Mindjárt két pillanat egy bejegyzésben.

Első pillanat – vasárnap délután. Nem annyira zsúfolt bevásárlóközpont folyosója. Az üzletsor előtt kihelyezett padok egyikére ülök le, az összes műszaki/távközlési/könyves bolt unásig való bejárása után. Ez az idő még mindig kevés a családi vásárlás idejének kitöltésére, fásult unalomban üldögélek a kemény padon – FB, Tumblr, Skynet, minden kivégezve közben. Semmiféle kihívó, sokat sejtető női öltözék nem képes e percek súlyos unalmát csillapítani, pedig az igyekezet nyilvánvaló erre nézve (jó, mondjuk volt, ahol ellágyult a szívem, na). Kis időn belül három másik férfitársam csatlakozik a kemény padhoz, mindegyikük arcán ugyanaz a kifejezés, mint – gondolom – az enyémen. Az első, aki ledobja magát, ki is mondja, amire én is gondolok: „Jól van, csak menjél már, haladjunk!” – ingerült igyekezetét egy felszabadultan távolodó női hát nyugtázza. Valószínűleg soha nem jön vissza.
Várunk, bámészkodunk, fogadkozunk.
Valami kis gyógyírt jelent – a káröröm bármiféle érzete nélkül – az, amikor egy butik bejárata előtt egy nő a másik vállára borulva hangosan és leplezetlenül zokog. Mindegy, mi baja volt szegénynek, a jelzés egyértelmű: valami rend van azért a világban.

Második pillanat – hétfőn délben. Haladok Eger belvárosában az ebédszünet szűkre szabott limitjén még éppen belül. A Bródy Sándor utca elején egy jól megtermett fiatal férfiember – már messziről kinézett magának – harsányan megszólít, így:

– Tisztelendő úr! Már régen beszélni akartam magával! Mondják magáról, hogy jó ember, de látszik is!

Nem akart nekem semmit eladni (nem volt nála szatyor), és józannak tűnt. Gyorsan elnézést kértem, hogy most mennem kell, várnak a hívek, gondolatban megáldottam, és továbbsiettem a munkahely biztonságos falai közé.
Hiába, a jó emberek messziről megismerszenek.

Mostanában ennyien olvasták: 2531

Munka után ballagok Eger belvárosában, a Földhivatal előtti járdán. A gyalogosforgalom meglehetősen gyér, azt is inkább egymással laza kapcsolatot mutató embercsoportok, beszélgető, cipekedő alakok teszik ki. Már éppen befordulnék a sarkon, a parkolóban hagyott autóm felé, amikor az előttem haladó anya-lánya párosból – bármiféle előzmény nélkül – az asszony hirtelen hátrafordul, a kezében tartott csíkos (ún. „Szíj Melinda”-) szatyrot felém nyújtva ellentmondást nem tűrően felszólít: Ezt fogja meg!
Talán egy életre megbánom majd, de nem fogom meg, kikerülöm őket. Amíg látom a szemem sarkából, addig az asszony ugyanabban a testhelyzetben áll, a szatyrot a levegőben tartva nyújtaná valakinek, aki teljesen biztosan nem én vagyok. Remélem, később odaért az is, akinek szánta.

Ebből a szituációból továbblépve haladok tovább a kocsim felé. A járda végén, az iskola bejáratánál néhány anyuka-apuka kinézetű felnőtt gyülekezik, messziről már azt figyelem, hogy le kell térnem a betonról, hogy kikerüljem őket. Ők is észrevesznek engem, de nincs különösebb reakciójuk. Egészen addig, amíg oda nem érek a csoporthoz. Közel kell mennem hozzájuk, hogy megfelelően ki tudjam kerülni őket a dimbes-dombos járólapokon. Ahogy letérek a járdáról, előlép egy számomra ismeretlen anyuka, és sejtelmesen, de határozottan ezt mondja nekem: Első emelet, négyes ajtó!
Mosolygok, arra gondolok, milyen kár, hogy nem érek rá, de csak bólintok és azt mondom: Köszönöm! Kikerülöm őket, megyek tovább.

Nem volt még vége. Haladok a belvárosban. A Bródy Sándor utca elején egy jól megtermett fiatal férfiember – már messziről kinézett magának – harsányan megszólít, így:

– Tisztelendő úr! Már régen beszélni akartam magával! Mondják magáról, hogy jó ember, de látszik is!

Nem akart nekem semmit eladni (nem volt nála szatyor), és józannak tűnt. Gyorsan elnézést kértem, hogy most mennem kell, várnak a hívek, gondolatban megáldottam, és tovább siettem a munkahely biztonságos falai közé. Hiába, a jó emberek messziről megismerszenek.

Ahogy beülök a kocsiba, azon gondolkodok az elmúlt két percet figyelembe véve, hogy a Játsz/ma (The Game) című film talán mégis megtörtént eseményeken alapul, amelyben mindenki tudta, hogy mi történik, kivéve a főszereplő. Én is pontosan így éreztem magamat.

Mostanában ennyien olvasták: 2331

Sétálok a Törvényház előtt. Alig valamivel múlt délután négy óra, az utca nyüzsög, mindenki siet valahová. A Barkóczy utcán, a Törvényház oldalánál lévő buszmegálló egyik padján lendületes külsejű, idősebb, harsány férfi üldögél, torkaszakadtából énekel valamit. A körülötte lévők kevésbé lelkesen, inkább kényszeredetten hallgatják, a sors kegyes, talán nemsokára jön a busz.  A férfi eközben akkurátusan tölti magának az egyik kezében markolt műanyag palackból a másikban tartott tiszta pohárba – az ásványvizet.

Néhány pillanat múlva, egy sarokkal beljebb, a bank előtti parkolóban álldogálok, a tervezettnél korábban értem oda. Az iskola előtti bokroknál mintha üzletelés folyna két szigorú arcú, nem kifejezetten üzletember-kinézetű férfi között. Amint ezt felismerem, elhúzódok onnan, nem érdekel a dolog, még az kéne, hogy másnak úgy tűnjön. Egy perc alig telik el, egyikük határozott léptekkel megindul a gyalogjárón, el mögöttem, a kezében nyitott könyvet tart, amibe szemlátomást belemélyed. Így megy végig a járdán, a taxi-standok mellett balra fordul, bele a buszmegállóban várakozó embertömegbe. Feje leszegve, folyamatosan olvas egy fekete borítójú, címlapján körmintával díszített könyvet. Közben befut egy busz, fel- és leszállnak az emberek, de ő csak halad egyenesen, olvas, időnként korrigálva mozgását a látóterébe agresszívan, de ártatlanul belógó alakok között. Így tűnt el előlem a Földhivatal sarka mögött.

Mostanában ennyien olvasták: 2253