Világosan emlékszem arra a pillanatra, amikor ezzel a hirtelenszőke hajú emberrel találkoztam a vonaton. Emlékszem, mert azonnal megéreztem a köztünk lévő láthatatlan kapcsot, pedig akkor még egy szót sem váltottunk egymással. Na, de csak sorjában, mindent az elejéről.
Fáy-kastély, Sáta Úgy indult ez az egész történet, hogy egy elég zaklatott és sűrű, munkával és feszültségekkel teli hónap után pihenésre vágytam. Rögtön az jutott eszembe, hogy hazautazok, valahogy úgy vagyok vele, hogy csak otthon tudom magam maradéktalanul kipihenni. Úgy döntöttem, hogy vonattal utazok, így még a legcsekélyebb késztetést se fogom érezni arra, hogy kocsiba pattanva egy óra alatt a munka kellős közepén tudjak teremni. Vonattal két órahossza az út, most szándékosan nem vittem magammal könyvet vagy újságot, élvezni akartam a régen látott tájat utazás közben.
Már a vasútállomáson felfigyeltem erre az emberre. Ahogy megvettem a jegyemet, és a visszajáróval együtt a zsebembe gyűrtem, hallottam, hogy a következő utas is Sátára kéri a sajátját. Mire rendet raktam a zsebeimben és a vállamra kanyarítottam a táskámat, hirtelen beözönlött egy iskolás osztály, és a gyerekek magukkal sodortak a peron felé. Nem foglalkoztam túlságosan ezzel a másik utassal, arra gondoltam, hogy a vonaton majd úgyis meglátom, hogy ki az, így látatlanban, egy hangból a hátam mögül nem volt ismerős egyáltalán. Az iskolás gyerekek aztán a vonatot is elözönlötték, kirándulni mehettek a hátizsákjaikkal, mert Szilvásváradon le is szálltak mindannyian. A kocsi ezzel majdnem ki is ürült, rajtam kívül ketten maradtak, és ide szállt fel a kalauz is, de leült újságot olvasni az ajtó előtt. A másik két kocsiba nem láttam át, így utaztam aztán tovább, sehol egy ismerős, és a szőke hajú férfit sem láttam. Már éppen megfeledkeztem volna róla és arról, hogy ő maga is Sátáig vett jegyet, amikor a második szilvásváradi megállóhelyen a férfi leszállt a másik kocsiról, és felugrott arra, amelyikben én is utaztam. Nem sokat teketóriázott, egy pillantás alatt felmérte a helyzetet, majd egyenesen odajött hozzám.

– Jó napot! Van itt egy szabad hely? – kérdezte, és közben mosolygott.

A hangját megismertem, ő volt az, aki mögöttem Sátáig váltott jegyet a vasútállomás pénztárában. Kerek fejű, hirtelenszőke férfi volt, lehetett olyan negyven körüli. Vékony, mondhatni szikár ember, a haja a fejére simult, amolyan gombóc-jelleget adva neki. Egyszerű vászonnadrágot viselt rövid ujjú, galléros inggel, amit a mai divat szerint nem tűrt be a nadrágderekába. A tekintetében volt valami nagyon ismerős, olyan közeli rokonos nézése volt, ami messze állt a bizalmaskodó közvetlenségtől. Valahol mégis az volt az érzésem vele kapcsolatban, hogy még soha nem láttam még őt.
Közben bólintottam, és intettem, hogy üljön le nyugodtan, nyilván velem akart utazni az út tovább részén, a kocsi tele volt ugyanis szabad helyekkel.

– Sátai vagyok – mondta, és kézfogásra nyújtotta a kezét.

Bemutatkoztam én is, közben azon gondolkodtam, hogy mégis, ki lehet ez az ember, mert annyira vadidegen volt, hogy egyáltalán nem tudtam hova tenni a faluban, de mégis azt éreztem folyamatosan, hogy bizony tényleg odavaló. Az is lehet – tűnődtem -, hogy gyermekkorától máshol él, és most ugyanígy hazautazik, ahogy én is, akkor viszont tényleg fogalmam sincs, hogy kicsoda. Pedig olyan magam-korabeli, nem kellene ismeretlennek lennie. Mindegy, majd kiderül.

