Vissza az Időkutató Intézetbe

Ariadna Gromova – Rafail Nugyelman
Nyomozás az Időkutató Intézetben

Táncsics Könyvkiadó, 1975
Terjedelme: 400 oldal
ISBN 963 320 250 7
Eredeti ára: 35,- Ft

Íme egy időtálló regény, amelynek műfaját az intellektuális bűnügyi, tudományos-fantasztikus, illetve a tudományos-ismeretterjesztő témák háromszögében helyezhetjük el. A kötet nem az új évezred kiadványa, külsejével talán keveseket csábít, de figyelem: a könyv – és a történet – csak első látásra anakronisztikus!

Cselekménye egyértelműen be nem azonosítható bűnügy: Arkagyij tisztázatlan körülmények között meghal a Tudományos Időkutató Intézetben. Nem tudni, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság történt-e. Az eset felderítése a regény története – amelyről igyekszek olyan recenziót írni, hogy olvasása a későbbiekben ettől még élvezhető legyen. Ennek ellenére részinformációk előfordulnak benne, így olvassuk!

Dőljenek tehát hátra a székükben, és ismerkedjenek meg egy „jó könyv” olvasási élményével.
A helyszín egy közelebbről be nem azonosított vidéki orosz nagyváros. Ami biztos: napi egy alkalommal közlekedik légijárat Moszkvából.

Szereplők:

Arkagyij Levickij, az áldozat. Az ő halála körüli furcsa események bójái között hullámzik a történet ide-oda.

Linykov (Alekszandr Grigorjevics), a nyomozó. Az ő szerepe véletlenszerűnek tűnhet, a történet kezdetén heveny vita és osztozkodás eredményeképpen kapja meg végül Linykov az ügyet. Ennek a történetben később lesz jelentősége, hiszen kiderül, hogy véletlenül éppen fizikát tanult a három év után abbahagyott egyetemi tanulmányai során, magát „félbemaradt fizikus”-nak nevezi. Ebből kifolyólag magától értetődő és szakmailag kifogástalan beszélgetéseket képes lebonyolítani a nyomozás – azaz a regény – folyamán az Intézet bármely munkatársával.

Borisz Nyikolajevics Struzskov, a kvázi főkarakter. A regény századik oldala körül bizonyossá válik, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyekben a “menjen már ki az épület elé, és nézze meg, hogy ott vagyok-e!” felszólítás nem számít feltétlenül otromba faviccnek.

Nyina Beresztova, a barátnő, a történtek előtt Arkagyij, az események idején eleinte Borisz barátnője. A regény egészére jellemző rendkívül korrekt megfogalmazások és leírások (beleértve a párbeszédeket is) tengerében nem derül ki egyértelműen, hogy a “barátnő” kifejezés milyen mélységig értelmezendő.

Lonyocska Csernisov, a munkatárs, aki “mindent” látott, de nem képes elmondani, előttünk, olvasók előtt legalábbis nem meri. Félszeg, gátlásos és magának való időkutató.

További mellék-szereplők is feltűnnek természetesen, úgyis mint

Seleszt (Vjacseszlav Felikszovics), az Intézet igazgatója,

Zina, a büfé üzletvezetője, csak hogy a vezetőkről is essen szó… és még persze sokan mások.

A cselekményről és az írástechnikáról

Arkagyij ismeretlen okból és rejtélyes körülmények között bekövetkezett halála mindenkit váratlanul ér az Időkutató Intézetben. Az események folyását szenzációs perspektívából láttatja velünk a szerzőpáros: egyrészt Linykov, a nyomozó szemszögéből (E2-ben), másrészt Borisz, az áldozat barátja gondolatain keresztül (E1-ben). Így rögtön két szálon is olvashatjuk az aktuális eseményeket. Ugyanakkor szerzők gondosan ügyeltek arra, hogy egy-egy elejtett utalással a már említett századik oldal körül eltiporhatatlan késztetést érezzünk a főhősökhöz való szólásra: hé, ember, tényleg nem látjátok már, hogy miről van itt szó?! Aztán később meglátjuk, hogy mi sem tudjuk, hiába gondoltuk ezt korábban.

Maga a történet

Arkagyij, az elhunyt és Borisz együtt dolgoznak az Intézet időfizikai laboratóriumában. Egy reggel holtan találják Arkagyijt a laboratórium kanapéján, halálát nagy mennyiségű gyógyszer (altató) bevitele okozta. Mindenki megdöbben, hiszen sem előzménye, sem oka nem volt az önpusztításnak. Linykov, a törvényszéki nyomozó feladata az ügy felgöngyölítése, ő alapos emberhez méltóan számba veszi azt a lehetőséget is, hogy esetleg nem öngyilkosság történt. És lám, néhány rövid és intelligens beszélgetés után kiderül, hogy Nyina, a barátnő egyértelmű konfrontációs pontot jelenthetett a barátok között. Nyina ugyanis – ahogyan azt már említettem – az események előtt Arkagyij, az események idején pedig Borisz barátja. Linykov azonnal lecsapja a feldobott labdát: nem lehetett-e lelki bánata Arkagyijnak azért, mert újabban már Borisz Nyina barátja, és ezért nem gyógyszerezhette-e be magát? Hamar kiderül: nem (túl egyszerű lenne).

