A tudományos fantasztikum világainak nyelvei (1)
– avagy: hogyan válik globális nyelvvé az izlandi?

Közelítsünk a témához többdimenziós irányból, amelynek összefüggései szerint bármi, ami megtörténhet, az valamely valóságban meg is történik (lásd még: a gondolat valóságot teremt). A rend, valamint a formális logika kedvéért fogadjuk el azt is, hogy az ilyen módon megtörténő egyes esemény-sorozatok jellegüknél fogva kizárhatják egymást, így a rendezetten létrejövő történések dimenzionális szintenként elhatárolódnak. Nos, valahogy így válik az izlandi globális, majd univerzális nyelvvé is – egy párhuzamos valóság emberi történelmében.

Ez a gondolatmenet egy könyvélmény hatására alakult ki bennem. A könyv nem más, mint Philip Jose Farmer (a továbbiakban PJF) „Szeretők” című regénye. A remek kis történetben PJF egy, a jelenlegi világunktól eltérő valóságban, a Föld alternatív történelmében helyezi központi szerepbe azt izlandi nyelvet, amelyet jelen valóságunk 2015. esztendejében összesen háromszázharmincezer ember beszél a világon. A szerző valójában inkább visszaadta jól megalkotott, patikamérleggel kimért határokkal rendelkező, alternatív világában annak az izlandi nyelvnek a főszerepet, amelyet jelenlegi világunkban az amerikai kontinensre Kolumbusz előtt eljutó viking kalandozók nem hagytak ott maguk után. A kalandozók nyilván nem saját nyelvük terjesztésére helyezték a hangsúlyt annak idején, így aztán az megmaradt a rideg, északi sziget igen jól szeparált közvetítő közegének. Az effajta, világtól és annak fősodratú eseményeitől távol eső közösségeknek a viszonylagos elszigeteltségből előnyük is származhat, amint azt PJF a mienktől eltérő világában valósággá változtatott.

Az alternatív jövőtörténetek egyik gyöngyszemévé.

A „Szeretők” magyar kiadása külső megjelenésében méltatlanul jelentéktelen kis könyvecskének sikerült, belvilága viszont bőségesen kárpótol a külcsín hiányosságaiért. Világképe eleinte nyomasztó, de gazdagon felépített és bizonyos szempontból logikus.
550-et írunk, ez a régi – általunk jelenleg használt – időszámítás szerint a 3050. év. Kevés ember élte túl az első Apokaliptikus Háborút. A Hawaii-szigeteken és Izlandon megmaradt a szervezett kormány és a teljes népesség. Dél-Ausztrália és a Kaukázus szintén viszonylag érintetlen maradt. Ezekről a helyekről később embercsoportok terjeszkedtek és újranépesítették a világot, magukba olvasztva az elfoglalt területeken élő, megmaradt őslakosokat. A túlélők főként Izland felől lakták be a kipusztult földeket, kétséget sem hagyva (ezúttal) afelől, hogy nyelvük az új világ egyik meghatározó világnyelvévé váljon. A háború után az izlandi túlélők kolóniákat hoztak létre a néptelen Észak- és Nyugat Európa, Szibéria és Mandzsúria földjén, keveredtek a Kaukázus hegyeiből leszállingózó maradék népekkel, hogy újra benépesítsék Dél-Oroszországot, Bulgáriát, Észak-Iránt és Afganisztánt.
Hawaii és Ausztrália túlélői népesítették be újra Ausztráliát, Amerikát, Japánt és Kínát.
Az új világhelyzetben új gazdasági, hatalmi és politikai központok alakulnak ki. A Föld demográfiai strukturáltsága alapjaiban változott meg, beszélt nyelveivel egyetemben.
A háború okozta káosz, népek, földrészek pusztulását követően hármas politikai-gazdasági pólus alakul ki a Földön, ezek a Haijac Unió, az Izraeli Köztársaságok és a Maláj Szövetség (indultak még: a Bantu Konföderáció).
A „Szeretők” földi helyszíne a Haijac Unió észak-amerikai fővárosa, Sigmen City (az Apokaliptikus Háború előtt Montreal-nak hívták). Ebben az államban szigorú teokratikus diktatúra alakul ki, amely igen magas technológiai színvonalon, de szoros vallási présben tartja a százezres lakosságú óriásházak alkotta megalopoliszokban élő embereket. Ez a – többnyire egyeduralkodó – szuperállam nem más, mint a Haijac Unió.
Háromszáz évvel a regény eseményei előtt az Amerikai földrész lakossága alig érte el a kétmilliót, mostanra viszont fennáll a lehetőség, hogy egyedül Észak-Amerikát tizenötmilliárd ember lakja.