– Messziről jön? – kezdtem az érdeklődést.
– Csak innen, Budapestről – válaszolta mosolyogva.

Igen, egy olyan válasz, amivel nem lehet mit kezdeni. Honnan jöhetne máshonnan, mint Budapestről?

– Családhoz, rokonokhoz? – folytattam tovább a felderítést.
– Igen, így is mondhatjuk. Említettem: jövök haza Budapestről.

Ezt olyan természetességgel mondta, mintha bizony a homlokomhoz kéne kapnom, és azt mondani: ó, hát hogyne, hazajössz, hiszen éppen tegnapelőtt mondtad, hogy Pestre utazol! Jó, hát értem: jön haza. Ez viszont azt jelenti, hogy sátai. Hát, sokat nem haladtam előre az elmúlt percekben. Furcsa, kényelmetlen érzés kezdett el motoszkálni bennem. Ugyanaz, mint amikor találkozunk valakivel, emlékszünk is rá valahonnan, de hogy ki lehet az illető, arról halvány segéd fogalmunk sincs, és ezt kínosnak érezzük. Ugyanezt éreztem ebben a helyzetben, de még kínosabban, hiszen az útitársam teljesen természetesen hivatkozott olyan dolgokra, amelyeket nekem tudnom kellene, ebből arra következtettem, hogy én őt egyáltalán nem ismerem, ő viszont engem régebbről. Idejött hozzám a vonaton, ez teljesen arra utal, hogy ismer engem. Esetleg látta-hallotta, hogy én magam is Sátáig vettem jegyet. Más lehetőség nincs, csak ez a kettő.
Éppen meg akartam említeni az útitársamnak, hogy „már elég régen találkoztunk”, hátha kiugratom a nyulat a bokorból, de a kalauz éppen befejezte, vagy megunta az újságolvasást, és hozzánk lépett a jegyeket ellenőrizni. Ez a helyzet új lehetőséget kínált az ismeretlen feltérképezésére, hiszen neki a tárcájából kellett elővennie a jegyet, ahonnan néhány színes fénykép széle kandikált kifelé. Amint a kalauz továbblépett, kaptam is az alkalmon:

– Családi képek? – intettem a fejemmel a tárcája felé.
– Igen, a feleségem – válaszolta mosolyogva. Valahogy egyfolytában mosolygott, szinte feszélyezve éreztem magam a mosoly miatt is, és azért is, mert fogalmam sem volt, hogy ki lehet ő. Közben folytatta:
– Biztosan ismeri, de ritkán jár a faluba, régen találkozhattak.

Elővett néhány képet és a kezembe adta.

–Ő a feleségem!

A képen egy fekete hajú asszony állt egy ismerősnek tűnő épület előtt. Az egyik képen farmerben, pulóverben, a másikon fekete rakott szoknyában, fehér, hímzett blúzban, valamit tartott a kezében. Megnéztem még egyszer a két képet.
Soha életemben nem láttam ezt az asszonyt!

– Jó képek – mormogtam egy kicsit később, hogy mondjak is valamit, miután megbeszéltem magammal, hogy a fotón szereplő asszonyt egyáltalán nem ismerem.
– Igen, köszönöm. Két hónap a különbség a két kép között. Szeret itt fényképezkedni, biztosan magának is vannak ilyen képei a családjáról.

A következő képen az anya és két gyerek. Továbbra sem volt ismerős számomra senki, akiket láttam, már minden pillanatban azt vártam, hogy útitársam zavartan ezt mondja: „jaj, bocsánat, összekevertem a képeket, ez a csereüdültetésen nálunk nyaralt spanyol család, akiket eddig látott”. De nem mondta, és miért is hozta volna magával éppen azokat a fotókat?
A vonat közben lassan bandukolt a Bükki Hegyhát sínpárjain, valahol Nagyvisnyó és Nekézseny között. Nesze neked tájélvezet, Szilvásvárad óta most először néztem ki az ablakon. Viszont azóta sem tudom, hogy ki a fene lehet ez az ember, aki engem ismer, én őt és a családját pedig egyáltalán nem?

