Teljesen átlagos napnak indult, ami arról készült szólni, hogy a városba szakadt ember hazautazik vidékre, a Karácsonyt eltölteni. A férfi reggeltájban felébredt, és még becsukott szemmel végigsimított az arcbőrén, érdemes-e aznap reggel borotválkozni, vagy elég lesz majd másnap, otthon. Az eredményt nem találta egyértelműnek, szőrmentén majd visszafelé is simított még egyszer. Hm, nem maradhat, ezt le kell húzni!
Mezítláb az ablakhoz botorkált, a két kezét maga elé tartotta, nehogy arccal érkezzen valami kiálló bútor éléhez. A sötétítő függöny mögött még szürke külvilág derengett, sötét, koszos pára alatt sejlett valahol a város, a vastag ködrétegen nem bírtak átvergődni az utcai lámpák, reklámtáblák fényei. Amelyik éppen világított.
Előző este még ment a tévé, tehát működött az áramszolgáltatás. Az épület portálján már néhány hete ott lógott a plakát figyelmeztetésképpen: emberek, vigyázzunk a felvonóval, áramszünet esetén benne ragadhat bárki, a mentés huszonnégy óra, és betartják, inkább közlekedjenek a lépcsőkön. Harminc emelet. A plakát megjelenése után egy nappal egy ezrest adott a recepciósnak, hogy kapcsolja a liftet a ház saját áramkörére, amíg felhordja a cuccait: bevásárolt két hétre. Aztán már a saját áramkör is elmúlt, meg a két hét is, onnantól erős elhatározás kellett, hogy bármilyen okból elhagyja a lakást. A rádió viszont elemről is működött. Bekapcsolta, a fürdőszobai polcra állította, közben folyatta a vizet a csapból. Előbb a hideget néhány percig, amire kitisztult a sáros-rozsdás sárga, darabokban nyálkás állagú, kocsonyás részeket tartalmazó lötty. Látszott rajta, hogy nagyon mélyről, a tározó aljából jött. Később a meleg csapból folyatta, a cérnaszálnyi sugárból öt-hat perc után a hidegtől valamivel eltérő hőmérsékletet érzett a keze fején: a huszonkettedikre nem jutott már meleg víz. A langyosba hajló vizet a tenyerébe engedte, amikor elegendő összegyűlt belőle, belecsapta az arcát ebbe a kis medencébe, majd végighúzta kezét a tarkójáig. „Hideg vízben borotválkozni, brrr…” – gondolta magában, amikor a borotvapamaccsal igyekezett habot keverni a hidegtől megdermedt arcán.
„Bár még mindig jobb, mint víz nélkül.”
Éppen az arcához emelte a borotvapengét, amikor belevágott a csendbe a rádió éles, rikoltó hangja. Már percekkel ezelőtt bekapcsolta, de eddig az adóállomás sem kapott áramot, korán van még. Rövid, éles szignál harsant fel, hogy a hallgatók felfigyeljenek az adás kezdetére, aztán újra csend lett. Mire végzett a vizesblokkban, addigra minden meglódult, életre keltek az elektromos hálózatra kapcsolt eszközök, amelyeket még éjszaka hagyott el az áram. A nappaliban váratlanul feléledő fények vették körbe: a noteszgép vibráló képernyője, a rádiós ébresztő nullán villogó órája, káoszt modellezve jelzett össze-vissza minden készülék időjelzője, a tévé ordított. Hányszor elhatározta már, hogy állít a bekapcsolási hangerőn, most már talán ideje lenne, de majd ha visszajön vidékről, addig nincs értelme. Majd. Közben a rádió is megszólalt a háttérben:

„…végezetül egy apróhirdetés budai, pesti és őrzött vonzáskörzeteiben élő hallgatóinknak: két heti ivóvízjegyet negyven liter kompozit üzemanyag-utalványra cserélek. Érdeklődjön a „Teve” jeligéről a szerkesztőségben.”

Halkított a rádión és körülnézett a szekrény aljában. Az a nagy fekete, cipzáras táska megteszi. A tévében indult a hétórási híradó, vagy legalábbis az, amit annak neveztek, végre valami hír a köd alól. Egy műanyag zsákba bakancsot és sportcipőt hajított, nem lehet tudni, mi lesz vidéken a program.

A képernyőn ijedt szemű, magyarul rosszul intonáló bemondónő beszélt. A francia partoknál amerikai menekültek hajói kérnek bebocsátást, még huszonnégy órát várnak, aztán megindulnak maguktól. A haditengerészet gyűrűt vont köréjük, tartanak az összetűzéstől. Az amerikai elnök francia kollégájának szóló üzenetét minden áramszolgáltatáskor beolvassa néhány televízió.