Tekintsük át ezt a poszt-apokaliptikus helyzetet – ezúttal elsősorban a megmaradt, valamint újonnan kialakult, beszélt nyelvek szempontjából.

Afrika tekintetében a Földközi-tenger partvidékén héberül, a Szaharától délre szuahéli nyelven beszélnek. Kis-Ázsiában, Észak-Indiában és Tibetben héber az anyanyelv, mint ahogy Dél-Európában az Izraeli Köztársaságok területén is. Az izlandiul beszélő észak-európai országok és a Földközi-tenger partvidéke között húzódik egy keskeny, senkiföldjét alkotó, kvázi független Határvidék, amelynek polgárai a világ összes élő nyelvét használják, valamint „egy új, lingónak nevezett keveréknyelvet is, melynek szókincse a hat másikból származott, és mondattana oly egyszerű volt, hogy egy fél lapon elfért”.
Izland, Grönland, a Karib-szigetek és Dél-Amerika keleti fele az izlandit beszéli. Észak-Amerikában az amerikai az anyanyelv, leszámítva a Hudson-öböl Rezervátumban élő húsz francia-kanadai leszármazottat, valamint Hawaiit, ők a saját (izlandival kevert)  nyelvüket bírják. A felsorolt országok alkotják a Haijac Uniót. (Megjegyzendő, hogy a Haijac Unió a regény angol eredetijében szereplő, ettől alig eltérő neve szerintem sokkal jobban visszaadja az állam berendezkedésének és működésének jellemzőit, de ez már spoiler lenne, így meghagyom a felfedezést a reménybeli olvasónak.)
Ausztrália, a Fülöp-szigetek, japán és Észak-Kína lakossága szintén az amerikait beszéli.
Dél-Kína, Délkelet-Ázsia, Dél-India és Ceylon alkotják a Maláj Föderáció államait, itt a bazár a hivatalos beszélt nyelv.
Szibéria szintén az izlandit beszéli.

Philip José Farmer „Szeretők” című regénye világának térképe:

Térkép: quantumbranching/deviantart

Nos, ennek a katasztrófa után újrarendeződött, magas technológiai színvonalon, de szoros vallási és erkölcsi béklyóba zárt földi szuperállamnak a kellően hit- és erkölcshű polgárát állítja az államgépezet választás elé: önkéntesnek jelölik egy másik csillagrendszerben felfedezett, lakható bolygóra küldendő expedícióba – nyelvészként. A jelölést bizonyos, a történetben megismerhető körülmény miatt azonnal elfogadja.

A kifejtendő szál, amely a sci-fi nyelvei mentén halad, innentől immár több ösvényen fut, hiszen a felderítendő bolygó nem csak lakható, hanem lakott is. PJF mesteri módon alkotott meg elméletben egy olyan nyelvet, amelyet a könyvben olvasva is megkíván egy magamfajta nyelvimádó alak. Azt persze nem tudom, hogy valamely földi nyelvet vett-e alapul a mester, de világának kidolgozottságából azt feltételezem, hogy az idegen bolygó nyelvének megalkotását is a maga alaposságával „újként” készítette.

Az idegen nyelvek legalább két különböző megközelítésben jelennek meg a könyvben. Egyik a Haijac Unió izlandival kevert észak-amerikai hivatalos nyelve, amelynek szavai feloldatlanul, magyarázat vagy jelentés hozzáfűzése nélkül vannak jelen a regényben, a másik az Ozagen bolygó nyelve, a siddó.

A történeten végigvonul a Haijac Unió nyelvének feloldatlan szavaival kiegészített párbeszéd és leírások sorozata, hogy aztán mindez keveredjen a siddó szóvirágaival.

Eleinte – ha lehet ezt mondani egy rövid regényről – idegenkedtem a számos, jelentésében meg nem magyarázott, elsősorban amerikai-izlandi szótól, de aztán meg lehetett szokni őket, egyikük-másikuk lassan megadta magát a szövegösszefüggés makacs sodrásának. Ez alól talán kivétel a „shib” szó, ami annyiféle összefüggésben jelenik meg a történet során, hogy hosszú időre leköti az ember figyelmét a törekvés, hogy az olvasás helyén éppen mit jelenthet (minél többet olvasunk, annál több a variációs lehetőség). Egyes helyeken, a viccet persze félretéve, könnyen asszociálhat az ember a – talán szélesebb körben ismert – „shit” szóra, de azt hiszem, hogy ennek az értelmezésnek a regényben nincs létjogosultsága. A történet elején, amikor még nem tudtam, hogy reménytelen, kigyűjtöttem néhány szót, hogy megismerjem a jelentéseit a regényben (és itt fentebb is) említett, létező földi nyelveken. Sajnos nem jártam sikerrel. PJF sikeresen alkalmazza Borges megfigyelését a világon valaha megalkotható véges betűkombinációk elméletének a gyakorlatba ültetésével, így aztán visszatértem a szövegösszefüggés felkínálta jelentéstartalomhoz, újra szembenézve a „shib” szó még reménytelenebb fel nem oldásával. Később jelentkezik a „gapt” (személyi pap, pszichológus, tanácsadó, erkölcs-csősz, őrangyal, felvigyázó, de leginkább házi inkvizítor jelentésű) karakterkombináció, amelyet talán könnyebb volt azonosítani, mint az összes többit.
Mindenesetre a történet vége felé már egész jól belakják magukat ezek a fogalmak a tudatunkba úgy, hogy PJF a lehető legkevesebbet adta vissza emberi nyelven a jelentésükből.

