Alig egy évvel ezelőtt, 2013 januárjában írtam arról, hogy egy gyerekkoromban olvasott könyvet keresek, mert újra elolvasnám, sőt, a könyvespolcomra is felraknám, mert több volt már akkor is, mint egy-délutános olvasmány. Természetesen rengeteg ilyen könyv van a célkeresztben, de azoknál legalább a szerzőt vagy a könyv címét tudom, úgy azért könnyebb megtalálni az antikváriumban, könyvesboltban. Ennek a bizonyosnak viszont egyik részletére sem emlékeztem, szerző, cím, a szereplők neve mind odaveszett az idő mélységeibe, de a történet annyira megmaradt bennem (ezért is kerestem), hogy néhány részletét vissza tudtam idézni. Ne felejtsük, hogy több mint harminc évről van szó, és egy olyan könyvtár könyvéről, ami ma már sajnos nem is létezik.
Nos, nemrégen egy adott könyv után keresgéltem különféle antikváriumok oldalain, amikor az egyiknél egyszer csak felismerni véltem ezt a régen keresett darabot. Most sem a szerző és a cím segített, hanem a könyv jellegzetes illusztrációi, amire rápillantva megtörtént az azonnali visszacsatolás a régi olvasmány-élményemre. Szerencsére éppen ezt a kiadvány került a reklámfelületre, bármely más kiadás (legalább hat-hét van neki magyarul) reklámozása esetén simán elsiklottam volna fölötte.
De így nem, megvan tehát, sőt azóta meg is szereztem a könyvet, ami nem más, mint John Steinbeck: Kedves csirkefogók (Tortilla Flat) című regénye. Egy 1963-s, Európa Kiadó-féle kiadást vásároltam meg, nagy valószínűséggel éppen azt a fajtát, amelyiket gyerekkoromban olvastam.
Most újra fogom olvasni, és nyilván egész más élmények érnek az olvasás során, mint 30+ évvel ezelőtt, ugyanakkor egyedi módon köti össze az akkori és a mai olvasót – engem, saját magammal. Ráadásul – ami annak idején képtelenség lett volna – ma rendkívüli kedvet érzek ahhoz, hogy eredetiben is elolvassam ezt a remekművet.

Az olvasáshoz egy rendkívül fontos információ: 1 gallon = 3,785 liter 🙂

A képen sorrendben: az első, eredeti kiadás 1935-ből – az 1963-as magyar kiadás – egy 2009-es magyar kiadás. A könyv hangulatáról ez a néhány sor árulkodjon:

A társaság tehát békésen aludt. Amikor reggel a nap az ablakhoz ért, besütött, ezüstössé változtatta a port, és szivárványszínekben csillant meg a kék legyek hátán, a barátok csak akkor ébredtek föl. Nyújtózkodtak és cipőjük után néztek. Tapasztalatból tudták, hogy mire a nap az ablakhoz ér, az első tornác már fölmelegedett.
Nem siettek a fölkeléssel, nem kapkodtak, egy hirtelen mozdulattal sem tértek el régi módszerüktől. Nem. Olyan simán emelkedtek föl szendergésükből, mint szappanbuborék a fúvócsőből. A szakadék felé szinte még félálomban botorkáltak. Akaratuk csak lépésről lépésre izmosodott meg. Tüzet raktak, teát főztek, amit a gyümölcsös tálkákból ittak meg, aztán kiültek a tornácra, a napra. A cikázó legyek dicsfénnyel vették körül fejüket. Az élet alakot öltött bennük, a tegnap és a holnap alakját.
A beszélgetés csak lassan indult meg, mert mindnyájan féltve őrizték a még bennük lappangó kellemes álmosságot. Ezzel vette kezdetét szellemi barátságuk, amely rendszerint belehajolt a késő délutánba. Akkor aztán fölemelkedtek a tetők, kinyíltak a házak, napfényre kerültek a titkos rugók, szóba kerültek a kalandok.

Szerintem: 10/10.

