– Miket nevez „regényes társadalomnak”, asszonyom?
– Azokat a társadalmakat, ahol a regényírók elenyésző kisebbségben vannak – felelte ártatlan arccal Mrs. Alexander

Ennek a bejegyzésnek azt a címet akartam adni, hogy „A másik regény”, de végül maradtam a jelenlegi címadásnál. A helyzet ugyanis az, hogy ebben a kis könyvben két regényt helyezett el a szerkesztő, amelyekből éppen nem a címadó mű lett a kedvencem. De ezt tegyük későbbre. A dupla regényt tartalmazó könyvekről még annyit, hogy szinte kivétel nélkül olyannal találkoztam, amelyik esetében: 1) a könyv elsődleges címeként szereplő regényt, vagy elsődleges szerzőjeként feltüntetett író munkáját kerestem, de – 2) mégis a könyvben szereplő másik regény lett a kedvencem, bárki írta is azt. Ez egy olyan visszatérő jelenség számomra, ami egy további bejegyzést érdemel, nem fogom elfelejteni.

Íme tehát André Maurois könyvecskéje, amelyben a Szépirodalmi Könyvkiadó két regényt szerkesztett egy kötetbe. Ez az Olcsó Könyvtár 692. kötete, 1971-ben jelent meg 49050 példányban. Ma már újonnan nyilván nem kapható, én is antikváriumból jutottam hozzá, méghozzá az antikvárium.hu-ból.

André Maurois: A gondolatolvasó gép – Utazás a mívesek országában
Szépirodalmi Könyvkiadó, Olcsó Könyvtár sorozat (#692)
Megjelent: 1971-ben, 163 oldal
Eredeti címek: La machine á lire des pensées
Voyage au pays des articoles
Fordította: Görög Lívia
Utószó: Pödör László

A fentieknek megfelelően itt nem a címadó, és a gyűjteményembe az adott témában keresve célszerűen megvásárolt regényről, „A gondolatolvasó gép„-ről írok, hanem a másodikként a kötetben olvasható regényről, amelynek címe „Utazás a mívesek országában„.

Utazás a mívesek országában – Maiana

A történet egy – a félénkségével önmagát a végletekig ostorozó, attól pedig rendkívül szenvedő – francia vidéki fiatalemberről, Pierre Chambrelanról szól. A világ olyan szörnyetegként tűnik fel előtte, amelyik minden megnyilvánulásával őt igyekszik nevetségessé, lehetetlenné és jelentéktelenné tenni, ez elől – úgy tűnik – nincs menekvés számára. Ebben a lelkiállapotban éli meg az I. világháború kitörését, amelyet aztán szokatlan módon rajongva fogad, tekintve, hogy be kell vonulnia. A hadsereg kötött keretei és katonai fegyelme ugyanis megteremtik számára egy vonzó, kiszámítható, egyben védelmet is adó életforma lehetőségét. A hadsereg gondosan elismeri megfelelni vágyását, előléptetik. Csakhogy a háború hamarosan véget ér, az elkövetkező kaszárnyaélet pedig sivárnak és unalmasnak tűnik számára. Néhány év múlva beadja felmondását, ahogy ma mondanánk: leszerel, pedig halovány életét a katonaságon túl igazán nem képes máshová helyezni. A katonaságon kívül kizárólag a távoli tengerek felfedezőit, hajósokat, utazókat kedveli, hiszen azok egymagukban, az elemekkel vívott csatában, csupán önmagukra számíthatva járják a tengereket, hódítanak – az emberek pedig távolról tisztelik őket ezért.
Leszerelése után kapóra jön Pierre számára egy újsághír, amelyben francia utazó magányos tengeri útjáról számol be a lap, az út és kellékeinek szinte hiánytalan részletezésével. Pierre Chambrelan heves vágyat, egyben menekülési lehetőséget lát egy hasonló utazás megvalósításában, ettől kezdve szinte kényszeríti magát arra, hogy ő is útra keljen, egyedül, szabadon és saját kedvére.
Az öröm korai: forrásait felmérve keserű felismerést tesz: összvagyona semmiképpen sem elegendő egy hasonló vállalkozáshoz. Tanácsadója ötletétől vezérelve újságokhoz, könyvkiadókhoz fordul, hogy a jövendőbeli útleírásai terhére előlegezzék meg számára az út megvalósításához elegendő tőkét. Megnyílnak a pénzcsapok, de nem eléggé, az utolsó részlet még mindig hiányzik a költségvetésből. Megoldásként újságban kezdi hirdetni az útját, amelytől bőkezű támogatók jelentkezését várja. A felhívás következtében özönleni kezdenek  hozzá a levelek, amelyben ötleteket, tippeket és tanácsokat kap a tervezett utazáshoz, sőt, természetesen útitársként is ajánlkoznak, főképpen nők, akik megédesítenék önkéntes magányának hosszú hónapjait.

