Egy írással, írástechnikával foglalkozó blogban jelent meg a fenti című bejegyzés a napokban. Tényleg, hogy tartsuk biztonságban, illetve hogy őrizzük biztos helyen az írásunkat? A cikk, illetve a vitaindító kérdés gyakorlatilag csak ennyiből áll, hozzátéve még a számítógépes munkavégzés feltételezését. A kérdés általános volt, de a válaszok arról is szóltak, hogy egy esetleges operációs rendszer-hiba vagy hardver-probléma kiküszöbölésére hogyan készülnek a felhasználók. Belenéztem a megjegyzésekbe, csak úgy kiváncsiságból, de  nagy meglepetés nem ért: általában az online dokumentumtárakban van bizodalma az embereknek. Ez számomra kétséges, mert  igaz ugyan, hogy ezekhez bárhonnan és bármikor hozzá lehet férni, de csak akkor, ha van internet. És van az a helyzet, amikor internettel nem [még mobillal sem]  lefedett földrajzi helyen kellene egy-egy munkánk, amihez így nem tudunk hozzáférni. Ez, mint sok más hasonló is, örök vitatémát képez, mindenkinek más jön be, mindenki másra esküszik. Szemezgettem a hozzászólások között.

A számítógépen dolgozó emberek szeme előtt – bevallva, vagy bevallatlanul – az adatvesztés szörnyűséges réme lebeg. Különösen igaz ez például azokra az írókra, akik minden munkájukat a gépükön őrzik. Te hogy tartod biztonságban a munkáidat? Az eredeti bejegyzés írója egy külső merevlemezre mentett volna, de nem bízott benne túlságosan, így a googledocs-hoz fordult. Elismeri ugyan, hogy ez sem tökéletes megoldás, de nagyságrendekkel jobb, mint bármilyen „fizikai” háttértároló.

Akad olyan ember, aki az elkészült munkáját, vagy annak befejezett részletét elküldi saját magának e-mail-ben, azzal a céllal, hogy a szolgáltató által biztosított tárhelyen megtalálja azt bármikor.

Alaposabb emberek azt a megoldást választják, hogy egyszerre több hardveren tartják munkáikból ugyanazt a verziót. Sőt mentik a változatos neveken jelölt usb-stickre [pen-, flash- stb. drive], és még ki is nyomtatják az anyagot, még ha az csupán egy nyers példány is. De ők is használnak emellett online dokumentumtárat a biztonsági mentéseikhez.

Van, aki az otthoni és a munkahelyi [iskolai] gépét szinkronizálja folyamatosan, mindkét háttértárolóra elmentve a munkáit. Emellett usb-stick-re is ment.

Addig, amíg a felhasználó nem tanul a saját kárán, csak bólogatva olvassa az ilyen blogbejegyzéseket. Így volt ezzel egy író is, aki öt évvel ezelőttig egyáltalán nem mentett, csakis egy példányban, a gépén, bízott a technikában. Aztán a számítógépében tönkrement a merevlemez. Ilyen van, a dolgok elromlanak időnként. Ez a merevlemez úgy ment tönkre, hogy nem lehetett róla menteni egyáltalán. Visszavonhatatlanul odaveszett minden munkája. Attól a pillanattól kezdve már nem bízta a véletlenre: mentett külső merevlemezre, de két különböző saját e-mail-fiókjába is küldi az éppen befejezett anyagait.

Általános tehát az itt megnyilatkozó felhasználók körében az elmentett munka saját maguknak való e-mail-ezése [akár kettő, vagy több fiókba is], illetve valamelyik online dokumentumtárban való tárolása. Ez látszólag tényleg jó megoldás, de egy újabb hozzászólásban azt fejtegették, hogy durva rosszulléttel együtt jelentkező pánikrohamot idézett elő a felhasználóban az, amikor az e-mail fiókja, és a  hozzá tartozó dokumentumtár átmenetileg felfüggesztésre került. Az „átmenetileg” szó később nyert értelmet számára, eleinte elveszettnek hitte minden ide „mentett” anyagát.

A hálózatra, illetve internetre mentéssel sok felhasználó él, de érdemes észben tartani, hogy a „hálózat” olyan – számunkra láthatatlan – merevlemezek összessége, ami pont úgy meghibásodhat, mint a saját gépünk az asztalon, a raid-el és más mentési módszerekkel védett rendszerekről most nem beszélve. Az usb-stick-ek, különösen a manapság gyártottak saját magukban hordják az adatvesztés veszélyét, mivel olyan kicsik, hogy elhagyni vagy akár egy papírzsebkendővel összefogni és kidobni egy pillanatba se telik.

Van-e egyáltalán bombabiztosnak tekinthető mentési forma? Hiszen a merevlemez elromolhat, az usb-stick is, a cd/dvd eltörik, karcolódik, elveszik, az ingyenes online adattár gondol egyet, és nem enged be többé, ha a munkánkat kinyomtatjuk, egy kis szikrától eléghet.

Ahogy én csinálom: több példányban, több helyen.

Az említett blogbejegyzésre azért figyeltem fel, mert a téma engem is folyamatosan érint, és önkéntelenül is összehasonlításokat tettem a saját módszeremmel. Én az e-mail-ben küldözgetést és az online adattárakat nem használom, valahogy mindig bennem van a paranoia ezzel kapcsolatban. Azaz: egy magyar ingyenes szolgáltató egy hatósági eljárás során elismerte és be is mutatta, hogy a postafiókban lévő e-mail-ek tartalmát minden további nélkül képesek olvasni, nyilván egyes esetekben meg is teszik. A dolgok véletlen és különleges együttállása következtében lehetségesnek tartok olyan helyzetet, amiben egy online dokumentumtárban tárolt, még meg nem jelent írásomat, vázlatomat egy jobban ráérő vagy szélesebb kapcsolatokkal rendelkező, a hálózat másik oldalán ülő személy „lenyúlja”, és megvalósítja saját szellemi termékeként. Tudom, hogy ez valószínűleg csak az én képzeletemben játszódik le, és egy írónak köztudottan gazdag a fantáziája… Nem mentek tehát online adattárakba.

Mentek viszont usb-stick-re, újraírható cd/dvd-re. Ez utóbbiakat legalább két példányban készítem, és más-más földrajzi helyeken tárolom. Ami pedig már szabad préda az olvasók számára, azt kirakom a honlapomra és a scribd.com elektronikus könyvtárba.

Így mentek én.

 

Cikk hasonló témában:
Tároljunk a G-mailben levelet, vagy ne tároljunk?