Interjú az üvegfal mögül

2008 szeptembere óta olvasható Barta Zoltán “Üvegfal mögött” című írása, többek között a szerző weboldalán. A történet, mint azt bizonyára sokan olvasták, azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy vajon lehetséges-e néhány személynek a fizikai valóságban úgy megjelenni, hogy egyébként mindannyian más idősíkon élnek, más valóságot tapasztalnak meg az ugyanazokon a napokon. Az “Üvegfal mögött” című novellában két idősík találkozik, egy pontban villámgyorsan metszik egymást, majd anélkül futnak tovább, hogy magyarázatot kapnánk arra a kérdésre: mégis hogyan lehetséges ilyesmi?
Itt, az alább olvasható interjúban talán fény derül a hogyanra. A beszélgetések furcsa körülmények között jöttek létre, mivel a szerző, Barta Zoltán legújabb regényének írására hivatkozva sajnos lemondta a személyes találkozót. Az “Üvegfal mögött” születésének háttere ennek ellenére mégiscsak érdekelt, ezért úgy döntöttem, hogy megkeresem a novellában szereplő személyeket. Az itt következő interjú készítése közben végig egyfajta különleges hatás alatt álltam, hiszen ritkán adatik meg egy újságírónak, hogy kortárs szerző valóságos szereplőit szólaltathatja meg hasonló misztikum kapcsán.
Az “Üvegfal mögött” című történet egyes szám első személyben átadott élmény, amely egy hétvége eseményeit meséli el, a végén utalva egy későbbi hazautazásra. A szerző az egyik főszereplője az írásnak, a másik egy Sátai nevű úr, végül egy építmény játszik még fontos szerepet az eseményekben: a sátai Fáy-kastély. Elsőnek a Sátai néven említett urat kerestem meg, előtte természetesen újra elolvastam az “Üvegfal mögött” című novellát, tüzetesen, aprólékosan. A történet azt sugallja, hogy ez az ember hasonlít a helytörténeti kutatások eredményeiben szereplő, a falu nevét adó, Sáta elnevezésű mitologikus személyre, illetve talán meg is egyezik vele. Több helyen is találtam benne leírást Sátairól, sőt, maga az írás egyenesen ezzel fejeződik be: “Kutatási eredmények szerint Sáta egy szőke, fejéhez tapadó hajú, kerek fejű ember volt.”
Nos, ez valóban helytállnak tűnt, mert bár pontosan megbeszéltem vele, hogy mikor, hol és hogyan találkozunk, ezen a csendes, forró péntek délutánon mégis a fenti leírás alapján találtam rá. A falu közepén, a patak plébánia előtti hídján álldogált, felsőtestét előre hajtva a korláton könyökölt, és a templomot vagy a kastélyt figyelte. Hasonlóképpen nézett ki, mint ahogy a szerző a történetben megörökítette: térden alul érő rövid vászonnadrágot viselt, vajszínű galléros inggel, aminek a derekát nem tűrte be a nadrágjába.
Miután azonosítottuk és üdvözöltük egymást, megegyeztünk abban, hogy a beszélgetésünkhöz a legalkalmasabb helyszín a saját kertje lesz. Ennek megfelelően az erősödő hőségben beballagtunk az egyik közeli, patakparti portára. Vendéglátóm gondosan becsukta a kaput maga mögött, és elém lépve a kertjébe vezetett. A domboldalra felfutó földterület közepénél fából készült árnyékvető állt, alatta vaskos, ácsolt faasztal, székek. Amíg elhelyezkedtem, addig a férfi almát, sós süteményt, párás falú borospalackot, poharakat teremtett az asztalra, töltött, és koccintó mozdulatot tett felém a levegőben:

– Egészségünkre!

Viszonoztam a koccintást, kortyoltam egyet a hűvös borból, közben leplezetlenül szemléltem a látványt ami szemem elé tárult. A dombról megfigyeltem a nyugodt, zöld völgyben húzódó falu házait, amelyeket lomha dombok mögül észak felől a Bikfő-tető, délről a Bélkő vigyáz. Szinte felülnézetből látszott a falu, és bár nem hangyáknak, de apró, mozgó lényeknek tűntek csak az emberek innen. Beljebb, egy kis utcában kutyák marakodtak, egy másikban útépítők dolgoztak, de fentről összességében békésnek és háborítatlannak tűnt az életkép. A levegőben nyári kertek, mezők, falusi házak és lakok illata keveredett.
Velünk szemben a Fáy-kastély állt, a templom, mögötte a falu házaiig húzódó erdő.

– Bele lehet feledkezni, ugye? – kérdezte a vendéglátóm, és szénsavas vízzel hígította fel a maradék borát.
– Nem véletlenül lakik éppen itt, jól gondolom? – kérdeztem vissza.
– Igen, így van. A legtöbb irányba ellátok innen, és ha felmegyek a dombtetőre, akkor az egész környék itt hever a lábaim előtt. De van, mikor ez fordítva van, én is hevertem már a környék lábai előtt.

Miközben beszélt, nyugalmat, megállapodottságot és biztonságot láttam az arcán. Az már biztos, hogy ez az ember itt valóban él, éli az életét, egybefonódva a környezetével. Nem lehetne eldönteni, hogy meddig van az ember, és mettől már a falu.
Az óvatos beszélgetés, amelybe éppen csak belekezdtünk, jól illett a hőségben elmerült környékhez. Arra vágyakoztam, hogy hátamat a szék támlájához vetve szunnyadjak itt el az árnyékban, majd aztán e jóízű szunyókálás után vegyük fel újra a társalgás fonalát. Valami végtelen jóérzéssel tudtam volna aludni ezen a helyen, semmi másra nem emlékszem, ahol csak hasonlót is éreztem valaha.
Néhány pillanatig egyszerre pásztáztuk a völgyet a tekintetünkkel, ugyanakkor mozdítva a fejünket is, mintha egy tenisz-mérkőzést néztünk volna. Ennek a játszmának aztán vége szakadt, amikor a férfi rám nézett, és azt kérdezte:

– Tulajdonképpen mire kíváncsi?
– A sztorira. Hogy volt, mi történt, és hogyan? Hogy került bele?

Hunyorított egyet, közben sós süteményt egyensúlyozott a nyelvén, jobb kezében készenlétben tartva a borospoharat arra az esetre, ha valami rendkívüli történne. Nem történt, megrágta a süteményt, felhörpintette a maradék bort, és szódavízzel öblítette le.

