A visszatérő

Hátamat egy kidőlt, moha-lepte fatörzsön megvetve feküdtem a sűrű aljnövényzetben. A nap éppen a támaszkodó lábamon átkötött sarut égette, térdtől felfelé viszont árnyékoltak a lombok meg a páfrányok. Kellemes alvás-ébrenlét közötti állapotban feküdtem a fán, arra vártam, hogy leszáradjon rólam hajnali harmat, és továbbmehessek a hegygerinc felé. Még holdvilágnál hallottam a csorda jellegzetes zaját, ahogy egymást lökdösve igyekeztek a patakhoz tódulni, egyik-másikukat a kilökték a sorból, azok a meredek domboldal aljába hemperedtek. Két-három állatot számoltam, ami így járt, de mindegyik visszatalálhatott a csordába, mert csak a letiport növényeket találtam lent. Az állatok nyers szaga megmaradt a levegőben, hogy ingereljen, és kitartóbbá tegyen az éhséggel szemben, de hosszasan korgott a gyomrom, ahogy hajtogattam a gallyakat, leveleket a sűrűben. Három napkeltével ezelőtt ejtettem zsákmányt utoljára, és a maradék sem tartott túl soká, viszont pontosan tudtam, hogy az éjszaka beállta előtt még enni fogok. Láttam magam előtt a húst, amint lefoszlik a nyers csontról, a számban összegyűlt nyálat alig bírtam lenyelni, majd aztán ettől hangosat böfögtem.

Ettől az emléktől megmozdult a testem, tettre készen pillantottam szét magam körül.

Ahogy leugrottam a fatörzsről, megleptem egy gerincest, valami nagy, mocskos tojást dézsmált egy fa odvában, csak a két hátsó lába állt kifelé. Könnyű préda, éppen emeltem volna a fegyveremet, de újra megcsapott a csordából kitévedt friss hús illata, úgyhogy hagytam a kis négylábút, jó lesz legközelebb. Megindultam a patak irányába. Magamon csodálkoztam, hogy milyen hangtalanul, nesztelenül haladok az erdőn keresztül, arra gondoltam: szinte lehetetlen engem zsákmányul ejteni.

Ebben a pillanatban egy óriási tűlevelű törzse mögé ugrottam, és hozzálapulva megkushadtam. A koponyámat a fához verdesve büntettem meg magamat: néhány éjszakával ezelőtt nyomot találtam. Nyomot találtam a csorda csapásán. Félelmetes, rettenetes nyomot, attól kezdve rettegtünk. Egy kardfogú nyomai.

Aztán a holdfénynél belerikoltott a levegőbe, de úgy, hogy a nőstényekkel a fán vártuk ki a napsugarakat. Két éjszakán vándoroltunk tovább, hogy ne találjon ránk, vagy legalább a nyomunkat elveszítse. A kardfogú tigris veszélyes ellenfél. Ha szemből támad és nyíltan, mi, a vadászok elbánunk vele, de ez nem fog így támadni. Lesből fog ránk rontani.

Megint a fához vertem a fejemet. Meg kell büntetnem magam, hiszen most, hogy felidéztem, ezzel magamhoz vonzottam a fenevadat! Vicsorogva ütöttem a fejemet a fa kérgébe, sós verejtékem mindenhol kiütött rajtam, a félelemtől pánikba estem. Ez baj, a tigris ezt érzi meg. Nem a fajtám szagát: a félelem szagát, a remegő áldozat kipárolgását.

Arra eszméltem, hogy a fejem koppanása a fa törzsén az egyetlen zaj a sűrűben. Abbahagytam, és megfigyeltem magamat. Néhány lélegzetvétel után elmúlt a rettegés, most nem is éreztem a fenevad szagát, ami csakis az én orromat érintette, valahonnan belülről. Nem lesz baj. Óvatos kis szökkenésekkel haladtam tovább. Két domb között ért véget az erdő, a másik, sziklás domboldalon már újra fák susogtak, a völgyben nádas-sásos, vízszagú nyiladék.

A patak!

Feljebb léptem egy fa törzsén, és igen, a völgyben taposták a sarat az én drága, frisshús-szagú zsákmányaim!

Leugrottam a fáról és rejtőzködve megindultam a víz felé. Néhány lépés után megdermedtem, a fegyveremet is kiejtettem a kezemből. Diadalmas üvöltés suhant el a völgy fölött. A tigris…

Megdermedtem, a rettenet minden porcikámat átjárta. A hang a hátam mögül jött, az is lehet, hogy nem engem, hanem a csordát keríti.

