Sarat taposva várakozott odakint. Nem hívták be, nem küldték a fűrészgép állásába, a hullámpala alá, csak azt mondták neki, hogy „várjon itt!”. Pedig a munkavezető kabátja átázott közben, ahogy beszélgettek a szemerkélő esőben.

Felnézett. Nem az égre, arra már régen nem, csak úgy, egy kicsit felemelte a tekintetét, hogy lássa a csapadékot. Inkább köd permetezett, a tetőkön meggyűlt, a csatorna pedig a szürke földre irányította. Ő pedig most ott állt benne.
Dél körül járt az idő, tehát ha a munkavezető valami jó hírrel jön vissza, ma már akkor sem fog tudni munkába állni. Azt mondták neki, hogy itt naponta fizetnek, akkor ez a nap már kiesett.
A másik lábára helyezte az egyensúlyát, a felszabaduló talp alól oldalra fröccsent a sár.
Az iroda-konténernek nem volt ajtaja, látta, ahogy a munkavezető megindul kifelé. Egyenesen rá nézett, a kettőjük közti szemkontaktust használta fel kapaszkodónak.
Hideg volt a tekintete.

– Jelenleg nem tudjuk felvenni! – hallotta valahonnan.

Ez ugyanaz volt, mint amit aznap már többen is mondtak neki. Nem lett jókedve tőle, de azért visszakérdezett. Azt, amit eddig is hallott már.

– Jöjjek vissza máskor? Vagy majd értesítenek? –

Nem volt tiszteletlen, de támadó sem a hangja. Egyszerűen csak kíváncsi volt, hogy mit mond erre a munkavezető. Az meg sem lepődött, szinte megörült a kérdéseknek.

– Igen, jöjjön vissza majd máskor. Tudja mit? Értesíteni fogjuk!

Elindult a telephely kapuja felé. Cipőjének apró hajszálrepedésein keresztül zoknijai felszívták a talajra csorgó ködöt, nyirkosnak érezte a lábfejét tőle. De még nem fázott.
Az őrkutya csak lassan megemelte a fejét a házában, de hagyta futni az idegen szagot.
Kihaladt a telephelyről. A kapu félrebukva, oldalt billenve állt a sárban és a november-színű ázott gazban. „Értesíteni fognak?” – futott át a fejében a gondolat. Kicsit megtorpant, aztán felfogta, hogy miről van szó: meg sem kérdezték, hogy ki ő, hol lakik, hol lehet értesíteni. Nem kell ide ember. A nyolcadik hely aznap, ahová nem kell ember. Sokadik a héten.
„Értesíteni fogjuk!”
Kettő körül ért haza, még parázslott a kályha alja. Néhány vékonyabb fadarabot dobott rá keresztben, azokra pedig negyedbe vágott, vaskos, hasított fát rakott, a kályhatest lapos tetejére odatette az edényt. Amíg belobbant a fa, addig magára csavarta a régi, katonai pokrócot, csak úgy, a kabátra, hogy átmelegedjen. Nincs baj az éjszakával, aznap már húsz kilométertől is többet gyalogolt, könnyen el tud majd aludni.
Sisteregni kezdett az edény alja a kályhán.
Maga elé vette. A kenyértartóban száraz végeket és héjakat tartott, abból aprított az üres levesbe. „Aki nem dolgozik, ne is egyék…” – morfondírozott ebéd közben. De ő evett, tegnap is, de azelőtt is pont ilyen üres levest, kenyérdarabokkal. „Hiszen enni kell…”
A boltot nehezen tudta megmagyarázni, amikor kérdezték. Kis falu ez, figyelni kell. Mióta kutatja a munkát, ez könnyebb lett, látták elmenni másik faluba, nem tűnt fel tehát, hogy tíz napja már nem vett kenyeret sem.
Mire megette a levest, a szoba átmelegedett. Furcsát érzett: örült a melegnek, de sajnálta, hogy az étel elfogyott. Ki az, aki az egyik kezével ad, a másikkal elvesz?
Kimosta az edényt és tiszta vizet tett benne a kályha tetejére, hadd gőzölögjön, párologjon, attól melegebbnek érzi majd a szobát. Meg aztán… hátha elűzi a lidérceket is.

