Wolfgang Schreyer: A zöld szörnyeteg
(Ez a recenzió cselekményleírást tartalmaz, de a regény olvasási élvezetét szerintem nem befolyásolja.)

Az én példányom:
Wolfgang Schreyer: A zöld szörnyeteg I. és II.
Eredeti címe: Der Grüne Papst
Szépirodalmi Könyvkiadó, Olcsó Könyvtár, 1962 (416. kötet)
(Más kiadásról nincs tudomásom.)
Eredeti ára: 3+3 Ft volt
Fordította: Szekeres László
Borítók és belső díszítések: Vincze Lajos
Megjelent: 60.000 példányban

A könyvről ezt írtam egy régebbi, azóta már törölt bejegyzésben:
Legújabb szerzeményeim egyike például W. Schreyer A zöld szörnyeteg című könyvének első és második része, amelynek első részére mintegy 15 évet vártam. Annak idején a csak a második részét találtam fel a házi könyvtárban, azt többször el is olvastam, de az első részhez egyszerűen nem tudtam hozzájutni. Na, most képzeljék el, hogy van egy jó könyv, aminek nem olvashatjuk az első részét… Mivel az antikvárium a kettőt csakis együtt árulta (eredeti ára 3,- forint volt darabonként, a képen fordított a részek sorrendje), így mindkettőt megvettem több-százszorosáért, hogy több, mint 15 év után megismerhessem a történet elejét. Megjegyzés hozzá: 1962-es kiadású, a könyv elején közölt térképen Belize még “Brit Honduras”-ként szerepel (helyesen).

Schreyer az elmúlt század közepének szerzője, így a történetet olvasva érdemes szem előtt tartani, hogy a regény 1961-ben született, amikor a világ tökéletesen kétpólusúnak számított. Javában dúlt a legújabb kori gyarmatosítási harc, amely leginkább a két élharcos, az USA és a Szovjetunió között zajlott. A kisebb csaták résztvevőit hívhatták bárhogy, lehettek a világ bármely pontján, valójában mindenhol ez a két világrend igyekezett egymásra döntő csapást mérni. Jelentéktelen összecsapás vagy színtér nem létezett ebben a harcban, így nem csoda, hogy az irodalom mezején is frontot nyitottak egymás ellen. Így történt, hogy olyan korhű, érdekes és olvasmányos emlékművei maradtak fenn ennek az időszaknak, mint A zöld szörnyeteg. A könyv olvasásakor viszont a fentiekre legyünk figyelemmel!
Schreyer az egyik guatemalai katonai puccshoz (az 1954-eshez) vezető látens külföldi mesterkedésbe, kívülről szított polgárháborúba szövi bele a cselekményt. Minél inkább elmerül az írásban az egyszeri olvasó, annál tolakodóbban merül fel benne a kérdés, hogy a regény vajon a puccs leírása-e egy kis színezéssel, vagy talán egy könnyed latin-amerikai történet, akár már szükségtelennek is látszó, aprólékos részletekkel.
Mindenesetre annyi biztos, hogy a hivatalos történetírás szerint 1954-ben a szabadon választott Jacobo Arbenz guatemalai elnök hatalmát a CIA katonai puccsal megdöntötte, az új elnök Carlos Castillo Armas lett. A regény pedig ebben az időszakban játszódik, a valóságban megtörtént események akár másodpercre pontosan is lebonthatók belőle.

Schreyer részletesen megosztja az olvasóval a korabeli felfogást arról, hogy milyen embertelen, népnyúzó, a törvényeket sajátos, a céljuknak éppen megfelelő módon értelmező, óriási, kapitalista, pénzcsináló, elnyomó (stb., stb., stb.) gépezet (United Fruit Co., rajta keresztül a CIA) szabadult rá Közép-Amerikára. De lám – nyugtat meg a regény azonnal –, a nép, a megvezetett, elnyomott és boldogtalan nép mindjárt segítőre lel, akibe fenntartás nélkül bele lehet helyezni a bizodalmat, így narrációs szempontból már meg is találta az egyszeri olvasó a jó-rossz párost, el tudja dönteni, hogy a történet további részében melyik oldal szemszögéből izguljon a kalandokon.
Igen ám, de kisvártatva bizonyos lesz az, hogy valójában mindkét fél ugyanazt szeretné: a hatalmat, vele a zöld szörnyeteg, a United Fruit Co. támogatását békében, de háborúban is (itt nyer jelentős értelmet Orwell axiómája: „A háború: béke.”).

A képre kattintva valós képdokumentumok alapján szinte végigkövethető Schreyer regénye (Kép: http://www.latinamericanstudies.org)

A szerző nyilván nem számított arra, hogy könyve később kézikönyvként, használati utasításként is használható lesz a gonosz, elnyomó kapitalizmus természetrajzának részletes leírásához. Valójában pedig éppen ez történt. Leendő diktátoroknak, populista (a  „demagóg” kifejezés legújabb értelmezése) politikus-palántáknak mindenképpen kötelezőként ajánlott a mű…

Schreyer „A zöld szörnyeteg” című regénye igazi mementó a kapitalizmus mindent és mindenkit legázoló hatalmi színjátékáról, profit-maximalizálásáról, mindez latin-amerikai környezetben, egy amerikai (de természetesen német származású) kalandor szemszögéből. Ugyanakkor hű korrajz mindarról, amellyel a közép-európai ember is összetalálkozott a kommunizmus nevű rendszer-kísérlet kivezetését követően.
Ezt viszont nem róhatjuk fel a szerzőnek, ő egy szórakoztató, valós történelmi eseményeken nyugvó kalandregényt írt. Lássuk tehát!

