A tudományos fantasztikum világainak nyelvei (1)
– avagy: hogyan válik globális nyelvvé az izlandi?
Közelítsünk a témához többdimenziós irányból, amelynek összefüggései szerint bármi, ami megtörténhet, az valamely valóságban meg is történik (lásd még: a gondolat valóságot teremt). A rend, valamint a formális logika kedvéért fogadjuk el azt is, hogy az ilyen módon megtörténő egyes esemény-sorozatok jellegüknél fogva kizárhatják egymást, így a rendezetten létrejövő történések dimenzionális szintenként elhatárolódnak. Nos, valahogy így válik az izlandi globális, majd univerzális nyelvvé is – egy párhuzamos valóság emberi történelmében.
Ez a gondolatmenet egy könyvélmény hatására alakult ki bennem. A könyv nem más, mint Philip Jose Farmer (a továbbiakban PJF) „Szeretők” című regénye. A remek kis történetben PJF egy, a jelenlegi világunktól eltérő valóságban, a Föld alternatív történelmében helyezi központi szerepbe azt izlandi nyelvet, amelyet jelen valóságunk 2015. esztendejében összesen háromszázharmincezer ember beszél a világon. A szerző valójában inkább visszaadta jól megalkotott, patikamérleggel kimért határokkal rendelkező, alternatív világában annak az izlandi nyelvnek a főszerepet, amelyet jelenlegi világunkban az amerikai kontinensre Kolumbusz előtt eljutó viking kalandozók nem hagytak ott maguk után. A kalandozók nyilván nem saját nyelvük terjesztésére helyezték a hangsúlyt annak idején, így aztán az megmaradt a rideg, északi sziget igen jól szeparált közvetítő közegének. Az effajta, világtól és annak fősodratú eseményeitől távol eső közösségeknek a viszonylagos elszigeteltségből előnyük is származhat, amint azt PJF a mienktől eltérő világában valósággá változtatott.
Az alternatív jövőtörténetek egyik gyöngyszemévé.
A „Szeretők” magyar kiadása külső megjelenésében méltatlanul jelentéktelen kis könyvecskének sikerült, belvilága viszont bőségesen kárpótol a külcsín hiányosságaiért. Világképe eleinte nyomasztó, de gazdagon felépített és bizonyos szempontból logikus.
550-et írunk, ez a régi – általunk jelenleg használt – időszámítás szerint a 3050. év. Kevés ember élte túl az első Apokaliptikus Háborút. A Hawaii-szigeteken és Izlandon megmaradt a szervezett kormány és a teljes népesség. Dél-Ausztrália és a Kaukázus szintén viszonylag érintetlen maradt. Ezekről a helyekről később embercsoportok terjeszkedtek és újranépesítették a világot, magukba olvasztva az elfoglalt területeken élő, megmaradt őslakosokat. A túlélők főként Izland felől lakták be a kipusztult földeket, kétséget sem hagyva (ezúttal) afelől, hogy nyelvük az új világ egyik meghatározó világnyelvévé váljon. A háború után az izlandi túlélők kolóniákat hoztak létre a néptelen Észak- és Nyugat Európa, Szibéria és Mandzsúria földjén, keveredtek a Kaukázus hegyeiből leszállingózó maradék népekkel, hogy újra benépesítsék Dél-Oroszországot, Bulgáriát, Észak-Iránt és Afganisztánt.
Hawaii és Ausztrália túlélői népesítették be újra Ausztráliát, Amerikát, Japánt és Kínát.
Az új világhelyzetben új gazdasági, hatalmi és politikai központok alakulnak ki. A Föld demográfiai strukturáltsága alapjaiban változott meg, beszélt nyelveivel egyetemben.
A háború okozta káosz, népek, földrészek pusztulását követően hármas politikai-gazdasági pólus alakul ki a Földön, ezek a Haijac Unió, az Izraeli Köztársaságok és a Maláj Szövetség (indultak még: a Bantu Konföderáció).
A „Szeretők” földi helyszíne a Haijac Unió észak-amerikai fővárosa, Sigmen City (az Apokaliptikus Háború előtt Montreal-nak hívták). Ebben az államban szigorú teokratikus diktatúra alakul ki, amely igen magas technológiai színvonalon, de szoros vallási présben tartja a százezres lakosságú óriásházak alkotta megalopoliszokban élő embereket. Ez a – többnyire egyeduralkodó – szuperállam nem más, mint a Haijac Unió.
Háromszáz évvel a regény eseményei előtt az Amerikai földrész lakossága alig érte el a kétmilliót, mostanra viszont fennáll a lehetőség, hogy egyedül Észak-Amerikát tizenötmilliárd ember lakja.
