Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió
Nem gondoltam, hogy külön bejegyzést írok a könyvről, de kikívánkozott belőlem. Érdekes történet: egyfelől sci-fi köpenybe bújtatott félelmetes, gunyoros leírás egy nyomasztó (és teszem hozzá: zsibbasztó) politikai környezetről, amelyhez a minta nyilván valahol a McCarthy-éra⁽¹⁾ lehetett, ugyanakkor egy tudatalatti késztetésekkel és összeesküvés-elméletekkel átszőtt intellektuális kaland. A regényben a trilógián⁽²⁾ kívül, itt is megjelenik VALIS⁽³⁾, amely PKD (főként) kései regényeinek jelentős entitása.
Elsősorban nem azokról a tartalmi vagy cselekményi elemekről írnék, amely olvasás közben momentumról momentumra továbbviszik az egyszeri olvasót. Inkább arról, hogy eközben rátaláltam jó néhány olyan hangulatra, amelyek nélkül ez a könyv talán el sem ért volna hozzám. A Szabad Albemuth Rádió-ban sok ilyen hangulat van elrejtve. Ha a sci-fi műfaji besorolást lefejtjük a könyvről, azzal szembesülünk, hogy életrajz-szerű dokumentumregénnyel van dolgunk, amelyben Phil és Nicholas éveken át tartó barátságának állomásait, életük múltját és jelenét ismerjük meg. A Phil név egyébként nem véletlen, a regény egyik szereplője maga PKD. Természetesen, mondhatni szerencsére, a tudományos fantasztikum hatja át a regényt, egyben korai paranormális fikciónak is nevezhetném, emellett valami olyasfajta hozzáadott érték is is megjelenik benne, amely egy következő hangulati eleme a történetnek.

Mire gondolok? Ahogy egyre beljebb haladunk a regény cselekményébe, az ember már-már beleéli magát azokba az élményekbe, amelyek (esetleg hasonlók) talán vele is megestek. Ha egy következő résznél viszont olyan részletekkel szembesülünk a könyv lapjain, amilyeneket már teljes bizonyossággal önmagunk is átéltünk, ott már nincs menekvés, a történet magába szív és végérvényesen a sajátunknak kezdjük érezni. Velem vitathatatlanul megtörtént a dolog, enélkül ugyanis nem lenne ez a bejegyzés (lásd az alábbi idézetet). Ezt talán a VALIS-érzésnek/élménynek tudnám a legpontosabban nevezni. (A képen a szerintem legtalálóbb VALIS könyvborító a sok közül. Pedig az alapművet még nem is olvastam!)

Visszatérve az Albemuth Rádióhoz, olvasás közben folyamatosan gyűjtöttem idézeteket a regényből, míg aztán fel nem adtam a dolgot a bőség különleges zavara miatt. A Nicholas című rész például önmagában idézhető egysége lenne a könyvnek, de 95 oldalt ugyebár nem idéz be az ember sehová. Íme az egyik kedvencem, gondolom, hogy nem vagyok egyedül vele:

„Aznap éjjel egyedül ültem kint a lakásunk udvarán, és néztem a csillagokat. Eddigre már tudtam, mi történt velem; számomra érthetetlen okból bekapcsolódtam egy intergalaktikus, telepatikus alapon működő kommunikációs hálózatba. Ahogy ott üldögéltem egyedül a sötétben, éreztem odafenn a csillagokat meg a hihetetlen mennyiségű adatforgalmat közöttük. Kapcsolatban voltam a hálózat egyik állomásával, és próbáltam megtalálni ott fenn, noha ez hiábavaló volt.
(…)
– Mit üldögélsz itt kint? – kérdezte Rachel.
– Hallgatom.
– Micsodát?
– A csillagok hangját – mondtam, bár pontosabb lett volna azt mondani, hogy a hangokat a csillagokból. Mintha maguk a csillagok beszéltek volna, ahogy ott ültem a hűs sötétben, a macskámmal, akinek amúgy is szokása volt kijönni… Őt nézve megértettem, hogy információt kap az éjszakában, az éjszakából, a csillagok pislogásának sémájából. Összekapcsolódott az univerzummal, ahogy itt ült mellettem, és némán felfelé bámult.
A bűnbeesés, gondoltam, azt jelenti, hogy elestünk a kapcsolattól ezzel a hatalmas kommunikációs hálózattal, Valis hangjával, ami az ókoriaknak Isten hangja lenne. Eredetileg mi mind, ahogy az állat mellettem, a hálózat szerves része voltunk, ami a lényegét és akaratát fejezte ki általunk. Aztán valami elromlott, és a Földön kialudtak a fények.„ (Pék Zoltán fordítása)

Ilyet csak az tud leírni, akivel megtörtént valami hasonló dolog…

Összegezve: könyv nem olyan nyomasztó számomra, mint például a Kizökkent idő volt, sőt! Valahol legbelül azt érzem, hogy minden PKD-regény a „lassú víz partot mos” elven működve lopja be magát az ember tudatába, hogy aztán folyton párhuzamokat keressünk a körülöttünk hömpölygő, úgynevezett „valóságos világgal”. Menni fog, működik a dolog. Kezdem megérteni, hogy annak az internetes PKD-közösségnek, amelynek tagja vagyok, miért az egyik címkéje az, hogy #paranoia.

A regényből készült film trailer-e:

Szerintem: 10/10.