A jelentkezők ajánlatait eleinte örömmel fogadja, később kineveti, majd elveti, már-már meghiúsulni látszik az utazás, amikor levelet kap egy bizonyos – szigorú erkölcsű – nőtől, Anne-től. Anne szintén útitársként ajánlkozik, viszont határozott kikötéssel arra nézve, hogy nem ágyastársául jelentkezik, sőt, ha ezt az el nem hanyagolható körülményt Chambrelan biztosítja, a vállalkozáshoz szükséges tőkéhez is hozzájárul.
Minden további csupán részletkérdéssé egyszerűsödik. Anne és Pierre a férfi vívódásai ellenére megegyeznek, felkészülnek az útra, majd a terveknek megfelelően San Francisco-ból tengerre szállnak, hogy bejárják a Csendes-óceánt.

A történet valójában itt kezdődik.
Anne és Pierre valóban útitársként hajóznak az óceánon, bár a férfit kerülgetik olyan gondolatok a nővel kapcsolatban, amelyeket értéktelennek tart, ezért rendre elveti őket. (Ennek a momentumnak később jelentősége lesz.)
A történet Honolulu kikötőjét elhagyva siklik át a fantasztikum, vagy inkább a fantasztikummal vegyített disztópia vizeire. Egy éjszakai vihart követően hajójuk megsérül, amelynek következtében irányíthatatlan ronccsá válik. Az effajta történetek kötelező eleme praktikusan a következő aranyigazságban rejlik: „ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség”. Ennek megfelelően reggelre a sérült vitorlás ismeretlen sziget közelébe sodródik, amelyen távcsővel még kikötőt is felfedeznek. Sőt, a kikötőből értük jönnek, hajójukat bevontatják, és nyomban javítani kezdik.

Az utazók – szándékuk ellenére – megérkeznek egy magántulajdonban lévő szigetre, amelynek a neve: Maiana, a Mívesek szigete. A különös történet, amely a főhősök partot érésétől egészen a távozásukig fejlődik, legyen a könyv titka, viszont érdemes megismerkedni Maianával, a Mívesek országával.