A tartalmi leírással nem bajlódnék, íme néhány kiváló darab:
Kedves csirkefogók (moly.hu)
Steinbeck: Tortilla Flat – Kedves csirkefogók
Steinbeck: Kedves csirkefogók – Klasszikus is lehet jó!
Steinbeck és a Kedves csirkefogók

John Steinbeck: Tortilla Flat | Wiki | GoodReads | LibraryThing

Mostanában ennyien olvasták: 2398

Egy erősen szubjektív megállapítással kell kezdenem ezt a rövid recenziót. Vannak emberek, akik nem szeretik az uborkát, akadnak olyanok, akik a komolyzenétől idegenkednek, mások nem kedvelik a sárga színt – sokfélék vagyunk. Hosszú évtizedek tapasztalatai alapján én is meghoztam egy döntést magamban, méghozzá azt, hogy önszántamból nem vásárolok vagy kölcsönzök, így nem olvasok könyveket a műfajban női szerzőtől. Ennek okát itt nem fejtem ki, hiszen nem ezért írtam ezt a bejegyzést, legyen ez az én belső tusám. Az, hogy megszülethetett ez az írás, a fenti szűrőfeltételeim alkalmazása során keletkezett rendszerhiba az oka. Rövidre zárva az eseményeket: egyszerre csak a kezemben tartottam Karin Boye „Kallocain” című könyvét, később elolvastam – és azt hiszem, nem bántam meg.

Karin Boye: Kallocain
Magyar kiadás: Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978
ISBN 963-211-247-4
Fordította: Tótfalusi István
Fedélterv: ifj. Rajkai György
227 oldal

Valószínűleg a fülszöveg néhány, disztópiára utaló kifejezése ragadhatott el annyira, hogy megvásároljam ezt az antikvár példányt. Íme:

„A Kallocain – Leo Kall találmánya – olyan szer, amelytől a gyanúsított őszintén vall, mindent, még legrejtettebb érzéseit és gondolatait is. Ilyen szerre van szüksége annak a Világállamnak, mely a félelemre, szorongásra, katonai vasfegyelemre, kiszolgáltatottságra építi rendjét. És ilyen „hadpolgárra”, mint Leo Kall, aki – a rend neveltjeként – teljes odaadással szolgálja Kallocainjával az „államellenes lelkületűek” leleplezését, mígnem egyszer szembe találkozik önmagával…”

A történet betűre megegyezően erről szól, a rövid leírás alapján teljesen megismerhető a könyv tartalma anélkül, hogy cselekményleírást vagy kulcseseményt árulna el az olvasónak. Egy rövid idézettel nyomatékosítom, hogy mi is a könyv címeként szolgáló anyag fő terméke: „A Kallocain révén ellenőrizhető, hogy mi mozog a fejekben!”

Miközben egyre mélyebbre hatoltam a könyvbe, fogytak az oldalak, egyre inkább erősödött bennem a meggyőződés: női szerzőtől továbbra sem, nem és nem. Számomra talán egy kicsit túlságosan moralizálva mutatja be a főhős gondolatait a jó és a rossz általa értelmezett fogalmáról, a félelemről, korall-szerű elágazásaiból nem mindig van visszaút az organikus vonalvezetéshez, ahol viszont mégis, ott nem elsősorban általános, inkább női logikát és reakciót jelenít meg. Ezzel természetesen nincs semmi baj, a világ egyik, ha nem a legfontosabb rendezőelve a férfi-nő dualitás, ezt kár lenne tagadni. A Kallocain főhős-karaktere viszont férfi, aki egy női szerző gondolait igyekszik tolmácsolni az olvasó felé. Továbbmegyek: még ezzel sincs semmi baj! Azzal viszont igen, hogy az egyszeri olvasó folyamatosan tudatában van ennek a kettősségnek, Leo Kall férfi karaktere ezért súlytalanná válik a történet folyamán az abszolút női értékrendet közvetítő megnyilvánulásaival. Nem meggyőző tehát a férfi főhős, kár érte. Az események sodrásában folyton üzemel az olvasó parabola-értelmező készüléke, amelynek legfőbb kapcsolótábláján hatalmas, vörös felkiáltójelként szerepel a beégetett vízjel: női szakasz! Ezzel továbbra sincs bajom, viszont így hiányzik az inkább férfi-elemet sejtető militáris alapállású valóság ábrázolásából a férfi-karakter, amely erős hiányérzetet kelt az olvasási élmény során.
(Utólag, a könyvről szóló véleményeket olvasva észleltem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.)

Pedig Leo Kall életének jelentős társa a felesége, Linda, akit számomra hibátlan női szerepben jelenít meg a szerző. Ekkor újra felmerül bennem, az olvasóban, hogy a mellékszereplőket leszámítva hol a férfi a sztoriban? A valóságos férfi főhős idegenül nő-szerű, a felesége természetesen az. Valahol az is felsejlik, hogy talán a tekintélyes és félelmetes Világállam is női minőséget hordoz, ami azért – valljuk be – szokatlannak hat.

