Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió
Nem gondoltam, hogy külön bejegyzést írok a könyvről, de kikívánkozott belőlem. Érdekes történet: egyfelől sci-fi köpenybe bújtatott félelmetes, gunyoros leírás egy nyomasztó (és teszem hozzá: zsibbasztó) politikai környezetről, amelyhez a minta nyilván valahol a McCarthy-éra(1) lehetett, ugyanakkor egy tudatalatti késztetésekkel és összeesküvés-elméletekkel átszőtt intellektuális kaland. A regényben a trilógián(2) kívül, itt is megjelenik VALIS(3), amely PKD (főként) kései regényeinek jelentős entitása.
Elsősorban nem azokról a tartalmi vagy cselekményi elemekről írnék, amely olvasás közben momentumról momentumra továbbviszik az egyszeri olvasót. Inkább arról, hogy eközben rátaláltam jó néhány olyan hangulatra, amelyek nélkül ez a könyv talán el sem ért volna hozzám. A Szabad Albemuth Rádió-ban sok ilyen hangulat van elrejtve. Ha a sci-fi műfaji besorolást lefejtjük a könyvről, azzal szembesülünk, hogy életrajz-szerű dokumentumregénnyel van dolgunk, amelyben Phil és Nicholas éveken át tartó barátságának állomásait, életük múltját és jelenét ismerjük meg. A Phil név egyébként nem véletlen, a regény egyik szereplője maga PKD. Természetesen, mondhatni szerencsére, a tudományos fantasztikum hatja át a regényt, egyben korai paranormális fikciónak is nevezhetném, emellett valami olyasfajta hozzáadott érték is is megjelenik benne, amely egy következő hangulati eleme a történetnek.
Mire gondolok? Ahogy egyre beljebb haladunk a regény cselekményébe, az ember már-már beleéli magát azokba az élményekbe, amelyek (esetleg hasonlók) talán vele is megestek. Ha egy következő résznél viszont olyan részletekkel szembesülünk a könyv lapjain, amilyeneket már teljes bizonyossággal önmagunk is átéltünk, ott már nincs menekvés, a történet magába szív és végérvényesen a sajátunknak kezdjük érezni. Velem vitathatatlanul megtörtént a dolog, enélkül ugyanis nem lenne ez a bejegyzés (lásd az alábbi idézetet). Ezt talán a VALIS-érzésnek/élménynek tudnám a legpontosabban nevezni. (A képen a szerintem legtalálóbb VALIS könyvborító a sok közül. Pedig az alapművet még nem is olvastam!)
Visszatérve az Albemuth Rádióhoz, olvasás közben folyamatosan gyűjtöttem idézeteket a regényből, míg aztán fel nem adtam a dolgot a bőség különleges zavara miatt. A Nicholas című rész például önmagában idézhető egysége lenne a könyvnek, de 95 oldalt ugyebár nem idéz be az ember sehová. Íme az egyik kedvencem, gondolom, hogy nem vagyok egyedül vele:
„Aznap éjjel egyedül ültem kint a lakásunk udvarán, és néztem a csillagokat. Eddigre már tudtam, mi történt velem; számomra érthetetlen okból bekapcsolódtam egy intergalaktikus, telepatikus alapon működő kommunikációs hálózatba. Ahogy ott üldögéltem egyedül a sötétben, éreztem odafenn a csillagokat meg a hihetetlen mennyiségű adatforgalmat közöttük. Kapcsolatban voltam a hálózat egyik állomásával, és próbáltam megtalálni ott fenn, noha ez hiábavaló volt.
(…)
– Mit üldögélsz itt kint? – kérdezte Rachel.
– Hallgatom.
– Micsodát?
– A csillagok hangját – mondtam, bár pontosabb lett volna azt mondani, hogy a hangokat a csillagokból. Mintha maguk a csillagok beszéltek volna, ahogy ott ültem a hűs sötétben, a macskámmal, akinek amúgy is szokása volt kijönni… Őt nézve megértettem, hogy információt kap az éjszakában, az éjszakából, a csillagok pislogásának sémájából. Összekapcsolódott az univerzummal, ahogy itt ült mellettem, és némán felfelé bámult.
A bűnbeesés, gondoltam, azt jelenti, hogy elestünk a kapcsolattól ezzel a hatalmas kommunikációs hálózattal, Valis hangjával, ami az ókoriaknak Isten hangja lenne. Eredetileg mi mind, ahogy az állat mellettem, a hálózat szerves része voltunk, ami a lényegét és akaratát fejezte ki általunk. Aztán valami elromlott, és a Földön kialudtak a fények.„ (Pék Zoltán fordítása)
Ilyet csak az tud leírni, akivel megtörtént valami hasonló dolog…
Összegezve: könyv nem olyan nyomasztó számomra, mint például a Kizökkent idő volt, sőt! Valahol legbelül azt érzem, hogy minden PKD-regény a „lassú víz partot mos” elven működve lopja be magát az ember tudatába, hogy aztán folyton párhuzamokat keressünk a körülöttünk hömpölygő, úgynevezett „valóságos világgal”. Menni fog, működik a dolog. Kezdem megérteni, hogy annak az internetes PKD-közösségnek, amelynek tagja vagyok, miért az egyik címkéje az, hogy #paranoia.
A regényből készült film trailer-e:
Szerintem: 10/10.
A valóság az, ami akkor is létezik, ha nem hiszel benne