A valóság az, ami akkor is létezik, ha nem hiszel benne

Albemuth és egyebek >>

1 – A McCarthy-korszak
2 – *VALIS – Végtelen Aktív Létező Intelligens Struktúra
3 – A Valis trilógia részei „hivatalosan” a következő regények: Valis, Istenek inváziója, A bagoly nappal (befejezetlen, és az is marad). Ugyanakkor a témához sorolhatók még a Szabad Albemuth Rádió és a Timothy Archer lélekvándorlása című művek is. Lásd >>

Mostanában ennyien olvasták: 2857

– Miket nevez „regényes társadalomnak”, asszonyom?
– Azokat a társadalmakat, ahol a regényírók elenyésző kisebbségben vannak – felelte ártatlan arccal Mrs. Alexander

Ennek a bejegyzésnek azt a címet akartam adni, hogy „A másik regény”, de végül maradtam a jelenlegi címadásnál. A helyzet ugyanis az, hogy ebben a kis könyvben két regényt helyezett el a szerkesztő, amelyekből éppen nem a címadó mű lett a kedvencem. De ezt tegyük későbbre. A dupla regényt tartalmazó könyvekről még annyit, hogy szinte kivétel nélkül olyannal találkoztam, amelyik esetében: 1) a könyv elsődleges címeként szereplő regényt, vagy elsődleges szerzőjeként feltüntetett író munkáját kerestem, de – 2) mégis a könyvben szereplő másik regény lett a kedvencem, bárki írta is azt. Ez egy olyan visszatérő jelenség számomra, ami egy további bejegyzést érdemel, nem fogom elfelejteni.

Íme tehát André Maurois könyvecskéje, amelyben a Szépirodalmi Könyvkiadó két regényt szerkesztett egy kötetbe. Ez az Olcsó Könyvtár 692. kötete, 1971-ben jelent meg 49050 példányban. Ma már újonnan nyilván nem kapható, én is antikváriumból jutottam hozzá, méghozzá az antikvárium.hu-ból.

André Maurois: A gondolatolvasó gép – Utazás a mívesek országában
Szépirodalmi Könyvkiadó, Olcsó Könyvtár sorozat (#692)
Megjelent: 1971-ben, 163 oldal
Eredeti címek: La machine á lire des pensées
Voyage au pays des articoles
Fordította: Görög Lívia
Utószó: Pödör László

A fentieknek megfelelően itt nem a címadó, és a gyűjteményembe az adott témában keresve célszerűen megvásárolt regényről, „A gondolatolvasó gép„-ről írok, hanem a másodikként a kötetben olvasható regényről, amelynek címe „Utazás a mívesek országában„.

Utazás a mívesek országában – Maiana

A történet egy – a félénkségével önmagát a végletekig ostorozó, attól pedig rendkívül szenvedő – francia vidéki fiatalemberről, Pierre Chambrelanról szól. A világ olyan szörnyetegként tűnik fel előtte, amelyik minden megnyilvánulásával őt igyekszik nevetségessé, lehetetlenné és jelentéktelenné tenni, ez elől – úgy tűnik – nincs menekvés számára. Ebben a lelkiállapotban éli meg az I. világháború kitörését, amelyet aztán szokatlan módon rajongva fogad, tekintve, hogy be kell vonulnia. A hadsereg kötött keretei és katonai fegyelme ugyanis megteremtik számára egy vonzó, kiszámítható, egyben védelmet is adó életforma lehetőségét. A hadsereg gondosan elismeri megfelelni vágyását, előléptetik. Csakhogy a háború hamarosan véget ér, az elkövetkező kaszárnyaélet pedig sivárnak és unalmasnak tűnik számára. Néhány év múlva beadja felmondását, ahogy ma mondanánk: leszerel, pedig halovány életét a katonaságon túl igazán nem képes máshová helyezni. A katonaságon kívül kizárólag a távoli tengerek felfedezőit, hajósokat, utazókat kedveli, hiszen azok egymagukban, az elemekkel vívott csatában, csupán önmagukra számíthatva járják a tengereket, hódítanak – az emberek pedig távolról tisztelik őket ezért.
Leszerelése után kapóra jön Pierre számára egy újsághír, amelyben francia utazó magányos tengeri útjáról számol be a lap, az út és kellékeinek szinte hiánytalan részletezésével. Pierre Chambrelan heves vágyat, egyben menekülési lehetőséget lát egy hasonló utazás megvalósításában, ettől kezdve szinte kényszeríti magát arra, hogy ő is útra keljen, egyedül, szabadon és saját kedvére.
Az öröm korai: forrásait felmérve keserű felismerést tesz: összvagyona semmiképpen sem elegendő egy hasonló vállalkozáshoz. Tanácsadója ötletétől vezérelve újságokhoz, könyvkiadókhoz fordul, hogy a jövendőbeli útleírásai terhére előlegezzék meg számára az út megvalósításához elegendő tőkét. Megnyílnak a pénzcsapok, de nem eléggé, az utolsó részlet még mindig hiányzik a költségvetésből. Megoldásként újságban kezdi hirdetni az útját, amelytől bőkezű támogatók jelentkezését várja. A felhívás következtében özönleni kezdenek  hozzá a levelek, amelyben ötleteket, tippeket és tanácsokat kap a tervezett utazáshoz, sőt, természetesen útitársként is ajánlkoznak, főképpen nők, akik megédesítenék önkéntes magányának hosszú hónapjait.

