Egy rövid történetet szeretnék ezeken az oldalakon elmesélni. Mire a végére érsz, addigra valószínűleg egyértelmű lesz számodra: elhiszed, vagy nem. Ez rajtad múlik. Én átéltem, most megírom.

2006 nyara. Abban az időben távol éltem a falumtól és örültem, ha havonta egy-egy délutánt tudtam szakítani időmből arra, hogy visszamenjek, és bejárjak az ismerős utcákból annyit, amennyit csak lehet. Július második hétvégéjén két egész nap jutott, péntek délután érkeztem és csak vasárnap kellett visszautaznom. A péntek este a kulcs a történethez.

J., Budapestre szakadt falubeli barátom éppen itthon volt, a sátai házának udvarán tett-vett, amikor elkarikáztam a kapuja előtt. Ugyan, mennék már be – hát jó. Így történt, és már benne is voltunk a hatalmas beszélgetésben az élet nagy dolgairól, majd különféle más témákról. Egy jó fél éve ígérte nekem J. egy ifjúkori dolgozatát, pályamunkáját a sátai folklór egyik meghatározó részterületéről. Aznap délután látta elérkezettnek az időt, hogy a kezembe adja azt a munkát. Egy másik, koránál és jellegénél fogva csak egy kicsit izgalmasabbnak tűnő dokumentumot viszont most sem kaptam meg tőle, ez a második világháború előtti sátai földgazdálkodásról szóló felmérés, lista, térképek, hasonlók. Ez főleg a falu helynév-anyaga miatt lett volna fontos, de ha nem, hát nem. Állítólag csak a fele volt nála, a másik felét egy öreg gazda birtokolta, aki semmilyen körülmények között nem akart megválni a maga részétől, a két rész pedig J. szerint külön-külön nem sokat ért. Ezt én szívesen eldöntöttem volna sima szemrevételezéssel, de sajnos aznap erre nem nyílt lehetőség. Így aztán maradt a saját kezével írt dolgozata, pályamunkája, ami nekem természetesen legalább olyan nagy kincs volt, mint neki a földgazdálkodási lista és térképek.

Egy dologgal nem számolt J.: mégpedig azzal, hogy miután legurítottuk az áldomás-sört, és ki-ki hazatért, az én ölemben az ő műbőrbe kötött aranybetűs című dolgozata az első mozdulatra ott nyílt ki, ahol egy tépett, sárga, legalább ezer évesnek tűnő papírdarab volt belehelyezve, valami térkép, amolyan tintaceruzás rajzféle. Utólag végiggondolva az történhetett, hogy J. biztos helyre akarta tenni ezt a régi rajzot, és nem talált neki jobb helyet, mint saját bekötött dolgozata a szekrény aljában. Ez nem mostanában lehetett, el is felejtette rendesen, így aztán a térkép-darab mégiscsak hozzám került.

Gondoltam én akkor.

A sör, amit megittunk, nem esett jól, úgy éreztem, hogy most már tompítja a gondolataimat. Mértem egy jó liternyit a hűvös kútvízből, és kiültem a kerti nyugágyra a dolgozattal meg a térképpel. Mintegy öt percbe került, mire rájöttem, hogy nem a gazdatérkép van a kezemben, ezzel együtt bevillant az agyamba, hogy ezért is nem figyelt rá túlságosan J. A papírlapon egy utcarészlet félig felülnézeti, félig oldalnézeti rajza volt látható, mint ahogyan régen, a XIX.-XX. század fordulója környékén készítették. A rajz rendszere: kanyar, ház, ház, ház, üres telek, ház, és így tovább. Hosszú korty a kútvízből, papírlapra tekintés.

Ez nem a gazdatérkép, teljesen egyértelmű. De akkor mi…?

A rajz fekete tintával készült, az alsó részén cikk-cakk vonalban elszakadva vagy elszakítva, felül valami ákombákom-szerű írás, tintaceruzával. Mi lehet ez? Megint a kép. Építsem csak be: van ilyen a faluban?

Biztosan.

Ház, ház, üres telek, ház: ilyen minden faluban van.

Hosszú korty a kútvízből. Járnom kellett egyet, hogy megmozogjanak a gondolataim is. Nyáron szerencsére sokáig világos van, és bár a Hold is látható volt az égen, a nap este nyolc órakor még fülledt meleget öntött a falura. Biciklire pattantam és elindultam a Tanya felé.