Ezt a vastag csizmát nem viszi el. Előbb berakta, majd kiemelte és visszadobta a szekrény aljába. Holnapután Karácsony, de az előrejelzés Budapesten huszonnyolc fokot ígért, valószínűleg újra kinyitnak a strandok és gyógyfürdők, mind a három az országban, ahol még képesek a felszínre emelni és őrizni a vizet. Az automata készülékek csatlakozóit kihúzgálta az elosztóból és a földre szórta. Mind, kivétel nélkül. Úgysem lesz áram, ne bolonduljon meg mindegyik egyszerre, amikor mégis visszakapcsolják egy fél órára. A komputert és a hifit is áramtalanította, kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, hogy lássa: az is le van választva a hálózatról. A kijelző szerint a mosógépnek még négy óra harminc percre van szüksége, hogy a tegnapelőtt beletömködött ruhákat kimossa. Ez maradhat, talán egy hét alatt sikerül a művelet. A küszöbről még visszafordult, és félig behúzta a sötétítő függönyöket, az asztalra fenyőillatot permetező légtisztítót tett ki. Legalább az illúzió legyen meg, amikor visszaér és belép a lakásba. A bejárati ajtót a mechanikus zárral zárta, ahogy a kulcs kattant benne, sokadszorra áldotta az eszét, hogy nem köttette össze a távirányítós lakászárral. Amióta fennáll ez a zavaros állapot, számtalan ajtót látott már kicserélni a házban, a megbolondult áramköröket nem lehetett már megjavítani, csak kicserélni.
Ajtóstól.

A folyosó fordulóján megtorpant. Az épületet úgy tervezték, hogy csak a lépcsőházban voltak apró ablakok, itt a beltérben egész nap villanyvilágítás ment. Éppen égett. A lift ott állt üresen, nyitott ajtóval, ahogy előző este valaki úgy hagyta, persze azóta csak most van áram.
Huszonkét emelet. Lépcső – lift.
Gyorsan beugrott a felvonóba, megnyomta a nullás gombot. A lakás leírásában úgy szerepelt a lift, mint egy hipermodern, ultragyors szerkezet, áram esetén persze. Néhány másodperc múlva a nulladikon volt, ezt megúszta. Érdekes lett volna a Karácsonyt egy sötét felvonóban tölteni. A recepción senki nem volt megint, az ügyeletesnek sok munkát adhatott a hirtelen mind meginduló elektromos berendezés. A postadoboz tetején gyertya égett, az a huzat fújta el, amit a kinyíló vastag üvegajtók csaptak, amikor a férfi az utcára lépett.

Odakint már kissé világosodott, de az utcai lámpák valóban nem világítottak. A városvezetés ott takarékoskodott, ahol látszott: éjszaka az utcákon, egyértelmű tehát az állampolgárok számára: az Állam spórol az energiával.
A ház hatszáz férőhelyes parkolóját régóta nem használták. A biztonsági kapu áram nélkül nem zárható, bárki bemehetett a drága autókhoz, így a gazdáik inkább az utcán tárolták őket, ott legalább az ablakból ráláthattak távcsővel. A ház alatti parkolót pénzes alakok bérelték ki, saját áramfejlesztőkkel, nagy társasággal és festett, alig öltözött nőkkel jöttek, hogy fogadásból fallabdázzanak az üres alagsorban.
Mielőtt a kocsijához ért volna, a sarkon doboz alakú furgon fordult be, vijjogó szirénával és vakító fénnyel a tetején. Billegve megállt az út közepén, két fegyveres ugrott ki belőle, és vigyázták, amint egy zöld munkaruhás férfi ládákban kenyeret hord be a sarki boltba. A közelebb álló fegyveres észrevette, hogy a férfi ott álldogál a járdán, így lassan, de határozott mozdulattal felé fordította a fegyverét.

– Eszedbe ne jusson! Érted? – szólt hangosan és érthetően, az ujjaival szorosabbat fogott a fegyveren.

Nem jutott eszébe. Valahogy mindig inkább megvette a kenyeret, mint rabolta.

Innen viszonylag egyszerűen kijutott az autópályára, bár egy rövid közjáték majdnem keresztülhúzta a számításait. A pályaudvar előtt a felüljáró sötét árnyékában kis híján belehajtott egy csoportosulásba, akik egy zsák mocskos krumplin marakodtak az út közepén. Próbálta őket kikerülni balról, majd jobbról, de éppen mindig az útjába lógott egy láb vagy egy kéz. Sajnálta az itt elvesztegetett időt, ezért dudált egy rövidet, hogy a szokatlan zajra megriadó alakok mellett el tudjon haladni. Tévedett.
Az emberek felnéztek, majd a krumplit ledobva, rajta taposva az autó felé vetették magukat. A férfi bekattintotta a központi zár gombját, gázt adott és elindult, egyenesen, előre. Várakozása ellenére a csoport nem rebbent szét, egyikük a szélvédőre kenődött, az orra véres péppé lapult az üvegen. Hirtelen mindenki megállt, az alak a szélvédőről a földre csúszott mint egy papírlap, az orra vére összekeveredett a széttiport krumplival. A megdöbbenést kihasználva hátramenetbe kapcsolt, és a járdán keresztül kikerülte a csoportot.

Amire a szívdobogása újra lenyugodott, már a külvárosban járt. A közelgő ünnep miatt a benzinkutakon már kora reggel és az esti szürkület előtt már lehetett tankolni, a következő kúthoz vezető sávba be is fordult. Mindhárom sorban rengetegen álltak, végül a zsebét kitapogatva az arany sorba állt be. Itt csupán tíztől valamivel több autó várakozott előtte, a jüan-os sorban ennek majdnem a duplája, a forintosban pedig nem is látszott a sor vége, csak amíg a töltőállomás gyenge lámpája megvilágította.
Tele kérte a tankot. A kutas addig nem indította el a szivattyút, amíg a kezébe nem nyomta a vastag aranyláncot és a gyűrűt. Kézimérlegre dobta az ékszereket, és bemondta, hogy ma ezért hat literrel kevesebbet tud adni, mint a tele tank. A férfi ránézett, káromkodni akart, de aztán csak bólintott. A kútoszlop mögött egy fegyveres nézett vele farkasszemet, a sor elején a kihajtónál meg egy másik, aki a szöges útakadályt kezelte. Mögötte a türelmetlen kocsisor. Innen csak az megy el, aki fizet. Előre. Nem volt mit tenni, ezeknek mindig igazuk volt.
A kutas végül a helyére akasztotta a szivattyú pisztolyát, de nem jelzett az őröknek, hogy engedjék el az autót. Behajolt az ablakon, a tenyerén mutatta a gyűrűt meg az aranyláncot.

