A tudományos fantasztikum világainak nyelvei (1.)

A tudományos fantasztikum világainak nyelvei (1)
avagy: hogyan válik globális nyelvvé az izlandi?

Közelítsünk a témához többdimenziós irányból, amelynek összefüggései szerint bármi, ami megtörténhet, az valamely valóságban meg is történik (lásd még: a gondolat valóságot teremt). A rend, valamint a formális logika kedvéért fogadjuk el azt is, hogy az ilyen módon megtörténő egyes esemény-sorozatok jellegüknél fogva kizárhatják egymást, így a rendezetten létrejövő történések dimenzionális szintenként elhatárolódnak. Nos, valahogy így válik az izlandi globális, majd univerzális nyelvvé is – egy párhuzamos valóság emberi történelmében.

philip_jose_farmer_lovers_szeretok

Ez a gondolatmenet egy könyvélmény hatására alakult ki bennem. A könyv nem más, mint Philip Jose Farmer (a továbbiakban PJF) “Szeretők” című regénye. A remek kis történetben PJF egy, a jelenlegi világunktól eltérő valóságban, a Föld alternatív történelmében helyezi központi szerepbe azt izlandi nyelvet, amelyet jelen valóságunk 2015. esztendejében összesen háromszázharmincezer ember beszél a világon. A szerző valójában inkább visszaadta jól megalkotott, patikamérleggel kimért határokkal rendelkező, alternatív világában annak az izlandi nyelvnek a főszerepet, amelyet jelenlegi világunkban az amerikai kontinensre Kolumbusz előtt eljutó viking kalandozók nem hagytak ott maguk után. A kalandozók nyilván nem saját nyelvük terjesztésére helyezték a hangsúlyt annak idején, így aztán az megmaradt a rideg, északi sziget igen jól szeparált közvetítő közegének. Az effajta, világtól és annak fősodratú eseményeitől távol eső közösségeknek a viszonylagos elszigeteltségből előnyük is származhat, amint azt PJF a mienktől eltérő világában valósággá változtatott.

Az alternatív jövőtörténetek egyik gyöngyszemévé.

A “Szeretők” magyar kiadása külső megjelenésében méltatlanul jelentéktelen kis könyvecskének sikerült, belvilága viszont bőségesen kárpótol a külcsín hiányosságaiért. Világképe eleinte nyomasztó, de gazdagon felépített és bizonyos szempontból logikus.
550-et írunk, ez a régi – általunk jelenleg használt – időszámítás szerint a 3050. év. Kevés ember élte túl az első Apokaliptikus Háborút. A Hawaii-szigeteken és Izlandon megmaradt a szervezett kormány és a teljes népesség. Dél-Ausztrália és a Kaukázus szintén viszonylag érintetlen maradt. Ezekről a helyekről később embercsoportok terjeszkedtek és újranépesítették a világot, magukba olvasztva az elfoglalt területeken élő, megmaradt őslakosokat. A túlélők főként Izland felől lakták be a kipusztult földeket, kétséget sem hagyva (ezúttal) afelől, hogy nyelvük az új világ egyik meghatározó világnyelvévé váljon. A háború után az izlandi túlélők kolóniákat hoztak létre a néptelen Észak- és Nyugat Európa, Szibéria és Mandzsúria földjén, keveredtek a Kaukázus hegyeiből leszállingózó maradék népekkel, hogy újra benépesítsék Dél-Oroszországot, Bulgáriát, Észak-Iránt és Afganisztánt.
Hawaii és Ausztrália túlélői népesítették be újra Ausztráliát, Amerikát, Japánt és Kínát.
Az új világhelyzetben új gazdasági, hatalmi és politikai központok alakulnak ki. A Föld demográfiai strukturáltsága alapjaiban változott meg, beszélt nyelveivel egyetemben.
A háború okozta káosz, népek, földrészek pusztulását követően hármas politikai-gazdasági pólus alakul ki a Földön, ezek a Haijac Unió, az Izraeli Köztársaságok és a Maláj Szövetség (indultak még: a Bantu Konföderáció).
A “Szeretők” földi helyszíne a Haijac Unió észak-amerikai fővárosa, Sigmen City (az Apokaliptikus Háború előtt Montreal-nak hívták). Ebben az államban szigorú teokratikus diktatúra alakul ki, amely igen magas technológiai színvonalon, de szoros vallási présben tartja a százezres lakosságú óriásházak alkotta megalopoliszokban élő embereket. Ez a – többnyire egyeduralkodó – szuperállam nem más, mint a Haijac Unió.
Háromszáz évvel a regény eseményei előtt az Amerikai földrész lakossága alig érte el a kétmilliót, mostanra viszont fennáll a lehetőség, hogy egyedül Észak-Amerikát tizenötmilliárd ember lakja.