Nem várakozhattam. A hang mindennél közelebbről jött, szinte éreztem a metszőfogak tépését a nyakamon. Rohanni kezdtem a fűben, egyenest a csorda felé. Ez az egy menthet meg: ha elvegyülök közöttük. Alig értem a közelükbe, de még így is óvatlan voltam, a csorda megriadt. Ezeknek a négylábúaknak kevés is elég, egy madár szárnycsapásától képesek annyi kőhajításnyit vágtatni, hogy nem látja őket a szem. Megugrottak, nem értem be őket. A leglomhább egyed is sokkal gyorsabb volt tőlem. Igyekezetemben a fegyverem fennakadt egy bokron, átestem rajta, egyenest a vízbe. Vicsorogva bevágtam a nádasba az egész hasznavehetetlenné vált eszközt. Egy fa nőtt keresztül a patakon, éppen kapóra jött, átfutottam rajta a másik oldalra és lendületből belevetettem magam az aljnövényzetbe. Ott meglapultam. Vészjósló csend honolt, ilyet még nem tapasztaltam. A fák lombja sem susogott, a madarak is elhallgattak.

Zihálásomat a földbe lehelve meghúztam magam az aljban. Félelmem nedvei azonban újra megjelentek, undorodva töröltem magamról az izzadtságot egy marék levéllel.

Nem volt menekvés. A fenevad engem választott, már nem is üvöltött, kényelmes, magabiztos morgása valahonnan nagyon közelről hallatszott.

Rémületemben felpattantam. Egy sziklakövet elhajítottam a másik irányba, hogy eltereljem figyelmét saját menekülésemről.

Nem sikerült, néhány szökkenésem után a fülembe kúszott az a máskor meg nem hallható hang, amint a tigris mancsai megkapaszkodnak azon a fatörzsön, amelyiken átrohantam a patak fölött. A gerincemen valami forró és éles érzet indult meg a fejem felé. Futni, rohanni, menekülni!

Beugrottam az utamba eső fa mögé. Legféltettebb kincsemet, egy lapos, élesre reszelt nyúzókövet vettem a kezembe, és a fenevad felé hajítottam. Nem kellett volna: belenéztem a szemébe a dobás közben. Magamat láttam benne, remegve a félelemtől.

Felkúsztam a fára, ami mögött megbújtam. Teljesen a csúcsáig másztam, nem gondolva arra, hogy a vékony felső ágak már nem bírnak el. A fiatal fa megremegett a súlyom alatt, és megadóan visszahajlott a talaj felé, éppen a tigris mögé. Apró tisztás felé zuhantam, ahol kisebb szikladarabok között folyt a patak eltévedt vize. Mielőtt földet érhettem volna, megkapaszkodtam egy közeli fa ágában, ami tovább dobott ugyan, de a mozdulattól reccsenve leszakadt alattam.

Zuhantam a biztos halál felé.

A levegőben sok mindenre gondoltam: a hordára, amelyik felnevelt, a nőstényre, amelyik velem maradt, a csordára, amelyik táplált. Annyi minden zajlott le a szemeim előtt nyomorult életemről, hogy máskor napkeltéig tart végiggondolni.

Végül nyekkenve a földre zuhantam, de ahelyett, hogy összezúztam volna magam a tigrismarás előtt, megindult alattam a talaj, és egy szusszanásnyi idő alatt elnyelt. Kis időre a föld alá kerültem, de számból a humuszt köpködve hamar felültem, leráztam magamról a rögöket és feszülten figyeltem. Megint csendes volt minden.

A tigrisnek nyoma sem volt, a nap háborítatlanul tovább sütött, a fák lombja susogott.

Egy érdekes barlangban üldögéltem, ennek a teteje indult meg alattam.

Eddig soha nem láttam még csak hasonlót sem. Körben sima, szürke fala volt, érdekes jelekkel rajta, én magam nem tudtam volna vérrel olyat mázolni. A sarokban mindentől elütő, jellegzetes, embernyi kődarab állt, amelynek éppen a kezembe illő ága nőtt. Megsimítottam óvatosan az ágkinövést, éppen olyan volt, mint a barlang fala, de attól sokkal simább, a folyóparti kavicsoknak volt ilyen tapintásuk. Amikor megmarkoltam a kiálló részét, az nyelt egyet, reccsent, majd a kő felém mozdult. Mögötte egy sötét nyílás keletkezett.