– Barta Zoli nem mondta el?
– Nem, sajnos nem tudtam vele találkozni.

Bólintott, és óvatosan jobbra fordult. Fejével egy kicsi, gondozott ház felé mutatott a domb másik oldalának árnyékában.

– Ott a háza, ni!

Lássuk csak, tehát ide nem jutottam be. Kis ház a falu közepén, de nem emlékszem rá, hogy láttam volna, amikor bejöttem a főutcára. Innen fentről úgy tűnt, hogy hiányozna a helyéről, ha nem lenne ott, de mintha nem is vezetne út hozzá. Egy hatalmas terület elülső részén állt, a birtokot élő orgonasövény, helyenként folyondárokkal benőtt drótkerítés vette körül. A földterület egészét gyep borította, azon fa- és bokorcsoportok tenyésztek elszórva, inkább egy arborétumra emlékeztetett az egész, mint falusi ház kertjére.
Maga a ház bezártnak, elhagyatottnak tűnt, lakatlan szigetként verték a falusi forróság hullámai.

– Most sincs itthon, ugye? – kérdeztem a házra tekintve.
– Nem, nincs. Ritkán jön haza, általában hétvégeken. Bár már előfordult, hogy ilyenkor, pénteken délután már itthon volt.

Tekintetemet újra végigfuttattam a kerten, de nem találtam, amit kerestem. Rá is kérdeztem:

– Igaz az, amit beszélnek: a kertjében egy körtefa alatt van íróasztala, és a fa törzsébe bele van építve egy konnektor, hogy ott is tudjon írni a számítógépén?
– Hm, igaz, de nem így.
– Hanem, hogyan?
– Nem a fa törzsében van, hanem az asztal lábában. Egyébként is, hogy nézne ki egy konnektor a fa törzsében?
– Nem tudom. Ezt beszélik.
– Igen, beszélnek mindenfélét az emberek. Olyat is, amit nem kellene.

Ránéztem újra a takaros házra. Emlékképek kezdtek felém áramlani, amelyek mind jobban betöltötték az elmémet, de meghökkentően furcsán kavarogtak benne, nem tudtak a helyükre rendeződni, akárcsak egy kihasadt tollpárna pihéi. Mire átadtam volna teljes valómat az emlékeknek, fájdalmas ráérzéssel ismertem fel, hogy ezek a vonzó minták nem a múlt, hanem valamiféle elkövetkezendő jövő emlékei.
Révületemben aranyló hintaszékben heverve feledkeztem bele a ház látványába. Nem tudtam már, mit is érzek: azt, hogy én is laknék benne szívesen, vagy inkább azt, hogy lakni fogok majd benne. Ezek az emlékmorzsák egymásra hulltak, betakartak, de még mielőtt betemethettek volna, házigazdám óvatosan megszólított:

– Elaludt?

Lelkem visszaereszkedett a kerti székre. Nagyot sóhajtottam, hogy frissüljek kívül-belül, az emlék-darabkák közül kiszedegettem valóságos célomat, ami miatt felkerestem ezt az embert, és az otthonát.

– Végül is miért kellett a postaládába bedobnia a fotókat? – kérdeztem immár az “Üvegfal mögött”-re utalva.
– Biztos, hogy innen akarja kezdeni? – kérdezte a férfi mosolyogva.

Mintha olvasott volna bennem: igaza volt, nem is innen szándékoztam kezdeni az egész beszélgetést. Ez a csendes, az Aranykort idéző békés környezet felülírta minden tervemet. Már a történet szereplőjének éreztem magamat, akinek joga van tudni azokat a részleteket is, amiket a szerző egyes rész-szereplőkön keresztül egyébként nem tudatott az olvasókkal. Irigykedni kezdtem vendéglátómra, hogy ő bizony nemcsak, hogy itt él, hanem ráadásul egy helyi irodalmi emlékben is szerepelhet, az ő mindennapjainak egyikéből született az “Üvegfal mögött”, ami itt játszódik, ezen a különös hangulatú helyen. Igen, ezt szeretném én is. Mit szeretném: akarom! Feltolult az orromba egy könyv évtizedek-öregítette papírlapjainak illata, amit egy sátai porta kertjében olvasok, és az így felkavart emlékek, legyenek azok múlt-, vagy jövőbeliek, mind-mind a sajátjaim.

A nap elviselhetetlenül tűzött. A fák összehúzódva álltak a trópusi hőségben, leveleikkel a lehető legkisebb felületet igyekeztek mutatni a perzselő napsütés felé. Álldogáltak a mozdulatlan forróságban, de zöld húsuk és barna testük árnyékot vetett ránk.

A férfi láthatta rajtam, hogy egyszerűen lerohant engem a környezet, nyilván pontosan tudta, hogy mi zajlik le bennem. Miközben én igyekeztem tisztába tenni a terveimet, ő megindult, lefelé ballagott a gyepen, a fák közül favödörben vizet hozott, és beleállította a borospalackot meg az ásványvizet. Figyeltem a bort: jelöletlen, fehér üvegpalackban volt, megfaragott dugóval a száján. Még mielőtt megkérdezhettem volna, a férfi már válaszolt is:

– Bótai bor, tavalyi.

Rám nézett, összemosolyogtunk. Ez volt a végérvényes jele annak, hogy összecsapott a fejem fölött a Bükki Hegyhát.
Egy kortyot le is küldtünk a bótai borból. Egész más volt ezzel a tudattal inni: bótai bor – erről írt Barta Zoli is az “Üvegfal mögött”-ben. A férfi jellegzetes, ösztönös mozdulattal törölte le kézfejével a szája sarkán maradt borcseppeket, aztán megköszörülte a torkát, szinte ösztökélt arra, hogy kérdezzem.
Ekkor már nem láttam ugyan semmi értelmét, hiszen ez a nap a szövedékeimbe is beivódott, kötelességtudattól vezérelve mégis bekapcsoltam a diktafont. Igazítottam rajta, és letettem a durván ácsolt asztal lapjára kettőnk közé.
Az interjúkészítés valahol elhalt a távolban, azt szerettem volna, ha csak üldögélünk a csendes hőségben, és időnként szólunk elhagyott kertekről, dűlőkről, fák, kövek, madarak lelkéről, a szürkületi harmatról, a teliholdról.
Volt valami megismételhetetlen ezekben a pillanatokban, amit a bűntől is rosszabb érzéssel lehetett csak megtörni. Végül erőt vettem magamon, hiszen mégiscsak én voltam az, aki határozott céllal jött el ide.

