A Földön kialudtak a fények (+2)

Philip K. Dick: Szabad Albemuth Rádió
Nem gondoltam, hogy külön bejegyzést írok a könyvről, de kikívánkozott belőlem. Érdekes történet: egyfelől sci-fi köpenybe bújtatott félelmetes, gunyoros leírás egy nyomasztó (és teszem hozzá: zsibbasztó) politikai környezetről, amelyhez a minta nyilván valahol a McCarthy-éra(1) lehetett, ugyanakkor egy tudatalatti késztetésekkel és összeesküvés-elméletekkel átszőtt intellektuális kaland. A regényben a trilógián(2) kívül, itt is megjelenik VALIS(3), amely PKD (főként) kései regényeinek jelentős entitása.
Elsősorban nem azokról a tartalmi vagy cselekményi elemekről írnék, amely olvasás közben momentumról momentumra továbbviszik az egyszeri olvasót. Inkább arról, hogy eközben rátaláltam jó néhány olyan hangulatra, amelyek nélkül ez a könyv talán el sem ért volna hozzám. A Szabad Albemuth Rádió-ban sok ilyen hangulat van elrejtve. Ha a sci-fi műfaji besorolást lefejtjük a könyvről, azzal szembesülünk, hogy életrajz-szerű dokumentumregénnyel van dolgunk, amelyben Phil és Nicholas éveken át tartó barátságának állomásait, életük múltját és jelenét ismerjük meg. A Phil név egyébként nem véletlen, a regény egyik szereplője maga PKD. Természetesen, mondhatni szerencsére, a tudományos fantasztikum hatja át a regényt, egyben korai paranormális fikciónak is nevezhetném, emellett valami olyasfajta hozzáadott érték is is megjelenik benne, amely egy következő hangulati eleme a történetnek.

Valis - coverMire gondolok? Ahogy egyre beljebb haladunk a regény cselekményébe, az ember már-már beleéli magát azokba az élményekbe, amelyek (esetleg hasonlók) talán vele is megestek. Ha egy következő résznél viszont olyan részletekkel szembesülünk a könyv lapjain, amilyeneket már teljes bizonyossággal önmagunk is átéltünk, ott már nincs menekvés, a történet magába szív és végérvényesen a sajátunknak kezdjük érezni. Velem vitathatatlanul megtörtént a dolog, enélkül ugyanis nem lenne ez a bejegyzés (lásd az alábbi idézetet). Ezt talán a VALIS-érzésnek/élménynek tudnám a legpontosabban nevezni. (A képen a szerintem legtalálóbb VALIS könyvborító a sok közül. Pedig az alapművet még nem is olvastam!)

Visszatérve az Albemuth Rádióhoz, olvasás közben folyamatosan gyűjtöttem idézeteket a regényből, míg aztán fel nem adtam a dolgot a bőség különleges zavara miatt. A Nicholas című rész például önmagában idézhető egysége lenne a könyvnek, de 95 oldalt ugyebár nem idéz be az ember sehová. Íme az egyik kedvencem, gondolom, hogy nem vagyok egyedül vele:

“Aznap éjjel egyedül ültem kint a lakásunk udvarán, és néztem a csillagokat. Eddigre már tudtam, mi történt velem; számomra érthetetlen okból bekapcsolódtam egy intergalaktikus, telepatikus alapon működő kommunikációs hálózatba. Ahogy ott üldögéltem egyedül a sötétben, éreztem odafenn a csillagokat meg a hihetetlen mennyiségű adatforgalmat közöttük. Kapcsolatban voltam a hálózat egyik állomásával, és próbáltam megtalálni ott fenn, noha ez hiábavaló volt.
(…)
– Mit üldögélsz itt kint? – kérdezte Rachel.
– Hallgatom.
– Micsodát?
– A csillagok hangját – mondtam, bár pontosabb lett volna azt mondani, hogy a hangokat a csillagokból. Mintha maguk a csillagok beszéltek volna, ahogy ott ültem a hűs sötétben, a macskámmal, akinek amúgy is szokása volt kijönni… Őt nézve megértettem, hogy információt kap az éjszakában, az éjszakából, a csillagok pislogásának sémájából. Összekapcsolódott az univerzummal, ahogy itt ült mellettem, és némán felfelé bámult.
A bűnbeesés, gondoltam, azt jelenti, hogy elestünk a kapcsolattól ezzel a hatalmas kommunikációs hálózattal, Valis hangjával, ami az ókoriaknak Isten hangja lenne. Eredetileg mi mind, ahogy az állat mellettem, a hálózat szerves része voltunk, ami a lényegét és akaratát fejezte ki általunk. Aztán valami elromlott, és a Földön kialudtak a fények. (Pék Zoltán fordítása)

Ilyet csak az tud leírni, akivel megtörtént valami hasonló dolog…

Összegezve: könyv nem olyan nyomasztó számomra, mint például a Kizökkent idő volt, sőt! Valahol legbelül azt érzem, hogy minden PKD-regény a “lassú víz partot mos” elven működve lopja be magát az ember tudatába, hogy aztán folyton párhuzamokat keressünk a körülöttünk hömpölygő, úgynevezett “valóságos világgal”. Menni fog, működik a dolog. Kezdem megérteni, hogy annak az internetes PKD-közösségnek, amelynek tagja vagyok, miért az egyik címkéje az, hogy #paranoia.