A következőkben a könyvnek Schreyerről szóló ismertetőjét idézem a kiemelt részekben (szerzője Szekeres László, a regény fordítója), mivel többnyire megegyezik saját véleményemmel. Ahol külön észrevételem van, ott ellátom megjegyzésekkel az idézetet:

Wolfgang Schreyer (…) meseszövése változatos, élénk, de sohasem kelti azt a benyomást, hogy az író szándékosan, a hatás kedvéért halmozza a konfliktusokat, még a kalandregényekben általában olyan nagy szerepet játszó véletlen sem gyakorol jelentős befolyást az események menetére.

Nem bizony – mondom már én. Ahol a szerző nem feledkezik bele a történelmi háttér részletesnél is mélyebb tárgyalásába, ott a történet szövése logikus, pergő és izgalmas, a párbeszédek a helyükön vannak, az első olvasatra is megoldhatatlan helyzetekből jól jön ki a főhős. Ezekre mondja azt az olvasó, hogy „na, ezt nem gondoltam volna…”, mégis – írástechnikailag – pofonegyszerű, ugyanakkor emlékezetes megoldásokról van szó, ezektől válik letehetetlenné a könyv (ismerős ugye: csak még ezt a fejezetet elolvasom…?). Ahol viszont aprólékosan beszámol Schreyer a történelmi mozzanatokról, ott nincs más teendője az olvasónak, mint élvezni a részletgazdagságot és a korabeli információszegény környezethez csatolt filmhíradó-szerű tudósítást, különösen, ha hozzám hasonlóan odavan Latin-Amerika történelméért. Ha egyszer ebből a regényből multimédiás változat születik, egészen biztosan lesz majd benne néhány fekete-fehér filmbevágás pompás, rojtos váll-lapot viselő, jelmez-szerű uniformisban tetszelgő generálisokról, diktátorokról, akik csupa fontosat szónokolnak, súlyosan gesztikulálva. A szerző ezeket a képeket remekül leírva láttatja az olvasóval.

Miről szól tehát A zöld szörnyeteg?
Az 1954-es guatemalai katonai hatalomátvételt már említettem, mint fő motívumot, azért ez önmagában – valljuk be – talán kevés lenne egy kalandregényhez, még a CIA-vel együtt is. A történethez ezért még adott minden további, a sikert garantáló kellék: egy titokzatos férfi, a főhős, amelyhez később hozzácsapódik a védtelen és szende leány, továbbá az effajta táptalajon törvényszerűen kibontakozó szerelem. A férfi olyannyira titokzatos, saját, általa kitalált, enyhén szólva is zűrös előéletével, hogy azt képtelen felvállalni a történet folyamán – ugyanígy van valóságos életútjával, amelyet végül egyáltalán nem sikerül megismernie az olvasónak.

A könyv főszereplője egy volt német pilóta, meglehetősen elmosódó jellegű figura, de nincs is szükség árnyaltabb jellemzésére, szerepe csak annyi, hogy az ő révén ismerjük meg közvetlen közelről azt a szedett-vedett kalandor bandát, amelyet az Egyesült Államok legfőbb vezetői nem átallottak felhasználni arra, hogy Jacobo Arbenz demokratikusan választott (…) kormányát erőszakos úton megbuktassák.

A történet egy apró átveréssel indul, egy ismeretlen férfi (itt még a nevét sem tudjuk) a Georgia állambeli Savannah-ban egy gyönyörű, de könnyen megkapható nővel kötött ismeretség következtében bajba kerül. Mivel idegen a városban, hirtelenjében egy moziba menekül abban bízva, hogy ott nem keresi a rendőrség. Zűrös múltjából itt bukkan fel egy régi ismerős, akitől végül új iratokat, ezáltal új személyazonosságot szerez. Ettől a ponttól ismerjük – legalább az új – nevét főhősünknek, aki ezentúl nem más, mint Antonio Vasquez Morena kapitány, aki saját bevallása szerint is hibásan beszéli a spanyolt, ami Latin-Amerikában azért komoly hiányosságnak számít.

A regény első mondata:
Savannah szomorú fészek olyan ember számára, aki az igazi nagyvárost szereti, amellett a veszély semmivel sem kisebb.

Új személyazonossága segítségével sikerül elhagynia a számára forróvá vált Savannah városát, cigaretta-csempészként (valójában kalózként) Közép-Amerikába viszik hallgatag és minden hájjal megkent fickók. Itt néhány hirtelen jött és sorsfordító esemény következtében politikai kalandorokhoz csapódik, közben megismerkedik Isabel Guerra-val, aki a regény további részében végigkíséri a főhős útját.
Megismerkedésük jellegzetes motívummal indul, ugyanígy zárul majd a regény végén, de összességében jellemzi Morena karakterét a regény egészben. Arról van ugyanis szó, hogy első feladataként a regnáló guatemalai kormány ellen lázadó kalandorok foglyának, a rendszerhez hű dr. Guerra lányát kell „bevezetnie a szerelem rejtelmeibe”, utasításra. A kényszerű randevúval a lány nyilvánvaló (és elvártan hangos) tiltakozását felhasználva szeretnék megzsarolni a leány apját, akit véletlenül éppen a szomszédos szobába zártak. A lány nem más, mint Isabel, azaz ahogyan Morena nevezi: Chabelita.
Morena e helyzetbeli viselkedése – amely mintául szolgál a történetben betöltött további szerepéhez – a következő: az ekkor még vadidegen lányt rábeszéli, hogy tegyen úgy, mintha… Sikoltozzon, csikarja össze a férfi arcát, vágjon földhöz könyveket, dúlja fel az ágyat, és így tovább, hogy kívülről minden rendben lévőnek tűnjön.