Bezzeg Ozagen nyelve, a siddó! Erről a nyelvről szinte minden igényt kielégítő, részletes leírást kapunk a regényben.
Az expedíció által felkeresett Ozagen nevű bolygó csekély lakossága olyan nyelvet beszél ugyanis, amelyről olvasva a műkedvelő nyelvész még a lábujjait is megnyalja izgatott örömében. Én például igyekeztem feltárni, hogy mely nyelvek szavait kombinálta a siddó szavak létrehozása során PJF, de miután egy kifejezésen belül malgasz, igbó és szundanéz szavak és szótöredékek jelentek meg, Borges elméletére gondolva inkább felhagytam a vizsgálattal. Meg kellett látnom azt, hogy PJF nem nyújtott át megfelelő terjedelmű siddó írásbeliséget ahhoz, hogy behatóbban megismerjük ezt az egzotikus, kitalált nyelvet.

Lássuk csak: (6. fejezet, 46. oldal)

Hal Yarrow odafordította a fejét: – Mi az? – ordította.
– Abhudai’akhu? – ismételte meg siddóul.
Fobó, aki közvetlenül Hal mögött ült, a földi füléhez tartotta a száját. Ő fordított Zugunak, bár az amerikai szavak furcsán hangzottak trillázó és rezonáló kiejtésében. (…)
Fobó sapkáján az antenna megcsiklandozta Hal fülét. A férfi egy harminc szótagból álló egyszavas mondattal reagált, ami nagyjából azt jelentette: köszönöm. A kifejezés eleje abból az igéből állt, amelyet jelen idő, hímnemű, élő, egyes szám első személyben használtak. Az igéhez egy szótag kapcsolódott, amely a beszélő és a hallgató egymástól való függetlenségét jelezte. A ragozott, első személyű névmás – egy másik szótag – azt mutatta, hogy a beszélő elismeri, kettejük közül a hallgató a legértelmesebb. A harmadik személyű, hímnemű, élő, egyes számú névmás, és két szótag, amelyek sorrendje meghatározó volt, félig humorosnak minősítették ezt az egész jelenlegi helyzetet. Fordított sorrendben az osztályozó szótagok komolynak minősítették volna a szituációt.

Egy következő részben további információt kapunk az ozageniek nyelvéről (5.39):

„…az Ozagen bennszülötteinek a beszédszervei némileg különböztek a földi emberekétől; a ezekkel keltett hangok ezért mások voltak. Igaz, hogy lehetett ket utánozni, de érthetők-e vajon ezek az utánzások az ozageniek számára?
A másik akadály a siddó grammatikai felépítése volt. Nézzük csak az igeidőt! Igeragozás, vagy a múlt és a jövő idő elöljárókkal való jelölése helyett a siddó teljesen más szót használt. Így a dabhumaksanigalu’ahai hímnemű, élő főnévi igenév jelentése élni, múlt ideje ksu’u’peli’afo, jövő ideje pedig mai’teipa. Ugyanígy teljesen más szót használtak az összes többi igeidőben. Ehhez jött még, hogy a siddó nem csupán a három, (földiek számára) megszokott hím-, nő- és semleges nemet ismerte, hanem két másikat is, az élettelent és a szellemit. Szerencsére a nemek ragozhatóak voltak, bár ennek kifejezése mindenkinek bonyolult, akinek nem anyanyelve a siddó. A nemek kiejtésének rendszere az igeidőnek megfelelően változott.
A többi szófajt – a főnevet, a névmásokat, a melléknévi igenevet és a kötőszavakat – ugyanolyan rendszer szerint használták, mint az igéket. Hogy még kuszább legyen a helyzet, a különböző társadalmi osztályok gyakran használtak eltérő szavakat ugyanannak a jelentésnek a kifejezésére.
A siddó írást csak az ősi japánhoz lehetett hasonlítani. Nem volt ábécéjük; ehelyett ideogrammákat és vonalakat használtak, melyeknek hossza, alakja és egymással bezárt szöge meghatározó jelentéssel bírt. Az ideogrammákat jelek kísérték, amelyek a nemek helyes ragozását mutatták.”