– Ha van még ilyened, adok érte száz jüant!

A férfi gyorsan mérlegelt: száz jüanért félig töltik a tankot, még vidéken is. Van ugyan egy másik gyűrűje meg lánca, azért többet kap majd a végeken.
Nemet intett. A kutas dühös arcot vágott, majd rácsapott a kocsi tetejére: menjen! A meghiúsult üzlet után már nem foglalkoztak vele, az őr félrehúzta a szöges útakadályt, és a következő áldozatot figyelte, akire a kutas ráakaszkodott.

Az autópályán szokásos ünnep előtti forgalom hömpölygött. Valamiért jobban bíztak az emberek a vidékben, színültig megrakott személyautók, a rugóikra leültéig telezsúfolt teherautók robogtak észak felé, viszonylag normális közlekedő sebességgel. Éppen csak a katonai ellenőrzőpontoknál torlódott fel a sor. Sehol nem állították meg végül a szúrópróba-szerűen ellenőrző fegyveresek, de ahogy elhaladt mellettük, látta a leállósávban veszteglő járműveket. Néhányuknál a várakozás jócskán elhúzódott, egyiknek-másiknak már kilopkodták a kerekeit és bezúzták a szélvédőjét, ők már nem utaznak innen tovább.

A katonák sebtiben összeácsolt fűrészbakra kötözött hatalmas rádióval múlatták az időt. „Csengőszó, csengőszó, szól a csengőszó…” – aztán ez a dallam is elenyészett a menetszélben.

Karácsony.

Jó ütemben, nem túl gyorsan haladtak, aztán Gyöngyös után lelassult, majd megállt a sor. Néhány perc, de egy negyed óra múlva sem indult tovább a járműfolyam, az emberek kiszálltak kocsijukból és türelmetlenül álldogáltak mellette, előrefelé figyelve. Beljebb egy apa állította fel gyermekét kocsija tetejére, hogy a magasból előrenézve derítse fel, mi történt. A kölyök bámult, forgolódott, de végül a vállát vonogatva mászott le onnan.
A férfi lekapcsolta a lámpákat, leállította a motort, majd végül ő maga is kiszállt az autóból és a szeméhez emelte a távcsövét.
Valahol a magasban már biztosan feljött a nap, a ködfátyol és a benzingőz miatt a földfelszínre még nem jutott a fényéből, a melegéből annál inkább. Elöl, a menetirány szerinti útvonalon valami lángoló tárgy fekete füstöt okádott, durranások hallatszottak felőle. Talán baleset. Később, mintegy magyarázatképpen néhány rövid géppisztolysorozat kopogott, utána katonai helikopterek húztak el a levegőben. Nem lehetett még sejteni sem, hogy mi történt.
A férfi visszafordult, és beült a kocsijába. További, óráknak tűnő percek után újra megindult a kocsisor, lépésben haladva hagyták el a helyszínt. A közeli felüljáró korlátján megrongálódott kamion lógott a mélység fölött, vontatmánya lángolt és fekete füstöt okádott, mellette néhány test hevert a betonon. Lentről nem látszott, hogy mi történt, de nyilván rablási kísérlet lehetett. A férfi még nézte egy darabig a visszapillantó tükörben a füstöt, aztán az egyre gyorsabban haladó sorban eltávolodott onnan. Ahogy közeledett a hegyvidék felé, egyre tűntek el a szabad lehajtókon a járművek, a következő megyeszékhely előtt már szinte egyedül száguldott az autópályán. A legutolsó hírek szerint az északi úton még egy katonai ellenőrzőpont van Eger előtt, onnantól már a mozgó milíciák jogosultak ellenőrizni. Hamarosan el is érte ezt az utolsó ellenőrzőpontot, már messziről látszott: az út mentén éppen lángoló ház maradványai mellett volt felállítva. Valami súlyos, visszavonhatatlan dolog történhetett, de a biztonság kedvéért nem nézett oldalra, amíg a két katona a papírjait vizsgálgatta. A ház az összedőlés küszöbén állt, hatalmas lángoszlopok emésztették. Bár egy jó kőhajításnyira volt az úttól, de a melege annyira hozzátett az egyébként is fülledt, párás decemberi kánikulához, hogy a férfi inge csatakosra izzadt. A katonák végeztek az irataival. Jó iratok voltak, államiak, nem volt érdemes firtatni az eredetüket vagy a tartalmukat.

– Egyedül utazik? – kérdezte az egyik teljesen fölöslegesen, hiszen a kocsiban nem ült senki.

Csak bólintott, és óvatosan hátat fordított a tűznek. Nem szerette volna, ha a katonák hirtelen mozdulatnak veszik a mozgását. Az út másik oldalán, az ellenkező irányú forgalomtól elválasztó sávon holttesteket raktak gúlába, talán elrettentő példának a renitensek számára. Errefelé már a túlélésre való törekvés is renitenciának számított. Mielőtt továbbengedték, azért még megkérdezték, hogy nem akar-e venni vagy eladni jüant, aranyat, esetleg nőt, de a férfi csak csóválta a fejét szótlanul, így aztán a katonák kelletlenül intettek, hogy menjen a fenébe.