A regényből készült film trailer-e:

Szerintem: 10/10.

Albemuth és egyebek >>

1 – A McCarthy-korszak
2 – *VALIS – Végtelen Aktív Létező Intelligens Struktúra
3 – A Valis trilógia részei “hivatalosan” a következő regények: Valis, Istenek inváziója, A bagoly nappal (befejezetlen, és az is marad). Ugyanakkor a témához sorolhatók még a Szabad Albemuth Rádió és a Timothy Archer lélekvándorlása című művek is. Lásd >>

Mostanában ennyien olvasták: 1596

Hasonló bejegyzések:

Nyáron olvasom (+6)

Szerencsére elég egyértelmű tervekkel indultam neki a nyári hónapoknak az olvasás terén is, mivel itt rengeteg pótolnivalóm van. Az elmaradások közül ezúttal a sci-fi műfajt vettem elő, hiszen a régi ismerősöket az ember megkülönböztetett figyelemmel kezeli.
Egy ideje részt veszek egy fórum-szerű beszélgetésben az interneten, ahol Philip K. Dick műveiről folyik az eszmecsere. Én ezidáig, 2015 nyaráig kizárólag novellákat olvastam a szerzőtől, és meg kell mondanom, hogy nem hagytak bennem maradandó emléknyomokat, Az előszemélyek például kifejezetten nyomasztó volt számomra, az maradt vissza belőle, hogy ezt a hangulatot nem szeretném… A regényeiről kialakult beszélgetések, recenziók viszont felkeltették a figyelmemet irántuk, mivel néhányuk különféle téren érintik az általam kiemelt érdeklődéssel kísért tudati érzékelés, pszi, telepátia, prekogníció, témáját – még ha “csak” a sci-fi mezején is. Az olvasások után kiderült, hogy egyik-másik területről valószínűleg személyes érintettség miatt is írt. A könyvleírásokkal történt rövid ismerkedést követően eldöntöttem, hogy PKD életművét meg kell ismernem. Felmértem a könyvtáramat, találtam is két könyvet, további két novellát tőle, valamint a fülszövegeik alapján rendeltem gyorsan még két regényt, így aztán biztosítva van a nyári intellektuális kaland. Az első regényt elolvasva azt mondhatom, hogy valamivel több is…
(+3) (A bejegyzés kronologikus, rendre frissül, ahogy egy-egy könyvet elolvasok az említettekből.)

Amire világosan emlékszem korábbi időszakomból a dologgal kapcsolatban az az, hogy a kétezres évek elején örömmel fedeztem fel az akkor újként megjelent PKD-könyveket a könyvesboltok kirakataiban. A címlapra írt Rolling Stone-ajánlás is tetszett: “Philip K. Dick egyike a legbrilliánsabb sci-fi szerzőknek. Bármelyik bolygón.” Akkoriban egyáltalán nem volt időm sem ezeknek, sem más könyveknek az olvasására, de megjegyeztem, hogy később bárcsak lenne lehetőségem arra, hogy el tudjam olvasni őket.
Elérkezett  ez az idő 🙂

Íme tehát az első, néhány kötetes adag a PKD-univerzumból:

PKD - The Fab Four
Kicsit később további két könyv jött a fentiekhez:

PKD+2

Az olvasás sorrendje:
A halál útvesztője,
Ubik,
Kizökkent idő,
Szabad Albemuth Rádió*,
Figyel az ég,
Csordulj könnyem, mondta a rendőr,.

* A Szabad Albemuth Rádió című regény másokat is inspirált, például Stuart Hamm amerikai basszusgitárost, aki az 1988-ban megjelent első önálló szólóalbumának a Radio Free Albemuth címet adta, de feltűnik rajta – és szerintem az egyik legjobb – a “Csordulj könnyem” (Flow My Tears) című szerzemény is. A címadó dal meghallgatható a Youtube-on, a teljes album pedig a Deezer-en, vagy akár az AllMusic oldalán.

Módszeresen haladok az olvasásukban. Ez a módszer – mivel most úgymond “ráérek” – az, hogy az éppen soron lévő könyvről mindent elolvasok, amit az interneten találok róla, kivéve persze a részletes tartalmi leírásokat. Ennek meg is lett az eredménye, hamar megállapítottam, hogy ez a hat könyv OK, rendben lesz, de a legjobb lesz, ha a kiadásuk sorrendjében olvasom el őket, hiszen könyvről-könyvre alakul, teljesedik, vagy akár durvul a PKD-univerzum, a magam dolgát nehezítem, ha könyveit találomra beszerzett sorrendben olvasom. A módszert bonyolítja, hogy a legtöbb az életmű legtöbb darabja már nem kapható a könyvesboltokban, ráadásul például a Librinél egy 8-10 éves könyv már antikvárnak számít, így aztán az alternatív beszerzési forrásokat is mozgósítani kell a terv végrehajtásához.
De nyár van, mikor olvasson az ember, ha nem most? “A gép forog, az alkotó pihen”.