A Tanya régen egy lakott helyet jelölt a Sáta melletti erdő szélén, ma egy magántulajdonú birtok, valamint három falu, Sáta, Bóta, Uppony által üzemeltetett helyre kis pihenőház található itt. Keskeny, aszfaltozott út vezet ki az erdőbe a helybeli lakosok – többnyire már elvadult – szőlő– és gyümölcskertjeinek az alján. Bő negyedóra alatt értem ki a választott helyemre. Körülírom, hogy hova, ugyan valaki más tulajdona ez a hely, de a szőlőhegy évek óta gondozatlan, azon a nyáron is elhagyatott volt. A pihenőház előtti utolsó leágazónál jobbra, majd az erdő után az akácligetnél balra, fel a domb tetejére, ami benyúlik a völgybe, majdnem az útig. Ez a hely egészen pontosan a Bikfő-tető közeli, bár alacsonyabb szomszédja.

Mindig éreztem magamban valami rejtett izgalmat, aztán megelégedést akkor, amikor a civilizációtól távol, mondhatni: az Isten háta mögött létesíthetek kapcsolatot a világhálóval. Ugyanezt éreztem aznap este is kint a szőlőhegyen. Olvastam az elektronikus leveleimet, nézegettem más oldalakat, miközben a szakadt, régi papírlap a kijelző jobb felső sarkán pihent, az elektrosztatikus vonzás megtartotta ott. Egy pillantás a rajzra, egy a Sáta-térképre a kijelzőn, egy délkelet felé a hegyekre. Vártam azt a bizonyos „aha!” élményt, ami egyértelművé tette volna a rajzon látható helyszínt. Ismerős volt a rajz. Lappangott bennem egy sejtés, a bizonyság kellett volna.

Térkép, rajz, hegyek.

Valamivel később az elhagyott szőlőhegyen álló roskatag kunyhó ablaküvegéhez nyomva a lenyugvó nap felé fordítottam a megsárgult papírt. Halvány, elmosódott írás is futott rajta oldalt, az eddig elkerülte a figyelmemet, mert csak firkálásnak látszott, mint amikor azért firkálunk, hogy ír–e még a toll, amit a kezünkbe vettünk. De hát ez tintaceruzás felirat. Hátulról megvilágítva, többszörös nekifutással ezt olvastam róla: Sáttai … útcza [ezt szándékosan nem írtam, melyik], … száma, tisztaszoba, 1902 márczius. Ez azért nem ment ilyen egyszerűen, mert szabad szemmel is csak firkálásnak látszott a felirat, nem akartam macskakaparásnak jellemezni, de inkább az volt. Az utcát tehát szándékosan nem írtam ki, nehogy valakinek eszébe jusson a valóságban követni a példámat.

Ettől kezdve viszonylag egyszerű volt megtalálni a házat, amit a felirat megjelölt. Amint beazonosítottam az épületet, szinte megörültem neki, hogy éppen erről van szó: ezt a házat már én is kiszemeltem magamnak, valamikor. Egy olyan porta volt, amit egy ideje nem laktak már, de abban az évben eladták, és az új tulajdonos éppen akkor kezdte el átalakíttatni, amikor ez az eset történt. Az új tulajdonos egy budapesti ember, aznap éppen máshol töltötte az idejét, így aztán legnagyobb sajnálatomra nem kérhettem engedélyt tőle, hogy bepillanthassak a ház tisztaszobájába. Csakis az engedélye kellett, más akadály nem állt előttem, hogy bemenjek, hiszen a nyílászárók helye üres volt, még addig nem jutottak el a felújításban, hogy az ablakok-ajtók a helyükre kerüljenek.

Döntenem kellett, hogy bemegyek ott, azon a kora estén, vagy válasszak egy másik időpontot. Mindenképpen úgy kellett szerveznem, hogy senki ne lásson meg, nehogy aztán rosszra gondoljanak. Rövid gondolkodás után a kettőt kombináltam: azt találtam ki, hogy a szürkület beálltával a ház mögött álló domb felől közelítem meg a portát, így a kezdeti sötétségben nem fognak meglátni sem a szomszédból, sem az utcáról.

Addig vártam, amíg az utcán szembejövő embereket már nem ismertem fel a szürkületben. Egy–az–egyben nem mehettem be az udvarba, a falu attól népesebb volt még így estefelé is, meg aztán felmerülhet a kérdés, mit keresnék én abban a házban egyáltalán. A mögötte húzódó dombról viszont egyszerűnek látszott a bejutás a portára.

Egyszerűnek látszott.