Borisz a tragikus esemény okozta sokk hatására eleinte fásultan és közönyösen veszi tudomásul a dolgokat, ennél a pontnál azonban felébred benne a lelkiismeret, de a dac is, és elhatározza, hogy csak hadd nyomozzon Linykov, mit neki, majd ő saját szakállára utána jár az egész eseménysornak, hiszen Arkagyij mégiscsak az ő barátja volt, a legkevesebb, hogy utána jár a halálesetnek.

A helyzetet tovább bonyolítja egy búcsúlevél-féle, ami eltűnt, de az éber nyomozók néhány – önmagukban értelmezhetetlen – szót visszanyernek a jegyzetblokk megmaradt lapjaira átütött golyóstoll-lenyomatokból.

Borisz magánnyomozása rendre zsákutcába halad, ráadásul mind Lonyocska, a kolléga, mind Nyina, a barátnő elfordulnak tőle, hiszen állításuk szerint mindketten látták Boriszt kijönni Arkagyij laboratóriumából annak halála idején, ami még öngyilkosság esetén is felettébb gyanús. Igen ám, még ha így is lett volna, mi a konkrét bűncselekmény? Segítségnyújtás elmulasztása? Egy felnőtt férfiba nem lehet csak úgy beleerőltetni öngyilkosságot okozó mennyiséget semmiféle gyógyszerből, főleg akarata ellenére. Borisz tehát ártatlannak tűnik.

De akkor mi történt…?

Világvonalak

Namost, az Időkutató Intézet, ugye…

Az olvasó eddig a pontig már megismerhette az Intézet működését. Borisz és Arkagyij együtt dolgozott például azon, hogy egy kronokabin nevű készülékben leltári számmal ellátott deszkákat előre küldenek az időben 5-10 perc távolságra, majd azt újra fogadják, mikor a jövőbeli énjük visszaküldi ugyanazt a deszkát nekik. Ember? Á, emberről nem lehet szó, mások, azaz jóval bonyolultabbak a számítások, és egyébként sem egyforma a gerjesztett erőtér a kronokabin belsejében, ember továbbításáról a jövőbe tehát szóba sem jöhet – hangzik el mellékesen. Ennek ellenére az olvasó itt már érzi, hogy több lesz ebben a történetben attól, hogy számozott deszkák utaznak előre-hátra az időben.

Felvezetésképpen az olvasó megismerkedhet e terület alapkérdésével, azzal, hogy lehetséges-e büntetlenül ide-oda közlekedtetni tárgyakat az időben, hiszen bármilyen apró baki elkövetésével megváltoztatható a múlt, vagy fordított irányban a jövő, attól kezdve pedig nem lesz olyan pont, ahová visszatérhetne az egyszeri időutazó. E téma kitárgyalását Linykov, a régebben fizikai tanulmányokat folytató törvényszéki nyomozó és Borisz, a főkarakter adja elő eléggé szájbarágós módon, viszont több mint elegendő (valós) irodalmat jelölnek meg viszonyítási pontként ahhoz, hogy az egyszeri olvasó eligazodhasson a tudományos-ismeretterjesztő beszélgetés közepette. Íme:

Asimov: A halhatatlanság halála

Ray Bradbury: Mennydörgő robaj

Ganszovszkij: A történelem démona

Én még itt külön megemlítem a Vissza a jövőbe című film-trilógiát. Ez a film (egészen pontosan a II. rész) ugyanarra az elvre építi az időparadoxon működését, ahogyan jelen regényünk bemutatja. Amennyiben az emberi tudatoknak van közös mezeje, abban az esetben a tudás is közös, nem bizonyítja ezt más, mint az, hogy a Nyomozás az Időkutató Intézetben című könyv 1973-ban jelent meg oroszul (magyarul 1974-ben), a film-trilógiának viszont jóval később, 1981-ben írták az első forgatókönyvét, a II. része 1989-ben került a mozikba. Mindkét alkotás alapötlete ugyanaz volt: az idő síkján úgy mozogni, hogy azzal lehetőleg ne befolyásoljuk a múltat/jövőt. A sarokpontok is ugyanazok: találkozhat-e az ember jövőbeli (vagy múltbeli) önmagával? Változik-e a múlt/jövő csekély dolgok megváltoztatásával? Rendkívül sok párhuzam áll fenn tehát a regény és a film(ek) között. Az elméleti lehetőség ugyan megvan arra, hogy Zemeckis elolvasta Gromova-Nugyelman könyvét valamikor, de mondjuk meg: erre kicsi az esély. Mi volt tehát előbb: a tyúk vagy a tojás?

