Ahogy ott lógott a völgyhíd betonján felakadva, elgondolkodhatott rajta részletesen, hogy mi is vezetett idáig. Mi történt egészen pontosan vele, amiért aznap reggel csapot-papot otthagyva elrohanjon otthonról, és déli egy órakor már a mélység fölött lógjon, arra várva, hogy előbb érjen oda a mentőegység, mint ahogy az aprókockás zakó szövete megadná magát, és reccsenve szétszakadjon, hogy a benne lévő testet a negyven méteres mélységbe ejtse. Óvatosan oldalt fordult, mégse arccal a mélységnek zuhanjon már le, ha a betonvasra felakadt zakó mégiscsak szétszakadna. Szép látvány lehet lentről – gondolta magában. Egy sötét nadrágos ember himbálózik a mélység fölött, akinek a zakója fennakadt a völgyhíd egy kiálló vasában, és mintegy ötpercenként hasad néhány centit. De még úgy is jó, mert ha mondjuk teljesen elszakadt volna a zuhanásban, most már alulról szagolhatná az egész viaduktot. Így viszont lehet, hogy csak a fél kettes vonat rezgéseitől zuhan le, ahogy majd a szerelvény átsuhan a hídon, és megrázza az egész szerkezetet.

Egy madár ült meg a híd alsó szerkezetén, egy kéznyújtásnyira a fennakadt embertől. Érdeklődve nézték egymást. A férfi felsóhajtott, de a sóhaj bent szakadt, óvatosan, kis adagonként fújta ki a levegőt, meg ne libbenjen a teste az ingatag zakóban. „Hej, repülj madár, ha lehet…” – jutott eszébe rögtön, csodálkozott is magán, hogy ebben a helyzetben mindenféle dalocskák jutnak eszébe. Néha meg-megmozdította lábfejét, kézfejét, hogy a híd két végére felszerelt biztonsági kamerákban feltűnjön, hogy ott bizony mozog valaki. Ez az egyetlen esélye, hogy észrevegyék, és odaküldjenek egy mentőegységet, mielőtt a fél kettes vonat nem jön. Mert ha az hamarább ér oda, akkor már csak a temetkezési vállalkozó kell majd, annak viszont fölösleges sietni.

A fennakadt férfi végiggondolta a hírt, biztosan benne lesz a tévében, rádióban, a napilapokban: „Szerelmi bánatában öngyilkosságot követett el. Negyven métert zuhant, mielőtt felismerhetetlenné zúzódott a völgyhíd aljában. Idegenkezűség kizárva.” Hmm, ennyi, elkaparják, majd lesz, aki meg is siratja, és kész. De ez nem történhet így! Az se, mondjuk, hogy a megpihenő madár egy hirtelen döntéssel átrebbent a megdöbbenésében mozdulatlanul lógó férfi fejére, és válogatni kezdett barna hajszálai között.

*

Pedig nem is veszekedtek. Legalább az lett volna, hogy jól összevesznek, haragban elválnak és kész, mindenki megy a saját dolgára, két hét múlva, ha hazajön, majd jól kibékülnek, és punktum. Minden, minden a falunapi események miatt történt. Minden.

A férfi már két hónapja megsejtette ezt, amikor kézhez kapta a futballbajnokság menetrendjét. Látta maga előtt a merített papírlapot, és olvasta a lelki szemeivel: az 1988/89-es labdarúgó bajnokság kezdőnapja: augusztus 12, szombat. Ekkor már biztos volt, hogy a sátai csapat megnyerte a másodosztályú bajnokságot, és nyáron kezdhet az élvonalban. Az is bizonyos volt, hogy a soron következő falunapot ugyanerre a dátumra kell tenni, hogy ország-világ láthassa a falut, a falunapot és a csapatot, amelyik a miskolci vasgyáriakat megelőzve, történetében először feljutott a legmagasabb osztályba. Aznap nem volt még biztos viszont az, hogy elkészül-e az új futballpálya, amit a faluban „stadion” néven neveztek, nem tudni miért, hiszen három-négyezer ember fért be csupán, az igaz, hogy volt fedett lelátója is. Mostanra, amikor a férfi itt himbálózott a mélység fölött, teljesen biztos lett, hogy már az új pályán, a Kasza Stadionban kezdhet majd a csapat. A bajnoki győzelemre megindult a befektetők és a támogatók áradata, senki nem gondolta volna ezelőtt akár egy évvel is, hogy néhányuknak bizony nemet kell mondani: nem tudják már hova tenni a pénzt, amit kínálnak. Köszönjük, majd talán jövőre.