A halál útvesztője után:

Ismét úgy kell szembenézni a dolgokkal, amilyenek a valóságban. Nem valami jó érzés, mi?
(201. oldal)

Valóban…

Védje magánéletét… Önre hangolódott egy ismeretlen? Valóban egyedül van? Előre megjósolja a tetteit valaki, akivel nem is akarna találkozni, vagy meghívni őt az otthonába? Vessen véget az idegeskedésnek: lépjen kapcsolatba a legközelebbi kockázatmentesítő szervezettel; az először kideríti, ön valóban engedély nélküli behatolásnak esett-e áldozatul, és amennyiben igen, megbízásra semlegesíti a behatolót – mérsékelt díjazás ellenében.
(Ubik)

(+4) Közben, ahogy haladok előre az olvasással, újabb frissítés a Figyel az ég című regény utószavából, amely PKD egyik saját értelmezése műveiről (Pék Zoltán fordításában) arra nézve, hogy az olvasó bizonyosságot nyerjen saját megközelítésének valóságáról a könyvek végeztével:

A kronologikusan egymás után következő könyvekben érdekesen kerül elő az információ:

1. Figyel az ég: több, szubjektív világ
2. Kizökkent idő: szándékosan szimulált világ
3. Palmer Eldritch három stigmája: egy gonosz, varázslószerű istenség hatására keletkezett, közösen hallucinált világ
4. Ubik: szimulált világba segítő üzeneteket juttat be a megváltó igaz istenség
5. A halál útvesztője: a szimulált világot mi magunk hozzuk létre, hogy elmeneküljünk az elviselhetetlen valóságtól.

Mindezek – teszem hozzá immár én – egyben rövid, de a lényegre tapintó kivonatai a felsorolt regényeknek. Valami hasonló körvonalazódott bennem is az olvasások után, bár az általam követett sorrend a könyvtáram tartalma és a beszerzések függvényében az 5-4-2-1-3 volt.

(+5) Ajánlott könyvek! Ahogy fentebb említettem, az elvet kezdtem követni PKD életművének olvasásában, hogy kinyomtattam a biográfiáját, amelyen minden általa írt regény szerepel (köztük az elveszettek és a befejezetlenek is), majd felállítottam egy kronológiai sorrenddel kombinált preferencia-listát, amely szerint folytatom a megkezdett olvasást (és beszerzem a hiányzó könyveket). A fenti ötös után pihenésképpen a Csordulj könnyem… következik, majd rámegyek a VALIS-trilógiára, ami valójában négy és fél regény (egy befejezetlen van köztük), és a Palmer Eldritch-el mutat átfedést a fenti ötben felsoroltakkal.

ubik_pkd(+6) Végeztem a(z) Ubik-al… Nos, eleinte nem győztem eléggé gyorsan olvasni arra nézve, hogy vajon mi alakul majd ebből ki, aztán meg nem bírtam olyan lassan olvasni, hogy addig tartson, ameddig én szeretném! Csúszkáló valóságok… Itt már az a valóság is elcsúszott a jelenleg ismerthez képest, amelyben a történet fészkel. Nem szeretnék sem tartalmi sem világbeli leírásokat megosztani erről a regényről (az ötcentesre nyíló ajtó/hűtő már úgyis közkincs – na de milyen ötcentes?!), mindössze annak a szavazásnak az igazát erősítem meg én is, amelyik szerint PKD ún. “legjobb” regénye az Ubik. Így igaz, ez az egyik legjobb! Szerény – mindössze 6 kötetes – PKD olvasással a hátam mögött (amiben nincs benne a VALIS…) viszont áttüremkedik olvasmány-valóságom lepelén néhány szál, amely a Visszafelé világ, a Kizökkent idő vagy a Figyel az ég felől erősítik az Ubik kimerikus szövetét. Amennyiben egy-egy korábbi PKD-regénymintával gazdagabban kezdünk el Ubik-használók lenni, már mást fog mutatni az összkép, más valóságból más valóságba haladunk bele – és valamennyi rabul ejt. Vigyázat tehát, az Ubik függőséget okoz! (Olvasd el az Ubik-ról szóló könyvértékelésemet a moly.hu sci-fi Merítés című gyűjteményéből ezen az oldalon.)

Az ember élete legtöbb eseményére előbb-utóbb megtalálja a magyarázatot. Na de Joe Chip egy ötvencentesen?

Íme egy idézet, amely magyarázatot ad arra, hogy mi az Ubik, ugyanakkor a regény tartalmának és cselekményének élvezetét egyáltalán nem rontja:

Én vagyok Ubik. Már a világegyetem keletkezése előtt is itt voltam. Én alkottam a világokat. Én teremtettem az élőlényeknek szolgáló lakóhelyeket. Én rendezem el őket kedvem szerint. Oda mennek, ahová mondom, azt teszik, amit mondok. Én vagyok a szó, a nevem ki nem mondható, mert senki sem ismeri. Ubiknak neveznek, de nem ez az én nevem. Vagyok. És mindig is leszek.

