Szőlő. Teljesen hétköznapi, sokszor használt szavunk. De mit értünk alatta a gyümölcs jelentése mellett?
A „szőlő” kifejezés egyenrangú megfogalmazása bármely gyümölcstermesztő földterületnek, amelyik a portától távolabb helyezkedik el, és gazdaságilag támogatja a háztartást, vagy kedvtelés céljából gyümölcskultúrákat gondoznak rajta. Az én szülőföldemen például a „kimegyek a szőlőbe” kifejezés használata olyan földterület meglátogatását jelentette, ahol a környéken (az adott völgyben) sem termett szőlő a klasszikus értelmében véve. Volt rajta viszont számos szilva-, alma- és körtefa, hogy csak a legjellemzőbbeket említsem. Amennyiben a szőlő, mint gyümölcs, és a „szőlő”, mint földterület adta termést vesszük, a végeredmény tekintetében azonos nemű termék jön létre, elég itt a tiszta gyümölcspálinkát, vagy a bort említeni. Ezáltal a „szőlőbe menés”, mint tevékenység, természetesen előkelő helyet foglal(t) el a falusi ember munkabeosztásában.
A „szőlő”-vel való foglalkozás természetesen alapos, gondos tevékenységet igényel, még a legkisebb területen is. Emiatt rendszerint a fogalom teljes skáláján értelmezendő házat (kunyhót, kalyibát, szerszámost, présházat, őrházat, szert, állást, stb.) építenek a szőlő sarkába, amitől a „kimegyek a szőlőbe” kifejezésből valami meghatározatlan, de inkább elhúzódó tartózkodásra lehessen következtetni.
A gazdálkodást tehát saját örömére és boldogulására – többnyire kétkezi munkával – végző gazda figurája jelent meg a Karnyújtásnyira a város című novellámban. Ő a szőlősgazda, aki jelentős (vagy jelentéktelen) tevékenységeit felhozva magyarázatként akár indokolatlanul is a szőlőjében tartózkodik, minden fűszálat, kődarabot ismer ott, minden friss hajtást és sarjat számot tart, a gördülő vízcseppnek, málló, kóbor rögnek tudja a helyét. Ez az ember Szendrei, akinek az élete volt a szőlőhegy, amelyen ez esetben szőlőt is termesztett, és aki mindennapos gondolatai mellett végül az életét adta a szőlőjének.
A novella már régen megszületett, meg is jelent, amikor több, mint másfél évvel ezek után összetalálkoztam azzal a kifejezéssel, amiről nem lehetett másra asszociálni, mint a novella főkarakterére, Szendreire. Bevásárlás alkalmával néztem szembe egy helyen a polcon lévő palackozott borral, aminek Tanyamacska a neve.
A borcímke felirata (a helyesírási hibát javítottam):
Valamikor Tanyamacskának hívták azokat az idős szekszárdi parasztembereket, akik idejük legnagyobb részét – ha kellett, ha nem – a présházban múlatták el.
Ennek az embernek az utolsó óráiról szól a Karnyújtásnyira a város. Szendreinek az élete volt a szőlőhegy, még ha nehezen tudott is átvergődni a városba vezető zsúfolt, forgalmas főút másik oldalára, a „szőlőbe”. Nem maradt más utána, csak egy gazdátlan szőlőhegy, egy árva kutya, valamint Szendrei és az özvegyasszony semmiben szétfoszló közös gondolati mintája.
Mostanában ennyien olvasták: 2351