A dombra hátulról csak egy szántóföldet megkerülve tudtam eljutni, már gyakorlatilag a Halatvén előtt jártam. A titkos küldetésemnek abban a pillanatban vége szakadt, ahogy felkapcsoltam a bicikli halogénes lámpáját. Ez biztosan látszott a faluból is, mindemellett fényénél elég jól lehetett haladni az ösvényen. Próbáltam lekapcsolva is, ezt viszont csak egy egészen rövid ideig, mert két–három pedálozás után belehaladtam egy hecsedlibokorba de úgy, hogy a bokor belsejében állva maradt a bicikli, annyira megfogták a sűrű ágak. Történt, ami történt, mintegy húszpercnyi hegyi túra után eljutottam a ház mögötti dombra. A fű derékig ért, a biciklit egyszerűen a földre fektettem – ha valaki innen lovasítja meg, az meg is érdemli.

Ahogy haladtam lefelé a domboldalon a szavannát idéző fűben, azon gondolkodtam, hogy vajon van-e itt betemetetlen kút vagy lerombolt, használaton kívüli budi, esetleg bármi más, amibe bele lehetne esni, és két-három hónap után mumifikálódva, vagy éppen foszlóssá ázva megtalálva lenni ezen az elhagyott területen? Szerencsére nem volt, így kisvártatva a pajta, vagy istálló, szóval a hátsó épület falára tehettem a tenyerem, eddig teljesen jól haladtam. A ház T alakot formált, és visszaemlékezve a belső-hátsó szobája lehetett a régi elrendezés szerinti tisztaszoba. Nem vesződtem az ajtó keresésével, hiszen említettem, hogy az ablaktokok sem voltak még mind berakva a helyükre, az egyik keskeny ablak-résen beléptem a házba. Közben az járt az eszemben, hogy mi van akkor, ha az eltelt száznégy év alatt akár csak egyszer is megváltozott a ház struktúrája, és egy főfal helyén ma ajtó van, egy hátsó fal helyén ablak, aztán kereshetem a tisztaszobát. Bíztam benne, hogy nem kell a sötétben órákig bolyongnom egy tűhegynyi lámpa fényében. Nem mertem nagyobb lámpát hozni, ezt biztosan nem láthatták meg az utcáról. Viszonylag hamar rátaláltam a tisztaszobára, de sok örömöm nem lett benne. Ebben a helységben tárolták a régi házból kiszedett ócska anyagokat, ablakokat, fűrészbakot, szúette gerenda-darabokat, de a sarokban láttam sajtárt meg egy puttonyt is. Biztosan örülne egy néprajzos ennek a szobának, én viszont mérsékeltebb lelkesedéssel kezdtem nézelődni a sötét helységben, bár igazság szerint még nem is tudtam, hogy mit keresek.

A régi, kiszáradt hajópadló maradványain géppuskalövésekként hatottak a lépteim, akármennyire igyekeztem is lábujjhegyezni. Egy-két helyen szépen meg is adta magát a régi anyag, és bokáig merültem a törmelékben. Legbelül, ahol már lyuk lyukat követett a padlón, megint beszakadt a jobb lábam alatt a korhadt fa, és legalább térdig merültem a padlózatba. Más sem hiányzott, gondoltam, de tényleg nem, mert találtam ott valamit, és lehet, hogy amiatt mentem aznap péntek este abba az elhagyott házba. Térdig süllyedt lábamat nem bírtam kiemelni a lyukból, akárhogy is szerettem volna. Érdekes ez, ha egyszer már beszakadt a padló alatta és becsúszott oda, akkor csak van egy olyan állása a lábfejemnek, amivel ki tudom emelni onnan. Ezt az állást eleinte nem találtam, egy harcos fél óra után már csupa seb volt a lábam szára is, sőt a saját lábam kiemelésében segédkező kezemmel alaposan összekentem magamat a kiserkenő vérrel. Vígjátékba illő jeleneteket képzeljenek itt el, végül már két kézzel fogtam a padló lyukába beszorult lábamat, hogy ki tudjam rántani onnan. Annyit értem el a rángatással, hogy a lendülettől a hátsómra ültem, valami pléh edényt meglöktem vele a hátam mögött, ami nagy csengés-bongással ugrott beljebb. Ettől megijedtem, de rájöttem, hogy ezt hamarább kellett volna már, mert ijedtemben hirtelen kirántottam a beszorult lábamat a lyukból. A számban tartott vékony elemlámpa viszont pont oda esett bele. Innen már rövid út vezetett oda, hogy kivegyem a leesett lámpámat – és valami üveget, ami a padló alatt kiképzett lyukban volt szintén. Egy sötétzöld, pormocskos borosüveget, amiben csörgött valami.