Ez az attitűd a könyv további részeiben is megjelenik, Morena karaktere megfelel egyfajta kvázi-humanista felfogásnak, hogy ha már jót tenni nem tud, legalább rosszat ne tegyen. Mindez tökéletesen megfelel annak a narratív pozíciónak, amibe a szerző egy ilyen karakterű hőst bele tudott helyezni: bizonytalan előéletű kalandor, akit az olvasó akár szerethetne is, ha lenne miért. Mivel ilyen nincsen, ezért választhatjuk a kisebbik rosszat: ó, milyen rendes ember, hiszen meg is erőszakolhatta volna azt a szegény lányt, mégsem tette…

A színjáték kitűnően sikerül, ezzel Morena végérvényesen részévé válik annak az óriási színpadi forgatagnak a lázadók oldalán, amelyet a világ az 1954-es Armas-féle guatemalai katonai puccsként ismert meg. A regény e valós esemény megtörtént körülményei és eseményei között játszódik, némi fikcióval fűszerezve természetesen. Morena, a kitalált főhős valóságos történelmi szereplőkkel találkozik, konfliktusba, vagy egyszerű, mindennapi helyzetekbe keveredik velük. A már sokat említett, bőséges történelmi részletgazdagság miatt az olvasónak időnként az az érzése, hogy mind a főhősök, mind a mellékszereplők csupán statiszták abban a gigantikus dokumentációban, amely a guatemalai történelemnek erről a zavaros fejezetéről szól. Az olvasóban viszont kétség nem merülhet fel afelől, hogy a regényben leírt kalandok a főhőssel még akár meg is történhettek.

A szerző nehéz feladatot vállal azzal, hogy érdekfeszítően és hűségesen igyekszik bemutatni ezt a furcsa amerikai-spanyol keverék világot. A hűségre való törekvés következtében sok a regényben a riport-részlet, amely olvasmányosságát ugyan fokozza, de kevesebb lehetőséget nyújt az események és a szereplők elmélyültebb, árnyaltabb ábrázolására.

Morena egyszerűen csak élni szeretne valahol és valahogyan. Már régen unja a háborút, az erőszakot, egyedüli célja, miután Chabelitát megismerte, hogy a lányt az apjával együtt kijuttassa a forrongó országból. Ennek megvalósításához viszont minden dolgok színhelyére, a fővárosba, Guatemalavárosba kell eljutniuk. Hogy aztán sikerül-e nekik Mexikóba szökniük, vagy a polgárháborús Guatemala elnyeli őket, az legyen a könyv titka, és azoké az olvasóké, akik már túl vannak az utolsó oldalon.

A könyv nyelvezetére és hangulatára zárásul íme a főhős, Morena ajánlása:

Ezt a könyvet Chabelitának ajánlom. Ő tisztázta le, gyakran vonakodva, többnyire fáradtan, csendes mosollyal. Kétszer-háromszor lábaim elé csapta a kéziratot, és megfenyegetett, hogy darabokra tépi, ha bizonyos részeken nem változtatok. Zsarolóknak nem szabad engedni. Mindig újra visszavonult az írógéphez, írt és újból átélt mindent… Mi, a barátaim és én, nem vagyunk költők. De ha az, amit leírtunk, képet ad az olvasóknak az akkori eseményekről – elértük célunkat.

Szerintem Morena, Chabelita és Schreyer elérték céljukat.

Szerintem: 10/6.

Wolfgang Schreyer a Wikipédián >>
A könyv a moly.hu-n >>

Seraphinianus-kódex: Útikönyv egy másik világba

A Codex Seraphinianus egy különös album, amelyet Luigi Serafini olasz művész, mérnök és ipari tervező alkotott harminc hónap alatt, 1976-1978 között. Először 1981-ben adta ki egy bizonyos Franco Maria Ricci, négyezer példányban. Több kiadást is megélt, későbbi megjelenései internetes könyvesboltokban viszonylag olcsón (~20 USD ártól) megkaphatók, az első, eredeti darabok ára viszont példányonként 8.000 USD-től kezdődnek. A könyv terjedelme (kiadástól függően) 360 oldal. A mű képekkel teli enciklopédiának tűnik egy ismeretlen világról. A könyv ennek az ismeretlen világnak egyik nyelvén íródott, írásrendszere (amennyiben az rendszert képez) mindeddig feltáratlan.

A kódex tizenegy fejezetre oszlik, amelyek két részben találhatóak. Az első rész a természeti környezetet látszik leírni, kitárgyalva a növény- és állatvilágot, valamint a fizikát. A második rész az emberi tudományokat és az emberi élet különböző alkotórészeit tárgyalja: öltözet, történelem, konyhaművészet, építészet, stb. Minden fejezet egy enciklopédikus témát tárgyal meg.