– Mesélje el azt a napját! – kezdtem hozzá.
– Maga az egész nap nem is túl érdekes. Budapesten voltam, a hajnali busszal mentem el itthonról. Régen úgy hívták, hogy “munkás-járat”, ma már csak megszokásból tartja fenn a közlekedési vállalat, szerintem. De ez mindegy is. A történet szempontjából tulajdonképpen ott kezdődik minden, hogy Füzesabonyban nem értem el a miskolci buszt, azzal két órával korábban érhettem volna haza. Az a járat már régen elment, mire beért a vonat, a következőt meg nem volt kedvem megvárni, így aztán felszálltam az egri buszra, ami bevitt a vasútállomásig.
– Ezért vett tehát jegyet Egerben, így már értem! El nem tudtam képzelni, hogy ha Budapestről utazik haza vonattal, miért nem vásárolta meg a Keletiben a jegyét egészen Sátáig.
– Igen, ez volt az oka, hogy Egerben vettem jegyet hazáig. Ott aztán megláttam Barta Zolit, de ő azt hiszem, engem nem látott, mert az állomáson végig a hátánál álltam. Előttem vett jegyet, én következtem rögtön utána. Éppen meg akartam szólítani, amikor betódult valami ötven kiránduló gyerek, tudja, hátizsákokkal, csomagokkal, és akkor elveszítettem szem elől.

Kezdtem érezni a remek bótai bor hűsítő hatását, hosszú, alapos kortyokkal fogyasztottam az izzadó falú pohárból.

– A sok gyerek között nem találtam meg őt elsőre. Biztosan tudja, hogy ez a szerelvény három kocsiból áll, az egyik ezek közül dohányzó. Ezt kizártam, mert tudom, hogy Barta Zoli sem dohányzik, így a maradék kettő közül felszálltam az egyikre, mint később kiderült, pont’ nem arra, amelyikben ő is utazott. A gyerekektől megkérdeztem, hogy meddig utaznak, azt mondták, hogy Szilvásváradig. Azt terveztem, hogy ott majd átmegyek a másik kocsiba, mert a gyerekek zsivajától addig úgysem tudtunk volna beszélgetni.
– Ők aztán le is szálltak Szilváson…
– Le, igen, de olyan nehezen és körülményesen, hogy én fennmaradtam abban a kocsiban. Csak a másik, a “hivatalos” szilvási megállóhelyen tudtam átmenni, szerencsére itt is megállt a vonat, leszálló volt csak, felszálló nem.
– És akkor rögtön odament hozzá…
– Igen, azonnal odamentem. Régen láttam már, és valójában még alig beszéltem vele személyesen, szerettem volna kihasználni az alkalmat, amíg a vonat hazaér.
– Mióta ismerik egymást?

A férfi elmosolyodott.

– Ismerjük? Tulajdonképpen csak én ismerem, neki én egy falubeli lehetek, akit ritkán lát, és nem is emlékszik rám. Bár…
– Igen?
– Már sokszor bebizonyosodott róla, hogy az emberek tévesen feltételeztek róla dolgokat. Amikor leültem vele szemben, mindenesetre úgy tett, mint aki felismer engem, de egész idő alatt látszott, hogy nemigen tud hova tenni.
– Később sem ismerte meg?
– Nem tudom. Szerintem éppen akkor jött rá, hogy ki is vagyok én, amikor leszálltunk a vonatról a sátai megállóhelyen. Közben sok mindenről beszélgettünk, illetve inkább azt mondom, hogy sok mindenről beszéltem én neki.
– Ő csak hallgatott?
– Nem, nem csak hallgatott. Jó beszélgető-társként időnként igyekezett kézbe venni a társalgás irányítását, de szemmel láthatóan nem találta a közös ösvényt.
– És mi lehetett volna az? – kérdeztem, mert úgy gondoltam, hogy én viszont megtaláltam.
– Ha végre rájön, hogy honnan ismer engem…
– És honnan? – kérdeztem újra, de majdnem meg is bántam, olyan érdekes hangsúllyal hangzott el a kérdés. Egyszerűen csak helytelen hangszínt választottam.

Természetesen elolvastam többször is a szóban forgó történetet, sőt ma reggel ébredés után is újra átfutottam, nehogy valami kis apróságon csússzon el az interjú. “Üvegfal mögött”, ez a címe, és erről is szól. A véletlenek különös összejátszásanak eredményeképpen – mint tudjuk, ilyenek pedig nincsenek – ők ketten találkoznak a vonaton, majd beszélgetni kezdenek. Aztán később szinte egymás nyomát tapossák itt, a faluban, de többé nem találkoznak, pedig az lehetett volna az egész történet csúcspontja, mert világaik az idő folyásában máshol helyezkednek el, csak a helyszín ugyanaz: Sáta. Mintha üvegfal mögött lettek volna, az ellentétes oldalon. Pedig ugyanazt az utcát taposták mind a ketten, egyazon időben, de egymást – így az életeik között nyílt átjárót – többé nem találták már meg. Összeért két valóságos világ, de védőburkaik biztonságosan őrizték saját logikus egyszerűségüket.

Csúcsosodó izgalmam eredményként kiszárad a szám, így csak szikvizet töltöttem a poharamba, az is jól esett.

– Honnan ismerheti Barta Zolit önt? – kérdeztem tőle.
– Hmm… Ez egy régi ismeretség. Csodálkoztam is, hogy nem emlékszik rám.
– Mert végül mégsem jutott eszébe?
– Ahogy megfigyeltem: nem. Pedig amikor jött a kalauz a jegyeket ellenőrizni, még a családi fotókat is meglátta a tárcámban. Akkor tényleg azt hittem, hogy beugrik neki minden.
– És nem…? – kérdeztem.
– Sajnos nem. Megmutattam neki a képeket, végignézte, udvarias megjegyzéseket tett rájuk, ahol úgy kellett, de éreztem, hogy nem kapott több információt rólunk. Egy kép érdekelte különösen, annál tovább időzött, mint a többinél.
– Melyik volt az? – kérdeztem gyorsan, mert újabb nyomot sejtettem.
– Várjon csak – válaszolta a férfi, és a nadrágja zsebébe nyúlt. A tárcájában lévő fotók között kezdett keresgélni, majd az egyiket a kezembe adta.
– Ez volt az!