A fene enné meg ezt a madarat! Farktollával a férfi orrát ingerelte, de bármilyen nagy volt is az inger, nem mert tüsszenteni attól való félelmében, hogy a hirtelen mozdulattól végleg elszakad a zakó, és a teste azonnal lezuhan a mélybe. A hónalja már régen elzsibbadt, karjait alig bírta mozgatni. Pedig jó lett volna most óvatosan benyúlni a bal alsó zsebbe a telefonért. Már régen nem lenne ott, lógva a levegőben. Kicsit elmozdította a bal kezét, de meg is állt a mozdulattal, a zakó reccsent egy jó hangosat. A férfi sóhajtott egyet, és fejbőrét húzgálva igyekezett elriasztani hajából a madarat.

Tódultak tehát a pénzemberek, támogatók, mind a csapatnak hozták a csekkjeiket, buszaikat, felszereléseiket, mindent. Igen, volt, hogy három éjszaka a futballista-feleségek, és a falu megbízható asszonyai a támogatásként kapott mezekből, melegítőkből éjt nappallá téve szedték ki a márkajelzéseket, hogy a jelzés nélküli ruhákat titokban át tudják adni a szomszédos bótai, ózdi kiscsapatoknak. Annyi volt már belőlük, hogy egyszerűen nem tudtak velük mit kezdeni, a két szomszédos együttes pedig erősen ínséget szenvedett minőségi felszerelésben.

De ezen is túlestek, minden rendben ment.

Az új Kasza Stadion a falu és a régi tsz-major között épült fel. Az ózdi buszjáratok érintették, az Eger-Putnok elektromos gyorsvasút mögötte száguldott el, ki is alakítottak a stadion mellett egy megállóhelyet, a hegyháti helyi járatok is mind érintették. A faluból külön még egy kerékpárút és járda is vezetett hozzá.

*

Talán ez is volt a probléma – gondolkodott a férfi a völgyhídon lógva. Engednem kellett volna neki. Ha egy hónapja áthurcolkodunk a másik házba, a falu közepén, most ez nem lenne. Mind a két utca a stadionhoz vezetett, ahol a házuk állt, az is. Óriási nyárfák szegélyezték két oldalról, a stadion előtt rét, hatalmas kiépített parkoló, várhatja a tömegeket. Ő pedig nem szerette a tömeget. De hiába kérte a férfit, ez nem akart a másik házba költözni. Nem, hiszen itt zajlott az élet, az ablakon kitekintve néhány pillanat alatt fel lehetett mérni, hogy mi történik. A másik házból, a falu közepén, ezt nem lehetett. Ott elbújni lehetett, bezárkózni, megpihenni.

Aztán két hete előállt az ötlettel. A férfi először azt hitte, hogy incselkedik vele: a falunap előtt elutazik, és csak utána jön vissza, ha minden lezajlott. Nem, ezt nem teheted, itt hagysz egyedül? De igen, és itt lesznek a gyerekek. Tudod, hogy én nem szeretem a tömeget, a nyüzsgést. Te szeressed, egy polgármester szeresse, az a dolga. Én téged szeretlek, nem a tömeget. És így tovább, és így tovább. A vége az lett, hogy lebeszélte a testvérével: egy hétre elutazik hozzájuk a Dunántúlra.

A Dunántúlra! Érthetetlen. Ott állítólag még mindig lovat áldoznak, ha éppen nem nyereg alatt puhítják a húst. A közlekedés Budapestig biztonságos, onnantól lovas kocsival vagy gőzmozdony vontatta szerelvényekkel lehet továbbmenni. Jó, ha kapni benzint, akkor talán fel lehet fogadni egy sárga Moszkvicsot, de annak elég borsos ára van. Ért-he-tet-len! Bárhova elutazhatott volna: Egerbe, Kelet-Magyarország fővárosába, Kecskemétre, a Sivatag Kapujába, a szegedi tengerpartra – de nem, éppen a Dunántúlra kellett neki elindulni.

Néhány napja a férfi előállt a javaslattal: inkább erre a két hétre mégis átköltözik a másik házba, a falu közepére. De azért a Dunántúlra mégse menjen, hiszen azt lehet mondani, hogy életveszélyes. Jó, nagyon drága vagy, de már megbeszéltem a testvéremmel.

Ilyen volt, mint ez az átkozott madár, itt a feje tetején. Már éppen emelte a lábát, hogy továbbálljon végre, de aztán mégsem, visszaereszkedett, és tovább folytatta a keresgélést a férfi hajában, farktollával az orrát ingerelve.