Újra nekiindult a falunak. A szilvafán lógó spárgadarabokból vett magához kifelé menet, máskor a macskák szoktak játszani a lelógó végekkel, de novemberben nem volt kedvük hozzá.
Az erdő felé indult, valami kis hullott fát azért csak hoz haza, ne múljon el a nap haszontalanul. Az Alsóúton haladt a dombnak felfelé, útközben mindegyik zsebét megrakta fagyos csipkebogyóval, sommal. Régebben mindig jó teát főzött belőle. Meg forrázott körtefa-levélből.

A gerincen túl zöld, ócska teherautóba futott bele. Először nem látta a két embert, akik a jármű körül ólálkodtak. Oldalt álltak, köveket, fadarabokat dobáltak a kerekei alá.
A teherautó reménytelenül megrekedt a kijárt földút bakhátján. Mindjárt egyértelmű volt, hogy ezt kettő, de három ember sem fogja onnan kiszabadítani.
A két férfi megörült neki. Amint megpillantották, össze is néztek, és legyintve otthagyták a sárba ragadt teherautót.

– Éppen jókor jöttél! – kiáltotta felé a vörös kabátos.
– Beragadt? – intett a fejével válaszul a kocsi felé.
– Be, ez be.

Ezt a másikuk mondta, a kalapos. Ismerte ezeket a férfiakat a faluból. Dolgozni ők sem tudtak, de legalább volt egy ócska teherautójuk felesben.
– Gyere velünk a régi vasúthoz! – mondta a kalapos.
– A régi vasúthoz? Minek…? – csodálkozott el rajta. Még azt is mondani akarta, hogy ő csak fáért jött, de aztán csendben maradt.
– Megbontjuk.

Régen, az ősidőkben átvágtak egy hegyet a vasút miatt, hogy arra fusson. Később bezárták a vonalat, de ő már arra sem emlékezett, attól régebben történtek ezek. A régi öregek mondták neki, hogy arra ment a szárnyvonal valamikor. Aztán a legtöbb sínt fel is szedte a vasút, de volt, amivel már nem bajlódtak, azokat belepte a gaz, a föld.
Tényleg, a régi vasút! Az átvágott hegy aljában.
Azok ketten látták rajta, hogy megvilágosodott. Ketten pedig kocsi nélkül hiába mennek.

– Gyere velünk!
– Megbontani? – kérdezte vissza.
– Az egyik szálat felszedjük. Nem kell az már senkinek!
– Felszedjük?
– Fel hát! Húszezret kaptunk a múltkoriért is… – mondta volna a vörös kabátos, de a másik beleköhögött-krákogott a mondatba. Utána átvette a szót. – Ha eljössz velünk, részt kapsz. Látod, beragadt a kocsi, nem tudjuk kihúzatni vele a sínvasat a földből, ki kell ásni. Hárman jobban haladunk. Akarsz pénzt?

Ott álltak a ködpermetben, és nézték egymást. Azok ketten csípőre tett kézzel, ő maga összehúzódzkodva a nyirkosságtól, hidegtől. Akar-e pénzt…? Húszezernek mennyi a harmada?
A két másik most már kérdően nézett rá. Tekintetükből látta, hogy szeretnék, ha menne. Mindegy, hogy mennyi a harmada, azon ételt lehet venni. Kordult egyet a gyomra, már elhasználódott a gyenge leves, amit megevett. Ebből itt lehet majd valami étel, de azért sokat kell dolgozni. Nagyon sokat.

– Hogy hozzuk el, ha nincs kocsi? – intett a fejével a sárba ragadt teherautóra.
– Feldaraboljuk a sínt. Amíg nem tudjuk kihúzatni innen ezt, addig darabonként elhordjuk. Zsákban.