Hasonló intellektuális élményt kívánok mindenkinek, aki bármelyik PKD-könyv felől becsatlakozik!
Akkor mire várunk? Munkára!

Közben azért becsúszik még ez-az, mint például Nemere István Őrült regénye, vagy mondjuk – a másik különleges szerző, akinek a műveit gyűjtöm – Clifford D. Simak Sétálni egy város utcáin (ez sajnos “csak” egy novella), To Walk a City’s Street, illetve szintén Simak-től A város című opus.

A mindenütt jelenlévő PKD >>
Hirtelen osztódik a valóság >>

Mostanában ennyien olvasták: 1383

Hasonló bejegyzések:

Utazás a mívesek országában

– Miket nevez “regényes társadalomnak”, asszonyom?
– Azokat a társadalmakat, ahol a regényírók elenyésző kisebbségben vannak – felelte ártatlan arccal Mrs. Alexander

Blogverseny

Ennek a bejegyzésnek azt a címet akartam adni, hogy “A másik regény”, de végül maradtam a jelenlegi címadásnál. A helyzet ugyanis az, hogy ebben a kis könyvben két regényt helyezett el a szerkesztő, amelyekből éppen nem a címadó mű lett a kedvencem. De ezt tegyük későbbre. A dupla regényt tartalmazó könyvekről még annyit, hogy szinte kivétel nélkül olyannal találkoztam, amelyik esetében: 1) a könyv elsődleges címeként szereplő regényt, vagy elsődleges szerzőjeként feltüntetett író munkáját kerestem, de – 2) mégis a könyvben szereplő másik regény lett a kedvencem, bárki írta is azt. Ez egy olyan visszatérő jelenség számomra, ami egy további bejegyzést érdemel, nem fogom elfelejteni.

Íme tehát André Maurois könyvecskéje, amelyben a Szépirodalmi Könyvkiadó két regényt szerkesztett egy kötetbe. Ez az Olcsó Könyvtár 692. kötete, 1971-ben jelent meg 49050 példányban. Ma már újonnan nyilván nem kapható, én is antikváriumból jutottam hozzá, méghozzá az antikvárium.hu-ból.

A gondolatolvasó gépAndré Maurois: A gondolatolvasó gép – Utazás a mívesek országában
Szépirodalmi Könyvkiadó, Olcsó Könyvtár sorozat (#692)
Megjelent: 1971-ben, 163 oldal
Eredeti címek: La machine á lire des pensées
Voyage au pays des articoles
Fordította: Görög Lívia
Utószó: Pödör László

A fentieknek megfelelően itt nem a címadó, és a gyűjteményembe az adott témában keresve célszerűen megvásárolt regényről, “A gondolatolvasó gép“-ről írok, hanem a másodikként a kötetben olvasható regényről, amelynek címe Utazás a mívesek országában.

Utazás a mívesek országában – Maiana

A történet egy – a félénkségével önmagát a végletekig ostorozó, attól pedig rendkívül szenvedő – francia vidéki fiatalemberről, Pierre Chambrelanról szól. A világ olyan szörnyetegként tűnik fel előtte, amelyik minden megnyilvánulásával őt igyekszik nevetségessé, lehetetlenné és jelentéktelenné tenni, ez elől – úgy tűnik – nincs menekvés számára. Ebben a lelkiállapotban éli meg az I. világháború kitörését, amelyet aztán szokatlan módon rajongva fogad, tekintve, hogy be kell vonulnia. A hadsereg kötött keretei és katonai fegyelme ugyanis megteremtik számára egy vonzó, kiszámítható, egyben védelmet is adó életforma lehetőségét. A hadsereg gondosan elismeri megfelelni vágyását, előléptetik. Csakhogy a háború hamarosan véget ér, az elkövetkező kaszárnyaélet pedig sivárnak és unalmasnak tűnik számára. Néhány év múlva beadja felmondását, ahogy ma mondanánk: leszerel, pedig halovány életét a katonaságon túl igazán nem képes máshová helyezni. A katonaságon kívül kizárólag a távoli tengerek felfedezőit, hajósokat, utazókat kedveli, hiszen azok egymagukban, az elemekkel vívott csatában, csupán önmagukra számíthatva járják a tengereket, hódítanak – az emberek pedig távolról tisztelik őket ezért.
Leszerelése után kapóra jön Pierre számára egy újsághír, amelyben francia utazó magányos tengeri útjáról számol be a lap, az út és kellékeinek szinte hiánytalan részletezésével. Pierre Chambrelan heves vágyat, egyben menekülési lehetőséget lát egy hasonló utazás megvalósításában, ettől kezdve szinte kényszeríti magát arra, hogy ő is útra keljen, egyedül, szabadon és saját kedvére.
Az öröm korai: forrásait felmérve keserű felismerést tesz: összvagyona semmiképpen sem elegendő egy hasonló vállalkozáshoz. Tanácsadója ötletétől vezérelve újságokhoz, könyvkiadókhoz fordul, hogy a jövendőbeli útleírásai terhére előlegezzék meg számára az út megvalósításához elegendő tőkét. Megnyílnak a pénzcsapok, de nem eléggé, az utolsó részlet még mindig hiányzik a költségvetésből. Megoldásként újságban kezdi hirdetni az útját, amelytől bőkezű támogatók jelentkezését várja. A felhívás következtében özönleni kezdenek  hozzá a levelek, amelyben ötleteket, tippeket és tanácsokat kap a tervezett utazáshoz, sőt, természetesen útitársként is ajánlkoznak, főképpen nők, akik megédesítenék önkéntes magányának hosszú hónapjait.