A Vissza a jövőbe-filmek kiindulási dátuma 1985. október 25.

Az Időkutató Intézetben látszólag 1984. május 20-án kezdődnek az események.

A valóságos különbség a film és a regény között az, hogy ez utóbbi le is írja, hogyan lehet elméletileg megvalósítani az időutazást. (328-329. oldal)

Ezzel persze nem a film ellen szólok, hiszen az első számú kedvencemről van szó.

Íme egy kép Gromova-Nugyelman könyvéből (1973) – 276. oldal:

…és egy filmkocka a Vissza a jövőbe II-ből (1981/89):

Amivel a filmben jelentősen meg lehetett változtatni a jövőt és a múltat:

Vissza a regényhez. Miután Linykov, a nyomozó kideríti, hogy ketten is (Nyina, Lonyecska) Boriszt látták kijönni az inkriminált időpontban Arkagyij laboratóriumából, tehát tudnia kell valamit az esetről, amit nyilván eltitkol. Az ügy egyszerűsödni látszik számára, már csak az a kérdés marad szabadon: miért?!

Ugyanez történik Borisszal is ellenkező előjellel: megtudja, hogy ő jött ki Arkagyijtól abban a bizonyos időpontban, holott ő tudván tudja, hogy akkor éppen az Intézeten kívül, egy könyvtárban volt. Benne inkább kuszább lesz az egész eset, és egyre csak az jár a fejében: miért?! Sőt: egyáltalán miért lett öngyilkos Arkagyij?

Ketten látták tehát Boriszt kijönni Arkagyijtól, ezért mind a nyomozó, mind a kollégák bizalma kissé meginog benne, ezt ki így, ki úgy, de éreztetik vele. A kettős narráció következtében megismerhetjük a nyomozó gondolatait is, Borisz álláspontját is. Linykov tisztában van vele, hogy valami nem stimmel Borisz körül, de azt is hamar leszűri, hogy hiába gyanús a férfi, olyan könnyedén mégsem tudja lezárni az ügyet.

Borisz valahol érzi azt, hogy őt tartják felelősnek Arkagyij haláláért, akár csak azért is, hogy nem vette el tőle az altatókat, bár ő saját állítása és emlékezete szerint könyvtárban volt az események idején. Nem hisznek neki, ennek megfelelően az egyetlen eszközhöz nyúl, ami a rendelkezésére áll: a kronokabin segítségével visszamenni az időben arra a pontra, ahol a gyógyszerek eltüntetésével az egész eseményt meg nem történtté lehet tenni.

A történet valójában itt kezd bonyolódni, szabadon álló vagy óvatlanul megnyitott, a jövőbe (és a múltba) futó világvonalak, idősíkok, időhurkok forgatagában Borisznak rá kell jönnie, hogy akár még azzal is megváltoztathatná a múltban a jövőt, hogy a laboratóriumban áttenné a vizeskancsót az ablakból az asztalra (Asimov elegáns Minimálisan Szükséges Változás-ára utalva).

Néhány gyötrelmes óra alatt – kényszerből – olyan számításokat végez, amelyek végeredményeként mégiscsak lehetővé válik embert a múltba/jövőbe küldeni. Beállítja a kronokabint a múltban három nappal azelőttre, amelyen a haláleset történt, aztán vállalva az esetleges működésbeli kockázatokat is, magára zárja a kabin ajtaját. Simán megérkezik, de azt kell tapasztalnia, hogy az már talán egy korábban megváltoztatott múlt, mivel hajszálra ugyanaz történik, mint a haláleset estéjén, csak éppen nincs ott Arkagyij, az áldozat, aki elől egyébként most jól eldugja az altatókat. Majd kisvártatva észleli, hogy ez a világvonal nem is a múlt, hanem egy két évvel későbbi jövő, tehát valaminek valahol történnie kellett.

Mialatt Borisz a múltban hitt jövőben igyekszik megoldást találni az esetre, a regényben megkezdett jelenben Linykov és Seleszt – az igazgató – éppen arról próbál logikai következtetésre jutni, hogy mi van akkor, ha Arkagyij a kronokabin használatából eredő problémákat felismerve saját magát küldte vissza az időben, hogy elkövesse az önmaga elleni merényletet, hogy csírájában véget vessen a számtalan idővonalon továbbfutó életeinek?