Egy feloldott kifejezés siddóul, amelyet nő mond férfinak: abhu’umaigeitsi’i. Jelentése: ~ jó estét!

Amint látjuk, a siddó nyelv használata igen elmélyült tudást és odafigyelést igényel még az „anyanyelvi” felhasználóktól is. Egy nyelv összetettségének és használatának hatása természetesen a mi világunkban is lerí a beszélőjéről, nincs ez másként az ozagenieknél sem; csavaros észjárásuk megmutatkozik az emberekkel szembeni viselkedésmódjukban – minden további részlet a könyvben.

Az a tény, hogy a regény elején megemlítésre kerül a Hudson-öböl Rezervátum a maga húsz fős népességű francia-kanadai leszármazottal, egyáltalán nem volt véletlen. A történet folyamán ugyanis meglepetésszerűen felbukkan a francia nyelv, mint kommunikációs eszköz a (fő)szereplők között – a távoli, idegen bolygón. Nem a ma is ismert francia nyelvről van szó, hanem egy évszázadok és fényévek nyűtte, elkorcsosult, a humanoid elődöket szimbolizáló, tudat alatt a távoli őshazát jelképező, siddó nyelvi mintákat átvett ozageni franciáról. PJF remekül tömködte át a francia kifejezéseket a siddó nyelvi környezet szűrőjén, így aztán az alábbi, és hasonló kifejezéseket olvashatunk a regényben:

baw sfa – bon soir – jó estét
maw sheh – mon cher – kedvesem
soo – monsieur – úr
wuhfvayfvoo – vous levez-vous – kelj fel
fi – oui – igen
kfe – quoi – mi
pookfe – pourquoi – miért
soopji’tiw – subjectif – szubjektív
…és így tovább.

A könyv végtelenül jó és szórakoztató, kár, hogy nem tartozik a nagyobb terjedelműek közé. Még úgy olvastam volna.

A borítóról és a fülszövegről
Olvastam olyan véleményeket a könyvről, hogy a borító (Szendrei Tibor festménye) és a fülszöveg nem áll összhangban a történettel. Nekem más a véleményem, ha végigolvassuk a regényt, akkor bizony a borító értelmet nyer, mind a látható, mind a láthatatlan összefüggésekkel együtt. A fülszöveg valóban nem a legeltaláltabb jellemző részlete a történetnek, viszont megjeleníti azt a helyzetet, ami a regény címe, és fő vonalvezetése. Ezzel együtt megértem, hogy az az olvasó, aki például PJF „A bestia képmása” vagy a „Fenevadak egy másik dimenzióból” című könyvei után találkozott a „Szeretők”-kel, az a fülszöveg elolvasása után nyilván nem elsősorban sf-tartalomra számított, már ha értik, amire gondolok…
Megemlítem a fordítót, Hajja Attilát, aki jól olvashatóan adott vissza magyarul egy kicsit sem egyszerű angol – és a többi – nyelvű művet.

Ugyanitt ejtenék szót a magyar nyelvű kiadás gyengéiről. A kis méret nyilván az egyéb, más könyvekkel történő sorozatba illesztés eredménye. A választott betűméret is túl apró, ráadásul a szinte negatívba hajló sortávolságok miatt a sorok valósággal összeérnek, rendkívül kényelmetlen, sőt zavaróan idegesítő így olvasni. A moly.hu-n írja gyuszi64 olvasótársam, hogy „esztétikamentes kiadás”, sajnos tényleg az. A könyvsorozatnak 1990-ben megjelent néhány további része is, amelyek megtalálhatók a könyvtáramban, azok valamivel szellősebb elrendezésűek. A tartalom ez esetben kárpótolja az olvasót, mindezekkel együtt megjegyzendő, hogy a „Szeretők” technikai megvalósítása többet érdemelt volna.

Szerintem: 10/7.

It is a book review of The Lovers, written by Philip José Farmer (in Hungarian).