Megnéztem a képet. A képen egy fekete hajú asszony állt egy számomra is ismerősnek tűnő épület előtt. Világoskék nadrágot, pulóvert viselt, valamilyen készüléket tartott a kezében, ha jól láttam, mobiltelefont. Megnéztem mégegyszer a képet. Pont’ ugyanúgy jártam, mint a szerző az eredeti történetben: az épület rendkívül ismerős volt, de az asszonyt sajnos nem ismertem én sem, pedig elég szemrevaló menyecske képét mutatta, azt meg kell hagyni. Kissé oldalt fordítottam a fejem, hogy rálássak a Fáy-kastélyra, a történetben ez előtt állt az asszony. Semmi különös nem látszott: ugyanazok a díszes minták a falakon, ugyanolyan építészeti megoldások az ajtók-ablakok körül, címer az ajtó fölött, rendezett park, hátul autók. Hmm.

– Látom, megragadta a kép… – szólalt meg aztán a vendéglátóm.
– Igen – feleltem óvatosan.
– Sajnálhatja is, hogy nem látja minden nap ezt! – és karjával a kastély felé mutatott.

A kastély csendben, méltósággal, a maga természetességében állt a vadgesztenyefák árnyékában a domboldalon, örvénylett körülötte a hőség. Világos, vastag falaival szinte átsugározta felénk a forró levegőt. Körötte a rendezett kert bíbor és narancs árnyalatú virágágyakkal, életerejük teljében tobzódó növényligetekkel. A sövényekkel szegett kavicsos sétányokon körbejárható kastély bizalmasan nyitva hagyott, pótolhatatlan ékszerdobozra hasonlított, amelyet figyelmes műgonddal megterített asztalra helyezett el az anyatermészet. A park ősfái között emberek sétáltak napernyőkkel, mások lugasokban hűsöltek, beszélgettek, szunyókáltak az árnyékban.
Valóban sajnáltam, hogy nem láthatom ezt minden nap.

– Kérem, folytassa a történetet!
– Lássuk csak! Megnézte tehát a családi fotókat Zoli, és úgy tett, mintha valami vagy valaki ismerős lenne számára. Mondjuk a kastély nyilván ismerős volt…
– Később viszont miért írt róla úgy, ahogyan? – szakítottam félbe a férfit óvatos közbeszólással.
– Igen, ezen csodálkoztam én is. Még a feleségem hozta be a könyvet, amiben megjelent az írás, hogy nézzem csak meg, miket irkál Barta Zoli a kastélyról.

Készültem a témából, az asztal lábához vetett táskámból előhúztam azt a bizonyos könyvet, a “Sátai Füzetek”-et, és felütöttem az “Üvegfal mögött” című résznél, ahol a szerző az épületről ír: “A kastély ugyanúgy nézett ki, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Elhagyottan, hulló vakolattal, szomorúan álló, tekintélyes műemlék. Parkjában és kertjében szabadon elburjánzó, mondhatni tomboló növényzet, használaton kívüli benőtt terek, lugasok. Az épület ablakai vakon tátongtak, az egyik ablakszárnyat kivágta a szél, oda befészkelt egy leleményes madár.”

Az elmúlt évtizedekben bármikor?
Újra megnéztem a kastélyt, innen a domboldalból. Egy fotós súlyos pénzeket fizetne ezért a beállításért, ami innen látható. Az épület dicsőségesen állt a szemben lévő domboldalon a maga pompájában, előtte az őspark a hatalmas fákkal, mögötte parkoló, hátul a dombtetőn gyümölcsöskert, a fái között szénaboglyák. A legtökéletesebb festmény a kastélyról. Sehol egy hulló vakolat, sehol a szabadon burjánzó növényzet, sehol a vakon tátongó ablakszemek.

– Ez lehetett az üvegfal egyik oldalán…? – kérdeztem csak úgy magamban, nem is vártam választ a kérdésre.

Beszélgetőpartnerem nem is figyelt rám, folytatta tovább saját történetét.

– Még jóval ez előtt beszélgettünk a feleségemmel Zoliról. Akár véletlenül is szóba kerül itthon valamelyik írása a faluról, és elég sokszor vitázunk róluk, míg végül mindig az derül ki, hogy a helytörténeti témákban verhetetlen. Egyszer arról beszéltünk, hogy mi lehetett volna ő, ha nem pont’ író válik belőle…
– És? Mire jutottak?
– Az az igazság, hogy nem voltunk képesek másnak elképzelni. Se boltosnak, se hivatalnoknak, se – mondjuk – egy bankárnak.
– Igen, valószínűleg igaza van ebben is, én sem tudnám másnak elképzelni.

Újabb poharat töltöttünk, most már mind a ketten csak szikvízzel. Jól esett a hideg folyadék, és számomra pótolhatatlan élménnyé vált a történetet végigbeszélni olyan emberrel, aki átélte az egészet. Neki pedig egyértelműen jól esett beszélgetni erről még úgy is, hogy a délutáni melegben meg-meglassult a beszélgetés.

– Aztán megérkeztek Sátára… – noszogattam egy kicsit, hogy haladjunk előre a történetben.
– Igen. Mire megnézegette a fotókat, addigra szépen lassan beballagott a vonat a sátai megállóhelyre. Leszálltunk, más le- vagy felszálló nem is volt. Én azt hittem, hogy együtt gyalogolunk le a dombról a faluba, de ő odaköszönt és a másik pillanatban, mire a vállamra igazítottam a táskámat, már nem is láttam.
– Itt azt írja – mondtam a könyvvel a kezemben – hogy a biciklijét kereste elő, amit a barátja egy fa törzséhez láncol, mire ideér a vonattal.
– Lehetséges, hogy így volt. Én viszont nem vártam rá, amikor láttam, hogy nincs sehol, elindultam egyedül a faluba.
– És az öreg? Béla bácsi? Emlékszik rá? – kérdeztem, mert ez viszont kezdett felettébb érdekelni most már.
– Öreg? Hol? – hökkent meg a férfi.
– A vasúti megállóban.
– Nem volt ott rajtunk kívül senki más. Se öreg, se fiatal.