Egy jel az ügy megoldása felé vezető úton:

Linykov egy ponton arra jut, hogy Arkagyij esetleg visszatért a múltba, az öngyilkosság előtti időpontra, ahol aztán nem követte el az önmerényletet, amivel új időelágazást hozott létre, ezért a jelenlegi valóságba már nem térhet vissza, hiszen itt halott, de az általa megnyitott valóságban vígan él tovább. Mennyi kérdés…

A nyomozó megörül saját elméletének, viszont szemben találja magát a bizonyítás problémájával. Rögtön az Intézet portásánál éri az első sokk, miután az közli vele, hogy Arkagyij előző este tizenegy körül távozott az intézetből, és ma nyilván azért nem jött még be, mert fáradt, és tovább alszik. Mi történt az időben tegnap óta, hogy Arkagyij halála meg sem történt egyes emberek számára?

Linykov rendszere lefagy, itt „időt kér”, és visszatér az Intézet jótékony mélyébe, az ügy más szereplői között pedig valóságos kergetőzés kezdődik – az időben.

Közben természetesen felmerül néhány technikai probléma. Egy jellemző eset, csak hogy a történet fő sodrát ne bolygassam: Borisz három nappal az öngyilkosság előtti napra ment vissza a múltba. Tesz-vesz azon az idősíkon, majd egyszer csak észleli, hogy nagyon éhes. Nem is lehet más, hiszen tegnap dél óta nem evett semmit. Illetve… holnapután dél óta. Hogy lesz ez…?

A történetben mindenesetre mindig van egy olyan karakter, aki előrébb haladt az időben, és többet lát, mint más figurák. A könyvben számos ábra tárja fel és magyarázza el az idő világvonalain történt bolyongások menetét. Aki figyelmesen végigkíséri a magyarázó ábrákat, szemernyi kétsége sem lesz afelől, hogy egy valahol már működő rendszert írtak le a regényben. Ennek megvalósításához szerzői szempontból szigorú logika mentén fraktál-szerűen kellett gondolkodni, amelyről így írnak ők maguk:

Gyötört bennünket a logika, ám segítségünkre is volt. Többször megtörtént, hogy a világvonalak olyasmit tártak fel, amire nem is gondoltunk. Egy ízben például rá kellett döbbennünk, hogy elveszítettük egyik hősünket. Fogalmunk sem volt róla, hogy létezik, az ábrák azonban könyörtelenül tanúsították…

…Máskor az derült ki az ábrákból, hogy figyelmen kívül hagytunk egy elágazást…

Világosan láttuk azt is, hogy művünk egyszerűen az ötlet jellegénél fogva sem nyerheti meg mindenki tetszését… de hittük, hogy lesznek majd olvasók, akik osztoznak logikai szenvedélyünkben…

A legképtelenebb helyzeteket követően természetesen logikus véget kap a történet, happy end helyett ugyan счастливый конец következik be, amely után a szerzők bőséges utószavát olvashatjuk (benne több irodalmi műre történő utalással, amelyek mind az időutazás különböző lehetőségeit fejtegetik).

Feltétlenül megemlítendő még a kötet grafikája, amely rendkívüli módon összeillik a történettel. Feledi Gyula képei láttatnak, mintsem mutatnak, remekül passzolnak a korabeli ízléshez, sőt, azt kell mondanom, hogy nekem ma is tetszenek. Ha valaki üzletet látna egy második kiadásban, mindenképpen fontolja meg az eredeti díszítőelemek felhasználását.

A regényt R. Török Piroska fordította, a fordítást Apostol András vetette össze az eredetivel.

Szerintem: 10/6.

Ez egy jó könyv. Könyvárusi forgalomban már nincsen, ha szerencséjük van, akkor antikváriumokban fellelhetik, például itt.

Mostanában ennyien olvasták: 2679
Hasonló bejegyzések
Gyufám se volt, nemhogy életem

Sajnos nem ismertem személyesen Málik Rolandot. Annyi mindenkit nem ismerünk, és később már hiába minden, marad egy papírillatú gondolatköteg. Úgy Read more

Könyvajánló – L. Vasziljev: Telepátia

L. Vasziljev: TelepátiaAlcíme: A fiziológus észrevételeiVnumenie na rasstavnii - Zametki fiziologaEredeti kiadás: Moszkva, 1962Magyar kiadás: Gondolat Kiadó, 1964 (Go 208-f-6466) Read more

A telepatikus képesség, spontán telepátia

Részlet L. Vasziljev: Telepátia című könyvéből Ha az ember első ízben találkozik a gondolatátvitel és a spontán telepátia jelenségeivel, rendszerint Read more

A Seraphinianus-kódex

Seraphinianus-kódex: Útikönyv egy másik világba A Codex Seraphinianus egy különös album. A Wikipédia úgy fogalmaz, hogy ez nem más, mint Read more