A jelentkezők ajánlatait eleinte örömmel fogadja, később kineveti, majd elveti, már-már meghiúsulni látszik az utazás, amikor levelet kap egy bizonyos – szigorú erkölcsű – nőtől, Anne-től. Anne szintén útitársként ajánlkozik, viszont határozott kikötéssel arra nézve, hogy nem ágyastársául jelentkezik, sőt, ha ezt az el nem hanyagolható körülményt Chambrelan biztosítja, a vállalkozáshoz szükséges tőkéhez is hozzájárul.
Minden további csupán részletkérdéssé egyszerűsödik. Anne és Pierre a férfi vívódásai ellenére megegyeznek, felkészülnek az útra, majd a terveknek megfelelően San Francisco-ból tengerre szállnak, hogy bejárják a Csendes-óceánt.

A történet valójában itt kezdődik.
Anne és Pierre valóban útitársként hajóznak az óceánon, bár a férfit kerülgetik olyan gondolatok a nővel kapcsolatban, amelyeket értéktelennek tart, ezért rendre elveti őket. (Ennek a momentumnak később jelentősége lesz.)
A történet Honolulu kikötőjét elhagyva siklik át a fantasztikum, vagy inkább a fantasztikummal vegyített disztópia vizeire. Egy éjszakai vihart követően hajójuk megsérül, amelynek következtében irányíthatatlan ronccsá válik. Az effajta történetek kötelező eleme praktikusan a következő aranyigazságban rejlik: “ahol legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség”. Ennek megfelelően reggelre a sérült vitorlás ismeretlen sziget közelébe sodródik, amelyen távcsővel még kikötőt is felfedeznek. Sőt, a kikötőből értük jönnek, hajójukat bevontatják, és nyomban javítani kezdik.

Az utazók – szándékuk ellenére – megérkeznek egy magántulajdonban lévő szigetre, amelynek a neve: Maiana, a Mívesek szigete. A különös történet, amely a főhősök partot érésétől egészen a távozásukig fejlődik, legyen a könyv titka, viszont érdemes megismerkedni Maianával, a Mívesek országával.

Maiana nem más, mint egy magántulajdonban lévő sziget, amely önálló országot alkot  valahol a Csendes-óceánon, államformája: művészeti diktatúra. (Megjegyzendő, hogy a Csendes-óceán más utopikus és disztopikus regényeknek is helyszínül szolgál, hogy messze ne menjünk, Fekete Gyula “A kék sziget” című történetében Szimmaren földje.)
Maiana, jelenlegi hőseink földje, otthont és birtokot kínál a szigeten megtelepedni kívánó művészeknek (“míveseknek”), íróknak, költőknek, festőknek, szobrászoknak, azzal a feltétellel, hogy a szigetet többé nem hagyják el, és alávetik magukat az állam törvényeinek. Ezek a törvények a mind tökéletesebb alkotás, mű létrehozása körülményeinek biztosítására irányulnak.
A szigetország társadalma két osztályra tagozódik: a mívesekre és a “beók”-ra. Ez utóbbi osztály tartja el a míveseket, akiknek az alkotáson kívül semmilyen más tevékenységre nem kell gondot fordítaniuk, sőt, büntetés terhe mellett tiltva is van. Kizárólag a művészetnek élnek, pénzzel nem rendelkezhetnek, egyetlen értékük a műalkotások, amelyeket létrehoznak. A művészeten alapuló államberendezkedés működését a “beók” biztosítják: aki Maianában nem míves, az nem lehet más, csak “beó”, azaz: aki nem alkot, az élvezi az alkotást. A választás önkéntes, míves vagy “beó” bárki lehet, ha elfogadja a törvényeket. A szerző megfogalmazása szerint “a végzett munka természete különíti el a két kasztot“. Nincs alá- vagy fölérendelt társadalmi osztály, hiszen egyik a másikat szolgálja ki a tökéletesség érdekében.

A “beók” számára a megélhetés könnyedén biztosított, aki dolgozik, az könnyen és jól megél. A sziget természeti kincsekben gazdag, katonai célokra sem kell költenie, mivel függetlenségét a nagyhatalmak garantálják.

