Megjelent tehát magyarul is. Kezdő írók kézikönyve. Régebben írtam arról, hogy az írás olyan, mint a biciklizés: ha könyvből kell tanulni, akkor ott ette meg a fene, kényszerből, vagy „wannabe”-ságból kár leülni írni, mert a nagy akarásnak is nyögés lesz a vége. Az író részéről is, de ami ettől sokkal rosszabb: az olvasó részéről is. Visszaemlékszem egy régi történetre, ahol valami hasonló kínok között megszült agymenést adatott ki ötezer példányban az író egy „haver” kiadónál. Eltelt egy bizonyos idő, és visszaérkeztek a nyomdába az eladatlan – és eladhatatlan – példányok: ötezer tizennyolc darab, ugyanis a nyomdászok a szokatlanul magas példányszámban kiadott könyvből azért nyúltak maguknak, mit lehet tudni, hátha mégis jó lesz, és hát, Istenem, a szappangyárból szappant visznek haza, a nyomdából könyvet. Nem lett jó, ezért visszacsempészték a sajátjukat otthonról, így több lett a raktárkészlet, mint amit eredetileg kinyomtattak. Na, ezt el lehet kerülni, ha nem könyvből „tanulunk” meg írni.

Arról most ne is ejtsünk szót, hogy nem tekintem magam kezdőnek, de nincs ráírva a kiadványra, hogy gyakorlott írók már nem olvashatják… Mire jó mégis az Alexander Steele szerkesztette Kezdő írók kézikönyve? Olvasgatni, ha az embernek éppen nincs kedve írni. Más szerzők által eddig már elkövetett hibákat tanulmányozni hasznos és tanulságos, hiszen mi másról szólhatna ez a könyv, mint arról, hogy hogyan NE írjunk regényt? A „könyvet írni” kifejezés eléggé lepusztult és belépő szintű, mert mi az, hogy „könyvet írni”? Ha nekem tíz év múlva kiadják a novelláimat 1996-tól 2020-ig, akkor az egy könyv lesz valóban, de alapvetően nem „könyvet” írtam, hanem novellákat, esszéket, és így tovább.
Talán ez az egyetlen, amiről Steele összeállításában nem esik szó.
Egyébként jó könyv, ajánlom. Főleg, ha nem ebből tanulnánk az írást.