Versek a „Pad a kert mélyén” című gyűjteményből
(a szerző engedélyével)
Augusztus végén
Nyár végén míg tombol, dőzsöl a völgy,
ujját figyelmeztetőn emeli az ősz,
eltakarja vele a napot.
A mozdulat didergős szelet vet,
hív nehéz, hűs harmatot.
Még meleg a kerítés deszkája,
tenyerem örök, forró kövön simít.
Mezítláb járok fáradt, nyári füvet,
emlékszem még rá, de hasztalan keresem
az ellobbanni nem hitt örök tüzet.
Letűnt a nyár, de hagyott valamit
magából, mint régi, jó barát
ritka látogatásakor: ős-hiányt, űrt.
Tenyérrel, talppal ha keresem őt,
már nem találom: lelke végleg eltűnt.
Hideg párával takarózó mezőkön
rezeg tekintetem: minden szín él és dobog:
zöld életháló lüktet még, fut, szalad,
azután lassan minden eltűnik, egyedül
a kedvetlen, halódó ősz marad.
2009, augusztus végén
Az Aranykor kertje
A mindenség árnyéka alatt üldögélek,
karosszékem idő örvényein nyugszik.
Rugói emlékek, felejtés,
vászna keserű öröm, fergeteges bánat.
Sűrű kertem rejtekén így múlik egy élet,
része vagy te is, ülj mellém,
hozd a bort és a poharat, kérlek.
A semmi trónján vagyok örök király,
barlangom a mindenség, világom az öröklét.
Mellém telepszenek csillagok, népek, bogarak,
gyere közelebb, jól csak innen láthatod.
Életed küldd e fényűzően csendes kert zugába,
kényelmes biztonságba helyezlek téged, de
hozd az almát és a bort is, kérlek.
Kertemben a mindenség, abban a világ.
Körülötte, mint nyugvó tűzhöz húzódva,
megférnek az érző lelkek mind.
Nyugodt békében reszketünk, hiszen
ide nem férkőzhet enyészet vagy elmúlás,
mert éljük a létezést, a teljes világ-mindenséget.
Azért csak hozd a sajtot, az almát és a bort, kérlek.
*
A mindenség árnyéka alatt üldögélek,
a semmi trónján vagyok örök király.
Kertemben a mindenség, abban a világ.
Gyere közelebb, jól csak innen láthatod,
de hozz sajtot, almát és bort, kérlek.
2013. június 2.
¶
Megjelentek A Főnix Dala című folyóirat 2014 júniusi (VI. évf. 2.) számában.
Satelles, itis, m. (f.) – latin szó: testőr, kíséret, kísérő
A világot romantizálni kell, ez teljesen egyértelmű, bár gondolatvilágtól függ, hogy ki mit ért ez alatt. Én magam is ezen dolgoznék, az úgynevezett „idő” választ ad majd arról, hogy mire jutottam. Ugyanakkor keresem a hasonló gondolkodású embereket, tudvalévő, hogy „hasonló a hasonlót vonzza”. Időről időre fennakad a világ irodalmának tengerébe vetett szondámon néhány olyan nagy gondolkodó, akikről sajnos eddig még nem hallottam, pedig belső világuk rendkívül közel áll az enyémhez. Ez a tény az én számomra attól a ponttól válik nyilvánvalóvá, hogy elolvasok tőlük egy-egy idézetet, és azt változtatás, magyarázatok hozzáfűzése nélkül, azonnal el tudom fogadni sajátomként is.
Mário de 