A telepatikus képesség, spontán telepátia

Részlet L. Vasziljev: Telepátia című könyvéből

Ha az ember első ízben találkozik a gondolatátvitel és a spontán telepátia jelenségeivel, rendszerint a következő kérdést teszi fel: „Miért rendelkezik aránylag kevés ember ezzel a csodálatos képességgel? Miért nem történt még velem semmi hasonló? Nem furcsa ez? Hiszen a többi pszichikus képesség kivétel nélkül minden ember sajátja.” Erre a következőt válaszolhatjuk: igen, sajátja minden embernek, de milyen eltérő mértékben! Vegyük például a fejszámolás képességét. A Behtyerev Agykutató Intézetben alkalmam volt részt venni egy „fejszámoló csodának”, Aragónak a megvizsgálásában. Képzeljünk el egy iskolai falitáblát, amelyre valaki a jelenlévők közül öt- vagy hatjegyű számból álló 10-12 oszlopot írt fel. A feladat az összeadás elvégzése. Arago hihetetlen gyorsasággal teljesítette ezt a feladatot. Alig pillantott a táblára, s a szó szoros értelmében „kilőtte” a választ, szinte gyorsabban, mint ahogy írni lehetett. „Közönséges halandó” számára viszont ugyanez a számolási művelet kinn a táblánál, krétával – legalább perceket vett igénybe, s ráadásul gyakran még nem is volt hibátlan a megoldás. Figyelemre méltó, hogy a rendkívüli fejszámolási képesség mintegy kész alakban jelentkezik, rendszerint már igen korán, még az iskoláskor előtt.

Rhine a maga igen tekintélyes tapasztalatára hivatkozva azt állítja, hogy bizonyos mértékig a telepatikus képesség is megvan minden emberben, de csak kevés embernél jelentkezik kiemelkedő formában, sőt még ezeknél sem mindig, hanem csak életük bizonyos szakaszaiban, éspedig gyakrabban fiatal korukban, mint érett éveikben. Több olyan esetet feljegyeztek, amikor igen korán nyilatkozott meg a telepatikus képesség. Az egyik francia tudományos folyóiratban egy Jean nevű falusi orvos a gyermekkori spontán telepátia megdöbbentő esetét írta le (Jean: Annales de Science psychique, 1919, p. 20.).

„12 évvel ezelőtt egy hétéves kisfiút gyógyítottam falumban. Egy reggel lélekszakadva hívtak el hozzá. Anyja rémülten mondta el, hogy a gyermek váratlanul elkezdett félrebeszélni. A szokott időben ébredt fel, és úgy látszott, minden rendben van. De egyszercsak 10 óra felé hallucinációtól rettegve emelkedett fel az ágyán. Mindenütt vizet látott maga körül; segítségért kezdett el kiáltozni, és azt állította, hogy apja fuldoklik. Az apa nem volt otthon, Nizzába utazott bátyjához azzal, hogy néhány napot tölt ott. Amikor én odaérkeztem, a fiú már megnyugodott, de továbbra is állította, hogy látta fuldokolni az apját. Rövidesen távirat érkezett az apa bátyjától, amelyben Nizzába hívta az özvegyet (ugyanis az asszony most már az volt). Nizzában az anya megtudta, hogy férje aznap délelőtt 10 óra körül vízbe fulladt, amikor fürdés közben görcsöt kapott bátyjának segítségére sietett.”

A telepatikus percepció képessége – természeténél fogva – rendkívül változékony; még egyetlen kísérlet keretén belül és azonos percipiensnél is hol fokozódik, hol csökken. Ma igen nagy jelentőséget tulajdonítanak annak, hogy megtalálják a megfelelő képességekkel rendelkező induktort és percipienst, kiválasszák azt a telepatikus párt, amely tartós eredményeket ad a gondolatátviteli kísérletekben.
Megállapítást nyert, hogy az induktornak és a percipiensnek a folyamatban lévő kísérlet iránti érdeklődése észrevehetően javítja az eredményeket.

A szkeptikusok hiába gúnyolódnak azon, hogy ellenséges kételkedő nézők jelenlétében a gondolatátviteli kísérletek rendszerint sikertelenül végződnek. Miért van az, kérdik egyesek, hogy a legszigorúbb vizsgáztatók sem gátolják meg a vizsgázót a vizsga sikeres letevésében, ugyanakkor a szkeptikusok megakadályozzák a percipienst abban, hogy tanújelét adja telepatikus képességének? Szerintünk azért, mert azok a gondolati folyamatok, amelyek biztosítják a vizsgáló válaszainak helyességét, mindig tudatosak, akaratától függenek, míg a gondolati indukciót és percepciót végrehajtó folyamatok gyakran öntudatlanok, tudatalattiak, akarati erőfeszítéssel nem irányíthatók. Ezt aligha lehet kétségbe vonni.

Van azonban olyan adat is, amely arra enged következtetni, hogy a telepatikus képességnek a „közönséges halandó” számára elérhetetlen magasabb foka mind a indukció, mind a percepció tekintetében veleszületett tulajdonság. Az irodalomban találunk utalásokat olyan személyekre, akiket „telepatikus zseniknek” nevezhetünk.