Tekintsük át ezt a poszt-apokaliptikus helyzetet – ezúttal elsősorban a megmaradt, valamint újonnan kialakult, beszélt nyelvek szempontjából.

Afrika tekintetében a Földközi-tenger partvidékén héberül, a Szaharától délre szuahéli nyelven beszélnek. Kis-Ázsiában, Észak-Indiában és Tibetben héber az anyanyelv, mint ahogy Dél-Európában az Izraeli Köztársaságok területén is. Az izlandiul beszélő észak-európai országok és a Földközi-tenger partvidéke között húzódik egy keskeny, senkiföldjét alkotó, kvázi független Határvidék, amelynek polgárai a világ összes élő nyelvét használják, valamint „egy új, lingónak nevezett keveréknyelvet is, melynek szókincse a hat másikból származott, és mondattana oly egyszerű volt, hogy egy fél lapon elfért”.
Izland, Grönland, a Karib-szigetek és Dél-Amerika keleti fele az izlandit beszéli. Észak-Amerikában az amerikai az anyanyelv, leszámítva a Hudson-öböl Rezervátumban élő húsz francia-kanadai leszármazottat, valamint Hawaiit, ők a saját (izlandival kevert)  nyelvüket bírják. A felsorolt országok alkotják a Haijac Uniót. (Megjegyzendő, hogy a Haijac Unió a regény angol eredetijében szereplő, ettől alig eltérő neve szerintem sokkal jobban visszaadja az állam berendezkedésének és működésének jellemzőit, de ez már spoiler lenne, így meghagyom a felfedezést a reménybeli olvasónak.)
Ausztrália, a Fülöp-szigetek, japán és Észak-Kína lakossága szintén az amerikait beszéli.
Dél-Kína, Délkelet-Ázsia, Dél-India és Ceylon alkotják a Maláj Föderáció államait, itt a bazár a hivatalos beszélt nyelv.
Szibéria szintén az izlandit beszéli.

Philip José Farmer “Szeretők” című regénye világának térképe:

Térkép: quantumbranching/deviantart

Nos, ennek a katasztrófa után újrarendeződött, magas technológiai színvonalon, de szoros vallási és erkölcsi béklyóba zárt földi szuperállamnak a kellően hit- és erkölcshű polgárát állítja az államgépezet választás elé: önkéntesnek jelölik egy másik csillagrendszerben felfedezett, lakható bolygóra küldendő expedícióba – nyelvészként. A jelölést bizonyos, a történetben megismerhető körülmény miatt azonnal elfogadja.

A kifejtendő szál, amely a sci-fi nyelvei mentén halad, innentől immár több ösvényen fut, hiszen a felderítendő bolygó nem csak lakható, hanem lakott is. PJF mesteri módon alkotott meg elméletben egy olyan nyelvet, amelyet a könyvben olvasva is megkíván egy magamfajta nyelvimádó alak. Azt persze nem tudom, hogy valamely földi nyelvet vett-e alapul a mester, de világának kidolgozottságából azt feltételezem, hogy az idegen bolygó nyelvének megalkotását is a maga alaposságával “újként” készítette.