Lehajtott az autópályáról, innen egy alsóbbrendű útvonalon indult tovább. Az ellenőrzőpont előtt nem kockáztatta meg a vizelést, de már nagyon szorította, egy alkalmas útszélen megállt, hogy elintézze a dolgot. Az út teljesen kihalt volt, így csak a kocsi hátához állva kezdett hozzá. Még nem végzett vele, de abbahagyni már nem tudta volna, amikor a kocsi motorja feldübörgött, valaki gázt adott, és az útra kivágódva megindult. Meglepődött ugyan rajta, de előbb befejezte, amibe belekezdett, majd a már felszabadult kezével a zsebébe nyúlt.
Amióta a káosz ideje tartott, megtanulta, hogy hasznos lehet a blokkolót külön tartani az indítókulcstól. Ez most is bevált. Határozott ujjmozdulattal lenyomta a nagy piros gombot, a kocsija szinte azonnal leblokkolt, himbálózva megállt az út közepén, az elektronika lezárta az összes ajtót. A férfi lassan, kétrét görnyedve odaosont hozzá és belesett a bal hátsó ablakon.
Az autóban senki nem ült. Felegyenesedve körbejárta, benézett újra, de semmi.
Óvatosan beült a kormány mögé, fejében azzal a gondolattal, hogy a kocsi magától nem indul el, tehát lennie kellett valakinek bent. Nem is lepődött meg: a jobb oldali első ülés előtti térbe bekucorodva egy szakadt ruhájú, koszos arcú nőt talált. Rejtély, hogyan tudta magát berakni oda. A férfi előkapta az ülés oldalához erősített pisztolyát, erről csak ő maga tudta, hogy töltetlen. Sajnálta a pénz vagy az aranyat egy doboz töltényre. Ésszel él az ember.
Az üres fegyvert ráfogta a nőre.

– Kifelé! –

Kilökte a jobb oldali ajtót, és mire a nő kimászott a gumiszőnyegről, már ott állt tőle néhány lépésre a rászegezett pisztollyal. A nő remegett és a fegyvert bámulta. A férfi újra végigmérte, vállig érő fekete hajába bogáncs, sár tapadt, ruhája kormosnak és égettnek tűnt. Méretekkel nagyobb katonai zubbonyt viselt felül, hónaljban belekristályosodott izzadtságfoltokkal. A nő remegett, látszólag a félelemtől, valójában pedig az idegességtől, hogy nem tudta elvinni a kocsit, aminek majdnem tele van a tankja.

– Most mit fog tenni? – kérdezte.

A férfi nem válaszolt, nézte a nőt. Hogy a fenébe került ez a kocsijába?

– Figyeljen, ne bántson! Nem bánthat!

A férfi továbbra is csak bámulta, szúrósan, kegyetlenül. Mit csináljon vele? A bajnak jött ez az útjába… Ha kilöki az út szélére és itt hagyja, a nő ráküldi a katonai rendőröket, hogy megerőszakolta. Nem igaz persze, de egy év lehet a mocsarakban a munkatáborban, mire ez kiderül. Le nem lőheti, nincs mivel. Kézzel sem ölt még.
Mi legyen?
A nő megérezte a tétovázást.

– Ne bántson… Aranyam, jüanom nincs, de nagyon jó tudok lenni…

Végignézett rajta. Sáros, koszos, mocskos bőrű nő állt előtte, de a szakadt, büdös ruhája alatt mindene megvolt. Na, azt talán mégsem. Esetleg később… még jól jöhet.

– Mit keresett a kocsimban? – igyekezett színtelen, durva hangon beszélni.

A nő bátorításnak vette a kérdést, de nem arra válaszolt, amit a férfi kérdezett tőle.

– Vigyen el, el kell vinnie. Délről jövök, el kell vinnie bárhova északra!

Egyre melegebb lett. A nap végre kibukkant a felhők mögül, lassan elérte majd meg is haladta a huszonnyolc fokot a hőmérséklet.

– Forduljon meg! – mordult rá a nőre.

Az megrettent, de lassan félrefordult. A férfi a háta mögé lépett, ellenőrizte, hogy nincs nála fegyver.

– Tegye hátra a kezeit!

A nő jobb kezére kattintotta a bilincset, majd a nyitott ajtón át az első ülésre lökte. A másik karikával a kapaszkodóhoz rögzítette.

Továbbindultak.

– Meddig akar eljutni északon? – kérdezte a nőtől.

Az végigmérte, hogy mire számíthat, csak aztán válaszolt.

– Mindegy. Valamelyik határ menti városba.
– Értem. Mondjuk, hogy elviszem, de tudnom kell, tiszta-e? Mutasson valami papírt!

A nő szótlan maradt, bámult kifelé az ablakon.

– Mi az, nem hallotta?! Mutasson valami papírt!

A nő továbbra sem szólt, előre bámult kifelé az ablakon, mintha ott sem lenne. A férfi átnyúlt a szabad kezével, megragadta a nő állát, a fejét maga felé fordította.

– Hol vannak a papírjai? Mondjon már valamit?!

A nő lesütötte a szemét, amelyekből aztán néhány könnycsepp indult meg lefelé az arcán. A férfi ingerülten visszalökte.