*

A bajnoki nyitány és a falunap együtt rengeteg embert vonzott Sátára. Az elektromos gyorsvasúton különjáratokat kellett beállítani, egy nap háromszor-négyszer fordult Budapest, Eger és Miskolc felől, igaz, a menetideje nem volt több egy fél óránál. Elővételben hatezer jegy kelt el a futballmeccsre és a falunapi rendezvényekre együttesen. A faluban már az eseményt megelőző hétfőtől nem lehetett megmozdulni. Az üzletek, vendéglátóhelyek és szállásadók forgalma az egekbe szökött. A Lilice Szállóban már két hónappal a falunap előtt lehetetlen volt szobát kapni. Napról-napra más események történtek a Kasza Stadion előtt felállított színpadon és a falu utcáin. Igaza volt a polgármesternének, a helybeliek szinte oda sem fértek a saját falujukban megrendezett népünnepély programjaihoz, otthonaikban nézték a helyi televízió tudósításait. A rendezvényt szétkürtölték a külföldi televízióállomások kirendelt tudósítói, és kivételesen a helyszínre engedték a Nyugat-Magyarországi TV tudósítóját is.

Aztán eljött a szombat. A férfi nehéz szívvel, de már beletörődött, hogy asszonya elutazik a nagy esemény elől. Azzal nem volt kibékülve, hogy a Dunántúlra utazik, egy veszélyes, fertőzött és egyáltalán nem biztonságos országba. Próbálta róla lebeszélni, még az utolsó pillanatban is. Sáta megállóhelyének első vágányára éppen a déli harangszóra állt be az elektromos gyorsvonat szerelvénye. A férfi elpakolta az asszony csomagjait, ő búcsúzkodás közben megkérte, hogy utazzon vele egy megállót, a Sátai Sorompó megállóhelyig. A férfi örömmel teljesítette a kérést, hiszen ennyivel is több időt tölthetett asszonyával. A Sorompó megállóhelynél leszállt, megcsókolta az asszonyt, és a szerelvény mellett állva intésre emelte a kezét. Felesége kihajolt az induló kocsi ablakán, valamit mondott is:

– Nem jövök vissza, soha többé!

A férfi sóbálvánnyá dermedve, felemelt kézzel állt a peronon, amíg a szerelvény utolsó kocsija el nem tűnt a kanyarban. Az automata sorompó halk jelzéssel felemelkedett, és újra megindult a gépjárműforgalom az úton. Majdnem el is ütötték a kocsik közé berohanó férfit, aki a kanyarban tovatűnő vonat után vetette magát. Csak rohant, rohant, nem is észlelte, hogy hiába, a vonatszerelvény öt perc múlva már Putnokon állt meg. A férfi csak a ladányvölgyi viaduktnál tért észhez. A híd közepén lassított, majd megállt.

Elkeseredésében egy hatalmasat csapott a levegőbe, ettől az egyensúlyát vesztette, és átzuhant a völgyhíd vaskorlátján, le a mélybe. A kockás zakó – minőségi munka eredménye – jól tartotta a férfi súlyát azon a vasdarabon, amire zuhanás közben felakadt. Időnként szakadt néhány centit, de összességében megmentette gazdája életét. Egészen délután fél kettőig, amikor is megérkezett a viadukthoz az ellenvonat, hogy megszokott, százhúsz kilométeres sebességével áthaladjon rajta. Ezt a rázkódást már nem bírta ki a kockás zakó: lassan, megfontoltan végigszakadt, és kiengedte a férfi testét a mélység fölé. Zuhanás közben nemcsak az elmúlt életét látta leperegni, hanem a másnapi újságok címlapját is: Sáta legyőzte a Ferencvárost! Hazai siker a nyitómérkőzésen! Látta még magát, ahogy hazamegy, és odaszól a feleségének: mi vagyunk a legjobbak!

*

Pont’ valami olyat álmodtam reggelre, hogy valahonnan, jó magasból lezuhanok. A zuhanás hangjára ébredtem fel, eszembe is jutott rögtön, hogy ezt a csengőhangot csak kipróbálni állítottam be a telefonom ébresztőjére. Huhh, ilyen kusza álmot!

De mi van már ezzel a telefonnal? Ez nem az ébresztő hangja. Résre nyitottam a szemem: üzenet, hát persze. Annak jó ez a hang.

Megnyitás. Mi ez…? „Megérkeztem.”

Éber álom. Aludjak csak vissza… Hol az a zuhanás?!

Hogyan született a Párhuzamos álom?
Ez a történet csakis olyan [azaz: más] körülmények között valósulhatott volna meg, amelyek ma nincsenek, de lehettek volna. Alternatív jelen. Egyedül a rajz nem alternatív: az úgynevezett Ladányvölgyi viadukt rajza, amelyen – ha megépítik – a jelenlegi vasútvonal haladt volna. A völgyhíd terv maradt, de látszik a rajzról, hogy a jelennek vannak olyan alternatívái, amelyek ha valóságosak lennének, nem maradtak volna a fiókban, egész más lenne a világunk ma. A rajzot az Eger-Putnok vasút egykori honlapján találtam, az eredeti helyszínt ábrázolja.