Maiana nem más, mint egy magántulajdonban lévő sziget, amely önálló országot alkot  valahol a Csendes-óceánon, államformája: művészeti diktatúra. (Megjegyzendő, hogy a Csendes-óceán más utopikus és disztopikus regényeknek is helyszínül szolgál, hogy messze ne menjünk, Fekete Gyula „A kék sziget” című történetében Szimmaren földje.)
Maiana, jelenlegi hőseink földje, otthont és birtokot kínál a szigeten megtelepedni kívánó művészeknek („míveseknek”), íróknak, költőknek, festőknek, szobrászoknak, azzal a feltétellel, hogy a szigetet többé nem hagyják el, és alávetik magukat az állam törvényeinek. Ezek a törvények a mind tökéletesebb alkotás, mű létrehozása körülményeinek biztosítására irányulnak.
A szigetország társadalma két osztályra tagozódik: a mívesekre és a „beók”-ra. Ez utóbbi osztály tartja el a míveseket, akiknek az alkotáson kívül semmilyen más tevékenységre nem kell gondot fordítaniuk, sőt, büntetés terhe mellett tiltva is van. Kizárólag a művészetnek élnek, pénzzel nem rendelkezhetnek, egyetlen értékük a műalkotások, amelyeket létrehoznak. A művészeten alapuló államberendezkedés működését a „beók” biztosítják: aki Maianában nem míves, az nem lehet más, csak „beó”, azaz: aki nem alkot, az élvezi az alkotást. A választás önkéntes, míves vagy „beó” bárki lehet, ha elfogadja a törvényeket. A szerző megfogalmazása szerint „a végzett munka természete különíti el a két kasztot„. Nincs alá- vagy fölérendelt társadalmi osztály, hiszen egyik a másikat szolgálja ki a tökéletesség érdekében.

A „beók” számára a megélhetés könnyedén biztosított, aki dolgozik, az könnyen és jól megél. A sziget természeti kincsekben gazdag, katonai célokra sem kell költenie, mivel függetlenségét a nagyhatalmak garantálják.

Főhőseink kalandjai Maianában ennek a különös, furcsa világnak a szokásaival való találkozással indulnak. Vendéglátóik az első meghallgatásuk után szembesülnek azzal, hogy Anne és Chambrelan kizárólag útitársként tették meg eddig hosszú útjukat, és bármely más viszony feltételezése nyomán őszinte felháborodásuknak adnak hangot. Miután ezen a míves vezetők kellőképpen elcsodálkoznak, egy bizonyos pszichárium elnevezésű építménybe irányítják az utazókat, amelyben a szállásukat jelölik ki. Chambrelan rosszat sejt, attól tart, hogy a hosszú tengeri út és a viharban elszenvedett baleset, nem mellesleg a nemi vágyaknak a hosszú hajóúton való elfojtása miatt pszichés zavart feltételeznek náluk, fenntartásait hangoztatja a pszicháriumban való elhelyezésükkel szemben. Végül kiderül, hogy a pszichárium a mívesek országának egy fontos és jellegzetes építménye, egyfajta lélek-gyűjtő. A mívesek ugyanis a teljes tökéletességre törekszenek minden alkotásukban, így az országukba ritkán elvetődő idegeneket ebben a bizonyos pszicháriumban szállásolják el abból a célból, hogy a Maianában talán már ismeretlen viselkedésformákat, reakciókat és az érzelmek természetes megjelenését tanulmányozni tudják. A luxuskörülmények között élvezett vendéglátás ára, hogy naponta találkozzanak mívesekkel, hogy reakciójukat tanulmányozandó, egyszerűen beszélgessenek velük néhány percet.

Maiana szokásai tehát furcsák, ugyanakkor kivétel nélkül a művészetet, az alkotás örömét szolgálják. Részlet a regényből:

Míves jóformán soha nem vesz míves nőt feleségül. A míves házasságok általában nem sikerülnek, ez tapasztalati tény. Szerencsére a maianai törvények értelmében a míves előjogot élvez bármely beó nőre, feltéve, hogy eskü alatt vallja: a kérdéses személyre múlhatatlanul szüksége van alkotómunkájához. A sziget törvényei engedélyezik az ideiglenes házasságkötést mívesek és beók között; a beó nőnek ezt megelőzően beó férfival kötött, állandó házasságát az új kötés nem érinti, csupán a hatályát függeszti fel bizonyos irányokban, mint például az apaság megállapítása. (…) A beó férj megtiszteltetésnek tekinti, ha egy míves választása éppen az ő feleségére esik.