– Szóval nincsenek papírjai, mi?! Tudja, hogy most egyszerűen lelőhetném és az árokpartra dobhatnám? A törvény értelmében ha nincs papírja, akkor nem is létezik. Nincs vízadagja, nincs élete. Érti?!

Egy kis szipogás után a nő fészkelődni kezdett, mintha zsebkendőt keresne, hogy beletörölközzön. Nem azt kereste, hóna alól a rongyaiból egy hosszú, vastag kötőtűt kapott elő, villámgyors mozdulattal a férfi nyaki ütőeréhez nyomta.

– Lelőhetne? Hát miért nem teszi, vadbarom? Ha rajtam múlt volna, már északon lennék a kocsijával.

Patthelyzet. Jobb láb a gázpedálon, kötőtű az ütőéren.

– Vegye le a nyakamról a koszos tűjét!

A nő a saját lábaihoz hajította a tűt, és visszahanyatlott az ülésre.

– Hát képzelje, nincs semmiféle papírom, na?! Most így jobb? A férjem öt napja feladta, az a nyomorult nem tudott már mást kitalálni, mint eladni az kariboknak. Érti? El akart engem adni a kariboknak! Legalább három évig élhetett volna az aranyból, amit értem kap. De abból nem eszik! Az irataimat a saját irodájában daráltam le, a foszlányait pedig elégettem az iroda tüzében. Jól égett, mind a kettő. Nem létezem többé, mindegy, hogy van-e papírom, vagy nincs. Az hiszi, ha magának papírja van, attól lesz vize vagy ennivalója? Ne legyen gyerek! Az esélyeink egyformák, nekem talán jobbak: nincs igazolványom, így nem vagyok beazonosítható. Inkább bujkálok iratok nélkül, minthogy eladjon az a szemétláda. Vagy bárki más…

Hátravetette magát az ülésben, de még odalökte:

– Most pedig lelőhet, ha akar, tessék…

Lassan delelt a nap, a kocsiban iszonyatos meleg rekedt meg. Egy romlott útszakaszon időzni voltak kénytelenek, mert sovány egyedekből álló farkasfalka osztozott éppen az út közepén bűzölgő emberi tetemen. A férfi közelebb hajtott hozzájuk, gázt adott, hogy az emelkedő fordulatszám zaja elijessze az állatokat, dudált rájuk, de azok tudomást sem vettek róluk. A reggeli eset kúszott a tudatába, a zsák krumplin veszekedő városlakókról.

– Lőjön rájuk, a hangra szétszaladnak! – tanácsolta a nő.
A férfi a fegyverére nézett, majd ki az ablakon a farkasokra. Iszonyú bűz terjengett. A nő a férfira bámult, majd szabad kezével kikapta annak öléből a pisztolyát és belenézett a tárba.

– Gondolhattam volna: üres. Ezzel akart sakkban tartani?

Előre hajolt, a cipője oldalát felfejtette, ahonnan néhány töltényt kapart elő. Próbálgatta egymás után, aztán a megfelelő méretűt egy biztos mozdulattal a tárba helyezte, csőre töltötte a fegyvert, és a férfi felé fordította, aki közben nyugodtan nézte. Erre a mozdulatra viszont megremegett a tekintete. Egy ekkor barmot! Utálni kezdte magát. A sok összefüggéstelen mozdulat, kapkodás, a jó szándék ide vezetett. Ki kellett volna hajítania ezt a nőt a kocsiból, amikor megtalálta. Lepergett a szemei előtt egy gyors film: a nő kidobja a saját kocsijából és elhajt vele, legalább háromszáz kilométerre való benzin van még a tankban. Ezzel neki vége: kocsi nélkül néhány órát élhet legfeljebb, ha a farkascsordát nem számítja.
Bámult a pisztoly csövébe, a sötétségbe. Még soha nem lőtt vele.

A helyzet másfelé fordult, a nő a fegyvert a csövénél fogva a férfi kezébe nyomta.

– Itt van, lőjön, maga nagyokos! Éppen azt a kezem bilincselte ide, amivel ki tudnék nyúlni az ablakon!

Felvette a fegyvert és tüzelt. Lövésével megsebzett egy állatot, de a többi alig rebbent szét, nagy gázzal húztak el közöttük. Az üres fegyver is a gumiszőnyegen landolt.

– Mit akar tőlem tulajdonképpen? – kérdezte a nőtől.
– Már mondtam: vigyen el északra, ameddig megy.
– Ha ezt akarja…?! Még vagy hatvan kilométert megyek.
– Ezt akarom. Most már levenné rólam ezt a bilincset?

Begurultak egy látszólag kiürült falu házai közé. A közkúton halálfejes jelzés mutatta, hogy kár lenne inni belőle.

– Van itt valami bolt vagy kocsma? Valamit inni kell az embereknek.
– Kinek? A döglegyeknek…? Nincs már itt ember.

A kérdések egészen addig a levegőben maradtak, amíg meg nem látták a középkorú férfit, aki a kerítésnek támaszkodva álldogált egy viszonylag épségben lévő ház udvarán.
Nem álltak pontosan a ház elé, csapdát sejtettek a dologban. A férfi a kocsiajtót nyitva hagyta, hogy szükség esetén gyorsan vissza tudjon ugrani és elhajtani. Lassan közelítette meg támaszkodó embert, aki a falu közepe felé nézett merően, a megálló járműről tudomást sem véve.
Sok baj nem volt már vele. Közelről száradt, és szakadozott volt a bőre, a szeme helyén férgek nyüzsögtek. Két csuklója, állkapcsa a kerítésléc közé szorult, ez tartotta meg álló helyzetben a merev testet. A férfi gyomrát újra felfordította a holttest bűze, egy terjedelmeset köpött az árokba, de az emberi dögszagot még kilométereken keresztül érezte az orrában.