Először hátrébb léptem tőle, de eszembe villant a tigris és inkább megindultam a sima falú, sötét barlang felé. Ahogy beléptem a feketeségbe, nappali világosság támadt, a barlang egyenes falain csíkokban tűz gyulladt, de nem perzselt, csak világított, jól esett a szemnek és azt is láttam tőle, hogy hova lépek. Elindultam a nyomukban, a szűk járat végén egy újabb hatalmas kő nyílt meg előttem. A következő barlangban is fény gyulladt, ahogy beléptem, és a megnyíló kő óvatos neszezéssel bezárult mögöttem. A barlang falán szabályos résben egyszerre megjelent egy csupasz arcú hím, és beszélni kezdett felém, de nem értettem, amit mondott. Mordultam egyet, hogy hagyja abba, mert elvonja a figyelmemet a tigris lépteinek zajáról. Ugyanúgy vinnyogott tovább, így aztán ráugrottam, de nem tudtam benne kárt tenni, beszélt továbbra is az érthetetlen nyelvén. A barlang falában rejtőzött el, csak egy kis nyíláson beszélt ki, amit jégtábla takart. Meglapultam a fal tövében, talán abbahagyja, ha már nem lát, de nem tudtam elbújni: egyre csak beszélt, bárcsak értettem volna, mit. Néhány nehéz lélegzetvételt követően rájöttem, hogy nem is hozzám beszél a csupasz arcú. Szétnéztem a barlangban: ismeretlen szag, ismeretlen, sohasem látott holmik, mind furcsa érzéseket keltettek bennem: emlékekét.

Azt ott mintha álmomban láttam volna már. A szemközti falon néhány hasonló, jeges falú nyíláson egyszer a völgyet láttam, ahonnan elmenekültem, egyszer a patakot, ahol a csorda ivott, közelről. Hmm, a földben vagyunk a barlangban, innen nem lehet kilátni a völgyre…

Körbejártam a barlangot, a szemközti sarokban újra megnyílt egy kő előttem, mögötte azonban nem volt semmi. Ahogy beléptem a nyílásba, megindult sarum alatt az anyaföld, és jókora bucskázások után arccal előre a patakpartra hemperedtem, egyenesen a varacskosok dágványába. A következő gondolatom már a kardfogú volt, a fejemet kapkodva néztem körül: honnan támad?

*

Este a naptáramat lapozgatva rájöttem, hogy a ház augusztus végén már nem fogad látogatókat. Ez is valami: nem kell feliratkoznom a saját házamba. Remek, ez kell nekem! Van két nyugodt hetem vidéken!

Egy nagy utazótáskába beledobáltam néhány szükségesnek vélt holmit, és szürkületkor elindultam észak felé. Jócskán éjszaka volt már, amikor megérkeztem. A ház kívülről gondozatlannak tetszett, orgonabokrok és akácfák nőtték be a vastag kőkerítést, fölöttük látszottak az udvaron tenyésző fák. Kapunyitás közben azon gondolkodtam, hogy azért csak meg kéne feddni az öreg gondnokot, mit szólnak a vendégek, akik így látják meg a házat? Bent megenyhült a haragom: precízen kaszált, bár már növekvő gyep, rendbe rakott udvar fogadott, az utcai lámpák fényében is tündérkertnek látszott. A villanyóra szekrényének a kulcsa nem volt a helyén, így aztán gyertyát és petróleumlámpát kerítettem a szerszámoskamrából, így reprodukáltam a múlt századi falusi esték hangulatát. Szerencsére a gázcsap nyitva volt, ezért hozzájutottam meleg vízhez, és remek teát is tudtam készíteni. Tudják, milyen az? Filteres tea, á, dehogy. A vendégkonyhán egy zománcos fazékban vizet melegítettem, amivel egy álló agyagedényben a polcon talált feketetea-füvet forráztam le. Két kockacukorral királyi italt kevertem, és a tisztaszoba ablakába kikönyökölve bámultam az esti fénybe öltözött falut.

A település utcáin – tíz-tizenkettőt számoltam innen a magasból – végigfutott a közvilágítás, mint a szervezet érrendszere. Egy lapos, téglalap alakú területre, a falu központjába futottak be a világító szálak. Templom, bolt, régi uradalmi kastély, iskola, paplak. Csend, sötét, békesség. Amire az utolsót kortyoltam, már közel álltam ahhoz, amit mindig tervezek, hogy a következő héten végleg ide költözök. Megvillantottam a mobiltelefonom: a térerő remek, bárki elérhet, aki akar.