Elindultak. A teherkocsis férfiak zsákokat, eszközöket, kampókat vettek magukhoz a sárba dőlt jármű rakteréről, neki is adtak egy fűrészt. Nehéz volt, alig bírta vinni, de már nem akart szólni.
Ebből lesz valami étel.
A kettévágott hegy az erdő mélyén, a falvak közötti légvonalban számított egyenes vonalon feküdt. Mióta nem volt a vasút, azóta ember csak ritkán járt arra.
E ritka pillanatok egyikén érkeztek meg a helyszínre. Az egykori síneket vizes gaz borította, a nyomvonalat az aljnövényzet alacsonyabb növéséből lehetett kikövetkeztetni.
A kalapos férfi kaszavasat vett elő, nyelet illesztett bele, és irtani kezdte a gazt. Perceken belül letisztította az egyik szál sín fölött a terepet, az orráról csöpögött az izzadtság, ahogy rájuk bökött az állával:

– Ássátok!

Az ásó nyelével egy üveg nyakát is a kezébe kapta, a vörös kabátos intett a szemével: igyál! Csak egy rövidet mert kortyolni a pálinkából, napok óta nem evett rendesen, attól tartott, hogy meg fog ártani az ital, nem tud ásni, és nem kap majd a pénzből sem.
Visszaadta az üveget a társának. A szesz kíméletlenül végigfutott a nyelőcsövén, marta és ingerelte azt, nem győzte a nyálát nyelni utána. Az ásó nyelére támaszkodott, de hirtelen megingott, oldalt kellett lépnie, hogy megőrizze egyensúlyát, mintha a föld mozdult volna meg alatta.
Összeütközött a vörös kabátos férfival, úgy látszik, hogy az is éppen akkor mozdult meg.

– Na, nézz a lábad elé! – mordult rá.
– Nem, nem! Nem a pálinkától van. Nem éreztétek? – kérdezte őket.
– Mit? Mi volt az? – kiáltott oda a kalapos.

A vörös kabátos türelmetlenül csapott bele a levegőbe.

– Semmi. Ittunk, nesze! – a magasba hajította az üveget a kalapos felé, aki kifordított tenyérrel kapta el. Jót húzott belőle.

Legalább egy órahosszát ásott ezután. Ő maga sem értette, hogy honnan van hozzá ereje, inkább a tudata vitte előre, mintsem a teste. Konokul dolgozott, nem engedte ki a kezéből a szerszámot, nehogy aztán majd leszámítsanak a részéből. Mennyi lehet húszezernek a harmada?
Két métert ásott ki csak ő egymaga.
Végül előbb elvörösödött, majd elfeketedett előtte minden, úgy kellet gyorsan leguggolnia, hogy ne szédüljön a földre. Felállt, de mintha valaki az ásó nyelére lökte volna, meg kellett kapaszkodnia. A két másik alak beljebb ásott, amikor rájuk nézett az egyensúlyvesztés után, azok egymásra borulva fetrengtek a földön. Hangosan röhögtek.

– Jó az anyag, mi? – és felnyerítettek.

„Lehet, hogy tényleg ilyen erős a pálinka” – gondolta magában, és beleszúrta az ásót a földbe. Már nem szédült, úgy érezte, hogy nincs is hatással rá az ital.
Szürkült már, mire a két méteres darab mellett kitisztázták a földet. A vörös kabátos motoros fűrészt vett elő a zsákból, szemvédős sisakot tett a fejére és nekikezdett a sínvas darabolásának. A szomorú erdő csendes rosszkedvéhez fülsértő zaj keveredett. Ránézett a fűrész alól kiáramló szikrákra, ahogy elenyésznek a köd lassú permetében.
Elrévült.
A képet látta maga előtt, ahogyan ül az asztala mellett. Fát sem szedett, étele sincs. Egy kis meleg, egy kis tea. Egy sötét alak áll mellette méltóságteljesen, és beszél hozzá.
A fűrész áthaladt a fémen, belekapott a földbe, amitől savanyú, agyagos szagú lett hirtelen. A kalapos durván veszekedni kezdett a vörös kabátossal, mert hegyesre vágta az első darabot, hiszen egyenesre sokkal hamarább levághatta volna. „Szürkül, apám, nem látod?! Igyekezni kell!”
Még két kisebb darabot választottak le a vasból, így hárman el is vihették zsákokban. Mindenki egyet.