A nő a rádió gombjait nyomogatta, amíg kiértek a faluból. Valami körzeti adó éppen áram alatt volt, az egyórási híreket mondták, amikor arra az állomásra kapcsolt.

„Az emigrációban lévő amerikai kormány kéri a francia hatóságokat, hogy a partjaik előtt várakozó mintegy tízezer amerikai menekültről gondoskodjanak. A felvetésre a francia köztársasági elnök elmondta, hogy országa minden tartalékát kimerítette az a hatszázezer tonna élelmiszersegély, amelyet két hete küldtek el Washington számára. Ugyanitt kérik az európai államokat, hogy a menekültek befogadásában nyújtsanak segítséget, hiszen Franciaország már így is erején felül teljesített a mintegy hárommillió USA-menekült elhelyezésével.”

„December 23-án az évszakban szokatlan, harminc-harminchét fokos hőségre kell felkészülni. Az ünnepek alatt egészen január elsejéig fokozott hőségriadó van érvényben. A vízellátás csak egyes helyeken működik, kérjük az állampolgárokat, hogy egymás tájékoztatásával segítsenek egymásnak a vízhez jutásban. A felszíni vizek mindegyike fertőzött, ennek fogyasztása kerülendő. Az állati tetemek bomlástermékeitől mérgezett Balaton, Velencei- és Tisza tavak felkeresése tilos és életveszélyes, a biztonsági személyzet számra tűzparancs van érvényben. A Tisza alsó szakasza és a Duna medre helyenként autóközlekedésre alkalmas, kérjük az utak mentesítésére ezeket is vegyék igénybe.”

Szótlanul hallgatták a híradást. Hosszú, egyenes útszakaszon haladtak, elvadult gabona zöldült a szántásban. „Ha ez így marad, februárban arathatnak a parasztok…” – gondolta a férfi, de aztán felhagyott vele. Kit fog érdekelni februárban már az aratás? A francba! Óriásit köpött, kifelé az ablakon.

– Mi az, mi baja? – kérdezte a nő riadtan.
– Bajom? Semmi, a fenébe is. Hát van itt valami baj…?

Nagyon távolinak tűnt már az utolsó város is. Elgondolkodott ezen, és lelki szemeivel sem látta magát visszafelé utazni. Csak el, el onnan, el a városból! Reflex-mozdulattal elindította az ablaktörlőt, de az ablakmosó folyadék tartálya már régóta üres volt, így a hőségben kiszáradt gumi csak összemaszatolta a szélvédőt. A koszba beleragadó por kirajzolta az üvegen szétzúzódott városi orr körvonalait.

Enyhe kanyar után lefelé gurultak, szótlanul és büdösen izzadva, megviselte mindkettejüket a rendkívüli hőség. Fizikai tartalékaik fogytán voltak, legjobban az izzadás viselte meg őket: tudták, hogy ez veszélyes, hamarosan pótolni kell majd.

– Mi az ott, nézze csak?! – mutatott a nő egy hatalmas, fehér színű épületre az út mellett.
– Maga is arra gondol…?

Arra hát… Vizet, vagy bármilyen folyadékot kell szerezni mindenképpen, a férfi fejadagja egy ivásra elegendő még, főleg, hogy ketten vannak rá, utána nem lesz mit inni.
Óvatosan begurultak az épület mellé. Valamikor bevásárlóközpont lehetett, mostanra kidőlt-bedőlt romhalmazzá vált. A falai sátorként annyira egymáshoz dőltek, hogy csak belülről látszott a primitív pusztítás, néhány felborult berendezési tárgyon támaszkodó gerenda tartotta a falakat. A talajon térdig ért az összezúzott árukészlet zagyva maradéka, a szemét alól irtózatos szag terjengett.
A nő percekre eltűnt az autó mellől, amíg a férfi turkált a maradványok között. Ezzel csak akkor hagyott fel, amikor egy nyúlós, tocsogós arcba nem tapintott a szemét alatt. Undorodva fordult ki onnan, egy kiégett autóroncs tetején meggyűlt koszos vízben áztatva, és a durva betonon dörzsölve tisztította meg a kezét a szennytől. A nő utálkozó tekintettel figyelte, hogy mit csinál. Aztán közelebb lépett, és a hóna alól egy zöldes színű palackot húzott elő.

– Nézze csak, mit találtam! – mutatta a kezében tartott üveget, egy bontatlan palack bort.
– Na, hát ezzel sokra megyünk – felelte a férfi kedvetlenül, nem is vette kézbe az italt.
– Sokra, talán. Nálunk délen kétszáz jüant is adnának érte, ha volna…

Másféle italt, de vizet sem találtak. A férfi néhány száraz péksüteményt vett elő a kocsiból, hetek óta sajnálta kidobni őket. Alaktalanná vadult puszpáng-bokor árnyékában ülve ettek, közben lemondó tekintettel méregették a rommá dőlt egykori bevásárlóközpontot. A száraz falatok csikorogtak a foguk alatt.