Szinte ugyanazzal a mozdulattal ki is kapcsoltam a készüléket.

Kalandos éjszakám volt: azt hiszem, a hintaszékben aludtam el. Éjfél után, vagy legalábbis valószínűleg éjfél után átmásztam a tisztaszoba ágyába, onnan mintegy két óra múlva pánikszerűen a hajópadló rongyszőnyegére, mert nem bírta a derekam a szokatlan matracot. Na, a padlón aztán jót aludtam, egy ropogós kispárnát meg egy kockás pokrócot húztam csak magamhoz.

Ennek megfelelően álmodtam is valami hihetetlent: rohantam, üldöztek, gurultam, törtem, aztán ébredés után úgy is éreztem magam.

A reggeli készülődés után elindultam a boltba, beszerezni a szükséges dolgokat erre a néhány napra, amit majd itt töltök. Élvezettel húztam magamra a rövidnadrágot, papucsot, meghatározhatatlan színű ujjatlan pólót. Még mielőtt a bolt felé fordultam volna a kocsival, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve elkanyarodtam arrafelé, ahonnan késő este megérkeztem: régen láttam már a valamikor olyan jól ismert bérceket, völgyeket. Egy kis patak völgyében vezetett az út, ami a vasútállomásnál kétfelé ágazott. Gyerekkorunkban itt kövekkel torlaszoltuk el a patak medrét, és a felgyülemlő vízbe ugráltunk, fürödtünk a forró nyarakon. Egészen addig, amíg valamelyikünk meg nem látott egy-egy siklót a vízben, na onnantól már ritkábban fürödtünk, félelmetes és undorító fenevadnak hittük a hüllőt.

Itt balra, ebben a hegyben állítólag meg uránércet fedeztek fel. Meg is építették az utat, a szomszéd faluig jó aszfaltút van, de a természetvédelmi terület miatt nem lehetett nyílt színi fejtést kezdeni. Hm, mostanra dzsungel nőtte be ezt a hegyet is, jól van ez így, jól esett ránézni a zöldre, rejtsen bármit is a föld mélye.

A következő S kanyar után két lábbal tapostam a fékbe. Az autó azonnal leblokkolt, a motor lefulladt, én pedig éppen csak nem fejeltem ki a szélvédőt.

A két hegy, közte a völgy a patakkal. Az erdő között nádas, vízszagú nyiladék. Bent, mélyen az aljnövényzet között csobog a patak. Egy kép és egy érzés villant be a tudatomba, éppen csak annyira, hogy azon kezdjek gondolkodni: honnan ismerős ez? Nem, nem gyerekkorból. Azoknak az emlékeknek egész más a mintája.

Visszatolattam. Az útelágazásnál félreálltam a télire odakészített útszóró anyag mellé, a tetején valami fehér virág nyílott éppen.

Gyalog mentem le a patakig. Ahol régen a kőgátat raktuk, oda még ma is ösvény vezetett le, gát állt a csobogón. Mögötte, mintha egy vonalat húztak volna meg, szétömlött az erdő, a patak menti aljnövényzet és a nádas.

Mint egy régen látott ismerős… Belevetettem magam a dzsungelbe, pedig innen tovább gyerekkorunkban sem merészkedtünk, ez már az erdő.

Néhány méter után eljutottam a patakig. A nagy esőzések meredek omladékot vájtak a partfalba. Most nyugodtan, hűsen ballagott a tiszta víz az árnyékban. Beljebb, egy bokor csalán és valami elvadult bokor mögött egy ős-öreg, vastagtörzsű fa nőtt át a patakon, törzse vastagon meglakva mohával.

Átmásztam rajta, a patak másik oldalára, onnantól már áthatolhatatlan őserdő vezetett tovább. Nem hiszem, hogy van még ilyen az országban egyáltalán. Beugrottam a fatörzsről az aljnövényzet közé, és egy pillanatra meghúztam magam a csendben, éppen csak az erdő zaját hallottam.

Valami mást vártam, de mondom: csak az erdő zaját hallottam. A fák között vártam a félelmet, az üldözött rettegését, de csak a csendes, békés erdő neszezése, és a patak csobogása érkezett el hozzám.

*

A tanárember a szomszéd faluból érkezett, nem is tudtam, hogy ilyenekkel foglalkozik. Cukor nélkül kérte a teát.

– Tehát ez érdekel? – kérdezte, és belekortyolt az italába.