– Tényleg, ritkán látni a családját a faluban – mondtam aztán óvatosan. – Én magam is ritkán vagyok itthon, utoljára Húsvét után jöttem haza.
– Őszintén szólva – vetette közbe a szőke férfi –, nem reméltem, hogy találkozunk. A múltkor beszélgettünk magáról a feleségemmel.

Nesze nekem. Egyre inkább egy sűrű fekete masszában éreztem magam, ami most már egyre jobban magába szippant. Negatív információk, de azok aztán bőségesen. Minél több részletet árul el magáról, annál inkább nem tudom, hogy ki lehet, és kik a családtagjai. Nem bírtam ezt tovább, ez egyszerűen nem lehetséges.
Közbeszóltam:

– Tényleg? Beszélgettek rólam?

A férfi tovább mosolygott, nyíltan, barátságosan.

– Igen. Tetszett a könyve a faluról, de a feleségem inkább az értekezéseit olvassa, erről beszélgettünk.

Minden világos lett most már: nyilvánvalóan összetéveszt engem valakivel, ez nem vitás! Könyvet valóban írtam a faluról, de még otthon van a fiókomban a kézirat. A továbbiakban már felszabadultabban tudtam vele beszélgetni, nem próbáltam kitalálni, hogy ki lehet ez a nagyon ismerős és lelkes idegen férfi. A vonat lassacskán megérkezett a sátai megállóhelyre, és mind a ketten lekászálódtunk a kocsiról. Úgy látszott, hogy a vonat miattunk jött Sátára, senki más nem szállt le, de fel sem.
A megállóban nem volt nagy élet, egyedül az öreg Béla bácsi üldögélt egy padon, oda is köszöntem neki. Csak a vonatok miatt jár ki, az idejébe belefér, állítólag évekre visszamenőleg fel van jegyezve neki, hogy melyik járat mennyit késett, vagy hányan utaznak rajta. Mostanában nem volt sok dolga ezzel. Az öreg visszaintett, és figyelte a vonatot, ahogy elhagyja a sátai megállóhelyet.
Útitársam is elköszönt, újra örömét fejezte ki azért, hogy találkoztunk, majd hosszú lépteivel hamar eltűnt a falu irányában.

Én magam megkerestem a megbeszélt helyünket: egy barátom általában valamelyik közeli fa törzséhez láncolja a biciklimet, amit ilyen esetekre nála hagyok. Indulás előtt szólok neki, ő tudja, hogy mikor ér Sátára a vonat, addigra kihozza, és a fához láncolja. Kettőnknek van kulcsunk, ő lezárja, én kinyitom, és már megyek is. Mire az állomás dombjáról a faluba legurultam, az útitársamat mintha a föld nyelte volna el. A délutáni órákban szinte senki nem volt az utcákon. A szőke ismeretlen olyan váratlan emlékeket ébresztett bennem, amelyek következményeképpen nem volt kedvem egyedül lenni. Betértem hát a barátom ivójába, egy kicsit beszélgetni, vagy összetalálkozni valakivel. De nem, csak a vándorló zöldséges itta bent az italát egyedül.

A barátom, a csapos, nyúlt is a megszokott italért, amikor meglátott engem. Valami ösztönös késztetés hatására elmeséltem neki a vasúti kalandomat.

– Nagyon megviselt, úgy látom. Szőke pasi, fekete hajú nő két gyerekkel, ebben a variációban nem lehet sátai. Ismerném. Merre ment a faluban, láttad?
– Nem. Kibányásztam a biciklit, de mire leértem, már nem volt sehol.
– Akkor csak a Lilicébe mehetett – mondta, – esetleg a Béke utcába – folytatta, és hunyorított.

Vissza-hunyorítottam.

– Mit is mondott, hogy hívják?
– Sátai. Azt mondta csak: sátai vagyok.