Főhőseink kalandjai Maianában ennek a különös, furcsa világnak a szokásaival való találkozással indulnak. Vendéglátóik az első meghallgatásuk után szembesülnek azzal, hogy Anne és Chambrelan kizárólag útitársként tették meg eddig hosszú útjukat, és bármely más viszony feltételezése nyomán őszinte felháborodásuknak adnak hangot. Miután ezen a míves vezetők kellőképpen elcsodálkoznak, egy bizonyos pszichárium elnevezésű építménybe irányítják az utazókat, amelyben a szállásukat jelölik ki. Chambrelan rosszat sejt, attól tart, hogy a hosszú tengeri út és a viharban elszenvedett baleset, nem mellesleg a nemi vágyaknak a hosszú hajóúton való elfojtása miatt pszichés zavart feltételeznek náluk, fenntartásait hangoztatja a pszicháriumban való elhelyezésükkel szemben. Végül kiderül, hogy a pszichárium a mívesek országának egy fontos és jellegzetes építménye, egyfajta lélek-gyűjtő. A mívesek ugyanis a teljes tökéletességre törekszenek minden alkotásukban, így az országukba ritkán elvetődő idegeneket ebben a bizonyos pszicháriumban szállásolják el abból a célból, hogy a Maianában talán már ismeretlen viselkedésformákat, reakciókat és az érzelmek természetes megjelenését tanulmányozni tudják. A luxuskörülmények között élvezett vendéglátás ára, hogy naponta találkozzanak mívesekkel, hogy reakciójukat tanulmányozandó, egyszerűen beszélgessenek velük néhány percet.

Maiana szokásai tehát furcsák, ugyanakkor kivétel nélkül a művészetet, az alkotás örömét szolgálják. Részlet a regényből:

Míves jóformán soha nem vesz míves nőt feleségül. A míves házasságok általában nem sikerülnek, ez tapasztalati tény. Szerencsére a maianai törvények értelmében a míves előjogot élvez bármely beó nőre, feltéve, hogy eskü alatt vallja: a kérdéses személyre múlhatatlanul szüksége van alkotómunkájához. A sziget törvényei engedélyezik az ideiglenes házasságkötést mívesek és beók között; a beó nőnek ezt megelőzően beó férfival kötött, állandó házasságát az új kötés nem érinti, csupán a hatályát függeszti fel bizonyos irányokban, mint például az apaság megállapítása. (…) A beó férj megtiszteltetésnek tekinti, ha egy míves választása éppen az ő feleségére esik.

Ettől sokkal földhözragadtabb területeken is biztosítják a mívesek zavartalan alkotási körülményeit, elsősorban a csendet és nyugalmat. Abban a városnegyedben, ahol a mívesek laknak, az úttestet mindenhol gumiszőnyeg fedi, hogy a kocsik ne üssenek zajt. Tilos dudálni, fennhangon beszélni. Tilos reggel kilenctől déli tizenkét óráig telefonálni is. A legérzékenyebb mívesek számára a kormány megépíttette a Hallgatás Tornyát, amelynek emeleteit olajréteggel szigetelték, ezen lebegnek a parafaburkolatú szobák, azaz abszolút zaj- és zavarásmentes környezet áll az alkotók rendelkezésére itt. Hogy ez teljes legyen, négyszáz méteres körzetben tilos a tornyot megközelíteni, csakis a kijelölt takarítószemélyzet lépheti át a ház küszöbét, meghatározott órában.

A mívesek ugyanakkor rendkívül alapos és átgondolt munkára képesek Maianában:

A honi mívesek közül Alberti örvend a legnagyobb tiszteletnek, mert ő egész életét egy harmincsoros vers megírásának szentelte. Tizennyolc éves korában fogant meg benne a vers eszméje, és hetvenkettedik évében sikerült a művet befejeznie.

(Rövid fejszámolás eredményeként megállapíthatjuk, hogy Alberti nem volt egy hirtelen természetű ember: 54 év alatt írt meg egy 30 soros verset, amely azt egyértelműsíti, hogy évente 1,8 verssor pattant ki a kivételes elméből. Igazi elixír!)

A legnagyobb mívesek a végsőkig elmennek alkotásuk tökéletesítésében, még ha ez a halál ábrázolása, akkor is.

Barátunk utolsó művének kívánta szentelni maradék életerejét. Lehunyt szemmel feküdt, csakis arra ügyelve, ami felbomló szervezetében végbement. Megrendítő élmény volt lábujjhegyen belépni a betegszobába. A haldokló lehunyt szemmel feküdt ágyán, és diktált, körülötte néma csendben álltak a legnagyobb mívesek, és beó lányok lesték egyre gyengülő hangját.

Furcsa, ugyanakkor kellemes hely tehát Maiana, a Mívesek országa. Olvasás közben az ember elgondolkodik azon, hogy ha a gondolat valóságot teremt, és Maiana már nyilvánvalóan megszületett Maurois elméjében, akkor az általa létrehozott valóságban most vajon mi történhet Maiana utcáin? Az ötlet továbbgondolás után kiált!