Íme a fejezetek listája, és azok témái:

1. Az első fejezet leír nagyon sok ismeretlen növényt: furcsa virágokat, fákat, amelyeknek nincs gyökerük és vándorolnak, stb.
2. A második fejezet az idegen világ állatairól szól, bemutat számos állatot, amelyek szürreális változatai a lovaknak, vízilovaknak, orrszarvúknak, madaraknak, stb.
3. A harmadik fejezet valami olyan témát látszik tárgyalni, amely különös, kétlábú lények külön birodalma.
4. A negyedik fejezet egyfajta, rendkívül elvont és rejtélyes fizikáról és kémiáról tűnik szólni.
5. Az ötödik fejezet furcsa gépekről és közlekedési eszközökről szól.
6. A hatodik fejezet feltárja az általános emberi tudományokat biológiai, valamint a szerelmi kapcsolatok szemszögéből, bemutat különböző bennszülött népeket. Példákon keresztül mutatja be továbbá növényi élet és különféle eszközök működését közvetlenül az emberi testbe ültetve (például íróeszközök és csavarhúzók).
7. A hetedik fejezet a történelemről szól. Több személyt mutat be (akik csak távolról emberiek), ismeretlen jelentőséggel bírnak, ezeknek megjelölik születésük és haláluk nemét, dátumát. Ez a fejezet több jelentős történelmi (és talán vallási) állomásukat is bemutatja, valamint példákat foglal magában a temetkezésről és a gyászról.
8. A nyolcadik fejezet a kódexek idegen írásmódjának történetét tárgyalja.
9. A kilencedik fejezet ételekről, étkezési szokásokról, valamint a ruházkodásról szól.
10. A tizedik fejezet furcsa játékokat ír le (például kártya- és társasjátékokat), továbbá az atlétikát.
11. A tizenegyedik fejezet teljes mértékben az építészetnek van szentelve.

A kódex illusztrációi

A kódex képei gyakran szürreális paródiái valós világunk dolgainak: vérző gyümölcsök, növény, amely szék formájában nő, és valóságos székként is használják, krokodillá átalakuló szeretkező emberpár, stb. Más képek különös, látszólag működési cél nélküli gépeket ábrázolnak, amelyek többnyire rendkívül kimunkáltak, részeiket vékony szálak kötik össze. Egyes illusztrációk könnyen felismerhetők, mint például térképek vagy az emberi arcok. Mások, főleg a „fizikáról” szóló fejezetben látható ábrázolások teljesen absztraktnak tűnnek. A képek többsége színes és részletgazdag.

A kódex írásrendszere és nyelve

Az írásrendszert látszólag valamely keleti íráskép stílusa inspirálta, jobbra haladó írásjelek alkotnak sorokat, az ábécéjének vannak nagy- és kisbetűi, amelyek közül egyesek számokként szolgálnak. Ennek ellenére íveltebb írásról van szó, mint egy szokásos keleti írásrendszer, valamelyest hasonló kinézettel bír, mint a kurzív grúz (kartvéli) írás. Egyes betűk kizárólag szavak elején vagy végén jelennek meg, éppúgy, mint a sémi nyelvekben. Nyelvészeknek még nem sikerült teljes mértékben elemezni a kódex nyelvét, de az oldalak számozására szolgáló számrendszert már többen, egymástól függetlenül is megfejtették (többek között Allan C. Wechsler, Ivan Derzhanski). E számrendszer egyfajta huszonegyes alapon álló variáció. Derzhanski matematikai alapú fejtegetése itt olvasható.
2012 nyarán egy, a kódexet kutató személy elkezdte az írásrendszert alkotó karakterek szabványos True-Type Font-á történő alakítását informatikai felhasználás céljából, jelenleg még dolgozik rajta.
2009. május 8-án, az Oxfordi Egyetem Könyvkedvelő Társulatának előadásán Serafini (a kódex szerzője) elmondta, hogy a könyv nyelve jelentés nélküli, az írásmód pedig egyfajta automatikus írás-szerűség volt. Azt szerette volna elérni a könyvben használt ábécével, hogy megmutassa azt az érzést az „olvasóknak”, amelyeket a gyermekek éreznek olyan könyv lapozgatásakor, amelyet ők még nem értenek, de azt látják, hogy az írás egyébként értelemmel bír a felnőttek számára. Megjegyzendő azonban, hogy az automatikus írással kapott tartalmakat lejegyző szövegek általában értelmes jelentést hordoznak akár még addig ismeretlen nyelven is, a kódex nyelvének vizsgálata tehát ennek alapján folyik.
Ugyanakkor elmondható, hogy a kódex teljes egészén végigfutó szöveg ránézésre is kevés ismétlődést tartalmaz, a betűk formája pedig azonos mintákat követ. Ebben a terjedelemben mindezt mintaszerűen végigvinni szinte lehetetlen, leszámítva a már említett automatikus írás nevű folyamatot.
Íme egy kísérlet a kódex nyelvének megfejtésére >>>

A kódex kutatása

Mint minden rejtélyes dolog, a Codex Seraphinianus is felhívta magára a kutatók figyelmét.
Többféle megközelítés merült fel annak megállapítására, hogy mi lehet a kódex: egyszerűen egy képzőművészeti (iparművészeti) album, amelynek misztifikálásával élénkítik a rá irányuló keresletet, vagy egy másik világba történt áttekintés krónikája, netán folyamatos álomképekből összeállított album, esetleg pszichedelikus szerek használatával „kapott” kusza információk halmaza (ahogy P. Schwenger említi: „Hallucinációs Enciklopédia„)?

A kérdés nyitott, a kódex jelenleg csodálat, ugyanakkor kutatás tárgyát képezi.