A „Szeretők” a moly.hu-n >>
A „Szeretők” a GoodReads oldalán >>

Mostanában ennyien olvasták: 2828

Az a nyári olvasáskampányom, amelynek során újból mélyre merültem a sci-fi irodalom selymes tengerében, kizárólag kellemes meglepetéseket hozott. A tőlem telhető legtöbb oldalról támadtam: külföldi sci-fi, azon belül nyugati és keleti is, hazai sci-fi, folyóirat, angol nyelvű eredeti mű, illetve a mindezekhez kapcsolódó online háttéranyag. Életre szóló ismeretségeket kötöttem szerzőkkel és művekkel, az őt megillető helyére került néhány író, sőt, különféle összefüggések nyomán újak is merültek fel az idő halovány körvonalú hullámverései közül. Igazság szerint, a merítés olyan széleskörű volt, hogy akár még számomra érdektelen darabok vagy szerzők is jöhettek volna szembe, de a válogatásban igen nagy segítséget nyújtott a könyves közösségi hálózat, a moly.hu, így könnyedén át tudtam lépni az érdeklődésemen kívül álló darabokat. Nem gondolom, hogy a moly.hu előrébb lenne azzal, hogy megemlítem őket, de mindenképpen megérdemli, a kezdeményezés számomra több értéket képvisel, mint bármely más közösségi rendszer.
Az már csak a slusszpoén, hogy a Philip K. Dick olvasási folyamom nyomán az Ubik című regényről keletkezett könyvértékelésem bekerült a moly.hu augusztusi sci-fi Merítés rovatába (ezt ezúton is köszönöm!). Az értékelés az eredeti oldalon kívül itt is olvasható:

moly.hu sci-fi Merítés – 2015 augusztus >>
@zbarta – Ubik >>

Végeztem a(z) Ubik-al… Nos, eleinte nem győztem eléggé gyorsan olvasni arra nézve, hogy vajon mi alakul majd ebből ki, aztán meg nem bírtam olyan lassan olvasni, hogy addig tartson, ameddig én szeretném! Csúszkáló valóságok… Jelen esetben már az a valóság is elcsúszott a jelenleg ismerthez képest, amelyben a történet fészkel. Nem szeretnék sem tartalmi sem világbeli leírásokat megosztani erről a regényről (az ötcentesre nyíló ajtó/hűtő már úgyis közkincs – na de milyen ötcentes?!), mindössze annak a szavazásnak az igazát erősítem meg én is, amelyik szerint PKD ún. “legjobb” regénye az Ubik. Így igaz, ez az egyik legjobb! Szerény – mindössze 6 kötetes – PKD olvasással a hátam mögött viszont áttüremkedik olvasmány-valóságom lepelén néhány szál, amely a Visszafelé világ, a Kizökkent idő vagy a Figyel az ég felől erősítik az Ubik kimerikus szövetét. Amennyiben egy-egy regénymintával gazdagabban kezdünk el Ubik-használók lenni, már mást fog mutatni az összkép, más valóságból más valóságba haladunk bele – és valamennyi rabul ejt. Vigyázat tehát, az Ubik függőséget okoz!

A dolgok folytatódnak: számos olyan könyvre figyeltem fel a közösségi oldalon, amelyeket az idén mindenképpen elolvasok majd, többet már be is szereztem: China Miéville: Konzulváros, William Gibson: A periféria, Adrian Barnes: Álmatlanok, Dmitry Glukhovsky: Futu.re, de természetesen vannak a sci-fi műfajon kívüliek is: Guillermo Orsi: Szent Város, José Saramago: Halálszünet.

És persze a PKD-életmű…

Mostanában ennyien olvasták: 2474

Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió
Nem gondoltam, hogy külön bejegyzést írok a könyvről, de kikívánkozott belőlem. Érdekes történet: egyfelől sci-fi köpenybe bújtatott félelmetes, gunyoros leírás egy nyomasztó (és teszem hozzá: zsibbasztó) politikai környezetről, amelyhez a minta nyilván valahol a McCarthy-éra⁽¹⁾ lehetett, ugyanakkor egy tudatalatti késztetésekkel és összeesküvés-elméletekkel átszőtt intellektuális kaland. A regényben a trilógián⁽²⁾ kívül, itt is megjelenik VALIS⁽³⁾, amely PKD (főként) kései regényeinek jelentős entitása.
Elsősorban nem azokról a tartalmi vagy cselekményi elemekről írnék, amely olvasás közben momentumról momentumra továbbviszik az egyszeri olvasót. Inkább arról, hogy eközben rátaláltam jó néhány olyan hangulatra, amelyek nélkül ez a könyv talán el sem ért volna hozzám. A Szabad Albemuth Rádió-ban sok ilyen hangulat van elrejtve. Ha a sci-fi műfaji besorolást lefejtjük a könyvről, azzal szembesülünk, hogy életrajz-szerű dokumentumregénnyel van dolgunk, amelyben Phil és Nicholas éveken át tartó barátságának állomásait, életük múltját és jelenét ismerjük meg. A Phil név egyébként nem véletlen, a regény egyik szereplője maga PKD. Természetesen, mondhatni szerencsére, a tudományos fantasztikum hatja át a regényt, egyben korai paranormális fikciónak is nevezhetném, emellett valami olyasfajta hozzáadott érték is is megjelenik benne, amely egy következő hangulati eleme a történetnek.

