Egy írással, írástechnikával foglalkozó blogban jelent meg a fenti című
bejegyzés a napokban. Tényleg, hogy tartsuk biztonságban, illetve hogy őrizzük biztos helyen az írásunkat? A cikk, illetve a vitaindító kérdés gyakorlatilag csak ennyiből áll, hozzátéve még a számítógépes munkavégzés feltételezését. A kérdés általános volt, de a válaszok arról is szóltak, hogy egy esetleges operációs rendszer-hiba vagy hardver-probléma kiküszöbölésére hogyan készülnek a felhasználók. Belenéztem a megjegyzésekbe, csak úgy kiváncsiságból, de nagy meglepetés nem ért: általában az online dokumentumtárakban van bizodalma az embereknek. Ez számomra kétséges, mert igaz ugyan, hogy ezekhez bárhonnan és bármikor hozzá lehet férni, de csak akkor, ha van internet. És van az a helyzet, amikor internettel nem [még mobillal sem] lefedett földrajzi helyen kellene egy-egy munkánk, amihez így nem tudunk hozzáférni. Ez, mint sok más hasonló is, örök vitatémát képez, mindenkinek más jön be, mindenki másra esküszik. Szemezgettem a hozzászólások között.
A számítógépen dolgozó emberek szeme előtt – bevallva, vagy bevallatlanul – az adatvesztés szörnyűséges réme lebeg. Különösen igaz ez például azokra az írókra, akik minden munkájukat a gépükön őrzik. Te hogy tartod biztonságban a munkáidat? Az eredeti bejegyzés írója egy külső merevlemezre mentett volna, de nem bízott benne túlságosan, így a googledocs-hoz fordult. Elismeri ugyan, hogy ez sem tökéletes megoldás, de nagyságrendekkel jobb, mint bármilyen „fizikai” háttértároló.
Akad olyan ember, aki az elkészült munkáját, vagy annak befejezett részletét elküldi saját magának e-mail-ben, azzal a céllal, hogy a szolgáltató által biztosított tárhelyen megtalálja azt bármikor.
Alaposabb emberek azt a megoldást választják, hogy egyszerre több hardveren tartják munkáikból ugyanazt a verziót. Sőt mentik a változatos neveken jelölt usb-stickre [pen-, flash- stb. drive], és még ki is nyomtatják az anyagot, még ha az csupán egy nyers példány is. De ők is használnak emellett online dokumentumtárat a biztonsági mentéseikhez.
Van, aki az otthoni és a munkahelyi [iskolai] gépét szinkronizálja folyamatosan, mindkét háttértárolóra elmentve a munkáit. Emellett usb-stick-re is ment.
Addig, amíg a felhasználó nem tanul a saját kárán, csak bólogatva olvassa az ilyen blogbejegyzéseket. Így volt ezzel egy író is, aki öt évvel ezelőttig egyáltalán nem mentett, csakis egy példányban, a gépén, bízott a technikában. Aztán a számítógépében tönkrement a merevlemez. Ilyen van, a dolgok elromlanak időnként. Ez a merevlemez úgy ment tönkre, hogy nem lehetett róla menteni egyáltalán. Visszavonhatatlanul odaveszett minden munkája. Attól a pillanattól kezdve már nem bízta a véletlenre: mentett külső merevlemezre, de két különböző saját e-mail-fiókjába is küldi az éppen befejezett anyagait.
Általános tehát az itt megnyilatkozó felhasználók körében az elmentett munka saját maguknak való e-mail-ezése [akár kettő, vagy több fiókba is], illetve valamelyik online dokumentumtárban való tárolása. Ez látszólag tényleg jó megoldás, de egy újabb hozzászólásban azt fejtegették, hogy durva rosszulléttel együtt jelentkező pánikrohamot idézett elő a felhasználóban az, amikor az e-mail fiókja, és a hozzá tartozó dokumentumtár átmenetileg felfüggesztésre került. Az „átmenetileg” szó később nyert értelmet számára, eleinte elveszettnek hitte minden ide „mentett” anyagát.
A hálózatra, illetve internetre mentéssel sok felhasználó él, de érdemes észben tartani, hogy a „hálózat” olyan – számunkra láthatatlan – merevlemezek összessége, ami pont úgy meghibásodhat, mint a saját gépünk az asztalon, a raid-el és más mentési módszerekkel védett rendszerekről most nem beszélve. Az usb-stick-ek, különösen a manapság gyártottak saját magukban hordják az adatvesztés veszélyét, mivel olyan kicsik, hogy elhagyni vagy akár egy papírzsebkendővel összefogni és kidobni egy pillanatba se telik.