Itt felemeltem a kezem, hogy időt kérjek a beszélgetés menetében. Újra felütöttem a könyvet, és hangosan felolvastam az ide vonatkozó részt a történetből: “A megállóban nem volt nagy élet, egyedül az öreg Béla bácsi üldögélt egy padon, oda is köszöntem neki.”
Csendben végighallgatta a felolvasásomat, aztán szelíden elmosolyodott:

– Ő ezt írta, igen. De higgye el, nem volt ott más rajtunk kívül aznap.

Ezen a ponton teljesen azt hittem, hogy értem a történetben rejlő kettősséget. A következő időpillanatban az éppen rendeződő gondolataim közé ömlöttek az ismerős, de életemből mégis hiányzó lenyomatok: egy másik múlt és egy másik jövő emlékei. Nagyon ismerős emlékek voltak, de kusza kavargásukat végigkísérte a “mintha” érzés nagyon erős jelenléte bennem.
Honnan ismerősek az emlék-képek, ha nem is a sajátjaim?
Elmélkedésemben már ebben a “mintha”-múltban és jövőben jártam, a motívum azonos volt a vonaton utazó sátai férfi és Barta Zoli esetével: ismerem, ismerem – de vajon honnan?
Különösen lassúra fogtam a gondolati körforgás jeleneteinek váltakozását ebben az ismerős múltban és jövőben, ami nem tűnt a sajátomnak, de feloldást nem találtam az öreg vasutas személyére vonatkozóan. Barta Zoli ott látta a vasúti megállóban, a sátai férfi, akivel együtt szálltak le a vonatról, nem. A tévedés lehetősége kizárva, a helyzet megegyezett azzal, mintha valaki nem látná a boltban a kasszát: nehezen lehetne elképzelni.
Még mielőtt bármelyik valóság magába szippantott volna, a hőségtől bágyadtan, mondhatni beleegyezően, csak intettem a fejemmel, hogy legyen szíves folytatni.
Folytatta.

– Elindultam egymagam a falu felé. Kihalt volt a falu, beláttam végig a területet a főutcáig.
– Ő nem jött a biciklin?
– Amíg én leértem a dombról, addig nem. Megmondom őszintén, hogy én azt hittem, a kerteken keresztül jött be a faluba, és nem is kerestem már.
– A kerteken keresztül? – kérdeztem, mert ezt nem értettem.
– Igen. A megállóhelyről a kerteken keresztül hamarább el lehet jutni a falu Ózd felé eső részébe.
– Tényleg? Miért, mi van ott, amiért azt feltételezte, hogy ő arra ment?

Most egy kissé hökkenten rám nézett, de aztán valószínűleg láthatta rajtam, hogy tényleg nem tudom a választ a kérdésére. Egy kicsit mintha zavarba is jött volna, mielőtt megszólalt.

– Nos hát, ööhm… Arra van például a Béke utca.
– Igen, valóban, itt ír is róla – mutattam a könyvben, de a férfi nem figyelt rám. Mondta tovább a történetét.
– Tehát egyedül értem haza, ez a lényeg. Otthon lefürödtem, ettem valamit, aztán kijöttem ide, ahol most ülünk, hogy kipihenjem azt a napot. Később kijött utánam a feleségem, és elkezdtünk megint Barta Zoliról beszélgetni, elmeséltem neki, hogy aznap találkoztunk a vonaton. Erről beszélgettünk.
– Mivel kapcsolatban?

Fejével a kastély felé bökött, közben újabb adag szikvizet töltött a poharába. Egy kézmozdulattal felém kínálta a borosüveget is, de nemet intettem, így visszarakta a favödörbe, a hideg vízbe. Egy hűvös csepp a karomra röppent az üvegről, de ott szinte azonnal elpárolgott. Meleg volt.

– Vele, meg velünk kapcsolatban… Mondtam a feleségemnek, hogy nem úgy tűnt fel, mintha emlékezne ránk. Meséltem aztán a fényképeket is, meg hogy mennyire megnézte a kastély előtti képét.
– És? Mire jutottak?
– Arra, hogy itt a remek alkalom arra, hogy mégis megismerjen minket, annak ellenére, hogy aznap nem emlékezett ránk.
– Meghívták ide, magukhoz?
– Nem, még eddig nem. Túl keveset van itthon, hogy ránk is jusson ideje. De tervezzük ezt. Ha megírja a cikkben, akkor innen is üzenem, hogy bármikor szívesen látjuk!
– Persze, megírom, hogyne – ígértem meg szívesen.
– Végül abban maradtunk, hogy a feleségem összegyűjtött néhány olyan családi képet, amelyeknek mindegyikén szerepel a Fáy-kastély. Azon kívül mindegy volt, hogy mit ábrázolt a kép, rajta van ő maga a gyerekekkel, én, én a gyerekekkel, van amelyiken csak a kutya szaladgál a kastély parkjában, de volt a hátsó parkolóról is kép, vagy az első teraszról, ahol a szállóvendégek fogyasztottak. Nyolc-tíz képet szedtünk össze hirtelen. Erről biztosan megemlékezik rólunk.

A szédítő melegben végigfutott a hátamon a hideg. Nem mondanám, hogy jólesett.
Kézzel fogható emlékek ajándékba, egy olyan világból, amely a másik ember számára nem is létezik.

– Biztosan, erről biztosan meg fog emlékezni magukról…

A férfi aztán tovább folytatta:
– Annak a napnak az éjszakája elég különös volt nekem. Nagyon meleg volt, és sokáig itt ültem kint, ezen a lócán. Később, amikor már harmatos lett a fű, hanyatt feküdtem benne, és néztem az éjszakai égboltot. Gondolkodtam, számláltam a csillagokat, de rendre elakadtam és újra kezdtem, egészen addig amíg el nem aludtam. Gondolhatja, hogy milyen lehetett aludni a harmatos fűben. Mindenféle zagyvaságot álmodtam a kastélyról, beszélgettem álmomban Barta Zolival is, de nem akart rám figyelni, csak integetett és mosolygott. Aztán hajnalban arra ébredtem, hogy a tejszállító kocsi egy hatalmasat fékez lent a faluban, még talán dudált is. Vajon ki járkálhatott ilyen korán a faluban? Talán valami kutya vagy macska lehetett. Mindegy, akkor mentem be, és még az ágyamban aludtam egy órácskát.

Egy vezér-gondolat kezdett kialakulni a fejemben.