A barátom elmosolyodott:

– Akkor van néhány száz lehetőség. Erre igyunk!

Ittunk rá, de aztán továbbálltam, még vásárolnom kellett a boltban, semmi enni-innivalót nem hagytam legutóbb a kamrában. A ház csendesen fogadott, nyugodt békesség, frissen kaszált fű, a fákon érő gyümölcsök, tücsökmuzsika és kakukkfű-illat.
Lepakoltam a holmimat, a teraszon felcsaptam a villanyórát. Egy kis pakolászás után visszamentem és lekapcsoltam. Minek? Nem kell.

Sötétedéskor egy kis tüzet raktam az udvaron, a lángjánál kolbászt, a parazsában krumplit sütöttem, friss putnoki kenyérrel aztán az egészet befaltam. Nemrég kaptam egy korsó bótai bort, igazi pincehidegen iszogattam a vacsora után, egészen addig, amíg el nem aludtam a nyugágyban.
Rövid, de mély álmomban a fura útitársam nyúzott, aki egy vastag üvegfal mögül próbált nekem valami fontosat mondani. Nagyon mondta volna, de nem hallottam a fal miatt. Később hívott, intett: menjek, megmutat mindent. Én intettem, hogy nem megyek, hűvös van, inkább maradok.

Arra ébredtem, hogy a csillagos ég alatt már egy kicsit fázok. Ahogy a lábamat melegítette a kihunyó tűz parazsa, elfigyeltem a csillagokat. Vajon hányszor próbálták összeszámolni őket? És hányszor sikerült? Minden változik, a csillagok is, hiszen csillaghullás napján ledobálják az égből a régi, ócska csillagokat, és újakat gyújtanak meg helyettük. „Csillagok hullnak, születnek újak” – elég messze jártam. Ahogy mozdulatlanul ültem a nyugágyon a csillagokat figyelve, két összekulcsolt kezemmel fogtam az üvegpoharat. Egyszer csak egy ökörszem libbent a pohár szélére és belehajolva próbálta elérni a maradék boromat. Hej, kispajtás! Azt már nem! Óvatosan tovább rebbentettem a madarat, nehogy megsértődjön, megittam a bort és bementem aludni a házba.

Háromnegyed négy körül, amikor éppen hajnalodni kezdett, hirtelen felültem az ágyban, és úgy éreztem, hogy minden részletét értem az előző napi vonatos történetnek.
Igen! Nem is tudom, hova tettem az eszemet meg a szememet, amikor nem ismertem fel a jeleket! Azt hiszem, álmomban világosodtam meg.
A szőke férfi családi képei kétségkívül a sátai kastély előtt készültek, azért volt olyan ismerős az épület. A kastély viszont nem így nézett ki a fotókon, ahogyan ma, hanem újszerűen, mintha az idő nem is fogott volna rajta semmit. Visszaidéztem gondolatban a képeket: a főbejárat ajtaján sötétített biztonsági üveg, maga az ajtó pedig rusztikus tölgyfa-hatást keltett. A kép egyik sarkában látszott a belső berendezés is. A másik képen: kicsit távolabbról készített fotó volt, a bejárat fölött a homlokzaton az eredeti családi címer. Sehol egy darab hulló vakolat, sehol egy kövek közül előbukkanó kóbor gaz. Az ablakokon függönyök, kívül virágládák, bennük sok-sok színes virággal. Ez az épület minden kétséget kizáróan a sátai Fáy-kastély. De hát hogyan? Az első képen, ahol csak az asszony állt a bejárat előtt, rajta szerepelt a kép elkészülésének időpontja: 2007.05.14. 14:33. Ugyanezen a képen a bal sarkában egy kicsit el lehetett látni az épület mellett: rendezett parkoló, teli autókkal. A harmadik kép az épület felől fotózva: feleség az egyik gyerekkel, a háttérben a kastély gondozott parkja, ahol emberek sétálnak. Itt oldalt jobbra apró részlet a templom oldalából, ezt csak szakavatott helyi szem veszi észre. Ez az egész nem lehet más, mint a Fáy kastély, de élő változatban, egészen másképpen, mint ma látható romjaiban, elhagyatottan. Igen ám, de a dátum szerint alig egy év telt el a kép készítése és a mai nap között…
Persze, hogy nem ismertem fel a képeken, hiszen eddig én csak üresnek, használaton kívülinek, lepusztultnak láttam még!
Álljunk csak meg! Lemaradtam valamiről?
Dermedten ültem az ágyamban hajnali négy órakor.
Gyorsan összekaptam magam, és úgy ahogy voltam, mosdatlanul, kócosan és álmosan futottam ki az utcára. A tejszállító kocsi éppen ki tudott kerülni, nemigen számított arra, hogy hajnalban valaki rohangál a faluban. Most, hogy ezt megúsztam, nyomás a kastélyhoz! Magasított kerítés, rajta a figyelmeztető felirat: Figyelem! Magánterület, kutyákkal őrizve! Hmm, igen, én vagyok a kutya. Roppant veszélyes őr, önveszélyes.