Az idegen nyelvek legalább két különböző megközelítésben jelennek meg a könyvben. Egyik a Haijac Unió izlandival kevert észak-amerikai hivatalos nyelve, amelynek szavai feloldatlanul, magyarázat vagy jelentés hozzáfűzése nélkül vannak jelen a regényben, a másik az Ozagen bolygó nyelve, a siddó.

A történeten végigvonul a Haijac Unió nyelvének feloldatlan szavaival kiegészített párbeszéd és leírások sorozata, hogy aztán mindez keveredjen a siddó szóvirágaival.

Eleinte – ha lehet ezt mondani egy rövid regényről – idegenkedtem a számos, jelentésében meg nem magyarázott, elsősorban amerikai-izlandi szótól, de aztán meg lehetett szokni őket, egyikük-másikuk lassan megadta magát a szövegösszefüggés makacs sodrásának. Ez alól talán kivétel a “shib” szó, ami annyiféle összefüggésben jelenik meg a történet során, hogy hosszú időre leköti az ember figyelmét a törekvés, hogy az olvasás helyén éppen mit jelenthet (minél többet olvasunk, annál több a variációs lehetőség). Egyes helyeken, a viccet persze félretéve, könnyen asszociálhat az ember a – talán szélesebb körben ismert – “shit” szóra, de azt hiszem, hogy ennek az értelmezésnek a regényben nincs létjogosultsága. A történet elején, amikor még nem tudtam, hogy reménytelen, kigyűjtöttem néhány szót, hogy megismerjem a jelentéseit a regényben (és itt fentebb is) említett, létező földi nyelveken. Sajnos nem jártam sikerrel. PJF sikeresen alkalmazza Borges megfigyelését a világon valaha megalkotható véges betűkombinációk elméletének a gyakorlatba ültetésével, így aztán visszatértem a szövegösszefüggés felkínálta jelentéstartalomhoz, újra szembenézve a “shib” szó még reménytelenebb fel nem oldásával. Később jelentkezik a „gapt” (személyi pap, pszichológus, tanácsadó, erkölcs-csősz, őrangyal, felvigyázó, de leginkább házi inkvizítor jelentésű) karakterkombináció, amelyet talán könnyebb volt azonosítani, mint az összes többit.
Mindenesetre a történet vége felé már egész jól belakják magukat ezek a fogalmak a tudatunkba úgy, hogy PJF a lehető legkevesebbet adta vissza emberi nyelven a jelentésükből.

Bezzeg Ozagen nyelve, a siddó! Erről a nyelvről szinte minden igényt kielégítő, részletes leírást kapunk a regényben.
Az expedíció által felkeresett Ozagen nevű bolygó csekély lakossága olyan nyelvet beszél ugyanis, amelyről olvasva a műkedvelő nyelvész még a lábujjait is megnyalja izgatott örömében. Én például igyekeztem feltárni, hogy mely nyelvek szavait kombinálta a siddó szavak létrehozása során PJF, de miután egy kifejezésen belül malgasz, igbó és szundanéz szavak és szótöredékek jelentek meg, Borges elméletére gondolva inkább felhagytam a vizsgálattal. Meg kellett látnom azt, hogy PJF nem nyújtott át megfelelő terjedelmű siddó írásbeliséget ahhoz, hogy behatóbban megismerjük ezt az egzotikus, kitalált nyelvet.

