Egy nap a háborúban

Köd szitált a nyaka és a gallérja közötti résbe, a hideg nedvesség megragadt a csupasz bőrén, a zubbonyán, mindenütt. Szürke és barátságtalan őszi időre virradt. Nem érzékelte a nap kezdetét, a ködöt sem. Óriási, alaktalan sötétségben lebegett a tudata. Nem érezte ugyan a közeg alakját vagy nagyságát, de úgy vélte a nem létező idő pillanatában, hogy felül helyezkedik el benne pontnyi értelme. Felül, ahonnan zuhan, zuhan, bele a pulzáló fájdalomba, ami belemar, mélyen tudata közepéig, majd halovány nyomokat hagyva maga után elmúlik. Alig csillapodott, újra érkezett a következő fájdalomhullám, majd még egy és még egy. A fájdalomra kezdett eszmélni, azokra a rettenetes ritmusokra, amelyek közé nem fért be szünet, bár időnként csillapodtak kissé. Rettenetesen fázott. Bal kezével görcsösen markolta a hátizsákját. Jobb keze csuklóban egy villás faág közé szorulva meredt felfelé, valamelyik lába kicsavarodva feküdt teste alatt, a másikból a térdénél szivárgott a vér. Eleinte ömlött belőle, de mire kivilágosodott, addigra elapadt, már csak szivárgott. Valójában erre ébredt fel, amikor mozdítani akarta a bal lábát, annak a helyén csak egy óriási, semmivel nem hasonlítható fájdalmat érzett, nem végtagot. A másikról nem tudott. Kínlódva összehúzta a szemeit, és visszafelé peregtek le a filmkockák az emlékezetében. Szürkült, amikor rálépett valami letört faágra.
(Emlékezetében ekkor babérillatot érzett.)

Szerencséje volt, hogy a testsúlyától megnyomódva az ág másik vége hozta működésbe az aknát. A robbanástól szabályos ívet leírva így is a betonútra repült. Később ütést kapott a bal lábára, amikor az árokba vonszolta magát egy közeledő jármű elől. Nem látszott rendesen a délutáni szürkületben, hogy kik jönnek, de szinte mindegy volt, csak elbújni előlük, ezt akarta. Egy hirtelen kanyarból bukkant ki a harci jármű, mielőtt észrevették volna belőle az út szélén heverő alakot, már el is ütötte a gépezet eleje. A bal lábát kapta el, és testét összegyűrve bedobta az árok túloldalára, az ingoványos területre, ebbe a fűzfabokorba. Nem keresték a katonák, talán észre sem vették, hogy valakit elcsaptak.

Megvirradt. Irtózatos szomjúság kínozta. A hátizsákjában tudott egy palack vizet, az egyik út menti faluban szerezte előző nap. Érezte, hogy rengeteg vért veszített éjszaka, annyira gyenge volt, hogy meg sem bírt mozdulni. Azt is tudta, hogy ott, a bokorban fog meghalni. A nyelve alaktalanra dagadt, kissé ki is tolult előre a szájából, így nem volt képes lenyelni a nyálát.
(Kávécserje. Kávéillat, kávéíz. A fájdalom hullámait enyhe kávéíz-permet bontotta meg.)

Mi ez? Egy kanál zaccért is a világot adná most.
Jobb keze egy kisebb mozdulattal kiszabadulhatott volna a favillából, ami tartotta, de képtelen volt erre a mozdulatra. Bármilyen más mozdulatra sem tudta rávenni testrészeit, tudata és gondolatai szabadon száguldoztak, a test viszont megtagadta az engedelmességet. Látóterében végignézett a testén: szervusz világ, ennyi volt.
Elveszítette az eszméletét.
Valamikor később arra eszmélt, hogy felhőszakadás-szerű eső zúdult rá. Agóniájában tágra nyitotta száját, és az ősz fonnyasztotta levelekről lecsorgó keserű vízzel enyhítette volna a szomját. Nyelve csontszáraz szivacsként pattogva itta be a rideg esővizet. Ruhája hamar átázott, a vastag öltözék nagy mennyiségű vizet szívott magába. A vízzel meglakott ruhában didergő emberi testet a bokor ágai nem bírták tovább megtartani, leszakadtak alatta, terhüket a földre engedték, a tapadós, vérmocskos sárba. Néhány tompa reccsenéssel megadta magát a gerinc, a nyak.

Ezzel könnyebb lett, megszabadult. Ráült egy elhagyott hangyadombra, és szemügyre vette a testét. Lelakottan, elhasználtan hevert a bokor tövében. Körülötte szürkés pára lebegett, de már csak mosolygott rajta, felismerte: a fájdalom. Sajnálta is egy kicsit, hogy azt az elhagyott, gazdátlan porhüvelyt igyekszik átjárni, nincs értelme most már.
A magasba emelkedett a hangyadombról. Illatok, ízek, érzések fogták közre. Babér- és kávéillat, majd érzéscsomagok, mérhetetlenül.
(Babérfa és kávéillat.)

© Barta Z. 2011.02.13.
Megjelent A Főnix Dala című irodalmi és kulturális lap 2011. áprilisi  számában.