– Mondja, onnantól, hogy leszálltak a vonatról, nem is találkoztak aznap? – kérdeztem. – Aznap? Azóta sem találkoztunk! – válaszolta szemrehányással a hangjában a beszélgetőpartnerem. – Úgy higgye el, ahogy mondom: másnap reggel biciklire ültem, és keresni kezdtem, hogy hol van.

Nem bírtam kivárni, mire végigmondja, újra megkérdeztem:

– Végül miért kellett a postaládába bedobnia a fotókat?
– Éppen ezt próbálom elmondani. Végigkerekeztem a falun, minden olyan helyre elmentem, ahol előfordulhatott.
– Otthon nem is kereste? – szakítottam félbe újra. Ő kissé ingerülten válaszolt:
– Nézzen le, innen látnám, ha otthon lenne, és higgye el, aznap éjszaka nem volt nála villanyfény… – ezzel a völgybe mutatott, ahol csendesen és árván állt az író háza.
– De hiszen itt írja – mutattam a könyvet – hogy felkapcsolta, majd vissza lekapcsolta a villanyórát, és tüzet rakott az udvaron, úgy vacsorázott!
– Látja, az tényleg lehetett úgy, innen nem látszik a tűzrakóhely – mondta, aztán eltöprengett ezen.

Ritkás csend ült közénk. Ez a két ember idő más-más oldalán volt azon a napon, sőt egész életükben. A vonatutazás alatt egymásba nyílt a két jelen, hogy aztán a két valóság közé – önműködő javítórutinként – áttetsző időhártya ereszkedjen.
A felismeréstől újra borzongni kezdtem – belülről. Ez tehát az oka annak, hogy ez a két ember nem találkozott a vonatról való leszállásuk után személyesen, sőt, azóta sem. Az időfolyamban közös múltjuk lehetett, vagy közös jövőjük lesz, amelyek miatt ismerős volt a másikuk mintája azokról a pontokról, ahol váratlanul összefolyt a jelen. Hogy ez a helyzet nem csupán a képzelet játéka, arra kézzel fogható bizonyíték a könyv.
Óvatosan rásandítottam, ott hevert az asztal durván ácsolt lapján. Barta Zoltán: Sátai Füzetek.

– Mindenesetre – folytatta egy kicsivel később – a képeket egy sárga borítékba raktam, és elkezdtem keresni vele őt. Ez másnap reggel volt, tudtam, hogy vasárnap estig nem megy haza, és azt is tudtam, hogy hazafelé is vonattal fog menni. Végül, mivel sehol nem találtam, bementem a barátjához az ivóba, és megkérdeztem, hogy hol lehet Barta Zoli, ha éppen sehol nincsen? A csapos kijött velem az utcára, és elmagyarázott egy házat nem is messze innen, ahol most az öreg Kati néni lakik, hogy ott találom Zolit.
– És ott találta? – kérdeztem értetlenül.
– Dehogy találtam… Hogy is találhattam volna, amikor Kati néni, az egyedülálló öregasszony lakik ott, mit keresne ott Barta Zoli? Nem is értettem az egész helyzetet.
– És mi történt aztán?
– Semmi különös. Felpattantam a biciklimre, megkerestem a házát, és a postaládájába dobtam a borítékot a fényképekkel. Amikor kijöttem az épület elől, a csapos még mindig kint állt az utcán, és engem nézett, ahogy elindulok hazafelé. Ennyi történt, semmi más. Pedig szívesen beszélgettem volna még Zolival, sok mindent tudtam volna neki mesélni a kastélyról.

Újra csendbe burkolóztunk. Mindkettőnk felsőtestére rátapadt az izzadtságfoltos ing a fojtó hőségben, pedig igyekeztünk pótolni a folyadékveszteséget hol szikvízzel, hol egy-egy laza fröccsel. Nem beszéltünk össze, de mégis mindketten a Fáy-kastélyt, illetve Barta Zoli csendes házát figyeltük felváltva.
Csend, forróság, keveredő időfolyam.

A dombtetőn a magas fűszálak tetején megállt a hőség. “A nyár forró, és mozdulatlan”, tényleg.

– Mi történt még azon a hétvégén? – kérdeztem, de már csak azért, hogy valamilyen befejezést tudjak kanyarítani majd ennek az írásnak a végére.
– Semmi, eseménytelenül telt el. Még aznap többször, és másnap, vasárnap is kerestem több alkalommal Barta Zolit, de nem találtam meg. Az ivóból éppen akkor ment el mindig, amikor ott kerestem, máshol meg nem is látták. Viszont volt egy érdekes közjáték később.
– Igen, folytassa kérem…
– Látja ott azt a kis épületet? – kérdezte a férfi, és dél felé mutatott.

Néztem arrafelé. A falu házai mögött egy másik domb állt, rajta temető, halottasház, kopjafa. Néztem őket figyelmesen, de nem észleltem semmit, amire a beszélgetőpartnerem gondolhatott. Kissé el is bizonytalanodtam, vajon mire gondolhatott?

– Igen? Látom! Melyiket?
– Ott balra, azt a kis épületet nézze.

Aztán azt néztem. Egy kisebb, kápolna alakú épület állt a temető falu felőli sarkánál. Innen messziről alig lehetett kivenni, hogy mi az.

– Szombaton este ott láttam kint Barta Zolit…
– Ne mondjon ilyet, hiszen az épületet alig látni innen, nem még egy embert körülötte!
– Szabad szemmel nem is, de ezzel igen! – mondta, és a háta mögül egy távcsövet húzott elő. Levette a lencsevédőt, és a kezembe nyomta a szerkezetet.
– Csak nézzen bele! – bíztatott.

Valóban, a távcsővel úgy látszott az épület, mintha az orrunk előtt lett volna. Kis kápolna állt a temető gátjában. Újonnan épültnek látszott, frissen vakolva, színezve, körülötte dísznövények és virágok. Szép volt így messziről, megígértem magamnak, hogy legközelebb, ha Sátán járok, megnézem ezt a kápolnát is.

