helyszín egy közelebbről be nem azonosított vidéki orosz nagyváros. Ami biztos: napi egy alkalommal közlekedik légijárat Moszkvából.

Szereplők:

Arkagyij Levickij, az áldozat. Az ő halála körüli furcsa események bójái között hullámzik a történet ide-oda.

Linykov (Alekszandr Grigorjevics), a nyomozó. Az ő szerepe véletlenszerűnek tűnhet, a történet kezdetén heveny vita és osztozkodás eredményeképpen kapja meg végül Linykov az ügyet. Ennek a történetben később lesz jelentősége, hiszen kiderül, hogy véletlenül éppen fizikát tanult a három év után abbahagyott egyetemi tanulmányai során, magát „félbemaradt fizikus”-nak nevezi. Ebből kifolyólag magától értetődő és szakmailag kifogástalan beszélgetéseket képes lebonyolítani a nyomozás – azaz a regény – folyamán az Intézet bármely munkatársával.

Borisz Nyikolajevics Struzskov, a kvázi főkarakter. A regény századik oldala körül bizonyossá válik, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyekben a “menjen már ki az épület elé, és nézze meg, hogy ott vagyok-e!” felszólítás nem számít feltétlenül otromba faviccnek.

Nyina Beresztova, a barátnő, a történtek előtt Arkagyij, az események idején eleinte Borisz barátnője. A regény egészére jellemző rendkívül korrekt megfogalmazások és leírások (beleértve a párbeszédeket is) tengerében nem derül ki egyértelműen, hogy a “barátnő” kifejezés milyen mélységig értelmezendő.

Lonyocska Csernisov, a munkatárs, aki “mindent” látott, de nem képes elmondani, előttünk, olvasók előtt legalábbis nem meri. Félszeg, gátlásos és magának való időkutató.

További mellék-szereplők is feltűnnek természetesen, úgyis mint

Seleszt (Vjacseszlav Felikszovics), az Intézet igazgatója,

Zina, a büfé üzletvezetője, csak hogy a vezetőkről is essen szó… és még persze sokan mások.

A cselekményről és az írástechnikáról

Arkagyij ismeretlen okból és rejtélyes körülmények között bekövetkezett halála mindenkit váratlanul ér az Időkutató Intézetben. Az események folyását szenzációs perspektívából láttatja velünk a szerzőpáros: egyrészt Linykov, a nyomozó szemszögéből (E2-ben), másrészt Borisz, az áldozat barátja gondolatain keresztül (E1-ben). Így rögtön két szálon is olvashatjuk az aktuális eseményeket. Ugyanakkor szerzők gondosan ügyeltek arra, hogy egy-egy elejtett utalással a már említett századik oldal körül eltiporhatatlan késztetést érezzünk a főhősökhöz való szólásra: hé, ember, tényleg nem látjátok már, hogy miről van itt szó?! Aztán később meglátjuk, hogy mi sem tudjuk, hiába gondoltuk ezt korábban.

Maga a történet

Arkagyij, az elhunyt és Borisz együtt dolgoznak az Intézet időfizikai laboratóriumában. Egy reggel holtan találják Arkagyijt a laboratórium kanapéján, halálát nagy mennyiségű gyógyszer (altató) bevitele okozta. Mindenki megdöbben, hiszen sem előzménye, sem oka nem volt az önpusztításnak. Linykov, a törvényszéki nyomozó feladata az ügy felgöngyölítése, ő alapos emberhez méltóan számba veszi azt a lehetőséget is, hogy esetleg nem öngyilkosság történt. És lám, néhány rövid és intelligens beszélgetés után kiderül, hogy Nyina, a barátnő egyértelmű konfrontációs pontot jelenthetett a barátok között. Nyina ugyanis – ahogyan azt már említettem – az események előtt Arkagyij, az események idején pedig Borisz barátja. Linykov azonnal lecsapja a feldobott labdát: nem lehetett-e lelki bánata Arkagyijnak azért, mert újabban már Borisz Nyina barátja, és ezért nem gyógyszerezhette-e be magát? Hamar kiderül: nem (túl egyszerű lenne).