A fentiekért kár, mert a könyv nyomasztó képei ellenére összességében magához láncolja az embert, pedig baljós és félelmetes hangulatban zajlanak az eseményei. Időnként vannak olyan szakaszai, amelyek után szinte kényszerítenie kell magát az embernek a továbbolvasásra.
Néhány oldal után ismerős mintákra lelünk, és ez nem véletlen. A Kallocain bizonyos Eric Arthur Blair-t, szerzői álnevén George Orwell-t is jelentősen ihlette az 1984 című könyvének megírásában. Ezzel időben el is helyeztük a könyvet, a Kallocain 1940-ben, Orwell 1984-e pedig 1949-ben jelent meg először, mondhatni, az európai totalitárius diktatúrák csúcsidőszakában.

A fülszövegből tehát megismerhetjük a kerettörténetet, amelynek csúcspontjai mentén zajlik a fő eseménysor. Ebből a leendő olvasókra való tekintettel nem szeretnék részleteket elárulni, sokkal inkább a jellegzetes háttérről, a helyszínről és a körülményekről írok röviden.
Leo Kall (negyven körül van) a Világállam 4. sz. Vegyivárosának lakója. Soha nem járt még a városon kívül. Egy számukra kiutalt lakásban (beosztása: szülői szoba, családi szoba) élnek feleségével, Lindával. A város profiljának megfelelően kémikusként dolgozik egy laboratóriumban. A leginkább a föld színe alatt elterülő 4. sz. Vegyiváros egy remek hely, a munka után a metróból szétszéledő tömegek felszínjárási engedélyét őrök ellenőrzik a kijáratoknál. A város felszíni alakzatainak kialakítása alkalmas arra, hogy álcázó ponyvák kifeszítésével tíz perc alatt láthatatlanná lehessen tenni az egészet az ellenséges repülők számára.
Hiszen háború van, folyton. Az ellenség mindegy, hogy ki, a Szomszédállam.
Az embertársak megszólítása: „hadtárs”.
Az általános viselet uniszex és kissé egyhangú: egyenruha munkára, egyenruha otthonra, egyenruha a kötelező hadi- és rendőrszolgálatra (heti 4, később 5 napon, munka után). A szolgálatok végtelenek, ajtóőr, kapuőr, sarokőr, kerületi őr, minden-őr lebzsel az utcákon és az épületekben, nem megfelelő gondolkodást tükröző viselkedésre gyógyírként alkalmazott feljelentés az állandó mozgatóereje mindennek.
A standard lakás: magányosoknak egy szoba, a családosoknak kettő, amelyek minden igényt kielégítenek, főleg, hogy az étkezés tömbkonyhák kínálatából van megoldva. A lakások falain rendőrfül, rendőrszem.
A viselkedési normák viszonylag egyszerűek. Kifejezetten tilos például a lakásokhoz vezető liftben beszélgetni. A dolog azonnali feljelentést von maga után amennyiben rajtakapnak bárkit, hiszen milyen megbeszélnivalója lehet egy házaspárnak, amit a gyerekek, vagy a kötelezően alkalmazott házvezetőnő előtt ne lehetne megtárgyalni? A házvezetőnőnek a felsőbb hatóságok felé irányuló, elmaradhatatlan heti jelentése állítólag kedvező hatást gyakorol a családokban uralkodó hangnemre, hiszen ki lenne olyan botor, hogy nem kellően pol’korrekt és derűs beszélgetéseket folytasson az előtt a házvezetőnő előtt, akinek az előmenetele jelentéseinek részletes tartalmától függ (lásd még: ‘feljelentés’). Miután persze mindenkinek kell alkalmaznia házvezetőnőt (a házvezetőnőnek is), ezért inkább mindenki vigyáz a szavaira…

Az otthoni lét maga az öröm, különösen, ha nem érkezik idegen (természetesen az adott lakónegyedre érvényes felszínjárási engedéllyel), mert abban az esetben a házvezetőnőt, a szomszédot, vagy bármely más személyt kell tanúnak hívni annak tanúsítására, hogy a jelenlévők biztosan nem beszélnek államellenes dolgokról, amely persze éppúgy azonnali feljelentéssel jár, mint az, ha nem alkalmaznak tanút egy idegennel történő otthoni beszélgetésnél.