A kutatók több oldalról közelítik a kódexet. Van, aki igyekszik megtalálni azt a fizikai környezetet, tájékot, vidéket, ahol felfogható a könyvben megosztott információk sokasága.
Van, aki a képi és szöveges információkat egymástól elválasztva igyekszik értelmezni a kódexet, és természetesen van, aki a nyelv megfejtésével, dekódolásával járna a rejtély végére. Abból a megközelítésből is értelmezni próbálják a kódexet, hogy szimbólumok sokasága alkotja azt – igen ám, de mire irányulnak ezek a szimbólumok, és mit jelentenek?
Mások megállapítják, hogy a kódex ugyan egy útikönyvre hasonlít, amely egy idegen világot mutat be, de addig, amíg a hagyományos útikönyvek statikus, adott helyen megtekinthető, jelentős elemeket mutatnak be a leírásukkal, addig a kódexben köznapinak tűnő dolgokat láthatunk, ráadásul minden mozog, mintha a mozgás megszállottjai lennének.

Az Egyedi Tárgyak elnevezésű aukciós webáruház az alábbiakban foglalja össze Serafini kódexét – a könyv belső borítójáról idézve (n.b.: „nincs raktáron” megjegyzéssel):

Luigi Serafini művészeti albuma. Mi is a Codex Seraphinianus? Nos, ez egészen egyszerűen egy könyv korunkról, korunknak: az „információs korszaknak”, könyv a kódoló-dekódoló üzenetekről abban az időszakban, amelyben a legjobb elmék az egymástól oly nagyban eltérő területeken is, mint a genetika, számítástechnika és az irodalom-kritika, megkérdőjelezik a nyelv legalapvetőbb fogalmait, a fordításukat és jelentésüket. A Kódex kreatív jövőképet mutat erre az időszakra, ez az a munka, amely a modern képvilágon át felszabadult játékra hív fel  különböző dolgok jelentéstartalmával.

Egy rövid bemutató film a kódexről:

Nézzen bele a kódexbe >>>
Képgaléria a pinterest-en >>>
Esszé Serafini kódexéről >>>

A könyv itt teljes egészében megtekinthető, a nyelvismeret/nem ismeret nem lesz tehát akadály a műélvezetben:
Luigi Serafini: Codex Seraphinianus

A Kódex felkerült a személyes kívánságlistámra, már csak amiatt is, mert tematikájában kellő áthallással azonosságot vélek felfedezni Shakespeare: A vihar című színművéből készült átirattal, a Prospero könyvei-vel. Ha valakinek lenne egy fölösleges példánya a Kódexből (akár az első kiadásból is…), ne habozzon eljuttatni nekem. Köszönöm.

Szerintem: 10/6.

Mostanában ennyien olvasták: 8200

Ariadna Gromova – Rafail Nugyelman
Nyomozás az Időkutató Intézetben
Táncsics Könyvkiadó, 1975
Terjedelme: 400 oldal
ISBN 963 320 250 7
Eredeti ára: 35,- Ft

Íme egy időtálló regény, amelynek műfaját az intellektuális bűnügyi, tudományos-fantasztikus, illetve a tudományos-ismeretterjesztő témák háromszögében helyezhetjük el. A kötet nem az új évezred kiadványa, külsejével talán keveseket csábít, de figyelem: a könyv – és a történet – csak első látásra anakronisztikus!

Cselekménye egyértelműen be nem azonosítható bűnügy: Arkagyij tisztázatlan körülmények között meghal a Tudományos Időkutató Intézetben. Nem tudni, hogy gyilkosság vagy öngyilkosság történt-e. Az eset felderítése a regény története – amelyről igyekszek olyan recenziót írni, hogy olvasása a későbbiekben ettől még élvezhető legyen. Ennek ellenére részinformációk előfordulnak benne, így olvassuk!

Dőljenek tehát hátra a székükben, és ismerkedjenek meg egy „jó könyv” olvasási élményével.
A helyszín egy közelebbről be nem azonosított vidéki orosz nagyváros. Ami biztos: napi egy alkalommal közlekedik légijárat Moszkvából.

Szereplők:

Arkagyij Levickij, az áldozat. Az ő halála körüli furcsa események bójái között hullámzik a történet ide-oda.

Linykov (Alekszandr Grigorjevics), a nyomozó. Az ő szerepe véletlenszerűnek tűnhet, a történet kezdetén heveny vita és osztozkodás eredményeképpen kapja meg végül Linykov az ügyet. Ennek a történetben később lesz jelentősége, hiszen kiderül, hogy véletlenül éppen fizikát tanult a három év után abbahagyott egyetemi tanulmányai során, magát „félbemaradt fizikus”-nak nevezi. Ebből kifolyólag magától értetődő és szakmailag kifogástalan beszélgetéseket képes lebonyolítani a nyomozás – azaz a regény – folyamán az Intézet bármely munkatársával.

Borisz Nyikolajevics Struzskov, a kvázi főkarakter. A regény századik oldala körül bizonyossá válik, hogy vannak olyan élethelyzetek, amelyekben a “menjen már ki az épület elé, és nézze meg, hogy ott vagyok-e!” felszólítás nem számít feltétlenül otromba faviccnek.

Nyina Beresztova, a barátnő, a történtek előtt Arkagyij, az események idején eleinte Borisz barátnője. A regény egészére jellemző rendkívül korrekt megfogalmazások és leírások (beleértve a párbeszédeket is) tengerében nem derül ki egyértelműen, hogy a “barátnő” kifejezés milyen mélységig értelmezendő.

