Az egyetlen személyes emlékem, ami Balogh Bénihez köt, nem más, mint egy író-olvasó találkozó a sátai könyvtárban. A szomszéd faluból, Nekézsenyből elszármazott író talán éppen a falvak földrajzi közelsége miatt tartott műveiről közönségtalálkozót Sátán, bár az esemény apropójára pontosan nem emlékszem, hiszen alig lehettem valamivel több tíz évesnél. Ha a mester biografikus adataiban tallózunk, azt állapíthatjuk meg, hogy első három könyve, a „Gyöngyhúrú citera” című meseregénye 1958-ban, a bükki mondákat tartalmazó „Éleskővár kincse” című műve 1971-ben, míg a „Vidróczki a nevem!” című életrajzi regénye 1979-ben jelent meg. Logikusan ez az utóbbi könyv megjelenése lehetett az író-olvasó találkozó szervezésének oka – és időpontja (valamikor tavasszal).
Ami visszamaradt ebből a rendezvényből az emlékeim között, nem más, mint az, hogy – a magam egykori gyermek módján – mindent tudni szerettem volna arról, hogy mi tesz egy embert íróvá, milyen egy író, és mi különbség a hétköznapi ember és egy író között. Célomnak megfelelően elég sok kérdést tettem fel, a találkozó bizonyos részében csakis én kérdeztem lelkesen a mestert, Bözsi néni, a könyvtáros már nem győzött csitítani, hogy más is szóhoz jusson.

Frissítés: talán mégis ez a rendezvény lehetett az,
1975. május 28. napján adott hírt róla az Északmagyarország

Annak az izgalmán kívül, hogy egy élő, eleven íróval lehetett az ember egy légtérben, sőt, egészen közel hozzá, elhomályosította a mester válaszainak lényegét. Nem tudom tehát, hogy jól kérdeztem-e, illetve jól használtam-e fel a válaszként kapott információkat. Mindenesetre most, harmincöt évvel később, hasonló – vagy talán azonos – motívumra bukkantam egyik saját írásom és Balogh Béni „Szivárvány a Sajó felett” című életrajzi gyűjteményében (1987-ben jelent meg a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadónál). Az azonosság nem más, mint a Bükki Hegyhát egykori fő ütőereként számon tartott – ma már itt nem üzemelő – Eger-Putnok vasúti szárnyvonal egyik helyi szakasza. Balogh Béni így ír róla a fent említett könyvének „Karácsony a hegyek között” című fejezetében (144. oldal):

„Amíg így töprönködtem, beszuszogott a vonat a Sáta és Kiskapud* közötti alagútba. Itt elég lassan haladt, mert a közelében volt az úgynevezett „csúszás”. A hegyoldali, magas vasúti töltés már akkoriban elkezdett csúszni. Majdnem ötven év telt el, de a töltést azóta is állandóan javítják. Száz szerencse, hogy idáig még nem csúszott le az egész a várkonyi völgybe!
A sátai megálló után alig egy jó negyedóra telt el, amikor megérkeztünk falum állomására, Nekézseny-Sátára.”

A fentiektől teljesen függetlenül (ezt a részletet 2014-ben, a napokban ismertem meg Balogh Bénitől) írtam erről a területről 2012-ben. Az én „Magnitúdó” című írásom alapállása persze egészen más, mint Balogh említésszerű részletéé. Én – talán egy egészen közeli figurát megszemélyesítve – a Bükki Hegyhátat elhagyni nem akaró (nem tudó) szegényembert helyeztem a „csúszás”-ba, aki végül nem a várkonyi völgybe, hanem egészen az „Úratya” kebelébe csúszott egy könyörtelen napon, éppen annak a vasútnak a maradványait szedegetve, amelyről Balogh Béni a fenti idézetben írt.

Írásom, a Magnitúdó itt olvasható (megjelent A Főnix Dala antológiában, 2013-ban).

*Kiegészítés: Kiskapud, a település nélküli vasúti megállóhely.
Sokan nem tudják, hogy az Eger-Putnok vasúti szárnyvonal nem érintette Ózdot, csak majdnem. A szárnyvonal Ózdhoz legközelebb eső pontján, a királdi és putnoki bányákhoz vezető útvonal mentén, Királd előtt létesítettek egy megállóhelyet, Kiskapudot, ahonnan akár busszal, akár gyalog el lehetett érni Ózdot, amely innen csupán néhány kilométer járásra esik.  Ózdra természetesen létezik vasúti csatlakozás Putnok felől (másik vonalon) ma is, viszont a ma már nem működő Eger-Putnok szárnyvonal Kiskapud felőli néhány kilométeréhez képest az a másik szakasz óriási idő- és távolságbeli kerülőt jelentett a vasúton közlekedőknek. Ma a kiskapudi vasúti megállóhely egy vasút, település, vagy bármi más nélküli mementó. Balogh Béni így ír Kiskapudról a „Szivárvány a Sajó felett”-ben (1937-es állapot):

„Épp ez idő tájban ért a vonat Kiskapudra. Ez a vasútállomás tulajdonképpen egy helység nélküli megállóhely volt. Azért létesítették, mert abban az időben idáig utaztak vonaton, és innen gyalog kutyagoltak be Sajóvárkonyba és Ózdra.”

Az Eger-Putnok vasút 105 éve >>
Balogh Béni >>

Az #Eger_Putnok_vasút az irodalomban. Magnitúdó, #Balogh_Béni, #Sáta és #Nekézseny. http://t.co/e7YqKSYYSK

— Barta Zoltán (@zbarta) 2014. március 12.

Mostanában ennyien olvasták: 3329