Tekintsük át ezt a poszt-apokaliptikus helyzetet – ezúttal elsősorban a megmaradt, valamint újonnan kialakult, beszélt nyelvek szempontjából.
Afrika tekintetében a Földközi-tenger partvidékén héberül, a Szaharától délre szuahéli nyelven beszélnek. Kis-Ázsiában, Észak-Indiában és Tibetben héber az anyanyelv, mint ahogy Dél-Európában az Izraeli Köztársaságok területén is. Az izlandiul beszélő észak-európai országok és a Földközi-tenger partvidéke között húzódik egy keskeny, senkiföldjét alkotó, kvázi független Határvidék, amelynek polgárai a világ összes élő nyelvét használják, valamint „egy új, lingónak nevezett keveréknyelvet is, melynek szókincse a hat másikból származott, és mondattana oly egyszerű volt, hogy egy fél lapon elfért”.
Izland, Grönland, a Karib-szigetek és Dél-Amerika keleti fele az izlandit beszéli. Észak-Amerikában az amerikai az anyanyelv, leszámítva a Hudson-öböl Rezervátumban élő húsz francia-kanadai leszármazottat, valamint Hawaiit, ők a saját (izlandival kevert) nyelvüket bírják. A felsorolt országok alkotják a Haijac Uniót. (Megjegyzendő, hogy a Haijac Unió a regény angol eredetijében szereplő, ettől alig eltérő neve szerintem sokkal jobban visszaadja az állam berendezkedésének és működésének jellemzőit, de ez már spoiler lenne, így meghagyom a felfedezést a reménybeli olvasónak.)
Ausztrália, a Fülöp-szigetek, japán és Észak-Kína lakossága szintén az amerikait beszéli.
Dél-Kína, Délkelet-Ázsia, Dél-India és Ceylon alkotják a Maláj Föderáció államait, itt a bazár a hivatalos beszélt nyelv.
Szibéria szintén az izlandit beszéli.
Philip José Farmer „Szeretők” című regénye világának térképe:
Térkép: quantumbranching/deviantart
Nos, ennek a katasztrófa után újrarendeződött, magas technológiai színvonalon, de szoros vallási és erkölcsi béklyóba zárt földi szuperállamnak a kellően hit- és erkölcshű polgárát állítja az államgépezet választás elé: önkéntesnek jelölik egy másik csillagrendszerben felfedezett, lakható bolygóra küldendő expedícióba – nyelvészként. A jelölést bizonyos, a történetben megismerhető körülmény miatt azonnal elfogadja.
A kifejtendő szál, amely a sci-fi nyelvei mentén halad, innentől immár több ösvényen fut, hiszen a felderítendő bolygó nem csak lakható, hanem lakott is. PJF mesteri módon alkotott meg elméletben egy olyan nyelvet, amelyet a könyvben olvasva is megkíván egy magamfajta nyelvimádó alak. Azt persze nem tudom, hogy valamely földi nyelvet vett-e alapul a mester, de világának kidolgozottságából azt feltételezem, hogy az idegen bolygó nyelvének megalkotását is a maga alaposságával „újként” készítette.
Az idegen nyelvek legalább két különböző megközelítésben jelennek meg a könyvben. Egyik a Haijac Unió izlandival kevert észak-amerikai hivatalos nyelve, amelynek szavai feloldatlanul, magyarázat vagy jelentés hozzáfűzése nélkül vannak jelen a regényben, a másik az Ozagen bolygó nyelve, a siddó.
A történeten végigvonul a Haijac Unió nyelvének feloldatlan szavaival kiegészített párbeszéd és leírások sorozata, hogy aztán mindez keveredjen a siddó szóvirágaival.