Szerelmespárok lehet, hogy még vannak, de házaspárok már biztosan nincsenek, új megnevezésük „szülőpár”, szerepük ennek megfelelő. A házasságot követő gyermekáldás után az utódot hét éves koráig nevelhetik a szülők, ekkora az már megérett a gyermektáborra. A gyermektábor kifejezés végzetes dolgok kezdete: a szülőktől elveszik a gyereket (vele már soha nem találkozhatnak), hogy egy táborban megfelelő hadpolgárt nevelhessenek belőle. Bizonyára sikeres ez a törekvés, hiszen már az óvodában házi robbanószerrel modelleznek szárazföldi és vízi csatákat. A szülők a gyermek tábor-alkalmassági életkorának elérésekor elválnak és újraházasodnak valaki mással, hogy a folyamat megfelelő minőségben újra és újra tudjon indulni, sok embert kíván meg a háború.

Nos, e komor körülmények között – talán nem árulok el titkot – nem boldog vég a regény befejezése. A történet vége ködbe vész, valójában inkább egy újabb, a Világállam mindennapjai által addig körülírt szakasz kezdődik meg az utolsó oldalon, így aztán az olvasó abban már nem vehet részt. Ha eddig eljutunk a könyvben, akkor ezt szerencsének érezzük, furcsa, de ebben a történetben ez a katarzis. Az olvasó számára megszűnik a történet hátterében lappangó félelem, szinte örül, hogy kiszabadul e fiktív világból. Ezzel együtt az is felrémlett bennem itt-ott, hogy nemcsak azt nem szeretném megérni, hogy valami hasonló eseménysorozat részese legyek, de azt sem, hogy ezt a könyvet egyszer betiltsák a mi hazánkban – vagy a mi bolygónkon.

Amikor elolvastam a regényt, és még semmit nem tudtam az íróról, a cselekménynek az újkori történelemben és a jövőben bárhol elhelyezhető időpontjáról, azt gondoltam magamban, hogy íme, Orwell legszakavatottabb tanítványa, aki – mai kifejezéssel szólva – megalkotta a tökéletes 1984 fanfiction-t. Aztán persze kiderült (lásd fent), hogy fordítva esett meg a dolog. Orwell regénye és a Kallocain közel azonos történelmi viszonyok között született, amely tény magyarázhatja az analógiákat. Nem jellemzem a Kallocain-t klasszikusként, az viszont biztos, hogy ez volt életem minden eddiginél borzasztóbb és depresszívebb hangulatú könyve, amit valaha olvastam.

Szerintem: 10/9.

Mostanában ennyien olvasták: 2402

Miután szinte indokolatlan előzmények után olvasni kezdtem ezt a könyvet, felmerült bennem, hogy miért éppen ezt vettem elő a rengeteg olvasatlan közül? Aztán kiderült, hogy legalább két alapos hívójel is dolgozott a tudatalattimban, amelyek következtében mégis hozzákezdtem az olvasásához. Az egyik a könyv elő-, a másik az utószava, ezekbe még akkor beleolvastam, amikor kézbe vettem a megvásárolt példányt. Az előszó inkább előhangként szerepel, már a regény részét alkotja a legelején, alább olvashatják. Első olvasatára mai szemmel nézve talán egy óriási szerver–terem jelenik meg az ember képzeletbeli képernyőjén, továbbgondolva a dolgot valami más rémlik fel, ami nekünk már nem is tűnik olyan távolinak. Megjegyzem, hogy a regény 1963-ban született, 1964-ben jelent meg az első kiadás az akkori Szovjetunióban.
Az egyik utószót (kettő van ugyanis) egy bizonyos dr. Horváth Sándor írta „Telepátia és evolúció” címmel. Az írás a témakör korabeli (1970) technológiai és kutatáselméleti fejlettségi szintjének megfelelően tárgyalja a telepátia és gondolatátvitel létezését és lehetőségét, amelyből ezáltal nyilván sok újat nem tudunk meg, főleg, hogy az írás alapkövei a „ha” és az „egyáltalán” szavak, illetve az általuk létrejött következtetések fő vonalát adó „kizárható” megállapítás. A regény egészét tekintve felrémlik az emberben, hogy ezt az utószót bizonyára nem olvasói buzgalomból írhatták, hanem a történet lényegének az egyszeri olvasó előtti bagatellizálása céljából. Az egyik kézzel adunk, a másikkal elveszünk, ezt már ’70-ben is tudták (ekkor jelent meg nálunk a könyv). Az viszont örvendetes, hogy egyáltalán szóba kerülhetett a terület kutatása ebben az időszakban, még ha „csak” egy tudományos-fantasztikus könyv utószavában is.