Kivételes, de sajnos fájóan rövid kisregény az “Utazás a mívesek országában”. Negyven oldal, amit nem tud úgy húzni az ember, hogy sokkal tovább tartson, mint amennyire lélekben szeretné. Miután belakjuk magunkat a mívesek országában, e rövid terjedelem keretei között mindent megkapunk, amit szeretnénk egy ilyen munkától: országleírást, szerelmet (bizony, bizony), drámát, filozófiát,  humort és gúnyt is.

Anne és Pierre a mívesek országában átélt kalandjaik után végül továbbindulnak a rendbe hozott vitorláson. Maurois regényének befejező képeivel arra készteti az olvasót, hogy vágyakozzon Maianába, abba az országba, ami csak gondolatban létezik. És persze: van boldog vég.

Megjelentek fölöttünk az első, rezge csillagok. Kiültünk a fedélzetre, és hosszan beszélgettünk a mívesekről. Mióta közöttünk hullámozott ez a nyájas tenger, máris bizonyos távlatból láttuk őket. Vonzónak tetszettek, idegenszerűnek, de nagynak.
– Igen, ők lerázták az anyag nyűgét – mondtam. Elérték, amire az emberiség törekszik. Más népek mágiával, vallással, tudománnyal igyekeznek úrrá lenni a dolgok felett, a mívesek külön úton járnak…

E pillanatban zavartalanul boldog lettem volna, ha nem fog el hirtelen az a furcsa érzés, hogy a sötét éj mélyén valahol egy óriás míves lapul és les bennünket…

Alexeieff_illus

További illusztrációk a regényhez itt >>

Szerintem: 10/8.

moly.hu >>
GoodReads >>

Mostanában ennyien olvasták: 1432

Hasonló bejegyzések:

A rejtélyes szibériai lyukak száz éve

2014 nyarán több híradás számolt be egy, majd később még két hatalmas lyukról, amelyek a földben tátonganak Szibériában. Mindhárom óriási kürtő ugyanabban a földrajzi régióban van Észak-Oroszországban, kettő a Jamali Nyenyecföldön található Jamal-félsziget Bovanenkovo, illetve a Gidai-félsziget Antipayuta településeinek közelében, egymástól mintegy 100 kilométer távolságra, a harmadik a Pamír-félszigeten, az előző két kürtőtől keletre.

http://www.fromthetrenchesworldreport.com/

A lyukak különböző átmérőjűek, 4 métertől egészen 30 méterig, mélységük is változó, mindamellett félelmetes: 60 és 100 méter között van.

sziberia3

sziberia1

sziberia_times

A lyukakat és keletkezésük okát felfedezésük után azonnal vizsgálni kezdték, elsősorban geológusok, ökológusok és – a híradások alapján – történészek is, ez utóbbiak nem sokra jutottak, pedig… Lehet, hogy csak kevés szépirodalmat olvastak (vö: olvassunk mindennap). Mint később látni fogjuk, ez a fajta természeti jelenség nem új, de előfordulási helyeik viszonylagos elzártsága miatt  – többnyire szigorú klímával rendelkező, ritkán lakott területek  – régebben nem feltétlenül kerültek a média fősodrába. Az is igaz, hogy ha megnézzük a most felfedezett lyukak otthonául szolgáló terület műholdas térképét, százszámra találhatunk hasonló, bár már vízzel teli természeti képződményt (egy kép a témában). Jelenleg viszont a csupasz és ijesztő lyukakról van szó.

A szakértők első megállapítása az volt, hogy ezek nem emberi kéz munkájának eredményei, viszont természeti képződményekhez sem hasonlítanak. Később persze elmélyedtek a témában és többféle elméletet is felállítottak arra, hogy mi okozhatja a lyukak létrejöttét a földben, íme néhány belőlük:

  • Pingó. Ritka geológiai jelenség, melynek során a mélyből felpréselődő víz megfagy a föld alatt, és az így keletkező jéglencse kinyomja a felszínt – további részletek itt. (Dr. Chris Fogwill)
  • Robbanás a föld alatt. A földfelszín alatt keveredő só, gáz és víz robbanóelegyet alkot, amelynek berobbanásakor a keletkező nyomás a felszín felé nyomja a fölötte lévő talajt. (Anna Kurcsatova)
  • Geológiai mozgások. A fagyott földrészeken a globális felmelegedés hatására létrejövő fokozott geológiai mozgások.
  • Meteorbecsapódás. Erre utaló jeleket egyik lyuknál sem találtak (vagy csak nem került ki róla információ).
  • Földönkívüli tevékenységre utaló jelek. A kutatók nyilatkozatai alapján erre szintén nem utal semmi, esetleg csak egyszerűen nem kerültek ki információk ezzel kapcsolatban.

Nos, továbblépve a kutatókon, ez a fajta természeti jelenség nem a mai világunk termése, olyannyira, hogy közel száz évvel ezelőtt egy egész regényt ihletett meg. Némiképp meglepő módon egy irodalmi alkotáson keresztül ismerhetjük meg ezt a térséget és a képződmények a felbukkanását – mintegy száz évvel napjaink előtt. Akkoriban szintén izgatta az emberek fantáziáját a dolog, viszont egyáltalán nem állt rendelkezésre az az információbőség, ami ma általánosan elérhető.