*

A történtek után négy nappal egy messzi nagyvárosban élő barátom munkahelyén üldögéltem. A barátom vegyész, bármit meg tud állapítani bármiről, különösen, ha kézzelfogható anyagot viszünk neki felderítésre, és azokat az ő szereivel meg tudja kezelni. Én vittem: egy sötétzöld, szinte már feketére aszott, vékony [más nem jutott eszembe róla:] borosüveget, amire belülről úgy rá volt száradva egy komor réteg, hogy nem lehetett belelátni. Viszont csörgött benne valami, sok-sok apró dolog, az egész üveg szája pedig viaszos pecséttel volt lezárva. A barátomnak nem mondtam el, hogy hol találtam ezt a palackot, ha más nem derül ki, legfeljebb megállapítja, hogy a nagymama eldugott likőrkészletére szakadt rá a lábam a padlóval.

De nem.

– Tudod, mi ez? – kérdezte már bent a laboratóriumban.

– Nem. Mi?

Kicsit felhúzta a szemöldökét, és félrehúzta a száját, mint az emberek, akik arra vannak felkészülve, hogy a biztos véleményüket most majd úgysem fogják elhinni, így folytatta:

– Ez egy félliteres borospalack – mondta, és kivárt.

– Tovább?! – a tekintetemből láthatta, hogy én erősen azt szeretném, hogy ő beszéljen inkább.

– Nézd, hoztál nekem valamit, hogy állapítsam meg, mi az. Így van?

– Így. Mondd.

– Akkor mondom. Ez tehát egy félliteres borospalack. A viasz, amivel lezárták, legalább nyolcvan éves, illetve legalább nyolcvan éve kerülhetett rá az üvegre, és a pecsétre is valami szurok-szerű anyagot kentek. Amit el lehet olvasni a pecséten, az a Sátta, meg másik sorban „Úr esztendeje”.

– Valami különleges ital talán?

– Így is mondhatjuk. A lepecsételt palack, amit találtál, a következőket tartalmazza: apró cipész-szögek, legalább tizenöt darab, ablaküveg-törmelék, összetört porcelán-darabok, néhány összehajlított réztű, emberi hajszálak, vászon-szálak, ló-, juh- és kecskeszőr. Fekete üledék az üveg alján és oldalán, ami meglepően sok nátrium, kálium, kalcium, magnézium, klorid, szulfát, foszfát, nitrát tartalommal bír…

Itt közbeszóltam, nem volt türelmem hallgatni ezt a szakmai elemzést, pedig tulajdonképpen ezért jöttem ide, és hát, számítottam is rá, de egyszerűen nem látszott, hogy mire végződik az elemzés.

– Mondd el inkább, légy szíves, mintha a sörözőben ülnél, és a haveroknak mesélnéd… – kértem.

– Legyen: találtál egy száznégy éves üveget, amibe kábé nyolcvan évvel ezelőtt női vizeletet töltöttek, továbbá amibe szúrós dolgokat, állati és emberi szőrszálakat, növényi szálakat tömködtek. Amikor ezzel megvoltak, lezárták, lepecsételték, szurokkal légtelenítették, te meg nyolcvan év múlva megtaláltad.

Azt nem mondom, hogy erre számítottam, amikor ezt az egész kalandot elkezdtem, és akkor még enyhén fogalmaztam. Felkerestem a barátomat, hogy talán mégis megosztja velem azokat a helytörténeti részleteket, amelyeket apró darabokban szedegetek össze a faluról. Adott valamit, amiben találtam egy jó régi feljegyzést, aminek utána járva egy vizelettel és mindenféle barátságtalan dologgal töltött, nyolcvanéves borospalack van a másik végén. Néhány nap gondolkodás kellett hozzá, hogy rájöjjek: mégis a helyi történelem sarkalatos pontjának tárgyi emlékére bukkantam akkor péntek este.

Nem kellett messze mennem a részletekért. Másik barátommal, bizonyos D.-vel történetet cseréltünk, én adtam neki a magamét, ő a magáét nekem, amiből tisztultak kissé a dolgok.

Az általam talált „lelet” feltalálási helyei általában boszorkány-járta házak. A boszorkányok által megrontott házak padlója alá vizelettel, szúrós tárgyakkal, szőrszálakkal teli palackot ástak el, hogy a ház ne pusztuljon el a rontás végett, vagy hogy ne is kapjon rontást, az ne hasson rá.

Ez az egyik lehetőség. Ebben az esetben ezt a házat, amit titokban felkerestem, meglehetősen hatékony védelem alá helyezte egykori lakója, hiszen nemhogy nem pusztult el a ház, hanem ezekben a hónapokban újítják fel, szebb lesz, mint valaha, ahogy mifelénk mondják: jobb lesz, mint az új.