Mire gondolok? Ahogy egyre beljebb haladunk a regény cselekményébe, az ember már-már beleéli magát azokba az élményekbe, amelyek (esetleg hasonlók) talán vele is megestek. Ha egy következő résznél viszont olyan részletekkel szembesülünk a könyv lapjain, amilyeneket már teljes bizonyossággal önmagunk is átéltünk, ott már nincs menekvés, a történet magába szív és végérvényesen a sajátunknak kezdjük érezni. Velem vitathatatlanul megtörtént a dolog, enélkül ugyanis nem lenne ez a bejegyzés (lásd az alábbi idézetet). Ezt talán a VALIS-érzésnek/élménynek tudnám a legpontosabban nevezni. (A képen a szerintem legtalálóbb VALIS könyvborító a sok közül. Pedig az alapművet még nem is olvastam!)

Visszatérve az Albemuth Rádióhoz, olvasás közben folyamatosan gyűjtöttem idézeteket a regényből, míg aztán fel nem adtam a dolgot a bőség különleges zavara miatt. A Nicholas című rész például önmagában idézhető egysége lenne a könyvnek, de 95 oldalt ugyebár nem idéz be az ember sehová. Íme az egyik kedvencem, gondolom, hogy nem vagyok egyedül vele:

„Aznap éjjel egyedül ültem kint a lakásunk udvarán, és néztem a csillagokat. Eddigre már tudtam, mi történt velem; számomra érthetetlen okból bekapcsolódtam egy intergalaktikus, telepatikus alapon működő kommunikációs hálózatba. Ahogy ott üldögéltem egyedül a sötétben, éreztem odafenn a csillagokat meg a hihetetlen mennyiségű adatforgalmat közöttük. Kapcsolatban voltam a hálózat egyik állomásával, és próbáltam megtalálni ott fenn, noha ez hiábavaló volt.
(…)
– Mit üldögélsz itt kint? – kérdezte Rachel.
– Hallgatom.
– Micsodát?
– A csillagok hangját – mondtam, bár pontosabb lett volna azt mondani, hogy a hangokat a csillagokból. Mintha maguk a csillagok beszéltek volna, ahogy ott ültem a hűs sötétben, a macskámmal, akinek amúgy is szokása volt kijönni… Őt nézve megértettem, hogy információt kap az éjszakában, az éjszakából, a csillagok pislogásának sémájából. Összekapcsolódott az univerzummal, ahogy itt ült mellettem, és némán felfelé bámult.
A bűnbeesés, gondoltam, azt jelenti, hogy elestünk a kapcsolattól ezzel a hatalmas kommunikációs hálózattal, Valis hangjával, ami az ókoriaknak Isten hangja lenne. Eredetileg mi mind, ahogy az állat mellettem, a hálózat szerves része voltunk, ami a lényegét és akaratát fejezte ki általunk. Aztán valami elromlott, és a Földön kialudtak a fények.„ (Pék Zoltán fordítása)

Ilyet csak az tud leírni, akivel megtörtént valami hasonló dolog…

Összegezve: könyv nem olyan nyomasztó számomra, mint például a Kizökkent idő volt, sőt! Valahol legbelül azt érzem, hogy minden PKD-regény a „lassú víz partot mos” elven működve lopja be magát az ember tudatába, hogy aztán folyton párhuzamokat keressünk a körülöttünk hömpölygő, úgynevezett „valóságos világgal”. Menni fog, működik a dolog. Kezdem megérteni, hogy annak az internetes PKD-közösségnek, amelynek tagja vagyok, miért az egyik címkéje az, hogy #paranoia.

A regényből készült film trailer-e:

Szerintem: 10/10.

A valóság az, ami akkor is létezik, ha nem hiszel benne

Albemuth és egyebek >>

1 – A McCarthy-korszak
2 – *VALIS – Végtelen Aktív Létező Intelligens Struktúra
3 – A Valis trilógia részei „hivatalosan” a következő regények: Valis, Istenek inváziója, A bagoly nappal (befejezetlen, és az is marad). Ugyanakkor a témához sorolhatók még a Szabad Albemuth Rádió és a Timothy Archer lélekvándorlása című művek is. Lásd >>

