Mindjárt két pillanat egy bejegyzésben.

Első pillanat – vasárnap délután. Nem annyira zsúfolt bevásárlóközpont folyosója. Az üzletsor előtt kihelyezett padok egyikére ülök le, az összes műszaki/távközlési/könyves bolt unásig való bejárása után. Ez az idő még mindig kevés a családi vásárlás idejének kitöltésére, fásult unalomban üldögélek a kemény padon – FB, Tumblr, Skynet, minden kivégezve közben. Semmiféle kihívó, sokat sejtető női öltözék nem képes e percek súlyos unalmát csillapítani, pedig az igyekezet nyilvánvaló erre nézve (jó, mondjuk volt, ahol ellágyult a szívem, na). Kis időn belül három másik férfitársam csatlakozik a kemény padhoz, mindegyikük arcán ugyanaz a kifejezés, mint – gondolom – az enyémen. Az első, aki ledobja magát, ki is mondja, amire én is gondolok: „Jól van, csak menjél már, haladjunk!” – ingerült igyekezetét egy felszabadultan távolodó női hát nyugtázza. Valószínűleg soha nem jön vissza.
Várunk, bámészkodunk, fogadkozunk.
Valami kis gyógyírt jelent – a káröröm bármiféle érzete nélkül – az, amikor egy butik bejárata előtt egy nő a másik vállára borulva hangosan és leplezetlenül zokog. Mindegy, mi baja volt szegénynek, a jelzés egyértelmű: valami rend van azért a világban.

Második pillanat – hétfőn délben. Haladok Eger belvárosában az ebédszünet szűkre szabott limitjén még éppen belül. A Bródy Sándor utca elején egy jól megtermett fiatal férfiember – már messziről kinézett magának – harsányan megszólít, így:

– Tisztelendő úr! Már régen beszélni akartam magával! Mondják magáról, hogy jó ember, de látszik is!

Nem akart nekem semmit eladni (nem volt nála szatyor), és józannak tűnt. Gyorsan elnézést kértem, hogy most mennem kell, várnak a hívek, gondolatban megáldottam, és továbbsiettem a munkahely biztonságos falai közé.
Hiába, a jó emberek messziről megismerszenek.

Mostanában ennyien olvasták: 2373