Lássuk csak: (6. fejezet, 46. oldal)

Hal Yarrow odafordította a fejét: – Mi az? – ordította.
Abhudai’akhu? – ismételte meg siddóul.
Fobó, aki közvetlenül Hal mögött ült, a földi füléhez tartotta a száját. Ő fordított Zugunak, bár az amerikai szavak furcsán hangzottak trillázó és rezonáló kiejtésében. (…)
Fobó sapkáján az antenna megcsiklandozta Hal fülét. A férfi egy harminc szótagból álló egyszavas mondattal reagált, ami nagyjából azt jelentette: köszönöm. A kifejezés eleje abból az igéből állt, amelyet jelen idő, hímnemű, élő, egyes szám első személyben használtak. Az igéhez egy szótag kapcsolódott, amely a beszélő és a hallgató egymástól való függetlenségét jelezte. A ragozott, első személyű névmás – egy másik szótag – azt mutatta, hogy a beszélő elismeri, kettejük közül a hallgató a legértelmesebb. A harmadik személyű, hímnemű, élő, egyes számú névmás, és két szótag, amelyek sorrendje meghatározó volt, félig humorosnak minősítették ezt az egész jelenlegi helyzetet. Fordított sorrendben az osztályozó szótagok komolynak minősítették volna a szituációt.

Egy következő részben további információt kapunk az ozageniek nyelvéről (5.39):

“…az Ozagen bennszülötteinek a beszédszervei némileg különböztek a földi emberekétől; a ezekkel keltett hangok ezért mások voltak. Igaz, hogy lehetett ket utánozni, de érthetők-e vajon ezek az utánzások az ozageniek számára?
A másik akadály a siddó grammatikai felépítése volt. Nézzük csak az igeidőt! Igeragozás, vagy a múlt és a jövő idő elöljárókkal való jelölése helyett a siddó teljesen más szót használt. Így a dabhumaksanigalu’ahai hímnemű, élő főnévi igenév jelentése élni, múlt ideje ksu’u’peli’afo, jövő ideje pedig mai’teipa. Ugyanígy teljesen más szót használtak az összes többi igeidőben. Ehhez jött még, hogy a siddó nem csupán a három, (földiek számára) megszokott hím-, nő- és semleges nemet ismerte, hanem két másikat is, az élettelent és a szellemit. Szerencsére a nemek ragozhatóak voltak, bár ennek kifejezése mindenkinek bonyolult, akinek nem anyanyelve a siddó. A nemek kiejtésének rendszere az igeidőnek megfelelően változott.
A többi szófajt – a főnevet, a névmásokat, a melléknévi igenevet és a kötőszavakat – ugyanolyan rendszer szerint használták, mint az igéket. Hogy még kuszább legyen a helyzet, a különböző társadalmi osztályok gyakran használtak eltérő szavakat ugyanannak a jelentésnek a kifejezésére.
A siddó írást csak az ősi japánhoz lehetett hasonlítani. Nem volt ábécéjük; ehelyett ideogrammákat és vonalakat használtak, melyeknek hossza, alakja és egymással bezárt szöge meghatározó jelentéssel bírt. Az ideogrammákat jelek kísérték, amelyek a nemek helyes ragozását mutatták.”

Egy feloldott kifejezés siddóul, amelyet nő mond férfinak: abhu’umaigeitsi’i. Jelentése: ~ jó estét!

Amint látjuk, a siddó nyelv használata igen elmélyült tudást és odafigyelést igényel még az “anyanyelvi” felhasználóktól is. Egy nyelv összetettségének és használatának hatása természetesen a mi világunkban is lerí a beszélőjéről, nincs ez másként az ozagenieknél sem; csavaros észjárásuk megmutatkozik az emberekkel szembeni viselkedésmódjukban – minden további részlet a könyvben.

Az a tény, hogy a regény elején megemlítésre kerül a Hudson-öböl Rezervátum a maga húsz fős népességű francia-kanadai leszármazottal, egyáltalán nem volt véletlen. A történet folyamán ugyanis meglepetésszerűen felbukkan a francia nyelv, mint kommunikációs eszköz a (fő)szereplők között – a távoli, idegen bolygón. Nem a ma is ismert francia nyelvről van szó, hanem egy évszázadok és fényévek nyűtte, elkorcsosult, a humanoid elődöket szimbolizáló, tudat alatt a távoli őshazát jelképező, siddó nyelvi mintákat átvett ozageni franciáról. PJF remekül tömködte át a francia kifejezéseket a siddó nyelvi környezet szűrőjén, így aztán az alábbi, és hasonló kifejezéseket olvashatunk a regényben:

baw sfa – bon soir – jó estét
maw sheh – mon cher – kedvesem
soo – monsieur – úr
wuhfvayfvoo – vous levez-vous – kelj fel
fi – oui – igen
kfe – quoi – mi
pookfe – pourquoi – miért
soopji’tiw – subjectif – szubjektív
…és így tovább.