A probléma szakirodalmában egyáltalán nem ritkák az ilyen esetek. Egy ízben V.I. Dal, az „Élő nagyorosz nyelv értelmező szótárának” ismert összeállítója – hivatása szerint orvos – részt vett egy kísérleten, ahol a percipiens egy fiatal leány, az automatikus írás képességével rendelkezett. Dal olyasmit kérdezett tőle, amire csak ő maga tudta a pontos választ: első feleségétől való fia születésének és halálának időpontját. A leány leírta a választ, de Dal kijelentette, hogy téves. Mindenesetre fel akarta frissíteni az emlékezetét, és még aznap átnézte régi levelezését, meg régi naptárakat böngészett. Kiderült, hogy ő maga tévedett, a percipiens pontosan válaszolt. Ezt az esetet akkor úgy magyarázták, hogy „a médium azzal a szomnambulikus (~elrévült) képességgel rendelkezett, hogy öntudatlanul lássa a kérdező emlékezetében lejátszódó folyamatot”.

Általában az a felfogás, hogy a legjobb hipnotizőrök az érett korú, erős akaratú és szexuálisan különösen aktív férfiak; a hipnotizőr nő igen ritka. Ezzel szemben a legjobb hipnotizálható alanyok általában a nők, éspedig a legnőiesebbek. Ennek megfelelően a parapszichológusok többsége úgy véli, hogy a telepatikus induktor szerepe inkább a férfit, a percipiensé pedig a nőt illeti meg.
Röviden: az induktorok és percipiensek az emberek két ellentétes lélektani típusának megfelelően gondolkodnak.

Minden valószínűség szerint az emberi szervezetben is két apparátus (vagy mechanizmus) szolgálja a távolsági összeköttetést: az egyik a telepatéma adására, a másik a vételére való. Egyes egyéneknek (az induktoroknak) inkább az „adókészüléke”, míg másoknak (a percipienseknek) inkább a „vevőkészüléke” működik. Ha az induktor és a percipiens egyik apparátusa erősen túlsúlyban van a másikkal szemben, akkor a gondolatátvitel egyoldalú jelleget nyer; ha e két feltételezett apparátus az induktorban és a percipiensben is nagyjából egyformán fejlett, a gondolatátvitel kétoldalú lesz, s az induktor és a percipiens adottságainak ellentétes jellege elhalványul.

A spontán telepátia esetei és a gondolatátviteli kísérletek eredményei nem minőségileg, hanem csak mennyiségileg különböznek egymástól. Az előbbieket az emberi személyiség nagy élményei váltják ki, ugyanilyen élmények rázkódtatják meg a percipienst is. Ezek makrotelepatikus jelenségek. Az, amit a kísérletek keretében kapunk, csak halvány árnyéka ezeknek a természetes lefolyású jelenségeknek. De tudomásunk van átmeneti formákról is: a spontán jelenségek mikrotelepatikus jelleget ölthetnek, a kísérletileg előidézett telepatikus jelenségek pedig néha a telepatikus hallucináció méreteit ölthetik.

A fenti írás részlet L. Vasziljev: Telepátia című könyvéből >>

Mostanában ennyien olvasták: 428
Hasonló bejegyzések
USS Eldridge remote viewed

Target: LN17-0023Describe the target! mw & me, BZ Circumstances of the target: this is in a sunny, pleasant place. Moderate Read more

USS Eldridge – távérzékelve

Monitoros vizsgálat 2009.08.02-án Cél: LN17-0023 Kezdés: 9:44 Befejezés: 10:30 Távérzékelő: MW Monitor: BZ (hunviewer) Vak cél, a távérzékelő nem ismeri Read more

Gyufám se volt, nemhogy életem

Sajnos nem ismertem személyesen Málik Rolandot. Annyi mindenkit nem ismerünk, és később már hiába minden, marad egy papírillatú gondolatköteg. Úgy Read more

Könyvajánló – L. Vasziljev: Telepátia

L. Vasziljev: TelepátiaAlcíme: A fiziológus észrevételeiVnumenie na rasstavnii - Zametki fiziologaEredeti kiadás: Moszkva, 1962Magyar kiadás: Gondolat Kiadó, 1964 (Go 208-f-6466) Read more

Könyvajánló – L. Vasziljev: Telepátia

L. Vasziljev: Telepátia
Alcíme: A fiziológus észrevételei
Vnumenie na rasstavnii – Zametki fiziologa
Eredeti kiadás: Moszkva, 1962
Magyar kiadás: Gondolat Kiadó, 1964 (Go 208-f-6466) Fordította: Józsa Péter