Lonyocska Csernisov, a munkatárs, aki “mindent” látott, de nem képes elmondani, előttünk, olvasók előtt legalábbis nem meri. Félszeg, gátlásos és magának való időkutató.

További mellék-szereplők is feltűnnek természetesen, úgyis mint

Seleszt (Vjacseszlav Felikszovics), az Intézet igazgatója,

Zina, a büfé üzletvezetője, csak hogy a vezetőkről is essen szó… és még persze sokan mások.

A cselekményről és az írástechnikáról

Arkagyij ismeretlen okból és rejtélyes körülmények között bekövetkezett halála mindenkit váratlanul ér az Időkutató Intézetben. Az események folyását szenzációs perspektívából láttatja velünk a szerzőpáros: egyrészt Linykov, a nyomozó szemszögéből (E2-ben), másrészt Borisz, az áldozat barátja gondolatain keresztül (E1-ben). Így rögtön két szálon is olvashatjuk az aktuális eseményeket. Ugyanakkor szerzők gondosan ügyeltek arra, hogy egy-egy elejtett utalással a már említett századik oldal körül eltiporhatatlan késztetést érezzünk a főhősökhöz való szólásra: hé, ember, tényleg nem látjátok már, hogy miről van itt szó?! Aztán később meglátjuk, hogy mi sem tudjuk, hiába gondoltuk ezt korábban.

Maga a történet

Arkagyij, az elhunyt és Borisz együtt dolgoznak az Intézet időfizikai laboratóriumában. Egy reggel holtan találják Arkagyijt a laboratórium kanapéján, halálát nagy mennyiségű gyógyszer (altató) bevitele okozta. Mindenki megdöbben, hiszen sem előzménye, sem oka nem volt az önpusztításnak. Linykov, a törvényszéki nyomozó feladata az ügy felgöngyölítése, ő alapos emberhez méltóan számba veszi azt a lehetőséget is, hogy esetleg nem öngyilkosság történt. És lám, néhány rövid és intelligens beszélgetés után kiderül, hogy Nyina, a barátnő egyértelmű konfrontációs pontot jelenthetett a barátok között. Nyina ugyanis – ahogyan azt már említettem – az események előtt Arkagyij, az események idején pedig Borisz barátja. Linykov azonnal lecsapja a feldobott labdát: nem lehetett-e lelki bánata Arkagyijnak azért, mert újabban már Borisz Nyina barátja, és ezért nem gyógyszerezhette-e be magát? Hamar kiderül: nem (túl egyszerű lenne).

Borisz a tragikus esemény okozta sokk hatására eleinte fásultan és közönyösen veszi tudomásul a dolgokat, ennél a pontnál azonban felébred benne a lelkiismeret, de a dac is, és elhatározza, hogy csak hadd nyomozzon Linykov, mit neki, majd ő saját szakállára utána jár az egész eseménysornak, hiszen Arkagyij mégiscsak az ő barátja volt, a legkevesebb, hogy utána jár a halálesetnek.

A helyzetet tovább bonyolítja egy búcsúlevél-féle, ami eltűnt, de az éber nyomozók néhány – önmagukban értelmezhetetlen – szót visszanyernek a jegyzetblokk megmaradt lapjaira átütött golyóstoll-lenyomatokból.

Borisz magánnyomozása rendre zsákutcába halad, ráadásul mind Lonyocska, a kolléga, mind Nyina, a barátnő elfordulnak tőle, hiszen állításuk szerint mindketten látták Boriszt kijönni Arkagyij laboratóriumából annak halála idején, ami még öngyilkosság esetén is felettébb gyanús. Igen ám, még ha így is lett volna, mi a konkrét bűncselekmény? Segítségnyújtás elmulasztása? Egy felnőtt férfiba nem lehet csak úgy beleerőltetni öngyilkosságot okozó mennyiséget semmiféle gyógyszerből, főleg akarata ellenére. Borisz tehát ártatlannak tűnik.

De akkor mi történt…?

Világvonalak

Namost, az Időkutató Intézet, ugye…

Az olvasó eddig a pontig már megismerhette az Intézet működését. Borisz és Arkagyij együtt dolgozott például azon, hogy egy kronokabin nevű készülékben leltári számmal ellátott deszkákat előre küldenek az időben 5-10 perc távolságra, majd azt újra fogadják, mikor a jövőbeli énjük visszaküldi ugyanazt a deszkát nekik. Ember? Á, emberről nem lehet szó, mások, azaz jóval bonyolultabbak a számítások, és egyébként sem egyforma a gerjesztett erőtér a kronokabin belsejében, ember továbbításáról a jövőbe tehát szóba sem jöhet – hangzik el mellékesen. Ennek ellenére az olvasó itt már érzi, hogy több lesz ebben a történetben attól, hogy számozott deszkák utaznak előre-hátra az időben.