Borisz a tragikus esemény okozta sokk hatására eleinte fásultan és közönyösen veszi tudomásul a dolgokat, ennél a pontnál azonban felébred benne a lelkiismeret, de a dac is, és elhatározza, hogy csak hadd nyomozzon Linykov, mit neki, majd ő saját szakállára utána jár az egész eseménysornak, hiszen Arkagyij mégiscsak az ő barátja volt, a legkevesebb, hogy utána jár a halálesetnek.

A helyzetet tovább bonyolítja egy búcsúlevél-féle, ami eltűnt, de az éber nyomozók néhány – önmagukban értelmezhetetlen – szót visszanyernek a jegyzetblokk megmaradt lapjaira átütött golyóstoll-lenyomatokból.

Borisz magánnyomozása rendre zsákutcába halad, ráadásul mind Lonyocska, a kolléga, mind Nyina, a barátnő elfordulnak tőle, hiszen állításuk szerint mindketten látták Boriszt kijönni Arkagyij laboratóriumából annak halála idején, ami még öngyilkosság esetén is felettébb gyanús. Igen ám, még ha így is lett volna, mi a konkrét bűncselekmény? Segítségnyújtás elmulasztása? Egy felnőtt férfiba nem lehet csak úgy beleerőltetni öngyilkosságot okozó mennyiséget semmiféle gyógyszerből, főleg akarata ellenére. Borisz tehát ártatlannak tűnik.

De akkor mi történt…?

Világvonalak

Namost, az Időkutató Intézet, ugye…

Az olvasó eddig a pontig már megismerhette az Intézet működését. Borisz és Arkagyij együtt dolgozott például azon, hogy egy kronokabin nevű készülékben leltári számmal ellátott deszkákat előre küldenek az időben 5-10 perc távolságra, majd azt újra fogadják, mikor a jövőbeli énjük visszaküldi ugyanazt a deszkát nekik. Ember? Á, emberről nem lehet szó, mások, azaz jóval bonyolultabbak a számítások, és egyébként sem egyforma a gerjesztett erőtér a kronokabin belsejében, ember továbbításáról a jövőbe tehát szóba sem jöhet – hangzik el mellékesen. Ennek ellenére az olvasó itt már érzi, hogy több lesz ebben a történetben attól, hogy számozott deszkák utaznak előre-hátra az időben.

Felvezetésképpen az olvasó megismerkedhet e terület alapkérdésével, azzal, hogy lehetséges-e büntetlenül ide-oda közlekedtetni tárgyakat az időben, hiszen bármilyen apró baki elkövetésével megváltoztatható a múlt, vagy fordított irányban a jövő, attól kezdve pedig nem lesz olyan pont, ahová visszatérhetne az egyszeri időutazó. E téma kitárgyalását Linykov, a régebben fizikai tanulmányokat folytató törvényszéki nyomozó és Borisz, a főkarakter adja elő eléggé szájbarágós módon, viszont több mint elegendő (valós) irodalmat jelölnek meg viszonyítási pontként ahhoz, hogy az egyszeri olvasó eligazodhasson a tudományos-ismeretterjesztő beszélgetés közepette. Íme:

Asimov: A halhatatlanság halála

Ray Bradbury: Mennydörgő robaj

Ganszovszkij: A történelem démona

Én még itt külön megemlítem a Vissza a jövőbe című film-trilógiát. Ez a film (egészen pontosan a II. rész) ugyanarra az elvre építi az időparadoxon működését, ahogyan jelen regényünk bemutatja. Amennyiben az emberi tudatoknak van közös mezeje, abban az esetben a tudás is közös, nem bizonyítja ezt más, mint az, hogy a Nyomozás az Időkutató Intézetben című könyv 1973-ban jelent meg oroszul (magyarul 1974-ben), a film-trilógiának viszont jóval később, 1981-ben írták az első forgatókönyvét, a II. része 1989-ben került a mozikba. Mindkét alkotás alapötlete ugyanaz volt: az idő síkján úgy mozogni, hogy azzal lehetőleg ne befolyásoljuk a múltat/jövőt. A sarokpontok is ugyanazok: találkozhat-e az ember jövőbeli (vagy múltbeli) önmagával? Változik-e a múlt/jövő csekély dolgok megváltoztatásával? Rendkívül sok párhuzam áll fenn tehát a regény és a film(ek) között. Az elméleti lehetőség ugyan megvan arra, hogy Zemeckis elolvasta Gromova-Nugyelman könyvét valamikor, de mondjuk meg: erre kicsi az esély. Mi volt tehát előbb: a tyúk vagy a tojás?