– Azért rosszabbul is járhattunk volna. Sokkal rosszabbul. – jegyezte meg a nő.
– Hogyan?
– Biztosan hallott már ilyet. Kecskeméten például már teljesen le volt fosztva mindegyik nagyáruház, egyedül az nem, amelyik kint állt a pusztán, a városon kívül, tudja, melyik az? Mindegy… Kimentem vásárolni, de előbb éjszaka, sárkányrepülővel néztem meg, úgy biztonságosabb. Sajnos így reménytelen volt, mert felülről is őrizték, két helyen égett az őrtűz a tetőn. Semmi gyanúsat nem láttam ezen kívül. Másnap kimentem pénzzel, arra gondoltam, hogy ha ennyire őrzik, még van benne valami, ami érték. Nem volt.
– Hogy érti?
– Bent ugyanígy nézett ki, mint ez – intett a fejével az áruház-torzó felé. – De elkezdték nagyon őrizni megtévesztés-képpen, hogy odamenjenek az emberek. Azt a látszatot keltették, hogy ha őrzik, akkor van mit őrizni.
– És?
– Odamentünk. Nekem ezerötszáz jüanom meg a terepjáróm bánta. Nem vették el, leszívták belőle az üzemanyagot és egyszerűen felgyújtották. Nem is értem, hogy az életemet miért hagyták meg… Ott lógtak az emberek lábuknál fogva felakasztva, az üres polcokon, kampókon.

Hallgattak aztán. A nő arca elsötétült a piszokréteg alatt.

– Maga szerint – nyelt egyet a nő – van értelme?
– Értelme? Minek?
– Ennek az egésznek. Van egyáltalán valaki ott, ahova megy?
– Remélem. De ha nincs, az se’ baj. Az egy kis falu a hegyekben, talán még nem ért oda a káosz.
– Igen, mint az előbbibe se, ugye? Ne reménykedjen. Ez az új világrend: a káosz.

Erre már a férfi nem válaszolt. Elővette az utolsó adag vizet a kocsiból, és a nő felé dobta.

– Igyon, menjünk.

Alkonyodott, mire a keskeny, töredezett bekötő úthoz ért az autó, éppen csak észrevette a koromsötétben. Valahol a távolban tűz pusztított, az ég alja teljesen vörösen izzott, fojtó füsttel kevert pokol dőlt be hőség miatt lenyitott ablakokon.

Megérkeztek.

Áthajolt a nő öle fölött, kinyitotta és kilökte az ajtót azon az oldalon. Kifelé intett a fejével, bár nehezére esett. Ha kirakja a nőt, arra a biztos halál vár. De ezt kellett tennie, ebben állapodtak meg. Arra gondolt, hogy ha elsőre ellent mond, tovább viszi magával a faluba.

– Én eddig jöttem. Azt mondta, hogy hozzam el, ameddig jövök – mondta a nőnek.

Az kinézett a sötétségbe, az arcán patakzott az izzadtság. Félt.

– Képes lenne kirakni a pusztában?
– Képes, így egyeztünk meg.

A nő kelletlenül, a vesztét érezve kiszállt az autóból, leült az árokpartra. Onnan figyelte, ahogy a férfi kifordul az útra és nagy gázt adva elhajt. Néhány pillanat múlva teljes csend és sötét vette körül, a távolból hallatszott csupán egy-egy elenyésző puskalövés, sorozat hangja időnként. Zajlott az élet a világban. Még soha nem látta, hogy kik is lövöldöznek tulajdonképpen, de a lövések zaját mindig hallotta, és a hírekben is bemonták.
Valami mozdult hátul a bozótban, csak remélte, hogy nem farkas. Újabban nagyon elvadultak, Somogyban már az élő emberre is rátámadtak, bemondták a hírekben. Igyekezett magát minél kisebbre összehúzni, és a mellkasa felé kifújni a lélegzetét, hogy ne érezzék meg a vadállatok. A zubbony átizzadt a hátán.
Tompa zúgás valahonnan. Előbb halk, majd egyre erősödő. Nem tudta, hogy merről jön és merre visz az út, azt sem, hogy mi közeledik rajta, de legalább az állatokat elriasztja a motorzaj. Egy autó jött a koromsötétben balfelől, nagyon lassan. Teljesen lelassult, majd meg is állt előtte. A kötőtűjéért nyúlt, bármi lehet, nem adja könnyen magát. Nem találta sehol. Fegyvertelen volt.

A jobb oldali ajtó kivágódott, és meghallotta a férfi hangját:

– Nálam hagyta a kötőtűjét! Nem hiányzik? Jöjjön, mit ül itt az árokparton?

Amíg beértek a faluba, egyiken se szóltak. A rövid útszakaszon számtalan helyen kellett kikerülniük az úton heverő emberi tetemeken osztozó vadállatokat. A falu házai sötétben álltak, csak elvétve világított haloványan egy-egy ablak.

– Nézze csak, gyertya! Itt tehát nincsen áram, se áramfejlesztő.

A nő nézte. Ez tehát a biztonságot jelentő falu? Sötét, barátságtalan és félelmetes.

– Maga valakihez jött ide?
– Saját magamhoz. Ott – mutatott előre a fejével a sötétségbe – a domboldalban van egy kis házam. Valamivel biztonságosabb, mint a városban. Jól védhető hely, ásott kutam van a kertben, gyümölcsfák, pince, hasonlók.

Mialatt ezt mondta, a nő arcára pillantott. Az feszült volt a félelemtől, a fáradtságtól és a melegtől.
Észrevette a férfi pillantását.

– Azt várja, hogy hálás legyek, mert visszajött értem? Hát köszönöm…

A férfi nem válaszolt.