A kastély ugyanúgy nézett ki, mint az elmúlt évtizedekben bármikor. Elhagyottan, hulló vakolattal, szomorúan álló, tekintélyes műemlék. Parkjában és kertjében szabadon elburjánzó, mondhatni tomboló növényzet, használaton kívüli benőtt terek, lugasok. Az épület ablakai vakon tátongtak, az egyik ablakszárnyat kivágta a szél, mögé befészkelt egy leleményes madár.
Az lehetetlen, hogy itt egy éve még lüktető élet volt emberekkel, vendégekkel egy teljesen helyreállított kastélyban. Egy emberi nyom nem látszott az egész környéken.
Valami nem stimmelt.
Hazamentem, és az esővizes tartályból lezuhanyoztam. Az udvaron újra tüzet raktam, és vizet forraltam a teámhoz. A kései vacsorám maradékaiból megreggeliztem, közben azon gondolkodtam, hogy mi is történik éppen. Láttam különféle képeket a kastélyról tegnap a vonaton, ezeken úgy nézett ki, ahogy talán csak új korában, valamikor évszázadokkal ezelőtt. Esetleg egy alapos felújítás, modernizálás után. A képek viszont dátum szerint tavaly ilyenkor készültek. De tegyük fel, hogy téves a fotók felirata. Ebben az esetben mikor készültek a képek, ha színes fotókat csináltak róla? Nagyon régiek nem lehettek a felvételek, a fekete hajú asszony markában az egyik képen mobiltelefont tart, egy jellegzetes formájú tavalyi modellt.
Érthetetlen.
Reggeli után átballagtam az ivóba, a barátomhoz.

– Forgattak itt mostanában filmet?

A keze megállt a levegőben, ahogy a kávét töltötte a csészébe. De csak egy pillanatra.

– Szevasz. Mit kérsz?

Érdekesen nézhettem ki, mert azt kérdezte, hogy:

– Biztosan jól vagy?
– Egészen biztosan! Forgattak filmet a kastélyban mostanában?

Mosolygott és közben csóválta a fejét.

– Nem… Az élet egy nagy film, esetleg azt. Nem csináltak ott már vagy húsz éve semmit.

Ő már csak tudja. Ha kiáll az ajtó elé, éppen a kastélyra lát, nem hinném, hogy olyan dolog történt volna, amiről ne tudna – és nem szólt volna róla nekem.

Ezt a rendkívüli dolgot csakis egy pofonegyszerű megoldással lehetett feltárni. Egyetlen ember volt csak a faluban, aki együtt látott minket az útitársammal: az öreg Béla bácsi, aki a megállóban üldögélt, amikor leszálltunk a vonatról.
Aznap reggel a megállóval szemközti réten találtam meg, mezítláb járkált a harmatos fűben. Már messziről intett felém.

– Tudod, fiam, ha meztélláb járkálsz a harmatba’ jókor reggel…
– Béla bácsi! Emlékszik tegnap, amikor leszálltam a vonatról?