Eleinte – ha lehet ezt mondani egy rövid regényről – idegenkedtem a számos, jelentésében meg nem magyarázott, elsősorban amerikai-izlandi szótól, de aztán meg lehetett szokni őket, egyikük-másikuk lassan megadta magát a szövegösszefüggés makacs sodrásának. Ez alól talán kivétel a „shib” szó, ami annyiféle összefüggésben jelenik meg a történet során, hogy hosszú időre leköti az ember figyelmét a törekvés, hogy az olvasás helyén éppen mit jelenthet (minél többet olvasunk, annál több a variációs lehetőség). Egyes helyeken, a viccet persze félretéve, könnyen asszociálhat az ember a – talán szélesebb körben ismert – „shit” szóra, de azt hiszem, hogy ennek az értelmezésnek a regényben nincs létjogosultsága. A történet elején, amikor még nem tudtam, hogy reménytelen, kigyűjtöttem néhány szót, hogy megismerjem a jelentéseit a regényben (és itt fentebb is) említett, létező földi nyelveken. Sajnos nem jártam sikerrel. PJF sikeresen alkalmazza Borges megfigyelését a világon valaha megalkotható véges betűkombinációk elméletének a gyakorlatba ültetésével, így aztán visszatértem a szövegösszefüggés felkínálta jelentéstartalomhoz, újra szembenézve a „shib” szó még reménytelenebb fel nem oldásával. Később jelentkezik a „gapt” (személyi pap, pszichológus, tanácsadó, erkölcs-csősz, őrangyal, felvigyázó, de leginkább házi inkvizítor jelentésű) karakterkombináció, amelyet talán könnyebb volt azonosítani, mint az összes többit.
Mindenesetre a történet vége felé már egész jól belakják magukat ezek a fogalmak a tudatunkba úgy, hogy PJF a lehető legkevesebbet adta vissza emberi nyelven a jelentésükből.
Bezzeg Ozagen nyelve, a siddó! Erről a nyelvről szinte minden igényt kielégítő, részletes leírást kapunk a regényben.
Az expedíció által felkeresett Ozagen nevű bolygó csekély lakossága olyan nyelvet beszél ugyanis, amelyről olvasva a műkedvelő nyelvész még a lábujjait is megnyalja izgatott örömében. Én például igyekeztem feltárni, hogy mely nyelvek szavait kombinálta a siddó szavak létrehozása során PJF, de miután egy kifejezésen belül malgasz, igbó és szundanéz szavak és szótöredékek jelentek meg, Borges elméletére gondolva inkább felhagytam a vizsgálattal. Meg kellett látnom azt, hogy PJF nem nyújtott át megfelelő terjedelmű siddó írásbeliséget ahhoz, hogy behatóbban megismerjük ezt az egzotikus, kitalált nyelvet.
Lássuk csak: (6. fejezet, 46. oldal)
Hal Yarrow odafordította a fejét: – Mi az? – ordította.
– Abhudai’akhu? – ismételte meg siddóul.
Fobó, aki közvetlenül Hal mögött ült, a földi füléhez tartotta a száját. Ő fordított Zugunak, bár az amerikai szavak furcsán hangzottak trillázó és rezonáló kiejtésében. (…)
Fobó sapkáján az antenna megcsiklandozta Hal fülét. A férfi egy harminc szótagból álló egyszavas mondattal reagált, ami nagyjából azt jelentette: köszönöm. A kifejezés eleje abból az igéből állt, amelyet jelen idő, hímnemű, élő, egyes szám első személyben használtak. Az igéhez egy szótag kapcsolódott, amely a beszélő és a hallgató egymástól való függetlenségét jelezte. A ragozott, első személyű névmás – egy másik szótag – azt mutatta, hogy a beszélő elismeri, kettejük közül a hallgató a legértelmesebb. A harmadik személyű, hímnemű, élő, egyes számú névmás, és két szótag, amelyek sorrendje meghatározó volt, félig humorosnak minősítették ezt az egész jelenlegi helyzetet. Fordított sorrendben az osztályozó szótagok komolynak minősítették volna a szituációt.
Egy következő részben további információt kapunk az ozageniek nyelvéről (5.39):
„…az Ozagen bennszülötteinek a beszédszervei némileg különböztek a földi emberekétől; a ezekkel keltett hangok ezért mások voltak. Igaz, hogy lehetett ket utánozni, de érthetők-e vajon ezek az utánzások az ozageniek számára?
A másik akadály a siddó grammatikai felépítése volt. Nézzük csak az igeidőt! Igeragozás, vagy a múlt és a jövő idő elöljárókkal való jelölése helyett a siddó teljesen más szót használt. Így a dabhumaksanigalu’ahai hímnemű, élő főnévi igenév jelentése élni, múlt ideje ksu’u’peli’afo, jövő ideje pedig mai’teipa. Ugyanígy teljesen más szót használtak az összes többi igeidőben. Ehhez jött még, hogy a siddó nem csupán a három, (földiek számára) megszokott hím-, nő- és semleges nemet ismerte, hanem két másikat is, az élettelent és a szellemit. Szerencsére a nemek ragozhatóak voltak, bár ennek kifejezése mindenkinek bonyolult, akinek nem anyanyelve a siddó. A nemek kiejtésének rendszere az igeidőnek megfelelően változott.