– Ugyanúgy retteg, mint én. Ezért jött vissza is: ha a félelmet megosztja valakivel, jobban el tudja viselni…

A falu szűk, romlott utcáin gurultak a vaksötétben. A központban, két út találkozásánál félbevágott hordóban nagy lánggal égett valami, elviselhetetlen bűzt árasztott ugyan, de az utcai világítást valamennyire pótolta. Egy másik helyen, keskeny patak partján hátukkal egymásnak támasztott emberi tetemek lángoltak, égett bőr, hús, haj szaga keveredett a rájuk öntött gázolaj nehéz kipárolgásával.
Végül hosszú, meredek kaptatón felhajtva odaértek a házhoz. A férfi szembeállt a kapuval, és a reflektor fényénél igyekezett kinyitni az aljnövényzettel benőtt kapuszárnyakat. A nő szemügyre vette a portát. Valóban, jó helyen volt a kis ház, a terület be volt nőve fákkal és bokrokkal, hátul kerekes kút látszott gyér fényben. Hátrafordult. A falu pislákoló fényeit látta, a halvány fénykaréjt messzebb sötét hegyvonulatok szegélyezték. Legalább nem úgy néz ki az egész, mint egy temető.

A jól záródó, nehéz kapu mindkettőjükben megmagyarázhatatlan biztonságérzetet keltett. A csend még nagyobb, a sötét még sűrűbb lett. A földbe süllyedő házat kövekből rakott kerítés vette körül, az egész porta beleveszett a fák, bokrok és futónövények erdejébe.
Ösztönösen elsáncolták magukat a kerítés mögött. Egy szót sem szóltak egymáshoz, a nő mégis pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Ezután első útjuk a kerekes kúthoz vezetett, a férfi felhúzott egy vödör vizet a láncra akasztott edényben, amiből hosszan és bőségesen ittak.

Kevéssel éjfél előtt járt az idő, amikor kiültek az udvari padra. A hőmérséklet nem csillapodott, folyamatosan izzadtságban fürödtek mind a ketten.

– Várjon meg itt… – mondta a férfi.
– Nagyon jókat mond, hova mehetnék…?

Ahogy egyedül maradt, a nő újra összehúzta magát és becsukta a szemeit. A combjait összezárta, hátradőlt a padon, és érezte, hogy már nem érik a földet a lábai, így lóbálni kezdte őket. A legcsekélyebb fogalma sem volt arról, hogy hol van.
Valahol északon.
Biztonságban és nyugalomban.
Csend, forróság és nyugalom. Leszámítva a környéken lángoló házak fanyar füstszagát és időnként néhány puskalövést. Hm, nincs hova mennie. Itt talán kihúzhatná néhány hónapig élve. Utána már úgysem lesz értelme semminek. A világ kifordult magából, túl kell élni, amíg lehet, de csak addig.

A sötétségből felbukkant a férfi, pinceszagot hozva magával. Megkereste a nő kezét, és hűvös falú cseréppoharat tett az ujjai közé.

– Mi ez?
– Bor. Nem kétszáz jüanos. Inkább úgy mondanám: felbecsülhetetlen értékű. Még a békeidőkből származik. Igyon.

Ittak. Furcsa volt, ahogy megfogta a kezét ez a férfi az előbb. Semmi különös, csak egy érintés, az egyik ember megérinti a másikat. Később újra összeértek a kezeik: töltött még a pohárba. Ez már nem furcsa érintés, hanem egy nyugodt férfi keze nyoma volt, akivel biztonságban érezte magát.
Hátukat megvetették pad fáján, lábukat maguk alá húzták.
A nő teljesen lelassult a csendes forróságban. A levegő nem hűlt az éjszakába belehaladva, inkább csak sötéten forrott. Nem is tűnt fel, hogy a pohár kicsúszott elernyedt ujjai közül, és a lenti füves, fekete útvesztőbe hullott, a sűrű fű puhán fogadta be.
A férfi érezte, hogy a nő teste egyre inkább az övéhez dűl, egyenletes lélegzetvételéből úgy tűnt, hogy a bortól álomba merült. A bortól, és a mai napjától.
Az idegen testet kényelmesre igazította, és próbálta megfigyelni az alvó nő vonásait a bontatlan sötétségben. Mi lehet a neve? Miféle? Honnan jön? Számít-e most mindez?
Ébredés után majd…

Mind a ketten elaludtak a kerti padon, talán az egyetlen békés helyen a világon.

A rádióban felhangzottak az éjféli hírek:

„Üdvözöljük kedves túlélő hallgatóinkat! Ma 2012. december 23-a, vasárnap van, nulla óra egy perc a pontos idő. Legfrissebb híreinkből röviden:

Budán és Pesten folytatódtak a vízlázadások.

Vízcsempészeket tartóztattak fel a magyar-tatár határvidéken.

A francia parti őrség visszaverte az amerikai menekültek partraszállási kísérletét. Az áldozatok száma ismeretlen.

Tovább folynak a mentőakciók Kalifornia, Texas és a New York – Miami közötti víz alá került területeken. Eddig csekély számú túlélőt találtak, az amerikai kormány a világ segítségét kéri.

Ismertetjük Yie Xiu Yang, Jeruzsálem katonai főparancsnokának közleményét a Karácsony szentföldi ünneplésének engedélyezett módjáról.

És akkor a hírek részletesen…„

¶

© Barta Zoltán 2009.11.13.