A jelentkezők ajánlatait eleinte örömmel fogadja, később kineveti, majd elveti, már-már meghiúsulni látszik az utazás, amikor levelet kap egy bizonyos – szigorú erkölcsű – nőtől, Anne-től. Anne szintén útitársként ajánlkozik, viszont határozott kikötéssel arra nézve, hogy nem ágyastársául jelentkezik, sőt, ha ezt az el nem hanyagolható körülményt Chambrelan biztosítja, a vállalkozáshoz szükséges tőkéhez is hozzájárul.
Minden további csupán részletkérdéssé egyszerűsödik. Anne és Pierre a férfi vívódásai ellenére megegyeznek, felkészülnek az útra, majd a terveknek megfelelően San Francisco-ból tengerre szállnak, hogy bejárják a Csendes-óceánt.

A történet valójában itt kezdődik.
Anne és Pierre valóban útitársként hajóznak az óceánon, bár a férfit kerülgetik olyan gondolatok a nővel kapcsolatban, amelyeket értéktelennek tart, ezért rendre elveti őket. (Ennek a momentumnak később jelentősége lesz.)
A történet Honolulu kikötőjét elhagyva siklik át a fantasztikum, vagy inkább a fantasztikummal vegyített disztópia vizeire. Egy éjszakai vihart követően hajójuk megsérül, amelynek következtében irányíthatatlan ronccsá válik. Az effajta történetek kötelező eleme praktikusan a következő aranyigazságban rejlik: „ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség”. Ennek megfelelően reggelre a sérült vitorlás ismeretlen sziget közelébe sodródik, amelyen távcsővel még kikötőt is felfedeznek. Sőt, a kikötőből értük jönnek, hajójukat bevontatják, és nyomban javítani kezdik.

Az utazók – szándékuk ellenére – megérkeznek egy magántulajdonban lévő szigetre, amelynek a neve: Maiana, a Mívesek szigete. A különös történet, amely a főhősök partot érésétől egészen a távozásukig fejlődik, legyen a könyv titka, viszont érdemes megismerkedni Maianával, a Mívesek országával.

Maiana nem más, mint egy magántulajdonban lévő sziget, amely önálló országot alkot  valahol a Csendes-óceánon, államformája: művészeti diktatúra. (Megjegyzendő, hogy a Csendes-óceán más utopikus és disztopikus regényeknek is helyszínül szolgál, hogy messze ne menjünk, Fekete Gyula „A kék sziget” című történetében Szimmaren földje.)
Maiana, jelenlegi hőseink földje, otthont és birtokot kínál a szigeten megtelepedni kívánó művészeknek („míveseknek”), íróknak, költőknek, festőknek, szobrászoknak, azzal a feltétellel, hogy a szigetet többé nem hagyják el, és alávetik magukat az állam törvényeinek. Ezek a törvények a mind tökéletesebb alkotás, mű létrehozása körülményeinek biztosítására irányulnak.
A szigetország társadalma két osztályra tagozódik: a mívesekre és a „beók”-ra. Ez utóbbi osztály tartja el a míveseket, akiknek az alkotáson kívül semmilyen más tevékenységre nem kell gondot fordítaniuk, sőt, büntetés terhe mellett tiltva is van. Kizárólag a művészetnek élnek, pénzzel nem rendelkezhetnek, egyetlen értékük a műalkotások, amelyeket létrehoznak. A művészeten alapuló államberendezkedés működését a „beók” biztosítják: aki Maianában nem míves, az nem lehet más, csak „beó”, azaz: aki nem alkot, az élvezi az alkotást. A választás önkéntes, míves vagy „beó” bárki lehet, ha elfogadja a törvényeket. A szerző megfogalmazása szerint „a végzett munka természete különíti el a két kasztot„. Nincs alá- vagy fölérendelt társadalmi osztály, hiszen egyik a másikat szolgálja ki a tökéletesség érdekében.

A „beók” számára a megélhetés könnyedén biztosított, aki dolgozik, az könnyen és jól megél. A sziget természeti kincsekben gazdag, katonai célokra sem kell költenie, mivel függetlenségét a nagyhatalmak garantálják.

Főhőseink kalandjai Maianában ennek a különös, furcsa világnak a szokásaival való találkozással indulnak. Vendéglátóik az első meghallgatásuk után szembesülnek azzal, hogy Anne és Chambrelan kizárólag útitársként tették meg eddig hosszú útjukat, és bármely más viszony feltételezése nyomán őszinte felháborodásuknak adnak hangot. Miután ezen a míves vezetők kellőképpen elcsodálkoznak, egy bizonyos pszichárium elnevezésű építménybe irányítják az utazókat, amelyben a szállásukat jelölik ki. Chambrelan rosszat sejt, attól tart, hogy a hosszú tengeri út és a viharban elszenvedett baleset, nem mellesleg a nemi vágyaknak a hosszú hajóúton való elfojtása miatt pszichés zavart feltételeznek náluk, fenntartásait hangoztatja a pszicháriumban való elhelyezésükkel szemben. Végül kiderül, hogy a pszichárium a mívesek országának egy fontos és jellegzetes építménye, egyfajta lélek-gyűjtő. A mívesek ugyanis a teljes tökéletességre törekszenek minden alkotásukban, így az országukba ritkán elvetődő idegeneket ebben a bizonyos pszicháriumban szállásolják el abból a célból, hogy a Maianában talán már ismeretlen viselkedésformákat, reakciókat és az érzelmek természetes megjelenését tanulmányozni tudják. A luxuskörülmények között élvezett vendéglátás ára, hogy naponta találkozzanak mívesekkel, hogy reakciójukat tanulmányozandó, egyszerűen beszélgessenek velük néhány percet.