A többi szófajt – a főnevet, a névmásokat, a melléknévi igenevet és a kötőszavakat – ugyanolyan rendszer szerint használták, mint az igéket. Hogy még kuszább legyen a helyzet, a különböző társadalmi osztályok gyakran használtak eltérő szavakat ugyanannak a jelentésnek a kifejezésére.
A siddó írást csak az ősi japánhoz lehetett hasonlítani. Nem volt ábécéjük; ehelyett ideogrammákat és vonalakat használtak, melyeknek hossza, alakja és egymással bezárt szöge meghatározó jelentéssel bírt. Az ideogrammákat jelek kísérték, amelyek a nemek helyes ragozását mutatták.”
Egy feloldott kifejezés siddóul, amelyet nő mond férfinak: abhu’umaigeitsi’i. Jelentése: ~ jó estét!
Amint látjuk, a siddó nyelv használata igen elmélyült tudást és odafigyelést igényel még az „anyanyelvi” felhasználóktól is. Egy nyelv összetettségének és használatának hatása természetesen a mi világunkban is lerí a beszélőjéről, nincs ez másként az ozagenieknél sem; csavaros észjárásuk megmutatkozik az emberekkel szembeni viselkedésmódjukban – minden további részlet a könyvben.
Az a tény, hogy a regény elején megemlítésre kerül a Hudson-öböl Rezervátum a maga húsz fős népességű francia-kanadai leszármazottal, egyáltalán nem volt véletlen. A történet folyamán ugyanis meglepetésszerűen felbukkan a francia nyelv, mint kommunikációs eszköz a (fő)szereplők között – a távoli, idegen bolygón. Nem a ma is ismert francia nyelvről van szó, hanem egy évszázadok és fényévek nyűtte, elkorcsosult, a humanoid elődöket szimbolizáló, tudat alatt a távoli őshazát jelképező, siddó nyelvi mintákat átvett ozageni franciáról. PJF remekül tömködte át a francia kifejezéseket a siddó nyelvi környezet szűrőjén, így aztán az alábbi, és hasonló kifejezéseket olvashatunk a regényben:
baw sfa – bon soir – jó estét
maw sheh – mon cher – kedvesem
soo – monsieur – úr
wuhfvayfvoo – vous levez-vous – kelj fel
fi – oui – igen
kfe – quoi – mi
pookfe – pourquoi – miért
soopji’tiw – subjectif – szubjektív
…és így tovább.
A könyv végtelenül jó és szórakoztató, kár, hogy nem tartozik a nagyobb terjedelműek közé. Még úgy olvastam volna.
A borítóról és a fülszövegről
Olvastam olyan véleményeket a könyvről, hogy a borító (Szendrei Tibor festménye) és a fülszöveg nem áll összhangban a történettel. Nekem más a véleményem, ha végigolvassuk a regényt, akkor bizony a borító értelmet nyer, mind a látható, mind a láthatatlan összefüggésekkel együtt. A fülszöveg valóban nem a legeltaláltabb jellemző részlete a történetnek, viszont megjeleníti azt a helyzetet, ami a regény címe, és fő vonalvezetése. Ezzel együtt megértem, hogy az az olvasó, aki például PJF „A bestia képmása” vagy a „Fenevadak egy másik dimenzióból” című könyvei után találkozott a „Szeretők”-kel, az a fülszöveg elolvasása után nyilván nem elsősorban sf-tartalomra számított, már ha értik, amire gondolok…
Megemlítem a fordítót, Hajja Attilát, aki jól olvashatóan adott vissza magyarul egy kicsit sem egyszerű angol – és a többi – nyelvű művet.
Ugyanitt ejtenék szót a magyar nyelvű kiadás gyengéiről. A kis méret nyilván az egyéb, más könyvekkel történő sorozatba illesztés eredménye. A választott betűméret is túl apró, ráadásul a szinte negatívba hajló sortávolságok miatt a sorok valósággal összeérnek, rendkívül kényelmetlen, sőt zavaróan idegesítő így olvasni. A moly.hu-n írja gyuszi64 olvasótársam, hogy „esztétikamentes kiadás”, sajnos tényleg az. A könyvsorozatnak 1990-ben megjelent néhány további része is, amelyek megtalálhatók a könyvtáramban, azok valamivel szellősebb elrendezésűek. A tartalom ez esetben kárpótolja az olvasót, mindezekkel együtt megjegyzendő, hogy a „Szeretők” technikai megvalósítása többet érdemelt volna.
Szerintem: 10/7.
It is a book review of The Lovers, written by Philip José Farmer (in Hungarian).
A „Szeretők” a moly.hu-n >>
A „Szeretők” a GoodReads oldalán >>