Mihail Jemcev – Jeremej Parnov: Világlélek
Eredeti cím: Уравнение с Бледного Нептуна – Dуша мира (1964)
Magyar kiadás: Móra Kiadó – Kárpáti Kiadó (1970)
Fordította: Koroknai Zsuzsa
Fedélterv: Korga György
Életrajz: Jemcev és Parnov – Apostol András
Utószó: Telepátia és evolúció – dr. Horváth Sándor
294 oldal
Beszerezhető például itt: antikvárium.hu

Előhang:

Hang vagyok csupán. Közönséges emberi hang, amelyet keskeny magnetofonszalagra rögzítettek. Ez a szalag a testem. Törékeny és öreg, nagyon féltik, s ezért már hosszú évszázadok óta különleges helyiségben, szigetelt bura alatt tartanak bennünket.
Itt nincs hideg, se meleg, a levegő nem száraz, és nem is nedves. Hatalmas ablakokon szórt fény szűrődik a helyiségbe. Az ablakon túl zöld rétek nyújtóznak, s fölöttük ott a mélységes, sötét égbolt, fellegek borítják, magasak, mint a hegyek. A napsugár: kis sárga folt, lassan kúszik végig a falon.
Leginkább az éjszaka visel meg. Éjszakánként újra meg újra meghalok. De türelmes vagyok. Tudom, hogy ismét felvirrad a reggel, hogy a napfény ezerszeresen megtörik a tejfehér falakon, és eljönnek hozzám az emberek. Értük vagyok itt.

A könyv fülszövege:
Eleinte olyan volt a „biotóza”, mint valami furcsa, édes illatú, szirmai között kicsiny, villogó fényeket rejtegető virág. Feltalálói mindent megpróbáltak vele, növekedésre akarták serkenteni, de bármit tettek is, hiába kísérleteztek, a halványsárga, kecses „virág” nem növekedett. Azt várták tőle, hogy műanyagokhoz hasonló, nagy molekulájú poliméreket termel. Már úgy látszott, hogy hiába…
Egy napon azonban a „biotóza” minden elfogadható magyarázat nélkül növekedni kezdett…
De ezen a napon kezdődött a KR-effektus története is. Riasztó és hihetetlen hírek érkeztek a világ minden tájáról, kísértetlátások, telepatikus megérzések. Az emberek látni, hallani, érezni kezdték azt, amit a szomszédjuk látott, hallott, érzett. Senki sem tudott magyarázatot adni, csak a tudósok kis csoportja szállt szembe a rejtéllyel…

Eddig a fülszöveg. Egy kis magyarázatot fűznék idézetekkel ahhoz, hogy miért található meg ez a könyv a gyűjteményemben, és miért vettem elő egy 1963-ban írott könyvet:

Mi lehet a „biotóza”?
„Ez a biotóza, vagy ahogy ti hívjátok, a Világlélek (…) tulajdonképpen egy bonyolult szerkezetű biológiai automata. Ez az automata felfogja mindazt a tudást, mindazokat az érzelmeket és gondolatokat, amelyekkel az emberiség rendelkezik, és valamiképpen feldolgozza a saját belsejében. Materiális és logikai autonómiája van, ami lehetővé teszi számára, hogy sugárhatása révén egyes emberek és egész közösségek tevékenységét korrigálja (…) – beavatkozik legszemélyesebb, legegyénibb terveikbe, kontrollálja érzelmi életüket és gondolatvilágukat. (…) A Világlélek ötmilliárd ember tapasztalatait összegezi! (…) A biotóza létrejötte nem véletlen, hanem szükségszerű.”

Mindezek után persze lenne létjogosultsága értekezni a műről a mai világunkkal összefüggésben, de inkább maradjunk meg a tényszerűségnél: Jemcev-Parnov Világlélek című regénye egy tudományos-fantasztikus remekmű, amelynek a mai valóságunkkal felfedezhető összefüggései csupán a véletlen művének tudhatók be – ahogy mondani szokták…

A könyv ma már csak antikvár forrásból szerezhető be. Néhány részlete olvasható itt.

Szerintem: 10/7.

Mostanában ennyien olvasták: 3075