Maiana szokásai tehát furcsák, ugyanakkor kivétel nélkül a művészetet, az alkotás örömét szolgálják. Részlet a regényből:

Míves jóformán soha nem vesz míves nőt feleségül. A míves házasságok általában nem sikerülnek, ez tapasztalati tény. Szerencsére a maianai törvények értelmében a míves előjogot élvez bármely beó nőre, feltéve, hogy eskü alatt vallja: a kérdéses személyre múlhatatlanul szüksége van alkotómunkájához. A sziget törvényei engedélyezik az ideiglenes házasságkötést mívesek és beók között; a beó nőnek ezt megelőzően beó férfival kötött, állandó házasságát az új kötés nem érinti, csupán a hatályát függeszti fel bizonyos irányokban, mint például az apaság megállapítása. (…) A beó férj megtiszteltetésnek tekinti, ha egy míves választása éppen az ő feleségére esik.

Ettől sokkal földhözragadtabb területeken is biztosítják a mívesek zavartalan alkotási körülményeit, elsősorban a csendet és nyugalmat. Abban a városnegyedben, ahol a mívesek laknak, az úttestet mindenhol gumiszőnyeg fedi, hogy a kocsik ne üssenek zajt. Tilos dudálni, fennhangon beszélni. Tilos reggel kilenctől déli tizenkét óráig telefonálni is. A legérzékenyebb mívesek számára a kormány megépíttette a Hallgatás Tornyát, amelynek emeleteit olajréteggel szigetelték, ezen lebegnek a parafaburkolatú szobák, azaz abszolút zaj- és zavarásmentes környezet áll az alkotók rendelkezésére itt. Hogy ez teljes legyen, négyszáz méteres körzetben tilos a tornyot megközelíteni, csakis a kijelölt takarítószemélyzet lépheti át a ház küszöbét, meghatározott órában.

A mívesek ugyanakkor rendkívül alapos és átgondolt munkára képesek Maianában:

A honi mívesek közül Alberti örvend a legnagyobb tiszteletnek, mert ő egész életét egy harmincsoros vers megírásának szentelte. Tizennyolc éves korában fogant meg benne a vers eszméje, és hetvenkettedik évében sikerült a művet befejeznie.

(Rövid fejszámolás eredményeként megállapíthatjuk, hogy Alberti nem volt egy hirtelen természetű ember: 54 év alatt írt meg egy 30 soros verset, amely azt egyértelműsíti, hogy évente 1,8 verssor pattant ki a kivételes elméből. Igazi elixír!)

A legnagyobb mívesek a végsőkig elmennek alkotásuk tökéletesítésében, még ha ez a halál ábrázolása, akkor is.

Barátunk utolsó művének kívánta szentelni maradék életerejét. Lehunyt szemmel feküdt, csakis arra ügyelve, ami felbomló szervezetében végbement. Megrendítő élmény volt lábujjhegyen belépni a betegszobába. A haldokló lehunyt szemmel feküdt ágyán, és diktált, körülötte néma csendben álltak a legnagyobb mívesek, és beó lányok lesték egyre gyengülő hangját.

Furcsa, ugyanakkor kellemes hely tehát Maiana, a Mívesek országa. Olvasás közben az ember elgondolkodik azon, hogy ha a gondolat valóságot teremt, és Maiana már nyilvánvalóan megszületett Maurois elméjében, akkor az általa létrehozott valóságban most vajon mi történhet Maiana utcáin? Az ötlet továbbgondolás után kiált!

Kivételes, de sajnos fájóan rövid kisregény az „Utazás a mívesek országában”. Negyven oldal, amit nem tud úgy húzni az ember, hogy sokkal tovább tartson, mint amennyire lélekben szeretné. Miután belakjuk magunkat a mívesek országában, e rövid terjedelem keretei között mindent megkapunk, amit szeretnénk egy ilyen munkától: országleírást, szerelmet (bizony, bizony), drámát, filozófiát,  humort és gúnyt is.

Anne és Pierre a mívesek országában átélt kalandjaik után végül továbbindulnak a rendbe hozott vitorláson. Maurois regényének befejező képeivel arra készteti az olvasót, hogy vágyakozzon Maianába, abba az országba, ami csak gondolatban létezik. És persze: van boldog vég.

Megjelentek fölöttünk az első, rezge csillagok. Kiültünk a fedélzetre, és hosszan beszélgettünk a mívesekről. Mióta közöttünk hullámozott ez a nyájas tenger, máris bizonyos távlatból láttuk őket. Vonzónak tetszettek, idegenszerűnek, de nagynak.
– Igen, ők lerázták az anyag nyűgét – mondtam. Elérték, amire az emberiség törekszik. Más népek mágiával, vallással, tudománnyal igyekeznek úrrá lenni a dolgok felett, a mívesek külön úton járnak…

E pillanatban zavartalanul boldog lettem volna, ha nem fog el hirtelen az a furcsa érzés, hogy a sötét éj mélyén valahol egy óriás míves lapul és les bennünket…

További illusztrációk a regényhez itt >>

Szerintem: 10/8.