Felvezetésképpen az olvasó megismerkedhet e terület alapkérdésével, azzal, hogy lehetséges-e büntetlenül ide-oda közlekedtetni tárgyakat az időben, hiszen bármilyen apró baki elkövetésével megváltoztatható a múlt, vagy fordított irányban a jövő, attól kezdve pedig nem lesz olyan pont, ahová visszatérhetne az egyszeri időutazó. E téma kitárgyalását Linykov, a régebben fizikai tanulmányokat folytató törvényszéki nyomozó és Borisz, a főkarakter adja elő eléggé szájbarágós módon, viszont több mint elegendő (valós) irodalmat jelölnek meg viszonyítási pontként ahhoz, hogy az egyszeri olvasó eligazodhasson a tudományos-ismeretterjesztő beszélgetés közepette. Íme:

Asimov: A halhatatlanság halála

Ray Bradbury: Mennydörgő robaj

Ganszovszkij: A történelem démona

Én még itt külön megemlítem a Vissza a jövőbe című film-trilógiát. Ez a film (egészen pontosan a II. rész) ugyanarra az elvre építi az időparadoxon működését, ahogyan jelen regényünk bemutatja. Amennyiben az emberi tudatoknak van közös mezeje, abban az esetben a tudás is közös, nem bizonyítja ezt más, mint az, hogy a Nyomozás az Időkutató Intézetben című könyv 1973-ban jelent meg oroszul (magyarul 1974-ben), a film-trilógiának viszont jóval később, 1981-ben írták az első forgatókönyvét, a II. része 1989-ben került a mozikba. Mindkét alkotás alapötlete ugyanaz volt: az idő síkján úgy mozogni, hogy azzal lehetőleg ne befolyásoljuk a múltat/jövőt. A sarokpontok is ugyanazok: találkozhat-e az ember jövőbeli (vagy múltbeli) önmagával? Változik-e a múlt/jövő csekély dolgok megváltoztatásával? Rendkívül sok párhuzam áll fenn tehát a regény és a film(ek) között. Az elméleti lehetőség ugyan megvan arra, hogy Zemeckis elolvasta Gromova-Nugyelman könyvét valamikor, de mondjuk meg: erre kicsi az esély. Mi volt tehát előbb: a tyúk vagy a tojás?

A Vissza a jövőbe-filmek kiindulási dátuma 1985. október 25.

Az Időkutató Intézetben látszólag 1984. május 20-án kezdődnek az események.

A valóságos különbség a film és a regény között az, hogy ez utóbbi le is írja, hogyan lehet elméletileg megvalósítani az időutazást. (328-329. oldal)

Ezzel persze nem a film ellen szólok, hiszen az első számú kedvencemről van szó.

Íme egy kép Gromova-Nugyelman könyvéből (1973) – 276. oldal:

…és egy filmkocka a Vissza a jövőbe II-ből (1981/89):

Amivel a filmben jelentősen meg lehetett változtatni a jövőt és a múltat:

Vissza a regényhez. Miután Linykov, a nyomozó kideríti, hogy ketten is (Nyina, Lonyecska) Boriszt látták kijönni az inkriminált időpontban Arkagyij laboratóriumából, tehát tudnia kell valamit az esetről, amit nyilván eltitkol. Az ügy egyszerűsödni látszik számára, már csak az a kérdés marad szabadon: miért?!

Ugyanez történik Borisszal is ellenkező előjellel: megtudja, hogy ő jött ki Arkagyijtól abban a bizonyos időpontban, holott ő tudván tudja, hogy akkor éppen az Intézeten kívül, egy könyvtárban volt. Benne inkább kuszább lesz az egész eset, és egyre csak az jár a fejében: miért?! Sőt: egyáltalán miért lett öngyilkos Arkagyij?

Ketten látták tehát Boriszt kijönni Arkagyijtól, ezért mind a nyomozó, mind a kollégák bizalma kissé meginog benne, ezt ki így, ki úgy, de éreztetik vele. A kettős narráció következtében megismerhetjük a nyomozó gondolatait is, Borisz álláspontját is. Linykov tisztában van vele, hogy valami nem stimmel Borisz körül, de azt is hamar leszűri, hogy hiába gyanús a férfi, olyan könnyedén mégsem tudja lezárni az ügyet.

Borisz valahol érzi azt, hogy őt tartják felelősnek Arkagyij haláláért, akár csak azért is, hogy nem vette el tőle az altatókat, bár ő saját állítása és emlékezete szerint könyvtárban volt az események idején. Nem hisznek neki, ennek megfelelően az egyetlen eszközhöz nyúl, ami a rendelkezésére áll: a kronokabin segítségével visszamenni az időben arra a pontra, ahol a gyógyszerek eltüntetésével az egész eseményt meg nem történtté lehet tenni.

A történet valójában itt kezd bonyolódni, szabadon álló vagy óvatlanul megnyitott, a jövőbe (és a múltba) futó világvonalak, idősíkok, időhurkok forgatagában Borisznak rá kell jönnie, hogy akár még azzal is megváltoztathatná a múltban a jövőt, hogy a laboratóriumban áttenné a vizeskancsót az ablakból az asztalra (Asimov elegáns Minimálisan Szükséges Változás-ára utalva).

Néhány gyötrelmes óra alatt – kényszerből – olyan számításokat végez, amelyek végeredményeként mégiscsak lehetővé válik embert a múltba/jövőbe küldeni. Beállítja a kronokabint a múltban három nappal azelőttre, amelyen a haláleset történt, aztán vállalva az esetleges működésbeli kockázatokat is, magára zárja a kabin ajtaját. Simán megérkezik, de azt kell tapasztalnia, hogy az már talán egy korábban megváltoztatott múlt, mivel hajszálra ugyanaz történik, mint a haláleset estéjén, csak éppen nincs ott Arkagyij, az áldozat, aki elől egyébként most jól eldugja az altatókat. Majd kisvártatva észleli, hogy ez a világvonal nem is a múlt, hanem egy két évvel későbbi jövő, tehát valaminek valahol történnie kellett.