Mostanában ennyien olvasták: 2735

Szerencsére elég egyértelmű tervekkel indultam neki a nyári hónapoknak az olvasás terén is, mivel itt rengeteg pótolnivalóm van. Az elmaradások közül ezúttal a sci-fi műfajt vettem elő, hiszen a régi ismerősöket az ember megkülönböztetett figyelemmel kezeli.
Egy ideje részt veszek egy fórum-szerű beszélgetésben az interneten, ahol Philip K. Dick műveiről folyik az eszmecsere. Én ezidáig, 2015 nyaráig kizárólag novellákat olvastam a szerzőtől, és meg kell mondanom, hogy nem hagytak bennem maradandó emléknyomokat, Az előszemélyek például kifejezetten nyomasztó volt számomra, az maradt vissza belőle, hogy ezt a hangulatot nem szeretném… A regényeiről kialakult beszélgetések, recenziók viszont felkeltették a figyelmemet irántuk, mivel néhányuk különféle téren érintik az általam kiemelt érdeklődéssel kísért tudati érzékelés, pszi, telepátia, prekogníció, témáját – még ha „csak” a sci-fi mezején is. Az olvasások után kiderült, hogy egyik-másik területről valószínűleg személyes érintettség miatt is írt. A könyvleírásokkal történt rövid ismerkedést követően eldöntöttem, hogy PKD életművét meg kell ismernem. Felmértem a könyvtáramat, találtam is két könyvet, további két novellát tőle, valamint a fülszövegeik alapján rendeltem gyorsan még két regényt, így aztán biztosítva van a nyári intellektuális kaland. Az első regényt elolvasva azt mondhatom, hogy valamivel több is…
(+3) (A bejegyzés kronologikus, rendre frissül, ahogy egy-egy könyvet elolvasok az említettekből.)

Amire világosan emlékszem korábbi időszakomból a dologgal kapcsolatban az az, hogy a kétezres évek elején örömmel fedeztem fel az akkor újként megjelent PKD-könyveket a könyvesboltok kirakataiban. A címlapra írt Rolling Stone-ajánlás is tetszett: „Philip K. Dick egyike a legbrilliánsabb sci-fi szerzőknek. Bármelyik bolygón.” Akkoriban egyáltalán nem volt időm sem ezeknek, sem más könyveknek az olvasására, de megjegyeztem, hogy később bárcsak lenne lehetőségem arra, hogy el tudjam olvasni őket.
Elérkezett  ez az idő 🙂

Íme tehát az első, néhány kötetes adag a PKD-univerzumból:

Kicsit később további két könyv jött a fentiekhez:

Az olvasás sorrendje:
A halál útvesztője,
Ubik,
Kizökkent idő,
Szabad Albemuth Rádió*,
Figyel az ég,
Csordulj könnyem, mondta a rendőr,.

* A Szabad Albemuth Rádió című regény másokat is inspirált, például Stuart Hamm amerikai basszusgitárost, aki az 1988-ban megjelent első önálló szólóalbumának a Radio Free Albemuth címet adta, de feltűnik rajta – és szerintem az egyik legjobb – a „Csordulj könnyem” (Flow My Tears) című szerzemény is. A címadó dal meghallgatható a Youtube-on, a teljes album pedig a Deezer-en, vagy akár az AllMusic oldalán.

Módszeresen haladok az olvasásukban. Ez a módszer – mivel most úgymond „ráérek” – az, hogy az éppen soron lévő könyvről mindent elolvasok, amit az interneten találok róla, kivéve persze a részletes tartalmi leírásokat. Ennek meg is lett az eredménye, hamar megállapítottam, hogy ez a hat könyv OK, rendben lesz, de a legjobb lesz, ha a kiadásuk sorrendjében olvasom el őket, hiszen könyvről-könyvre alakul, teljesedik, vagy akár durvul a PKD-univerzum, a magam dolgát nehezítem, ha könyveit találomra beszerzett sorrendben olvasom. A módszert bonyolítja, hogy a legtöbb az életmű legtöbb darabja már nem kapható a könyvesboltokban, ráadásul például a Librinél egy 8-10 éves könyv már antikvárnak számít, így aztán az alternatív beszerzési forrásokat is mozgósítani kell a terv végrehajtásához.
De nyár van, mikor olvasson az ember, ha nem most? „A gép forog, az alkotó pihen”.

A halál útvesztője után:

Ismét úgy kell szembenézni a dolgokkal, amilyenek a valóságban. Nem valami jó érzés, mi?
(201. oldal)

Valóban…

Védje magánéletét… Önre hangolódott egy ismeretlen? Valóban egyedül van? Előre megjósolja a tetteit valaki, akivel nem is akarna találkozni, vagy meghívni őt az otthonába? Vessen véget az idegeskedésnek: lépjen kapcsolatba a legközelebbi kockázatmentesítő szervezettel; az először kideríti, ön valóban engedély nélküli behatolásnak esett-e áldozatul, és amennyiben igen, megbízásra semlegesíti a behatolót – mérsékelt díjazás ellenében.
(Ubik)

(+4) Közben, ahogy haladok előre az olvasással, újabb frissítés a Figyel az ég című regény utószavából, amely PKD egyik saját értelmezése műveiről (Pék Zoltán fordításában) arra nézve, hogy az olvasó bizonyosságot nyerjen saját megközelítésének valóságáról a könyvek végeztével:

A kronologikusan egymás után következő könyvekben érdekesen kerül elő az információ:

1. Figyel az ég: több, szubjektív világ
2. Kizökkent idő: szándékosan szimulált világ
3. Palmer Eldritch három stigmája: egy gonosz, varázslószerű istenség hatására keletkezett, közösen hallucinált világ
4. Ubik: szimulált világba segítő üzeneteket juttat be a megváltó igaz istenség
5. A halál útvesztője: a szimulált világot mi magunk hozzuk létre, hogy elmeneküljünk az elviselhetetlen valóságtól.