moly.hu >>
GoodReads >>

Mostanában ennyien olvasták: 2631

Alig egy évvel ezelőtt, 2013 januárjában írtam arról, hogy egy gyerekkoromban olvasott könyvet keresek, mert újra elolvasnám, sőt, a könyvespolcomra is felraknám, mert több volt már akkor is, mint egy-délutános olvasmány. Természetesen rengeteg ilyen könyv van a célkeresztben, de azoknál legalább a szerzőt vagy a könyv címét tudom, úgy azért könnyebb megtalálni az antikváriumban, könyvesboltban. Ennek a bizonyosnak viszont egyik részletére sem emlékeztem, szerző, cím, a szereplők neve mind odaveszett az idő mélységeibe, de a történet annyira megmaradt bennem (ezért is kerestem), hogy néhány részletét vissza tudtam idézni. Ne felejtsük, hogy több mint harminc évről van szó, és egy olyan könyvtár könyvéről, ami ma már sajnos nem is létezik.
Nos, nemrégen egy adott könyv után keresgéltem különféle antikváriumok oldalain, amikor az egyiknél egyszer csak felismerni véltem ezt a régen keresett darabot. Most sem a szerző és a cím segített, hanem a könyv jellegzetes illusztrációi, amire rápillantva megtörtént az azonnali visszacsatolás a régi olvasmány-élményemre. Szerencsére éppen ezt a kiadvány került a reklámfelületre, bármely más kiadás (legalább hat-hét van neki magyarul) reklámozása esetén simán elsiklottam volna fölötte.
De így nem, megvan tehát, sőt azóta meg is szereztem a könyvet, ami nem más, mint John Steinbeck: Kedves csirkefogók (Tortilla Flat) című regénye. Egy 1963-s, Európa Kiadó-féle kiadást vásároltam meg, nagy valószínűséggel éppen azt a fajtát, amelyiket gyerekkoromban olvastam.
Most újra fogom olvasni, és nyilván egész más élmények érnek az olvasás során, mint 30+ évvel ezelőtt, ugyanakkor egyedi módon köti össze az akkori és a mai olvasót – engem, saját magammal. Ráadásul – ami annak idején képtelenség lett volna – ma rendkívüli kedvet érzek ahhoz, hogy eredetiben is elolvassam ezt a remekművet.

Az olvasáshoz egy rendkívül fontos információ: 1 gallon = 3,785 liter 🙂

A képen sorrendben: az első, eredeti kiadás 1935-ből – az 1963-as magyar kiadás – egy 2009-es magyar kiadás. A könyv hangulatáról ez a néhány sor árulkodjon:

A társaság tehát békésen aludt. Amikor reggel a nap az ablakhoz ért, besütött, ezüstössé változtatta a port, és szivárványszínekben csillant meg a kék legyek hátán, a barátok csak akkor ébredtek föl. Nyújtózkodtak és cipőjük után néztek. Tapasztalatból tudták, hogy mire a nap az ablakhoz ér, az első tornác már fölmelegedett.
Nem siettek a fölkeléssel, nem kapkodtak, egy hirtelen mozdulattal sem tértek el régi módszerüktől. Nem. Olyan simán emelkedtek föl szendergésükből, mint szappanbuborék a fúvócsőből. A szakadék felé szinte még félálomban botorkáltak. Akaratuk csak lépésről lépésre izmosodott meg. Tüzet raktak, teát főztek, amit a gyümölcsös tálkákból ittak meg, aztán kiültek a tornácra, a napra. A cikázó legyek dicsfénnyel vették körül fejüket. Az élet alakot öltött bennük, a tegnap és a holnap alakját.
A beszélgetés csak lassan indult meg, mert mindnyájan féltve őrizték a még bennük lappangó kellemes álmosságot. Ezzel vette kezdetét szellemi barátságuk, amely rendszerint belehajolt a késő délutánba. Akkor aztán fölemelkedtek a tetők, kinyíltak a házak, napfényre kerültek a titkos rugók, szóba kerültek a kalandok.

 

Szerintem: 10/10.

 

A tartalmi leírással nem bajlódnék, íme néhány kiváló darab:
Kedves csirkefogók (moly.hu)
Steinbeck: Tortilla Flat – Kedves csirkefogók
Steinbeck: Kedves csirkefogók – Klasszikus is lehet jó!
Steinbeck és a Kedves csirkefogók

John Steinbeck: Tortilla Flat | Wiki | GoodReads | LibraryThing

 

Mostanában ennyien olvasták: 2441

Egy erősen szubjektív megállapítással kell kezdenem ezt a rövid recenziót. Vannak emberek, akik nem szeretik az uborkát, akadnak olyanok, akik a komolyzenétől idegenkednek, mások nem kedvelik a sárga színt – sokfélék vagyunk. Hosszú évtizedek tapasztalatai alapján én is meghoztam egy döntést magamban, méghozzá azt, hogy önszántamból nem vásárolok vagy kölcsönzök, így nem olvasok könyveket a műfajban női szerzőtől. Ennek okát itt nem fejtem ki, hiszen nem ezért írtam ezt a bejegyzést, legyen ez az én belső tusám. Az, hogy megszülethetett ez az írás, a fenti szűrőfeltételeim alkalmazása során keletkezett rendszerhiba az oka. Rövidre zárva az eseményeket: egyszerre csak a kezemben tartottam Karin Boye „Kallocain” című könyvét, később elolvastam – és azt hiszem, nem bántam meg.