Egy kicsit meghökkent az öreg, hogy belefojtottam a szót, de aztán bólintott:

– Hát ho’nne, fiam. Ott ültem a padon.
– Béla bácsi, ki volt velem az az ember? Ismeri?
– Embër? Milyen embër?
– Ne izéljen má’, Béla bácsi. Hát az a szőke ember, akivel leszálltam a vonatról. Sátai? Ismeri?
– Akivel leszálltál a vonatról? Hát hiszen egyedül gyütté’, más nem száll itt se le, se fel!

Akkor én döbbentem meg, de jobban, mint az előbb az öreg.

– Egyedül?!
– Egyedül hát. Mint az ujjam, itt ni… – mondta Béla bácsi, és mutatta nekem a hüvelykujját.

Kezdtem magam úgy érezni, mint gyerekkoromban, amikor a Csokvaomány-Sáta TÜZÉP-telep vasútállomás felé tekeregtünk, és azt találtuk ki, hogy fussunk le a vasúti töltés oldaláról. Igen ám, de a töltés legalább tíz méter magas volt és jó meredek, amikor elindultam lefelé róla, éreztem, hogy a súlyom és a lendület annyira hajtott, hogy a lábaim már nem voltak képesek megállítani. Arra lehetett számítani, hogy a töltés aljában felismerhetetlenre zúzódom össze. Akkor a közbeeső megoldást választottam: eldobtam magam, és még menet közben oldalt gurulva haladtam tovább, aztán persze nem lett semmi bajom.
Béla bácsi válasza után egyszeriben ez a bizonyos „eldobom magam” része villant be az egykori kalandnak. Azt kizártnak tartottam, hogy valaki, akivel végigbeszélgettem a tegnapi vonatutazást, és velem szállt le a kocsiról, csak az én számomra legyen látható. Esetleg álmodtam az egészet a bótai bortól, amit tegnap este megittam. Ez talán valószínű. De akkor hová lett a tegnapi napom egészen estig? Béla bácsira emlékszek a megállóban, ő is énrám, hová lett viszont a szőke férfi?
Az öreg vasutas válasza után már ott tartottam, hogy teljesen összekuszálódtak a szálak a fejemben, és a tegnapi napból semmi nem maradt.
Lehet, hogy csak egyszerűen elaludtam a vonaton, és ezt álmodtam, éjszaka pedig újra?

Egy szó nélkül hagytam ott az öreget, a biciklimet lassan hajtva visszakarikáztam a faluba. A barátom kint állt az ivó előtt, és amikor közelre értem, leintett.

– Mit szaladgálsz itt reggelre? Be vagy sózva?
– Izé… Csak körülnéztem.
– Gyere, nézz körül bent is – intett a pult felé a fejével.
– Van valami erősed? A tegnap estém nagyon kusza volt.
– Nézünk valamit, gyere!

Tölött valami borzasztó színű italt, és közben érdekeseket mondott.

– Az előbb, ahogy elmentél, keresett egy ember. Biztosan az, akivel a vonaton jöttél, szőke, szikár. A gombócfejű.

Én dermedten ültem a széken.

– Mi? Hogy? Mit mondasz?
– Azt mondtad tegnap, hogy egy ilyen emberrel jöttél a vonaton. Most volt itt, tíz perce, téged keresett név szerint, hogy valamilyen képeket akar odaadni, tegnap elfelejtette.
– És? Hol vannak a képek? – talpra ugrottam rögtön, bár nem lehetett tudni, hogy a barátom csak ugratni akar-e, ahogy már sokszor megesett. Ez esetben legfeljebb annyi történhet, hogy előhúz egy borítékot, amiben az internetről saját maga nyomtatta disznó képek vannak.
De nem.

– Itt akarta hagyni, de mondtam neki, hogy ma már voltál itt, leghamarább csak estefelé jössz megint. Akkor fogta magát és elment, megkérdezte, hogy pontosan melyik a házad.