– De hiszen nem is nehéz… – próbálta megemelni az egyiket a kalapos, kevés meggyőződéssel.
– Nem, most tényleg nem – válaszolta a vörös kabátos. – De mire a faluba érünk vele gyalog…

Furcsa lett a szürkület, mintha egy ponton meg is állt volna. Az Idő felelőse talán megállította a folyamot, ne teljen most tovább egy darabig. A kora-estébe belekapó idő fogaskerekei megakadtak, a földfelszín ködnedves zugaiból letaposott fű, kátrány és fémszag szivárgott elő. Ezek az érzetek különös, ijesztő keverékké egyesültek, amely most már hálóként borult a férfiak tudatára.

A vörös kabátos irgalmatlan erőfeszítéssel megemelte a súlyos, hegyesre vágott vasat, erejét fitogtatva, bár azzal alig bírva a feje fölé emelte. Hangos száj-szeleléssel kifújta tüdejéből a levegőt, és erőltetetten vigyorogni kezdett.

– Ide nézzetek!

Odanéztek.
Mindhárman elvesztették az egyensúlyukat, mostanra azonnal megértették, hogy az eddigi megingások sem a pálinkától voltak. Megmozdult a föld alattuk. Csak egy kicsit, szinte alig. Errefelé nincsenek nagy földrengések.
A vörös kabátos lába megingott a súly alatt, karjait ösztönösen szétvetette. A vas aláhullott, a fizikai törvényeknek megfelelően hegyével a földbe fúródott, mellkasánál fogva odaszegezve a férfit, aki addig felemelve tartotta. Szemeiben csodálkozó pillantással hagyta ott az élet, valami vasért cserébe’, amiért akár húszezret is kaphattak volna hárman.

Nem hitt a szemeinek, pedig nagyon is egyértelmű volt: a hegyesre vágott vasdarab átszúrta az embert. A szíve körül.
Olyannyira halottnak látszott, mint amennyire élőnek egy pillanattal azelőtt, erejével kérkedve. Néhány pillanatig bámulta a testet. Képzelőerejével igyekezett visszatuszkolni az ismeretlen férfi testébe a percekkel azelőtti életet.
Aztán megérezte, amit a szürkület kezdetén: hiszen mintha megállt volna az idő, nincs tehát előző pillanat! Fogalma sem volt ugyan a lélek és az idő működéséről, de az a pillanat visszavonhatatlannak tűnt számára.
Nyelni szeretett volna, de a szájában száraz reszelő-mozdulatokkal súrlódott csak a nyelve. Sarkon fordult, és őrült rohanásba kezdett, talán nem is arra, amerről ezzel a két férfival idejött. A patak hídjáig nem is akart elhaladni, futás közben ugrotta át a medret. Közben újra remegést érzett, csak egy kicsit mozdult meg a föld megint. Erre figyelt, nem a földet érésre, ezért aztán belehemperedett a part síkos és hideg iszapjába.

A kályha mellé kuporodva töltötte az éjszakát. Hajnaltájt aludt el, amikor elgémberedett, a hidegtől és a fáradtságtól tompa végtagjait nem tudta már kordában tartani. Nekicsúszott a langyosan hűlő kályhatestnek, és ájultan aludt. Álmodott is talán, nem biztos. A Halálnál járt, de nem tiszta, hogy mi miatt. Azt mondta neki a Halál: „Majd értesítelek! Addig hagyok itt neked jelet” – közben szikrák áramlottak ki a fogai közül.

Másnap beszélték a faluban, hogy a régi vasútnál valami borzasztó dolog történt. Egy emberre ráesett a vas, a másikat betemette a földomlás. A sínért mentek, hogy pénzzé tegyék. Senki nem tudja pontosan, de ahogy volt az a kis földmozgás, megindult a hegy, és ráomlott a régi vasútra. Mind a ketten ottmaradtak. Azt is beszélték még, hogy hárman lehettek, egyet nem találnak közülük.
Nyomorultak voltak.

¶

© Barta Zoltán 2012.10.31.
A novella A Főnix Dala 2012 antológiájában jelent meg a 84. Ünnepi Könyvhéten (2013. június 6-11.).