Van-e egyáltalán bombabiztosnak tekinthető mentési forma? Hiszen a merevlemez elromolhat, az usb-stick is, a cd/dvd eltörik, karcolódik, elveszik, az ingyenes online adattár gondol egyet, és nem enged be többé, ha a munkánkat kinyomtatjuk, egy kis szikrától eléghet.
Ahogy én csinálom: több példányban, több helyen.
Az említett blogbejegyzésre azért figyeltem fel, mert a téma engem is folyamatosan érint, és önkéntelenül is összehasonlításokat tettem a saját módszeremmel. Én az e-mail-ben küldözgetést és az online adattárakat nem használom, valahogy mindig bennem van a paranoia ezzel kapcsolatban. Azaz: egy magyar ingyenes szolgáltató egy hatósági eljárás során elismerte és be is mutatta, hogy a postafiókban lévő e-mail-ek tartalmát minden további nélkül képesek olvasni, nyilván egyes esetekben meg is teszik. A dolgok véletlen és különleges együttállása következtében lehetségesnek tartok olyan helyzetet, amiben egy online dokumentumtárban tárolt, még meg nem jelent írásomat, vázlatomat egy jobban ráérő vagy szélesebb kapcsolatokkal rendelkező, a hálózat másik oldalán ülő személy „lenyúlja”, és megvalósítja saját szellemi termékeként. Tudom, hogy ez valószínűleg csak az én képzeletemben játszódik le, és egy írónak köztudottan gazdag a fantáziája… Nem mentek tehát online adattárakba.
Mentek viszont usb-stick-re, újraírható cd/dvd-re. Ez utóbbiakat legalább két példányban készítem, és más-más földrajzi helyeken tárolom. Ami pedig már szabad préda az olvasók számára, azt kirakom a honlapomra és a scribd.com elektronikus könyvtárba.
Így mentek én.
Mostanában ennyien olvasták: 2110
Hasonló bejegyzések
Blog, a sajátom
Úgy döntöttem, hogy mégiscsak elkezdem ezt a blog-szerűséget arról, hogy milyen indíttatásból és egyáltalán miért irkálok mindenféle dolgokat. Aki ismer, Read more
Ózd-Vasvár gerendavára
Ózdról (de legalábbis Ózdon) köztudott, hogy az úgynevezett Várhegyen állt egykor Palúz-Vasvár (Palóc-Vasvár, Ózd-Vasvár) fazsindelyes gerendavára. A várat fennállása során Read more
Előragyog majd az idő
2010. augusztus 27-én pénteken reggel 69 éves korában elhunyt Utassy József Kossuth-díjas költő. Hány költő születik, és vajon mennyi hal Read more
Miközben már tízezer karakteren túl van az Anomália munkacímű regényem vázlata, jólesően tapasztalom a könyvesboltban, hogy nem csak divat-, bulvár- és percember-könyveket vásárolhat az ember, ha olvasni szeretne. Szombaton este rátaláltam Borges egyik kortársának műveire, és azt kell mondanom, hogy bearanyozta az egyébként is jó hangulatú napomat – és még nem volt vége. A szerző, akinek a könyveit felfedeztem, nem más, mint Juan Carlos Onetti, uruguayi születésű dél-amerikai író. Négy könyve is megvásárolható jelenleg a magyar könyvpiacon, én főleg egy ötödikre várok, amelyikről egy nagyszerű írástechnikai cikk is született „Projekció, mint narratív technika Juan Carlos Onetti ‘Los adioses’ [nincs magyar címe] című munkájában”. Nem vagyok telhetetlen, addig is, amíg ez az 1954-es gyűjtemény magyarul megjelenik, olvasgatom az elérhető négy könyvét a mesternek. Itt elolvasható újlatinul spanyolul teljes egészében, ez pedig egy vélemény róla.
A világot romantizálni kell, ez teljesen egyértelmű, bár gondolatvilágtól függ, hogy ki mit ért ez alatt. Én magam is ezen dolgoznék, az úgynevezett „idő” választ ad majd arról, hogy mire jutottam. Ugyanakkor keresem a hasonló gondolkodású embereket, tudvalévő, hogy „hasonló a hasonlót vonzza”. Időről időre fennakad a világ irodalmának tengerébe vetett szondámon néhány olyan nagy gondolkodó, akikről sajnos eddig még nem hallottam, pedig belső világuk rendkívül közel áll az enyémhez. Ez a tény az én számomra attól a ponttól válik nyilvánvalóvá, hogy elolvasok tőlük egy-egy idézetet, és azt változtatás, magyarázatok hozzáfűzése nélkül, azonnal el tudom fogadni sajátomként is.