Mindezek – teszem hozzá immár én – egyben rövid, de a lényegre tapintó kivonatai a felsorolt regényeknek. Valami hasonló körvonalazódott bennem is az olvasások után, bár az általam követett sorrend a könyvtáram tartalma és a beszerzések függvényében az 5-4-2-1-3 volt.

(+5) Ajánlott könyvek! Ahogy fentebb említettem, az elvet kezdtem követni PKD életművének olvasásában, hogy kinyomtattam a biográfiáját, amelyen minden általa írt regény szerepel (köztük az elveszettek és a befejezetlenek is), majd felállítottam egy kronológiai sorrenddel kombinált preferencia-listát, amely szerint folytatom a megkezdett olvasást (és beszerzem a hiányzó könyveket). A fenti ötös után pihenésképpen a Csordulj könnyem… következik, majd rámegyek a VALIS-trilógiára, ami valójában négy és fél regény (egy befejezetlen van köztük), és a Palmer Eldritch-el mutat átfedést a fenti ötben felsoroltakkal.

(+6) Végeztem a(z) Ubik-al… Nos, eleinte nem győztem eléggé gyorsan olvasni arra nézve, hogy vajon mi alakul majd ebből ki, aztán meg nem bírtam olyan lassan olvasni, hogy addig tartson, ameddig én szeretném! Csúszkáló valóságok… Itt már az a valóság is elcsúszott a jelenleg ismerthez képest, amelyben a történet fészkel. Nem szeretnék sem tartalmi sem világbeli leírásokat megosztani erről a regényről (az ötcentesre nyíló ajtó/hűtő már úgyis közkincs – na de milyen ötcentes?!), mindössze annak a szavazásnak az igazát erősítem meg én is, amelyik szerint PKD ún. „legjobb” regénye az Ubik. Így igaz, ez az egyik legjobb! Szerény – mindössze 6 kötetes – PKD olvasással a hátam mögött (amiben nincs benne a VALIS…) viszont áttüremkedik olvasmány-valóságom lepelén néhány szál, amely a Visszafelé világ, a Kizökkent idő vagy a Figyel az ég felől erősítik az Ubik kimerikus szövetét. Amennyiben egy-egy korábbi PKD-regénymintával gazdagabban kezdünk el Ubik-használók lenni, már mást fog mutatni az összkép, más valóságból más valóságba haladunk bele – és valamennyi rabul ejt. Vigyázat tehát, az Ubik függőséget okoz! (Olvasd el az Ubik-ról szóló könyvértékelésemet a moly.hu sci-fi Merítés című gyűjteményéből ezen az oldalon.)

Az ember élete legtöbb eseményére előbb-utóbb megtalálja a magyarázatot. Na de Joe Chip egy ötvencentesen?

Íme egy idézet, amely magyarázatot ad arra, hogy mi az Ubik, ugyanakkor a regény tartalmának és cselekményének élvezetét egyáltalán nem rontja:

Én vagyok Ubik. Már a világegyetem keletkezése előtt is itt voltam. Én alkottam a világokat. Én teremtettem az élőlényeknek szolgáló lakóhelyeket. Én rendezem el őket kedvem szerint. Oda mennek, ahová mondom, azt teszik, amit mondok. Én vagyok a szó, a nevem ki nem mondható, mert senki sem ismeri. Ubiknak neveznek, de nem ez az én nevem. Vagyok. És mindig is leszek.

Hasonló intellektuális élményt kívánok mindenkinek, aki bármelyik PKD-könyv felől becsatlakozik!
Akkor mire várunk? Munkára!

Közben azért becsúszik még ez-az, mint például Nemere István Őrült regénye, vagy mondjuk – a másik különleges szerző, akinek a műveit gyűjtöm – Clifford D. Simak Sétálni egy város utcáin (ez sajnos „csak” egy novella), To Walk a City’s Street, illetve szintén Simak-től A város című opus.

A mindenütt jelenlévő PKD >>
Hirtelen osztódik a valóság >>

Mostanában ennyien olvasták: 2378