– Ez. Itt nőttem fel, itt éltem évtizedeket, azt az erdőt mégsem ismerem. Ma pedig úgy jártam ott, mintha ott születtem volna.

Az álmomat nem mondtam el neki, nem fontos, hogy tudja. Hiszen még én magam sem tudom, hogy mit is álmodtam pontosan.

– Nézd, fiam. Ez egy természetvédelmi terület, nemigen lehetett régebben sem csak úgy kutatgatni az erdőben. Pedig lenne mit.

– Hmm, igen. Az útelágazással szembeni völgy, a patakparton. –

– Pontosan. Csodálkozom rajta, hogy nem hallottál a dologról, persze akkor te már nem laktál itt.

Új adagot töltött a csészébe. Mit kellett volna hallanom? Gondolat-parancsokat küldtem sürgetően: azt mondd már, ne a teát öntögesd!

– Először gombázók hoztak apróbb dolgokat, hogy ott találták. Nálam maradt egy hegyes kődarab, lyukkal a végén, úgy egy tenyérnyi lehetett. Én nem tudom, mire használták, kés vagy penge, erre hasonlított. Aztán kijöttek a megyeszékhelyről, a múzeumból, ők is szedegettek össze ezt-azt, végül a híradóban a szakértő lezárta a témát azzal, hogy elszigetelt– leletről van szó, és kész.

– Miféle leletről?

– Hát a lelet. Egy vándorló-vadászó barlangi ősember maradványait találták meg ott. De érdekes módon csak az emberi maradványok egy része lett meg. A feltételezések szerinti felszerelése a vadásznak csak részleteiben került elő. Egy kutató mélyebbre ásott az első lelet helyén, és talált egy földalatti üreget.

– És, és mi történt azután?

– Semmi. A természetvédelmi terület vezetése semmi mást nem engedett meg a kutatóknak. Nem tehettek semmit, miután az első jegyzőkönyvben az szerepelt, hogy a vadász maradványai a domb felső részén lettek feltárva, a többi leletet pedig belemoshatta a patakba a természetes esővíz, hólé. Meg az évezredek. Ezután már nem kezdhettek el ásni az üreg felé, egyszerűen nem volt, aki felvállalta volna a felelősséget. Mi lehetett az üreg, nem tudni. Bizonyosan nem a maradványaiban megtalált ember ásta – és itt elakadt a gondolatmenet, mindenkié. Nos, nagyjából ennyi, amit te nem tudtál, fiam.

Nagyjából ennyit nem tudtam…

Tehát végül mégis elkapott. A patakparti dagonyából már gyanútlanul osonhattam vissza a domboldalra, a csorda által kitiport ösvényre, hogy kedvemre válasszak magamnak a friss húsból. A domboldalon azonban én magam lettem préda.

Álomképek villantak be a gondolataim közé. Valóban álmodtam ezt? De mikor?

Megkerestem az elhajított nyúzókövemet, hogy hegyet faragjak egy jókora fadorongra, amivel egy állatot kívántam elejteni. Közben meglepett a kardfogú. Puszta kézzel nem voltam ellenfél, még talán fegyverrel sem lettem volna az. Esetleg ha bent maradok a furcsa földalatti barlangban.

A barlangban, ami álmaimból már ismerős volt akkor – vadászó ősember koromban.

*

Már késő este volt, amikor pontot tettem ennek a történetnek a végére. Bezártam a programot, és feltűnt laptopom képernyőjén a háttérkép: útkereszteződés, mögötte egy patak völgye, két dombbal határolva, a völgyben nádas, vízszagú nyiladék.

© Barta Zoltán 2004.12.05. – Adatkezelés
Megjelent A Főnix Dala folyóirat 2010 nyári számában.
A Sátai Füzetek tartalomjegyzéke >>

Hogyan született A visszatérő?
Valóságos alapjai vannak a történetnek. Tényleg találtak egy rendkívül régi leletet a környéket borító egyik erdő-részben, ami aztán a megyei múzeum gyűjteményét gyarapította később. Lehet ilyen dolgokra emlékezni, mint amit a történetben olvashat? Hogyne lehetne. Egy kicsit régen volt, ez igaz, de általában visszaemlékszünk a régi szép időkre. Az ember életeken át gyűjti a tapasztalatait, de a legtöbbre nem emlékezhet, csak akkor, ha a körülmények megengedik.
A visszatérő egy ilyen emlékezés története.

Vélemény, hozzászólás?