A Vissza a jövőbe-filmek kiindulási dátuma 1985. október 25.

Az Időkutató Intézetben látszólag 1984. május 20-án kezdődnek az események.

A valóságos különbség a film és a regény között az, hogy ez utóbbi le is írja, hogyan lehet elméletileg megvalósítani az időutazást. (328-329. oldal)

Ezzel persze nem a film ellen szólok, hiszen az első számú kedvencemről van szó.

Íme egy kép Gromova-Nugyelman könyvéből (1973) – 276. oldal:

…és egy filmkocka a Vissza a jövőbe II-ből (1981/89):

Amivel a filmben jelentősen meg lehetett változtatni a jövőt és a múltat:

Vissza a regényhez. Miután Linykov, a nyomozó kideríti, hogy ketten is (Nyina, Lonyecska) Boriszt látták kijönni az inkriminált időpontban Arkagyij laboratóriumából, tehát tudnia kell valamit az esetről, amit nyilván eltitkol. Az ügy egyszerűsödni látszik számára, már csak az a kérdés marad szabadon: miért?!

Ugyanez történik Borisszal is ellenkező előjellel: megtudja, hogy ő jött ki Arkagyijtól abban a bizonyos időpontban, holott ő tudván tudja, hogy akkor éppen az Intézeten kívül, egy könyvtárban volt. Benne inkább kuszább lesz az egész eset, és egyre csak az jár a fejében: miért?! Sőt: egyáltalán miért lett öngyilkos Arkagyij?

Ketten látták tehát Boriszt kijönni Arkagyijtól, ezért mind a nyomozó, mind a kollégák bizalma kissé meginog benne, ezt ki így, ki úgy, de éreztetik vele. A kettős narráció következtében megismerhetjük a nyomozó gondolatait is, Borisz álláspontját is. Linykov tisztában van vele, hogy valami nem stimmel Borisz körül, de azt is hamar leszűri, hogy hiába gyanús a férfi, olyan könnyedén mégsem tudja lezárni az ügyet.

Borisz valahol érzi azt, hogy őt tartják felelősnek Arkagyij haláláért, akár csak azért is, hogy nem vette el tőle az altatókat, bár ő saját állítása és emlékezete szerint könyvtárban volt az események idején. Nem hisznek neki, ennek megfelelően az egyetlen eszközhöz nyúl, ami a rendelkezésére áll: a kronokabin segítségével visszamenni az időben arra a pontra, ahol a gyógyszerek eltüntetésével az egész eseményt meg nem történtté lehet tenni.

A történet valójában itt kezd bonyolódni, szabadon álló vagy óvatlanul megnyitott, a jövőbe (és a múltba) futó világvonalak, idősíkok, időhurkok forgatagában Borisznak rá kell jönnie, hogy akár még azzal is megváltoztathatná a múltban a jövőt, hogy a laboratóriumban áttenné a vizeskancsót az ablakból az asztalra (Asimov elegáns Minimálisan Szükséges Változás-ára utalva).

Néhány gyötrelmes óra alatt – kényszerből – olyan számításokat végez, amelyek végeredményeként mégiscsak lehetővé válik embert a múltba/jövőbe küldeni. Beállítja a kronokabint a múltban három nappal azelőttre, amelyen a haláleset történt, aztán vállalva az esetleges működésbeli kockázatokat is, magára zárja a kabin ajtaját. Simán megérkezik, de azt kell tapasztalnia, hogy az már talán egy korábban megváltoztatott múlt, mivel hajszálra ugyanaz történik, mint a haláleset estéjén, csak éppen nincs ott Arkagyij, az áldozat, aki elől egyébként most jól eldugja az altatókat. Majd kisvártatva észleli, hogy ez a világvonal nem is a múlt, hanem egy két évvel későbbi jövő, tehát valaminek valahol történnie kellett.