Karin Boye: Kallocain
Magyar kiadás: Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978
ISBN 963-211-247-4
Fordította: Tótfalusi István
Fedélterv: ifj. Rajkai György
227 oldal

 

 

 

Valószínűleg a fülszöveg néhány, disztópiára utaló kifejezése ragadhatott el annyira, hogy megvásároljam ezt az antikvár példányt. Íme:

„A Kallocain – Leo Kall találmánya – olyan szer, amelytől a gyanúsított őszintén vall, mindent, még legrejtettebb érzéseit és gondolatait is. Ilyen szerre van szüksége annak a Világállamnak, mely a félelemre, szorongásra, katonai vasfegyelemre, kiszolgáltatottságra építi rendjét. És ilyen „hadpolgárra”, mint Leo Kall, aki – a rend neveltjeként – teljes odaadással szolgálja Kallocainjával az „államellenes lelkületűek” leleplezését, mígnem egyszer szembe találkozik önmagával…”

A történet betűre megegyezően erről szól, a rövid leírás alapján teljesen megismerhető a könyv tartalma anélkül, hogy cselekményleírást vagy kulcseseményt árulna el az olvasónak. Egy rövid idézettel nyomatékosítom, hogy mi is a könyv címeként szolgáló anyag fő terméke: „A Kallocain révén ellenőrizhető, hogy mi mozog a fejekben!”

Miközben egyre mélyebbre hatoltam a könyvbe, fogytak az oldalak, egyre inkább erősödött bennem a meggyőződés: női szerzőtől továbbra sem, nem és nem. Számomra talán egy kicsit túlságosan moralizálva mutatja be a főhős gondolatait a jó és a rossz általa értelmezett fogalmáról, a félelemről, korall-szerű elágazásaiból nem mindig van visszaút az organikus vonalvezetéshez, ahol viszont mégis, ott nem elsősorban általános, inkább női logikát és reakciót jelenít meg. Ezzel természetesen nincs semmi baj, a világ egyik, ha nem a legfontosabb rendezőelve a férfi-nő dualitás, ezt kár lenne tagadni. A Kallocain főhős-karaktere viszont férfi, aki egy női szerző gondolait igyekszik tolmácsolni az olvasó felé. Továbbmegyek: még ezzel sincs semmi baj! Azzal viszont igen, hogy az egyszeri olvasó folyamatosan tudatában van ennek a kettősségnek, Leo Kall férfi karaktere ezért súlytalanná válik a történet folyamán az abszolút női értékrendet közvetítő megnyilvánulásaival. Nem meggyőző tehát a férfi főhős, kár érte. Az események sodrásában folyton üzemel az olvasó parabola-értelmező készüléke, amelynek legfőbb kapcsolótábláján hatalmas, vörös felkiáltójelként szerepel a beégetett vízjel: női szakasz! Ezzel továbbra sincs bajom, viszont így hiányzik az inkább férfi-elemet sejtető militáris alapállású valóság ábrázolásából a férfi-karakter, amely erős hiányérzetet kelt az olvasási élmény során.
(Utólag, a könyvről szóló véleményeket olvasva észleltem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.)

Pedig Leo Kall életének jelentős társa a felesége, Linda, akit számomra hibátlan női szerepben jelenít meg a szerző. Ekkor újra felmerül bennem, az olvasóban, hogy a mellékszereplőket leszámítva hol a férfi a sztoriban? A valóságos férfi főhős idegenül nő-szerű, a felesége természetesen az. Valahol az is felsejlik, hogy talán a tekintélyes és félelmetes Világállam is női minőséget hordoz, ami azért – valljuk be – szokatlannak hat.

A fentiekért kár, mert a könyv nyomasztó képei ellenére összességében magához láncolja az embert, pedig baljós és félelmetes hangulatban zajlanak az eseményei. Időnként vannak olyan szakaszai, amelyek után szinte kényszerítenie kell magát az embernek a továbbolvasásra.
Néhány oldal után ismerős mintákra lelünk, és ez nem véletlen. A Kallocain bizonyos Eric Arthur Blair-t, szerzői álnevén George Orwell-t is jelentősen ihlette az 1984 című könyvének megírásában. Ezzel időben el is helyeztük a könyvet, a Kallocain 1940-ben, Orwell 1984-e pedig 1949-ben jelent meg először, mondhatni, az európai totalitárius diktatúrák csúcsidőszakában.