Ettől sokkal földhözragadtabb területeken is biztosítják a mívesek zavartalan alkotási körülményeit, elsősorban a csendet és nyugalmat. Abban a városnegyedben, ahol a mívesek laknak, az úttestet mindenhol gumiszőnyeg fedi, hogy a kocsik ne üssenek zajt. Tilos dudálni, fennhangon beszélni. Tilos reggel kilenctől déli tizenkét óráig telefonálni is. A legérzékenyebb mívesek számára a kormány megépíttette a Hallgatás Tornyát, amelynek emeleteit olajréteggel szigetelték, ezen lebegnek a parafaburkolatú szobák, azaz abszolút zaj- és zavarásmentes környezet áll az alkotók rendelkezésére itt. Hogy ez teljes legyen, négyszáz méteres körzetben tilos a tornyot megközelíteni, csakis a kijelölt takarítószemélyzet lépheti át a ház küszöbét, meghatározott órában.

A mívesek ugyanakkor rendkívül alapos és átgondolt munkára képesek Maianában:

A honi mívesek közül Alberti örvend a legnagyobb tiszteletnek, mert ő egész életét egy harmincsoros vers megírásának szentelte. Tizennyolc éves korában fogant meg benne a vers eszméje, és hetvenkettedik évében sikerült a művet befejeznie.

(Rövid fejszámolás eredményeként megállapíthatjuk, hogy Alberti nem volt egy hirtelen természetű ember: 54 év alatt írt meg egy 30 soros verset, amely azt egyértelműsíti, hogy évente 1,8 verssor pattant ki a kivételes elméből. Igazi elixír!)

A legnagyobb mívesek a végsőkig elmennek alkotásuk tökéletesítésében, még ha ez a halál ábrázolása, akkor is.

Barátunk utolsó művének kívánta szentelni maradék életerejét. Lehunyt szemmel feküdt, csakis arra ügyelve, ami felbomló szervezetében végbement. Megrendítő élmény volt lábujjhegyen belépni a betegszobába. A haldokló lehunyt szemmel feküdt ágyán, és diktált, körülötte néma csendben álltak a legnagyobb mívesek, és beó lányok lesték egyre gyengülő hangját.

Furcsa, ugyanakkor kellemes hely tehát Maiana, a Mívesek országa. Olvasás közben az ember elgondolkodik azon, hogy ha a gondolat valóságot teremt, és Maiana már nyilvánvalóan megszületett Maurois elméjében, akkor az általa létrehozott valóságban most vajon mi történhet Maiana utcáin? Az ötlet továbbgondolás után kiált!

Kivételes, de sajnos fájóan rövid kisregény az „Utazás a mívesek országában”. Negyven oldal, amit nem tud úgy húzni az ember, hogy sokkal tovább tartson, mint amennyire lélekben szeretné. Miután belakjuk magunkat a mívesek országában, e rövid terjedelem keretei között mindent megkapunk, amit szeretnénk egy ilyen munkától: országleírást, szerelmet (bizony, bizony), drámát, filozófiát,  humort és gúnyt is.

Anne és Pierre a mívesek országában átélt kalandjaik után végül továbbindulnak a rendbe hozott vitorláson. Maurois regényének befejező képeivel arra készteti az olvasót, hogy vágyakozzon Maianába, abba az országba, ami csak gondolatban létezik. És persze: van boldog vég.

Megjelentek fölöttünk az első, rezge csillagok. Kiültünk a fedélzetre, és hosszan beszélgettünk a mívesekről. Mióta közöttünk hullámozott ez a nyájas tenger, máris bizonyos távlatból láttuk őket. Vonzónak tetszettek, idegenszerűnek, de nagynak.
– Igen, ők lerázták az anyag nyűgét – mondtam. Elérték, amire az emberiség törekszik. Más népek mágiával, vallással, tudománnyal igyekeznek úrrá lenni a dolgok felett, a mívesek külön úton járnak…

E pillanatban zavartalanul boldog lettem volna, ha nem fog el hirtelen az a furcsa érzés, hogy a sötét éj mélyén valahol egy óriás míves lapul és les bennünket…

További illusztrációk a regényhez itt >>

Szerintem: 10/8.

moly.hu >>
GoodReads >>