Egy másodperc múlva már újra a biciklin ültem és száguldottam hazafelé. Csakis úgy tudtam tisztába tenni magamban a dolgokat, ha találkozok ezzel a szőke hajú emberrel. Ezen a ponton megint nyilvánvaló lett: nem álmodtam a tegnapi napot, bár egyre kevésbé értettem az egészet. A kulcs az útitársam volt, beszélnem kellett vele újra, hogy tisztázódjon ez a kaland.
Nos, nem találkoztam vele személyesen soha többet.
A postaládámban találtam egy fehér borítékot, amiben színes fényképek voltak a kastélyról, egyiken-másikon ott volt a tavalyi dátum, ahogy a kamera automatikusan ráillesztette. A képeken a kastély a teljes pompájában virágzott, gondozott parkjában emberek sétáltak, az épület előtt a teraszon szolid napernyők alatt más emberek üldögéltek, múlatták az időt. Oldalt, a parkolóban rengeteg autó, az egyikből éppen bőröndöket pakoltak ki a kép készítésének pillanatában. Maga az épület újszerűnek, gyönyörűnek látszott a felvételeken. Sok-sok felvételen.
Elég sokáig nézegettem a képeket, egyiket a másik után. Ez ugyanaz a kastély, mint amit én ismerek, mint amit mi ismerünk – de vajon ugyanaz a 2007-es év-e?
A tegnap esti rövid és furcsa álmom jutott eszembe hirtelen: a szőke útitársam valami fontosat akart volna nekem elmondani, de nem értethettem a minket elválasztó vastag üvegfaltól. Éppen, mint a mai nap: ugyanabban a faluban jártunk-keltünk, mégsem találkozhattunk. Talán éppen azért, mert kerestük egymást az üvegfal egyik, aztán a másik oldalán.

*

Furcsa, nyomott hangulatú hétvégét töltöttem a faluban. A gondolataimat nem tudtam leállítani de csillapítani sem, egyre csak a megoldást keresték a helyzetre. Egyáltalán nem pihentem ki magamat, a szombatról vasárnapra forduló éjjel alig aludtam, hánykolódtam a fekhelyemen, nem találtam kényelmes testhelyzetet még annyi időre sem, amíg elszunnyadnék. Hajnal körül végül elnyomott a fáradtság. Rövid, de küzdelmes alvásom közben azt álmodtam, hogy egy titkos rokonnal találkoztam, de egy narrátor folyton azt olvasta be a háttérből, hogy „Egyedi eset! Egyedi eset! Egyedi eset!”.
Hazafelé is vonattal utaztam, és bár a szívem a torkomban dobogott végig, semmi különös nem történt. Semmi. Otthon elfogott valami keserű szomorúság, egy különös fajta honvágy. Ledobáltam a holmimat az előszobában, és nekiestem az íróasztalomnak. Szinte kényszert éreztem arra, hogy keressek-kutassak a fiókjaimban. Hamar meg is találtam, amit kerestem. Két köteg régi kéziratom: az egyik egy könyv a faluról, a másik néhány értekezés.
„A múltkor beszélgettünk magáról a feleségemmel…”
„Tetszett a könyve a faluról…”
Ültem a földön a dolgozószobámban, hátamat a falnak vetve, kezemben a kéziratokkal. Az elsőbe bele is olvastam: „Sáta egy szőke, fejéhez tapadó hajú, kerek fejű ember volt.”

Hogyan született az Üvegfal mögött?
Helytörténeti kutatásaimban olyan információt gyűjtöttem össze, amelyben a személy, akiről a falu a nevét kapta, Sáta, egy hasonló kinézetű ember volt, mint akit megszemélyesítettem. Az már csak hozzáadott érték, hogy folyamatosan tapasztalom a jelenlétét a faluval kapcsolatos dolgaimban. Sőt, ebben a történetben újra megjelenik az alternatív jelen, amiben élhetnénk, ha mindannyian felismernénk a jeleket. A történet első folytatása itt olvasható Interjú az üvegfal mögül címmel. Ebben egy újságíró az egyik főszereplővel készít interjút a történet alapján.