A könyv végtelenül jó és szórakoztató, kár, hogy nem tartozik a nagyobb terjedelműek közé. Még úgy olvastam volna.

A borítóról és a fülszövegről
Olvastam olyan véleményeket a könyvről, hogy a borító (Szendrei Tibor festménye) és a fülszöveg nem áll összhangban a történettel. Nekem más a véleményem, ha végigolvassuk a regényt, akkor bizony a borító értelmet nyer, mind a látható, mind a láthatatlan összefüggésekkel együtt. A fülszöveg valóban nem a legeltaláltabb jellemző részlete a történetnek, viszont megjeleníti azt a helyzetet, ami a regény címe, és fő vonalvezetése. Ezzel együtt megértem, hogy az az olvasó, aki például PJF “A bestia képmása” vagy a “Fenevadak egy másik dimenzióból” című könyvei után találkozott a “Szeretők”-kel, az a fülszöveg elolvasása után nyilván nem elsősorban sf-tartalomra számított, már ha értik, amire gondolok…
Megemlítem a fordítót, Hajja Attilát, aki jól olvashatóan adott vissza magyarul egy kicsit sem egyszerű angol – és a többi – nyelvű művet.

Ugyanitt ejtenék szót a magyar nyelvű kiadás gyengéiről. A kis méret nyilván az egyéb, más könyvekkel történő sorozatba illesztés eredménye. A választott betűméret is túl apró, ráadásul a szinte negatívba hajló sortávolságok miatt a sorok valósággal összeérnek, rendkívül kényelmetlen, sőt zavaróan idegesítő így olvasni. A moly.hu-n írja gyuszi64 olvasótársam, hogy “esztétikamentes kiadás”, sajnos tényleg az. A könyvsorozatnak 1990-ben megjelent néhány további része is, amelyek megtalálhatók a könyvtáramban, azok valamivel szellősebb elrendezésűek. A tartalom ez esetben kárpótolja az olvasót, mindezekkel együtt megjegyzendő, hogy a “Szeretők” technikai megvalósítása többet érdemelt volna.

Szerintem: 10/7.

A book review of The Lovers, written by Philip José Farmer (in Hungarian).

A “Szeretők” a moly.hu-n >>
A “Szeretők” a GoodReads oldalán >>

Mostanában ennyien olvasták: 2566
Hasonló bejegyzések
Gyufám se volt, nemhogy életem

Sajnos nem ismertem személyesen Málik Rolandot. Annyi mindenkit nem ismerünk, és később már hiába minden, marad egy papírillatú gondolatköteg. Úgy Read more

Vissza az Időkutató Intézetbe

Ariadna Gromova - Rafail Nugyelman Nyomozás az Időkutató Intézetben Táncsics Könyvkiadó, 1975 Terjedelme: 400 oldal ISBN 963 320 250 7 Eredeti Read more

A Seraphinianus-kódex

Seraphinianus-kódex: Útikönyv egy másik világba A Codex Seraphinianus egy különös album, amelyet Luigi Serafini olasz művész, mérnök és ipari tervező Read more

Schreyer: A zöld szörnyeteg

Wolfgang Schreyer: A zöld szörnyeteg(Ez a recenzió cselekményleírást tartalmaz, de a regény olvasási élvezetét szerintem nem befolyásolja.) Az én példányom:Wolfgang Read more

Vélemény, hozzászólás?