Ez a Magyarországon 1964-ben megjelent könyv egy pótolhatatlan, alapvető és más forrásból be nem szerezhető ismereteket közlő munka a telepátiáról és a fizikai érzékeken túli érzékelésről. A megjelenés évében sem a Szovjetunióban, sem Magyarországon az állam parapszichológiai területre irányuló kutatásai nem voltak közismertek, ezért sem a korabeli cenzúrának, sem a könyv anyagát ellenőrző szakembereknek nem állt módjukban egyes – lényegi, a téma mai kutatását jelentősen elősegítő – részletek elhagyását, törlését kezdeményezni Vasziljev könyvéből. Alapvetésként Vasziljev természetesen a jelenségek materiális megközelítést alkalmazza, mégis a telepátiával, távérzékeléssel, gondolatátvitellel és határos területeivel foglalkozó kutatók és érdeklődők olyan alapművet kaptak a kezükbe, amelyből szinte képzés-szerűen kísérhetik figyelemmel a témával kapcsolatos tudományos folyamatokat. A könyv rendkívüli forrásmunka is egyben, hiszen névmutatója 168 bejegyzést tartalmaz, ezen kívül szinte minden második-harmadik oldalon forrásanyag-hivatkozást, részletekbe menő ábra- és kísérletmagyarázatot olvashatunk.
Hogy megbizonyosodjunk az előbbiekről, egyszerűen olvassuk el a könyv fülszövegét és tartalomjegyzékét, amelyek rengeteg részletről tanúskodnak.

A fülszöveg:
Ez a kis könyv történeti áttekintést ad a parapszichológia – azaz a gondolatátvitelről, szuggesztióról, telepátiáról szóló tanítás – keletkezéséről és fejlődéséről.
A szerző, L.L. Vasziljev* professzor ismert, többszörösen kitüntetett, Lenin-rendes szovjet tudós. Több mint negyven éve fiatal fiziológusként kezdett parapszichológiával foglalkozni. 1921-ben V.M. Behtyerev, a kiemelkedő orosz tudós vezetésével folyó parapszichológiai kutatásokba kapcsolódott be. Behtyerev maga is folytatott kísérleteket a gondolatátvitel területén kutyákon és embereken, s nagy fontosságot tulajdonított a „titokzatos” jelenség tudományos kutatásának.
Vasziljevet kezdettől fogva a szuggesztió anyagi természete érdekelte. 1932-ben nagy jelentőségű kísérletek kezdődtek az ő irányításával a telepátia fizikai természetének feltárása céljából. A kutatás 1938-ban a kutatók számára is teljesen meglepő, nem várt eredménnyel ért véget. Ez a kísérlet megdöntötte a gondolatátvitel elektromágneses természetének hipotézisét, amelyet addig a kutatók is vallottak. A két kísérleti személy, az induktor és a percipiens egymástól való teljes elszigetelése nem változtatta meg a szuggesztió eredményét. A háború megszakította a további kutatásokat.
Vasziljev professzor csak 1959-ben tért vissza újra a parapszichológia problémáihoz „Az emberi lélek titokzatos jelenségei” című könyvében. Ugyanez év végén egy francia folyóiratban amerikai kutatásokról olvasott, amelyek egészen váratlanul alátámasztották huszonöt év előtti hipotézisét. A kísérletek azt mutatták, hogy a telepatikus információ áthatolhat nagy tömeg tengervizen és a tengeralattjáró fémburkolatán is, tehát olyan közegeken, amelyek nagyon megnehezítik az elektromágneses hullámok terjedését, a rádiókapcsolatot. Ez a hír új munkára buzdította, s ekkor kezdeményezte a telepátia kutatására egy laboratórium létrehozását a leningrádi egyetem fiziológiai kutatóintézetében. Jelenleg is e laboratórium élén folytatja kutatásait (1964-ben, BZ), amelyek eredményéről e munkájában számol be.

*A szerző teljes neve: Leonyid Leonyidovics Vasziljev (Leonid Leonidovich Vasiliev, Леонид Леонидович Васильев, 1891-1966).

A könyv tartalomjegyzéke:

I. A probléma története (Alapfogalmak)
II. Akarat-, illetve gondolatátvitelként felfogható esetek a mindennapi életből
III. Az akarat- és gondolatátvitel kísérleti kutatása
IV. A mindennapi esetek összehasonlítása a kísérleti eredményekkel
V. A legjobb kísérleti feltétel keresése – A telepatikus indukció optimális feltételei. A telepatikus percepció optimális feltételei.
VI. A telepatikus összeköttetés
VII. A telepatikus képesség
VIII. Az akarat- és gondolatátviteli filozófia vizsgálata
IX. A „biológiai távkapcsolat” jelenségei az állatok közt
X. Az akarat- és gondolatátvitel elektromágneses hipotézise
XI. Nagyon nagy távolságokon végzett kísérletek
XII. A telepátia elméleti jelentősége és lehetséges gyakorlati alkalmazása
Névmutató

Mindezekkel együtt Vasziljev professzor is megállapította a maga idejében, amit a témával foglalkozó kutatók, szakemberek rendszerint hamar felismernek:

Az a körülmény, hogy a telepatikus átvitelben összehasonlíthatatlanul gyakrabban szerepelnek vizuális és egyéb fajta képek, mint szavak, bizonyítja annak a gondolatomnak a helyességét, hogy a telepatikus összeköttetés egyáltalán nem az evolúció legújabb vívmánya.

