Vázlat egy „istenhátamögötti” faluról
(Szöveghű idézet az Északmagyarország 1957. július 19. napján megjelent 167. számából)
MAGYARORSZÁG talán legszebb vasútvonalán van a szóbanforgó falu: Sáta. Piciny a megállója, ahol az idegent megható panoráma fogadja. A vonat meredek lejtőkön, magas fennsíkok tetején, sötét alagutak mélyén kanyarog erre, merészen repítve utasait Eger és Putnok felé.
A falu két gyönyörű völgyben legyezőszerűen szétterítve fekszik, egyre merészebben nyújtogatva új házsoroktól alakított karjait minden irányba. Lakói vidám palócok, egyszerű, szorgos emberek.
Kissé távolról a falu képe igen festői. Háttérben az örökké kéklő Bükk csipkésszélű vidéke, előtérben lankás dombok és szeszélyes völgyek smaragdja, lent aranyló rétek perzsaszőnyegre kívánkozó pompás színe olvad itt össze szétbonthatatlan művészi kompozícióba. A falu közepén tarkálló vén platánok lombjait áttörő szép barokk-kastély égnek meredő karcsú tornyai, mint őrtornyok vigyázzák a táj csendes nyugalmát és békéjét.
A falu, közelebbről szemlélve már korántsem mondható ilyen egységesen, festőien szépnek.
Utcája elhanyagolt. A régi rómaiak idején a legrosszabb hadi út is jobb lehetett ennél. Kátyus, kikoptatott gödrök labirintusán át az autó és szekér úgy imbolyog, mint Noé bárkája a viharban…
A tanácsházát övező — valamikor régen gondozott, szép hősök kertje — ma olyan sivár és elhanyagolt, mint a libalegelő.
Ügy látszik, a legilletékesebbek keveset adnak a szépérzékre. Nekik nem szúr szemet e sivár kép, pedig szép környezetben az élet is szebb, a munka is vidámabb.
A falu közepén barokk-stílű kastély uralja a tájat. Ez a gyönyörű épület ingyen kínálja magát 12 év óta szanatóriumnak, üdülőnek, vagy intézménynek, de mindhiába. Csak ígérgetést és „kosarat” kapott eddig szegény feje! Parkját tönkretette az emberek nemtörődömsége, öncélú- gonoszsága és az illetékes vezetők tehetetlensége, s ma úgy áll ott kifosztva, mintha tatárjárás lett volna. Tető gerendáinak javarészét már elhordták, ódon falát a tetőről szabadon lezúduló eső mossa és omlasztja egyre kétségbeejtőbb biztossággal; belseje pedig olyan csúnya, hogy egy kicsit is igényes ember nem bírja gyomorral!
A kastély melléképületei eltűntek néhány év alatt. Egyesek jól jártak a temérdek anyaggal, de a falu szegényebb és sivárabb lett valamivel; pedig egy kis kőműves-kalkulációval orvoslakást, kulturházat építhettek volna e „Csák Máté szénája”-sorsra jutott anyagból!
Az ifjúság magára hagyva hányódik, korcsmák és templomok boltívei alatt, vagy tekereg céltalanul, mint vezér nélküli csapat. Pedig sportra, kultúrára, színjátszásra alkalmas és szomjas ifjúság ez, csak hiányzik a tervszerű és mindent átfogó vezetés és irányítás. Kár érte!
Sokat tudnék még vázlatomra vinni, de úgy érzem, ennyi is elég, hogy felhívjam az illetékesek figyelmét e kicsiny, de igen szép falura! A község vezetői jobban élhetnének a párját ritkító adottságokkal, a falu népe pedig megláthatná végre, hogy a kultúrát és műveltséget közös összefogással oly magas fokra emelhetnék Sátán, hogy a környék csodálattal venne erről tudomást. — így szebb lenne az élet, okosabbak, jobbak lennének az emberek, akiknek ereje és hatalma mindenre képes, ami reális és valóra váltható. (Sík István)
¶
Jellemző hirdetés az “Északmagyarország” korabeli számában:
Mostanában ennyien olvasták: 922