– És itt látta Barta Zolit? – kérdeztem türelmetlenül.
– Igen, estefelé, amikor már szürkült egy kicsit. Gyalog volt, leült a kápolna földjére, és nézett a falu felé. Elég jó kilátás van onnan a völgyre, egyszer próbálja ki.
– Tervezem mindenképpen, igen.
– Szóval ott üldögélt egy darabig.
– Nem próbált kimenni hozzá? Ha úgyis beszélni akartak?
– Dehogynem. Biciklire kaptam azonnal, de el se hinné, mire kiértem, már senki nem volt ott. Még meg is jártam, a Lilicében egy kutya majdnem megharapta a bokámat. Azzal együtt megérte volna, ha sikerül találkozni vele.– – Érdekes közjáték, így a végére.
– Mondtam…

A körülöttünk lévő tárgyak, növények, földhalmok ontották magukból az egész nap összegyűjtött meleget, tulajdonképpen elviselhetetlenné téve a hőséget. Ezen már nem segített se a hűvös szikvíz, se a pincehideg fröccs.

– Vasárnap délután aztán nem bíztam a véletlenre. Tudom a menetrendet, így kimentem a délutáni vonathoz, tudtam, hogy azzal fog hazautazni.
– És, mi történt? Találkoztak?
– Ugyan, dehogy.
– Mondja már…!
– Bedöcögött a vonat Kiskapud felől, megállt, kinyílt az ajtó, majd becsukódott. Se leszálló nem volt, se felszálló. Egy kicsivel később elindult és lassan eltűnt a Bélkő felé. A gazban találtam egy fához láncolt biciklit, még meleg volt az ülése, valaki ült rajta nem sokkal azelőtt.

Az izzadással elvesztett folyadék pótlására még felhajtottam egy pohár vizet. A történetben ez a pont volt a végszó, Barta Zoli felszállt a vonatra és hazautazott. Az időfolyam helyreállni látszott a vasúti megállóban, hiszen egyiken sem látták egymást, de mindketten felfedezték a másik nyomait maguk körül. A továbbiakról ez a férfi, a sátai, semmilyen más információt nem ismert már.

Óvatosan, mintha egy éppen most fellelt kora-ókori írásemléket vennék a kezembe, és attól tartanék, hogy már az érintéstől is elporlik, felemeltem a Sátai Füzeteket az asztalról, és lassú, puha mozdulatokkal raktam el a táskámba.

Búcsúzásképpen körbevitt a kertjében ez az ember. Különös birodalma volt, idefelé jövet nem volt alkalmam, vagy talán nem is akartam megfigyelni.
Mintha az időtlenségbe sétáltunk volna bele. A napfény megtört a fák lombjain, alattuk fényoszlopokon nyugvó árnyas lugasban lépkedtünk. A domboldalon szabadon tenyészett minden, ami kinőtt a földből, de mégis valamiféle eredendő rendezettségben foglaltak helyet a növények. Egyszerre éreztem a gyep és a friss kakukkfű harmatnedves illatát, hallottam a fák kérgén futó hangyák, bogarak lépteinek neszét. A szürkületben a kert sarkában megbújva erdei szamóca-liget tenyészett. Bármerre fordultunk a ligetekben, egyre erősebben vágytam arra, hogy része legyek ennek a kertnek, ennek a falunak, ennek a vidéknek. Jó lenne itt élni, itt örvendezni vagy akár szomorkodni, őszi sarát taposni, tavaszi kertjeit gondozni, udvarain hanyatt fekve a nyári égbolt csillagait számolni, téli fagyban tüzelni, sőt, úgy egyáltalán, ezt a levegőt belélegezni – bármelyik időfolyamban.
Házigazdám elmaradt tőlem, hagyta, hogy újra és újra elmerüljek ebben a kivételes környezetben. Engem pedig visszavonhatatlanul magába szippantott a Bükki Hegyhát. Mintha egy olyan részét találtam volna meg az életemnek, amiről azt sem tudtam, hogy elveszítettem.
Búcsúsétánk közben végig azon töprengtem, vajon honnan ismerős nekem ez a hely, végül az egyetlen lehetséges minta jutott az eszembe, amit az ember ős-emlékezetéből előáshat: a Paradicsom. Nehéz szívvel léptem a kertből az udvarra. Néhány óvatos levezető mondat után elbúcsúztam a sátai férfitól, és kiléptem a porta kapuján. Amint koppant a súlyos fakapu, abban a pillanatban valóban úgy éreztem magam, mint akit kiűztek a Paradicsomból. Furcsa felismeréseket várva kerestem a tereptárgyakat, épületeket azért, hogy helyre tudjam tenni magamban az imént lezárt beszélgetést, és hogy nyilvánvalóvá váljon számomra is, hogy melyik időfolyamban vagyok.

Végigsétáltam a falu főutcáján. Az épületek és a tereptárgyak nem sokat segítettek az idő szálainak összefésülésében. A lekopott kilométerkőtől kezdve a iskola kerítésén át a patak vizéig ezek a tárgyak és jelenségek csupán egy megismételhetetlen, egyedi környezetet teremtettek annak a helynek, amit a világban Sátának neveznek.
Egyértelmű volt, hogy csakis Béla bácsi, azaz egy harmadik nézőpontból elmondott történet tudná helyre rakni a dolgot.
Jócskán volt még időm a kocsim megérkezéséig, ezért elindultam, hogy megkeressem az öreget. Az eredeti történetben nem volt szó róla, hogy hol lakik az öregember, ezért a járókelőket megkérdezve igyekeztem kideríteni, hogy hol lakik.

Szerencsém volt, hamar útbaigazítottak, egy közeli házat mutattak, azzal, hogy “ott keresse!”. Béla bácsi az udvarán tett-vett óvatos mozdulatokkal, éppen ráért beszélgetni, “de csak az esti vonatig”. A verandán kínált hellyel egy hokedlin, ő maga a lépcső tetejére ült, hogy egy faoszlophoz támaszthassa fájós hátát.

– Mivel tölti a napjait? – kérdeztem, amikor elhelyezkedtünk.
– Mivel-e? Hűsölök, járom a mezőt, erdőt, ami az utamba kerül. Ameddig bírom.
– És amikor már nem bírja?

Az öreg rám nézett, elmosolyodott, óvatosan rázta a fejét.