Könyve végén logikusan felépítve, 12 pontban adja közre a témáról kialakított állásfoglalását, amelyet az alábbi sorokkal vezet fel.

Befejezésül kötelességemnek tartom, hogy őszintén kifejtsem saját véleményemet e könyvemben érintett tő kérdésekről. E nézeteim sokéves személyes tapasztalatomon és a irodalomban található nagyszámú adat gondos tanulmányozásán alakulnak.

A könyvet, amint említettem, 1964-ben adták ki Magyarországon (eredeti ára 15 Ft volt), így jelenleg csak antikváriumokban kapható.

A telepátia jelenségei valóságos tapasztalatok. Ehhez nem fér kétség. Túl azon, hogy hatalmas mennyiségű idevágó tényanyag áll a rendelkezésünkre, szinte nincs olyan meglett családapa, akinek ne volnának telepatikus jelenségekkel kapcsolatos személyes élményei. Tisztelet minden olyan próbálkozásnak, amely tudományos magyarázatot keres e jelenségekre.

K. E. Ciolkovszkij

Részlet a könyvből >>

Mostanában ennyien olvasták: 412
Hasonló bejegyzések
USS Eldridge remote viewed

Target: LN17-0023Describe the target! mw & me, BZ Circumstances of the target: this is in a sunny, pleasant place. Moderate Read more

USS Eldridge – távérzékelve

Monitoros vizsgálat 2009.08.02-án Cél: LN17-0023 Kezdés: 9:44 Befejezés: 10:30 Távérzékelő: MW Monitor: BZ (hunviewer) Vak cél, a távérzékelő nem ismeri Read more

Gyufám se volt, nemhogy életem

Sajnos nem ismertem személyesen Málik Rolandot. Annyi mindenkit nem ismerünk, és később már hiába minden, marad egy papírillatú gondolatköteg. Úgy Read more

A telepatikus képesség, spontán telepátia

Részlet L. Vasziljev: Telepátia című könyvéből Ha az ember első ízben találkozik a gondolatátvitel és a spontán telepátia jelenségeivel, rendszerint Read more

Gyufám se volt, nemhogy életem

Sajnos nem ismertem személyesen Málik Rolandot.
Annyi mindenkit nem ismerünk, és később már hiába minden, marad egy papírillatú gondolatköteg. Úgy érzem, hogy a lehetőséget sem kaptuk meg. 2011. január 28-án, pénteken, több ezer kilométerre szülőföldjétől az ecuadori Santa Marianitában tragikus hirtelenséggel, balesetben elhunyt Málik Roland költő. 35 éves volt. Harmincöt.

Részlet a Sétaforgóból:

Lábam előtt hullámzott vad, ragadozó ár,
egy lány hangja csengett fiatal hátamnál.
Valamit mondott, számomra akkor
meg nem érthetőt,
én meg álltam a kapunál, és csak tűrtem:
néhai bánat veri esőként a szívem.

A tájra köd szállt és a füstölő emlék.
Testem mintha összekaszabolva.
A gondolataim összekuszálva.
Botorkáltam romon és ingoványon.
Fáztam. Támaszkodtam egy falnál.

Isten engem,
csak egy cigarettát akartam.
Gyufám se volt,
nemhogy életem.

A Litera híre >>>
Az El Diário híre [+18] >>>
Málik Roland: Ördög >>>
Hozsánna az Ördögnek >>>

 

Mostanában ennyien olvasták: 2285

Hasonló bejegyzések


Könyvajánló – L. Vasziljev: Telepátia

L. Vasziljev: TelepátiaAlcíme: A fiziológus észrevételeiVnumenie na rasstavnii - Zametki fiziologaEredeti kiadás: Moszkva, 1962Magyar kiadás: Gondolat Kiadó, 1964 (Go 208-f-6466) Read more


A telepatikus képesség, spontán telepátia

Részlet L. Vasziljev: Telepátia című könyvéből Ha az ember első ízben találkozik a gondolatátvitel és a spontán telepátia jelenségeivel, rendszerint Read more


Vissza az Időkutató Intézetbe

Ariadna Gromova - Rafail Nugyelman Nyomozás az Időkutató Intézetben Táncsics Könyvkiadó, 1975 Terjedelme: 400 oldal ISBN 963 320 250 7 Eredeti Read more


A Seraphinianus-kódex

Seraphinianus-kódex: Útikönyv egy másik világba A Codex Seraphinianus egy különös album. A Wikipédia úgy fogalmaz, hogy ez nem más, mint Read more