Mialatt Borisz a múltban hitt jövőben igyekszik megoldást találni az esetre, a regényben megkezdett jelenben Linykov és Seleszt – az igazgató – éppen arról próbál logikai következtetésre jutni, hogy mi van akkor, ha Arkagyij a kronokabin használatából eredő problémákat felismerve saját magát küldte vissza az időben, hogy elkövesse az önmaga elleni merényletet, hogy csírájában véget vessen a számtalan idővonalon továbbfutó életeinek?

Egy jel az ügy megoldása felé vezető úton:

Linykov egy ponton arra jut, hogy Arkagyij esetleg visszatért a múltba, az öngyilkosság előtti időpontra, ahol aztán nem követte el az önmerényletet, amivel új időelágazást hozott létre, ezért a jelenlegi valóságba már nem térhet vissza, hiszen itt halott, de az általa megnyitott valóságban vígan él tovább. Mennyi kérdés…

A nyomozó megörül saját elméletének, viszont szemben találja magát a bizonyítás problémájával. Rögtön az Intézet portásánál éri az első sokk, miután az közli vele, hogy Arkagyij előző este tizenegy körül távozott az intézetből, és ma nyilván azért nem jött még be, mert fáradt, és tovább alszik. Mi történt az időben tegnap óta, hogy Arkagyij halála meg sem történt egyes emberek számára?

Linykov rendszere lefagy, itt „időt kér”, és visszatér az Intézet jótékony mélyébe, az ügy más szereplői között pedig valóságos kergetőzés kezdődik – az időben.

Közben természetesen felmerül néhány technikai probléma. Egy jellemző eset, csak hogy a történet fő sodrát ne bolygassam: Borisz három nappal az öngyilkosság előtti napra ment vissza a múltba. Tesz-vesz azon az idősíkon, majd egyszer csak észleli, hogy nagyon éhes. Nem is lehet más, hiszen tegnap dél óta nem evett semmit. Illetve… holnapután dél óta. Hogy lesz ez…?

A történetben mindenesetre mindig van egy olyan karakter, aki előrébb haladt az időben, és többet lát, mint más figurák. A könyvben számos ábra tárja fel és magyarázza el az idő világvonalain történt bolyongások menetét. Aki figyelmesen végigkíséri a magyarázó ábrákat, szemernyi kétsége sem lesz afelől, hogy egy valahol már működő rendszert írtak le a regényben. Ennek megvalósításához szerzői szempontból szigorú logika mentén fraktál-szerűen kellett gondolkodni, amelyről így írnak ők maguk:

Gyötört bennünket a logika, ám segítségünkre is volt. Többször megtörtént, hogy a világvonalak olyasmit tártak fel, amire nem is gondoltunk. Egy ízben például rá kellett döbbennünk, hogy elveszítettük egyik hősünket. Fogalmunk sem volt róla, hogy létezik, az ábrák azonban könyörtelenül tanúsították…

…Máskor az derült ki az ábrákból, hogy figyelmen kívül hagytunk egy elágazást…

Világosan láttuk azt is, hogy művünk egyszerűen az ötlet jellegénél fogva sem nyerheti meg mindenki tetszését… de hittük, hogy lesznek majd olvasók, akik osztoznak logikai szenvedélyünkben…

A legképtelenebb helyzeteket követően természetesen logikus véget kap a történet, happy end helyett ugyan счастливый конец következik be, amely után a szerzők bőséges utószavát olvashatjuk (benne több irodalmi műre történő utalással, amelyek mind az időutazás különböző lehetőségeit fejtegetik).

Feltétlenül megemlítendő még a kötet grafikája, amely rendkívüli módon összeillik a történettel. Feledi Gyula képei láttatnak, mintsem mutatnak, remekül passzolnak a korabeli ízléshez, sőt, azt kell mondanom, hogy nekem ma is tetszenek. Ha valaki üzletet látna egy második kiadásban, mindenképpen fontolja meg az eredeti díszítőelemek felhasználását.

A regényt R. Török Piroska fordította, a fordítást Apostol András vetette össze az eredetivel.

Szerintem: 10/6.

Ez egy jó könyv. Könyvárusi forgalomban már nincsen, ha szerencséjük van, akkor antikváriumokban fellelhetik, például itt.

Sajnos nem ismertem személyesen Málik Rolandot.
Annyi mindenkit nem ismerünk, és később már hiába minden, marad egy papírillatú gondolatköteg. Úgy érzem, hogy a lehetőséget sem kaptuk meg. 2011. január 28-án, pénteken, több ezer kilométerre szülőföldjétől az ecuadori Santa Marianitában tragikus hirtelenséggel, balesetben elhunyt Málik Roland költő. 35 éves volt. Harmincöt.

Részlet a Sétaforgóból:

Lábam előtt hullámzott vad, ragadozó ár,
egy lány hangja csengett fiatal hátamnál.
Valamit mondott, számomra akkor
meg nem érthetőt,
én meg álltam a kapunál, és csak tűrtem:
néhai bánat veri esőként a szívem.

A tájra köd szállt és a füstölő emlék.
Testem mintha összekaszabolva.
A gondolataim összekuszálva.
Botorkáltam romon és ingoványon.
Fáztam. Támaszkodtam egy falnál.

Isten engem,
csak egy cigarettát akartam.
Gyufám se volt,
nemhogy életem.

A Litera híre >>>
Az El Diário híre [+18] >>>
Málik Roland: Ördög >>>
Hozsánna az Ördögnek >>>

Mostanában ennyien olvasták: 1873