A fülszövegből tehát megismerhetjük a kerettörténetet, amelynek csúcspontjai mentén zajlik a fő eseménysor. Ebből a leendő olvasókra való tekintettel nem szeretnék részleteket elárulni, sokkal inkább a jellegzetes háttérről, a helyszínről és a körülményekről írok röviden.
Leo Kall (negyven körül van) a Világállam 4. sz. Vegyivárosának lakója. Soha nem járt még a városon kívül. Egy számukra kiutalt lakásban (beosztása: szülői szoba, családi szoba) élnek feleségével, Lindával. A város profiljának megfelelően kémikusként dolgozik egy laboratóriumban. A leginkább a föld színe alatt elterülő 4. sz. Vegyiváros egy remek hely, a munka után a metróból szétszéledő tömegek felszínjárási engedélyét őrök ellenőrzik a kijáratoknál. A város felszíni alakzatainak kialakítása alkalmas arra, hogy álcázó ponyvák kifeszítésével tíz perc alatt láthatatlanná lehessen tenni az egészet az ellenséges repülők számára.
Hiszen háború van, folyton. Az ellenség mindegy, hogy ki, a Szomszédállam.
Az embertársak megszólítása: „hadtárs”.
Az általános viselet uniszex és kissé egyhangú: egyenruha munkára, egyenruha otthonra, egyenruha a kötelező hadi- és rendőrszolgálatra (heti 4, később 5 napon, munka után). A szolgálatok végtelenek, ajtóőr, kapuőr, sarokőr, kerületi őr, minden-őr lebzsel az utcákon és az épületekben, nem megfelelő gondolkodást tükröző viselkedésre gyógyírként alkalmazott feljelentés az állandó mozgatóereje mindennek.
A standard lakás: magányosoknak egy szoba, a családosoknak kettő, amelyek minden igényt kielégítenek, főleg, hogy az étkezés tömbkonyhák kínálatából van megoldva. A lakások falain rendőrfül, rendőrszem.
A viselkedési normák viszonylag egyszerűek. Kifejezetten tilos például a lakásokhoz vezető liftben beszélgetni. A dolog azonnali feljelentést von maga után amennyiben rajtakapnak bárkit, hiszen milyen megbeszélnivalója lehet egy házaspárnak, amit a gyerekek, vagy a kötelezően alkalmazott házvezetőnő előtt ne lehetne megtárgyalni? A házvezetőnőnek a felsőbb hatóságok felé irányuló, elmaradhatatlan heti jelentése állítólag kedvező hatást gyakorol a családokban uralkodó hangnemre, hiszen ki lenne olyan botor, hogy nem kellően pol’korrekt és derűs beszélgetéseket folytasson az előtt a házvezetőnő előtt, akinek az előmenetele jelentéseinek részletes tartalmától függ (lásd még: ‘feljelentés’). Miután persze mindenkinek kell alkalmaznia házvezetőnőt (a házvezetőnőnek is), ezért inkább mindenki vigyáz a szavaira…

Az otthoni lét maga az öröm, különösen, ha nem érkezik idegen (természetesen az adott lakónegyedre érvényes felszínjárási engedéllyel), mert abban az esetben a házvezetőnőt, a szomszédot, vagy bármely más személyt kell tanúnak hívni annak tanúsítására, hogy a jelenlévők biztosan nem beszélnek államellenes dolgokról, amely persze éppúgy azonnali feljelentéssel jár, mint az, ha nem alkalmaznak tanút egy idegennel történő otthoni beszélgetésnél.

Szerelmespárok lehet, hogy még vannak, de házaspárok már biztosan nincsenek, új megnevezésük „szülőpár”, szerepük ennek megfelelő. A házasságot követő gyermekáldás után az utódot hét éves koráig nevelhetik a szülők, ekkora az már megérett a gyermektáborra. A gyermektábor kifejezés végzetes dolgok kezdete: a szülőktől elveszik a gyereket (vele már soha nem találkozhatnak), hogy egy táborban megfelelő hadpolgárt nevelhessenek belőle. Bizonyára sikeres ez a törekvés, hiszen már az óvodában házi robbanószerrel modelleznek szárazföldi és vízi csatákat. A szülők a gyermek tábor-alkalmassági életkorának elérésekor elválnak és újraházasodnak valaki mással, hogy a folyamat megfelelő minőségben újra és újra tudjon indulni, sok embert kíván meg a háború.

Nos, e komor körülmények között – talán nem árulok el titkot – nem boldog vég a regény befejezése. A történet vége ködbe vész, valójában inkább egy újabb, a Világállam mindennapjai által addig körülírt szakasz kezdődik meg az utolsó oldalon, így aztán az olvasó abban már nem vehet részt. Ha eddig eljutunk a könyvben, akkor ezt szerencsének érezzük, furcsa, de ebben a történetben ez a katarzis. Az olvasó számára megszűnik a történet hátterében lappangó félelem, szinte örül, hogy kiszabadul e fiktív világból. Ezzel együtt az is felrémlett bennem itt-ott, hogy nemcsak azt nem szeretném megérni, hogy valami hasonló eseménysorozat részese legyek, de azt sem, hogy ezt a könyvet egyszer betiltsák a mi hazánkban – vagy a mi bolygónkon.

Amikor elolvastam a regényt, és még semmit nem tudtam az íróról, a cselekménynek az újkori történelemben és a jövőben bárhol elhelyezhető időpontjáról, azt gondoltam magamban, hogy íme, Orwell legszakavatottabb tanítványa, aki – mai kifejezéssel szólva – megalkotta a tökéletes 1984 fanfiction-t. Aztán persze kiderült (lásd fent), hogy fordítva esett meg a dolog. Orwell regénye és a Kallocain közel azonos történelmi viszonyok között született, amely tény magyarázhatja az analógiákat. Nem jellemzem a Kallocain-t klasszikusként, az viszont biztos, hogy ez volt életem minden eddiginél borzasztóbb és depresszívebb hangulatú könyve, amit valaha olvastam.

Szerintem: 10/9.