– Olyan nincs, hogy nem bírom. Legfeljebb megpihenek néha. – Aznap is éppen pihent, délután – intettem a könyv felé, amit már kiraktam az asztalra.
– Az a’, leültem egy kicsikét. A vasúttól vagyok nyugdíjas, tudja. Mindig úgy teszem, hogy a megállóba’ legyek, amikor jön a vonat.
– Igen, mondták a faluban, hogy amíg maga kint nem ül, addig nem kell sietni a vonathoz – bólogattam bíztatóan.
– Szeretem megfigyelni a szerelvényt… Ahogy jön, ahogy megáll, elindul. A mai vezéreket már nem mind ismerem, az utasokon is sokat kell gondolkodni, míg eszembe jön, hogy kinek a kije.
– Tehát aznap is ott ült…
– Ott. Van a megállóba’ az a piros pad, azon szoktam megpihenni.
– Minden rendben volt azzal a vonattal, aznap délután?
– Két percet késett, azt leszámítva minden rendes volt. A vezért nem ismertem, illendőségből intettem azé’ neki.
– Aztán leszállt Barta Zoli. Mit szól, hogy beleírta magát, Béla bácsi, a történetbe?
– Erről írt, ott vótam, benne vagyok. Olvastam, az unokám hozott belőle. Benne van a nevem, legalább olvassák majd itt is, nemcsak a sírkereszten.

Nehéz lett volna nem észrevenni a büszkeséget az öreg hangjában.

– Meg oszt’, a falut írja, mindig. Az jó. A faluba’ meg én is benne vagyok.
– Sokat olvas, Béla bácsi? – kérdeztem.
– Én-e? Hát úgy módjával. De ezeket mind elolvastam – intett ő is a könyv felé.
– Mi történt aznap délután a megállóban? – fordítottam vissza a beszélgetést. – Nagyon semmi. Belassított a szerelvény a megállóba, Zoli leszállt róla. Odaköszönt nekem, jó hangosan, pedig nem hallok nagyot, utána bement a gazba, a vadalmafa alá. Oda hozza ki neki a barátja a biciklit, kiszedte, oszt’ elment.
– Hányan szálltak le a vonatról?
– Ő egyedül. Más nem. Se le, se fel.
– De azt írja, hogy egy szőke hajú, kerekfejű emberrel jött, akivel itt szálltak le együtt. – Úgy írta, igaz. Gyött is Zoli másnap reggel, a frászt hozta rám. A harmatba’ tapostam meztélláb, mert tudja, ha így járkál az embër a harmatba’ jókor reggel…
– Igen, olvastam, Béla bácsi. Miért kereste magát?
– Ezt az embërt kérdezte-e, akit maga is mondott. Ezt a szőkét. Hogy ismerem-e, meg hogy tegnap együtt gyött-e vele.
– És, ismeri?
– Nem úgy van a’. Csak sorba’.

Béla bácsi belejött a beszélgetésbe, magyarázón felemelte jobb kezének mutatóujját, úgy folytatta.

– Mondtam Zolinak azonmód, hogy egyedül gyött a vonattal, de mint az ujjam. Erre nagyra nyitotta a szemét, megfordult és elszaladt. Mint aki be vót sózva, úgy kapdosta magát.
– És, mi volt még? – nógattam az öreget.
– Aznap semmi. Majd harmadnap, amikor Egernek ment a vonat délután, megint itt ültem. Észre se vettem, de mire begyött a vonat Kiskapud felől, az az embër is itt vót má’ a megállóba’, akit Zoli keresett először. Csak ott állt, nézte a vonatot, meg forgatta a fejét, mint a veréb. Kinyílt az ajtó, de se le, se fel nem szállt senki, de még a kalauz se. Na, mondom így magamnak: nézze meg a vak tyúk, ilyen sose’ szokott lenni. Amikor osztán elhaladt a vonat a kanyarba’, fogta magát az az embër, oszt’ visszaballagott a faluba. Én meg mintha ott se’ lettem vóna, gyött-ment előttem.
– De ismeri ezt az embert?
– Ismerem… Nagyon nem, valami sátai.

Béla bácsi homorította, majd domborította a hátát, mint egy vén macska. Aztán felállt.

– Ne haragudjék, nekem most járnom kell, mer’ akkor egész éccaka nem alszok a hátamtól.

Elbúcsúzkodtunk a kapuban, az öreg balra indult, a vasúti megálló felé, én jobbra a templom felé. Megígértette velem, hogy küldök a riportból neki, ahogy megjelenik. Pedig nem oldott meg semmit a vele való beszélgetés, szemmel láthatóan a történet mindkét főszereplőjének, de Béla bácsinak is vannak jövőbeli emlékei valakiről, akit ebben az árnyékvilágban nem is ismert.
A templom előtt leültem a padra, és becsukott szemmel süttettem az arcom a lebukó nappal. Időnként felnyitottam a szememet, és figyeltem a koraesti gyér sátai forgalmat. Gyalogosok, biciklisek, autósok. Némelyikük rámköszönt, talán megismertek. Mind-mind tartott valahová, olyan is volt, akik csak céltalanul kószáltak az esti felfrissülő levegőben – üvegfalon innen, vagy túl.

A kocsi a megbeszélt időpontra érkezett meg értem. Már ráborult a sötét Sáta főutcájára, amikor becsaptam az ajtót magam mögött, és elfeküdtem a klíma hűvösében a hátsó ülésen.
Elindultunk. A bor, a meleg és a fáradtság elég volt ahhoz, hogy gyorsan lecsukódjon a szemem – majd rövid idő múlva kipattanjon, és a nyilvánvaló összefüggést felismerve, pánikba esve okoljam magamat a továbbiakban. Hogy is fejezte be Barta Zoli az Üvegfal mögött-et? “Kutatási eredmények szerint Sáta egy szőke, fejéhez tapadó hajú, kerek fejű ember volt.” Hiszen egész idő alatt vele beszélgettem ma délután: egy szőke, fejéhez tapadó hajú, kerek fejű emberrel – de közben… Igen! Mintha valójában Barta Zolival beszélgettem volna!
Attól a pillanattól kezdve egyáltalán nem voltam abban biztos, hogy ha visszafordítom a kocsit egy utolsó kérdést feltenni neki, megtaláltam volna-e őt a sűrű, bükki-hegyháti éjszakában.

© Barta Zoltán 2009.06.08. – Adatkezelés
A Sátai Füzetek tartalomjegyzéke >>

Hogyan született az Interjú az üvegfal mögül?
Az Üvegfal mögött című írásom alapján egy újságíró interjút készít a novella egyik főszereplőjével, akit rólam kérdez. Tényleg kiderül, hogy az idő el tud csúszni, akár többszörösen is. Ki és mi a valóságos? A szereplők keltek életre, vagy a szerző került bele a szereplők életébe? Milyen az a világ, ami csak lehetne?

Vélemény, hozzászólás?