Mialatt Borisz a múltban hitt jövőben igyekszik megoldást találni az esetre, a regényben megkezdett jelenben Linykov és Seleszt – az igazgató – éppen arról próbál logikai következtetésre jutni, hogy mi van akkor, ha Arkagyij a kronokabin használatából eredő problémákat felismerve saját magát küldte vissza az időben, hogy elkövesse az önmaga elleni merényletet, hogy csírájában véget vessen a számtalan idővonalon továbbfutó életeinek?

Egy jel az ügy megoldása felé vezető úton:

Linykov egy ponton arra jut, hogy Arkagyij esetleg visszatért a múltba, az öngyilkosság előtti időpontra, ahol aztán nem követte el az önmerényletet, amivel új időelágazást hozott létre, ezért a jelenlegi valóságba már nem térhet vissza, hiszen itt halott, de az általa megnyitott valóságban vígan él tovább. Mennyi kérdés…

A nyomozó megörül saját elméletének, viszont szemben találja magát a bizonyítás problémájával. Rögtön az Intézet portásánál éri az első sokk, miután az közli vele, hogy Arkagyij előző este tizenegy körül távozott az intézetből, és ma nyilván azért nem jött még be, mert fáradt, és tovább alszik. Mi történt az időben tegnap óta, hogy Arkagyij halála meg sem történt egyes emberek számára?

Linykov rendszere lefagy, itt „időt kér”, és visszatér az Intézet jótékony mélyébe, az ügy más szereplői között pedig valóságos kergetőzés kezdődik – az időben.

Közben természetesen felmerül néhány technikai probléma. Egy jellemző eset, csak hogy a történet fő sodrát ne bolygassam: Borisz három nappal az öngyilkosság előtti napra ment vissza a múltba. Tesz-vesz azon az idősíkon, majd egyszer csak észleli, hogy nagyon éhes. Nem is lehet más, hiszen tegnap dél óta nem evett semmit. Illetve… holnapután dél óta. Hogy lesz ez…?

A történetben mindenesetre mindig van egy olyan karakter, aki előrébb haladt az időben, és többet lát, mint más figurák. A könyvben számos ábra tárja fel és magyarázza el az idő világvonalain történt bolyongások menetét. Aki figyelmesen végigkíséri a magyarázó ábrákat, szemernyi kétsége sem lesz afelől, hogy egy valahol már működő rendszert írtak le a regényben. Ennek megvalósításához szerzői szempontból szigorú logika mentén fraktál-szerűen kellett gondolkodni, amelyről így írnak ők maguk:

Gyötört bennünket a logika, ám segítségünkre is volt. Többször megtörtént, hogy a világvonalak olyasmit tártak fel, amire nem is gondoltunk. Egy ízben például rá kellett döbbennünk, hogy elveszítettük egyik hősünket. Fogalmunk sem volt róla, hogy létezik, az ábrák azonban könyörtelenül tanúsították…

…Máskor az derült ki az ábrákból, hogy figyelmen kívül hagytunk egy elágazást…

Világosan láttuk azt is, hogy művünk egyszerűen az ötlet jellegénél fogva sem nyerheti meg mindenki tetszését… de hittük, hogy lesznek majd olvasók, akik osztoznak logikai szenvedélyünkben…

A legképtelenebb helyzeteket követően természetesen logikus véget kap a történet, happy end helyett ugyan счастливый конец következik be, amely után a szerzők bőséges utószavát olvashatjuk (benne több irodalmi műre történő utalással, amelyek mind az időutazás különböző lehetőségeit fejtegetik).

Feltétlenül megemlítendő még a kötet grafikája, amely rendkívüli módon összeillik a történettel. Feledi Gyula képei láttatnak, mintsem mutatnak, remekül passzolnak a korabeli ízléshez, sőt, azt kell mondanom, hogy nekem ma is tetszenek. Ha valaki üzletet látna egy második kiadásban, mindenképpen fontolja meg az eredeti díszítőelemek felhasználását.

A regényt R. Török Piroska fordította, a fordítást Apostol András vetette össze az eredetivel.

Szerintem: 10/6.

Ez egy jó könyv. Könyvárusi forgalomban már nincsen, ha szerencséjük van, akkor antikváriumokban fellelhetik, például itt.

Mostanában ennyien olvasták: 2668