Mostanában ennyien olvasták: 2447

Miután szinte indokolatlan előzmények után olvasni kezdtem ezt a könyvet, felmerült bennem, hogy miért éppen ezt vettem elő a rengeteg olvasatlan közül? Aztán kiderült, hogy legalább két alapos hívójel is dolgozott a tudatalattimban, amelyek következtében mégis hozzákezdtem az olvasásához. Az egyik a könyv elő-, a másik az utószava, ezekbe még akkor beleolvastam, amikor kézbe vettem a megvásárolt példányt. Az előszó inkább előhangként szerepel, már a regény részét alkotja a legelején, alább olvashatják. Első olvasatára mai szemmel nézve talán egy óriási szerver–terem jelenik meg az ember képzeletbeli képernyőjén, továbbgondolva a dolgot valami más rémlik fel, ami nekünk már nem is tűnik olyan távolinak. Megjegyzem, hogy a regény 1963-ban született, 1964-ben jelent meg az első kiadás az akkori Szovjetunióban.
Az egyik utószót (kettő van ugyanis) egy bizonyos dr. Horváth Sándor írta „Telepátia és evolúció” címmel. Az írás a témakör korabeli (1970) technológiai és kutatáselméleti fejlettségi szintjének megfelelően tárgyalja a telepátia és gondolatátvitel létezését és lehetőségét, amelyből ezáltal nyilván sok újat nem tudunk meg, főleg, hogy az írás alapkövei a „ha” és az „egyáltalán” szavak, illetve az általuk létrejött következtetések fő vonalát adó „kizárható” megállapítás. A regény egészét tekintve felrémlik az emberben, hogy ezt az utószót bizonyára nem olvasói buzgalomból írhatták, hanem a történet lényegének az egyszeri olvasó előtti bagatellizálása céljából. Az egyik kézzel adunk, a másikkal elveszünk, ezt már ’70-ben is tudták (ekkor jelent meg nálunk a könyv). Az viszont örvendetes, hogy egyáltalán szóba kerülhetett a terület kutatása ebben az időszakban, még ha „csak” egy tudományos-fantasztikus könyv utószavában is.

Mihail Jemcev – Jeremej Parnov: Világlélek
Eredeti cím: Уравнение с Бледного Нептуна – Dуша мира (1964)
Magyar kiadás: Móra Kiadó – Kárpáti Kiadó (1970)
Fordította: Koroknai Zsuzsa
Fedélterv: Korga György
Életrajz: Jemcev és Parnov – Apostol András
Utószó: Telepátia és evolúció – dr. Horváth Sándor
294 oldal
Beszerezhető például itt: antikvárium.hu

Előhang:

Hang vagyok csupán. Közönséges emberi hang, amelyet keskeny magnetofonszalagra rögzítettek. Ez a szalag a testem. Törékeny és öreg, nagyon féltik, s ezért már hosszú évszázadok óta különleges helyiségben, szigetelt bura alatt tartanak bennünket.
Itt nincs hideg, se meleg, a levegő nem száraz, és nem is nedves. Hatalmas ablakokon szórt fény szűrődik a helyiségbe. Az ablakon túl zöld rétek nyújtóznak, s fölöttük ott a mélységes, sötét égbolt, fellegek borítják, magasak, mint a hegyek. A napsugár: kis sárga folt, lassan kúszik végig a falon.
Leginkább az éjszaka visel meg. Éjszakánként újra meg újra meghalok. De türelmes vagyok. Tudom, hogy ismét felvirrad a reggel, hogy a napfény ezerszeresen megtörik a tejfehér falakon, és eljönnek hozzám az emberek. Értük vagyok itt.

 

A könyv fülszövege:
Eleinte olyan volt a „biotóza”, mint valami furcsa, édes illatú, szirmai között kicsiny, villogó fényeket rejtegető virág. Feltalálói mindent megpróbáltak vele, növekedésre akarták serkenteni, de bármit tettek is, hiába kísérleteztek, a halványsárga, kecses „virág” nem növekedett. Azt várták tőle, hogy műanyagokhoz hasonló, nagy molekulájú poliméreket termel. Már úgy látszott, hogy hiába…
Egy napon azonban a „biotóza” minden elfogadható magyarázat nélkül növekedni kezdett…
De ezen a napon kezdődött a KR-effektus története is. Riasztó és hihetetlen hírek érkeztek a világ minden tájáról, kísértetlátások, telepatikus megérzések. Az emberek látni, hallani, érezni kezdték azt, amit a szomszédjuk látott, hallott, érzett. Senki sem tudott magyarázatot adni, csak a tudósok kis csoportja szállt szembe a rejtéllyel…

Eddig a fülszöveg. Egy kis magyarázatot fűznék idézetekkel ahhoz, hogy miért található meg ez a könyv a gyűjteményemben, és miért vettem elő egy 1963-ban írott könyvet:

Mi lehet a „biotóza”?
„Ez a biotóza, vagy ahogy ti hívjátok, a Világlélek (…) tulajdonképpen egy bonyolult szerkezetű biológiai automata. Ez az automata felfogja mindazt a tudást, mindazokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyekkel az emberiség rendelkezik, és valamiképpen feldolgozza a saját belsejében. Materiális és logikai autonómiája van, ami lehetővé teszi számára, hogy sugárhatása révén egyes emberek és egész közösségek tevékenységét korrigálja (…) – beavatkozik legszemélyesebb, legegyénibb terveikbe, kontrollálja érzelmi életüket és gondolatvilágukat. (…) A Világlélek ötmilliárd ember tapasztalatait összegezi! (…) A biotóza létrejötte nem véletlen, hanem szükségszerű.”

Mindezek után persze lenne létjogosultsága értekezni a műről a mai világunkkal összefüggésben, de inkább maradjunk meg a tényszerűségnél: Jemcev-Parnov Világlélek című regénye egy tudományos-fantasztikus remekmű, amelynek a mai valóságunkkal felfedezhető összefüggései csupán a véletlen művének tudhatók be – ahogy mondani szokták…

A könyv ma már csak antikvár forrásból szerezhető be. Néhány részlete olvasható itt.

Szerintem: 10/7.

Mostanában ennyien olvasták: 3120