A másik lehetőség, amit szintén D. osztott meg velem, az az, hogy ugyanezt a palackot boszorkány ásta el azért, hogy elpusztuljon a ház. Ennek viszont, mint ahogy a védelem miatti elrejtésnek sem, nincs határideje, tehát ha a palack megrontás, pusztítás miatt lett a padló alá ásva, akkor annak még nem jött el az ideje, mert a szakszerűen elhelyezett rontás akár generációkon át is várakozhat. Most, hogy elhoztam onnan a bűbáj tárgyát, a vészhelyzet megszűnt a házon, feltételezve, hogy ez a változat érvényes a portára. D. szakértő barátom szerint a tárgy szerepe valószínűleg a rontás lehetett, ezt erősíti az, hogy sem az építkezéssel, sem az eddigi felújítási munkálatokkal nem találták meg, én ezzel szemben egy véletlenül előkerült szakadt papírfecnivel szinte órák alatt előkerítettem, kiemelve azt, hogy véletlenül, azt feltételezve, hogy van ilyen kategória egyáltalán. Ez bizony azt jelenti, hogy én megmentettem a házat, illetve – ha az előzőeket nem is, de – jelenlegi és következő lakóit a rontástól.

Micsoda szerencsés véletlenek vannak…

A palackot a szomszéd falu határában lévő szeméttelepen máglyára dobtam, és miután elhamvadt, a maradványokra tiszta vizet locsoltam, majd beástam a földbe.

*

Több gondolat is felmerült bennem az esettel kapcsolatban. Példaként mondjuk az, hogy messzi vidékről száznégy éve, vagy akár nyolcvan éve sem utaztak el kifejezetten azzal a szándékkal, hogy ezt a házat szépen megrontjuk, és kész, utána hazamegyünk. A boszorkány, aki ezt tette, valahol a közelben kellett, hogy praktizáljon.

Vegyünk egy másik eshetőséget: abban az esetben, ha maga a tulajdonos ásta el a padló alá a palackot, hogy megvédje a házat és lakóit a rontástól, annak tudomása kellett, hogy legyen egy közelben praktizáló boszorkányról, aki ellen védekezni kívánt. Mindenesetre az a tény, hogy sem a faluban, sem a szomszéd falvakban nem találtak tömegesen (sőt, a mai napig egyáltalán nem találtak) hasonló leletet, arra enged következtetni, hogy a helyi boszorkány, illetve a tanait követő személyek nagy hatékonysággal, de szinte tökéletesen titokban működtek.

Az esettel kapcsolatban még egy megkerülhetetlen kérdés adódott: a szakadt, megsárgult papírdarab, amit J.-től zsákmányoltam, egy nagyobb papírlap része volt, amin valószínűleg további feljegyzések, további helyi címek szerepelhetnek tintaceruzával, száznégy évvel ezelőtti helyesírással. Melyek lehetnek ezek? Hol vannak még rontás, bűbáj nyomai a faluban? Ezek után már az is lehetséges, hogy Sáta utcáin, házaiban létezik egy helyiség, ahol rajzolt körben álló asztalon, bot és kehely, só és lisztből-mézből-vízből sütött tészta mellett, körbe rakott égő gyertyák fényében ma is rituálék zajlanak. Mint később kiderült, ez a feltételezés beigazolódott.

Nyitott szemmel járjuk a világot, akár a falut is. A felszín alatt mindig lapulnak olyan dolgok elrejtve, amelyekről eddig nem gondolkodtunk, de fel sem tételeztük.

Hogyan született a Sátai boszorkány 1902?
Valóságos eseményen alapul. Valóban volt egy barátomnak egy darab térképe, aminek a másik fele, másik darabja nem volt a birtokában, de a meglévőn mindenféle firkálmányok voltak. Ennek alapján született meg ez a történet. Miután itt nyilvánosságra hoztam, volt olyan személy, aki azzal keresett meg, hogy tudja, kiről van szó a történetben, ki volt az a boszorkány. Sőt, olyan is volt, aki elmondta azt, hogy ma ki a sátai boszorkány – mindezt valóságosan, nem rosszindulatból vagy más indíttatásból. Egy másik olvasóm azt vetette fel, hogy akkor bizony elkövettem egy önkényes behatolást az épülő házba, ha a tulajdonos nem tudott róla, ráadásul még el is hoztam valamit… 🙂 Nos, az a része a történetnek azért máshogy volt, de maradjon már valami rejtély azoknak is, akik majd engem kutatnak. A történet folytatása a Gonoszjáró nap című regény.