Alekszandr Romanovics Beljajev orosz író 1928-ban írt regénye (amelyet 1929-ben adtak ki), „A levegőkereskedő” (Продавец воздуха, The Air Seller) címet viselte, amely pontosan a hatalmas szibériai lyukak témáját választotta történetének alapmotívumául. Mivel szinte teljesen kizárható, hogy Beljajev maga járt volna a helyszínen, azt kell feltételeznünk, hogy az elmúlt század elején szemtanúk beszámolói alapján terjedt a jelenség híre. Ugyanakkor tény, hogy Beljajev úgy is ismert, mint “a szovjet Verne Gyula”, ezt a jelzőt nyilván jövőbe látó, vagy inkább megérző képességei miatt kapta.  “A levegőkereskedő”-ben megjelenített óriási lyuk leírása viszont teljesen megegyezik a közel száz évvel később készített fotókon látható lyukak kinézetével. Ebből megállapítható az, hogy ha a szerző nem is járt a korabeli jelenség helyszínén, a szájról-szájra továbbadott híradások már akkor is ugyanilyen képződményről szóltak, ő pedig ezt megírta – vagy legalább elképzelte.
A szóbeszédből 1928-ra regény született. A kutatók megállapításait olvasgatva világos előttünk, hogy ma sem egyértelmű a jelenség keletkezésének minden körülménye, pedig a modern technika (légifelvételek, a lyukakba lebocsátott kamera, szonda, mérőállomások) egyértelműen előrébb tart az 1920-asnál. Ne csodálkozzunk tehát azon, hogy Beljajev művében kellő fantáziával kiszínezett regényen, egy sci-fibe oltott kémtörténeten keresztül kapunk korhű dokumentációt a rejtélyes szibériai óriáslyukakról.
Álljon itt most a regény tartalmi leírásának egy része, méghozzá az, amelyik Beljajev ihletettségét jelzi az adott téma felé. Igyekezzünk belőle kihallani a kutatók 2014 nyarán tett megállapításainak analógiáját.

“A levegőkereskedő” Szibéria zord, északi tájain játszódik, Verhojanszk és Turuhan környékén. A Tudományos Akadémia expedíciót szervez a vidékre abból a célból, hogy tanulmányozza a Verhojanszk környékén elterülő hidegöv meteorológiai viszonyait, főleg pedig azért, hogy derítse ki az időjárás megváltozásának okát. A világ átlagos hőmérséklete ugyanis megváltozott, az egyenlítői valamelyest csökkent, északon viszont emelkedett, a légnyomás észlelhetően csökkent. Észleltek egyéb furcsaságokat is, de ezeket még csak a pontos fizikai műszerek és pneumatikus gépek munkáját felügyelő mérnökök fedezték fel. Georgij Petrovics Klimenko, az Akadémia kutatója a kiválasztott terület felé indul helybeli jakut kísérőjével. Egy szeles reggelen viszont a jakut megmakacsolja magát, kijelenti, hogy nem megy tovább az adott irányban, mert arra van „Aj-Tojon orrlika”. A kutató kineveti kísérőjét, hiszen ő maga már hallott ugyan a jakutok „szent aggastyánjáról”, főistenéről, Aj-Tojonról, de az orrlikát még soha nem hallotta emlegetni. A kíváncsiság és a tervezett cél mégiscsak továbbviszi őket, míg végül el nem érnek a kráter-szerű helyszínre, amelyről a szerző így ír:

„Kidugtam a fejemet és lenéztem. Meglepő látvány tárult a szemem elé.
Holdkráterre hasonlító, hatalmas katlan volt alattam. Ám leginkább az lepett meg, hogy olyan sima volt a fala, mintha lecsiszolták volna. Egyetlen kő, egyetlen kiszögellés sem látszott benne. Tökélesen sima tölcsér volt, s mélyen lent, pontosan a közepén meghökkentően szabályos átmérőjű kerek lyuk tátongott. Vajon természetes eredetű ez a csiszolt tölcsér meg ez a geometriailag szabályos lyuk a kráter aljában? „ (Török Piroska fordítása)

sziberia_times2

A kutató és kísérője természetesen belezuhan az óriási lyukba, majd a történet egy összeesküvés leleplezése felé fejlődik tovább a végkifejletig. A reménybeli leendő olvasók miatt nem osztom meg a további tartalmi leírást, csupán az erre vonatkozó utalást: egy helyen úgy említik A levegőkereskedőt, mint „Beljajev egyik legjobb regényét”. Olvassák el!

A szibériai óriáslyukak rejtélye nem oldódott meg, de keletkezésének körülményeihez talán adalék lesz ez a száz év, amelyet Beljajev regénye biztosított nekünk.

Azért legyünk résen, ha fogyni kezd a levegő a világból, tudni fogjuk, hogy mi a teendő!

the_air_seller_holes_in_siberia

A magyar nyelvű könyv szerintem: 10/6.

 

A Siberian Times cikke >>
The End of The World, Siberia >>
Tucatnyi új krátert fedeztek fel Szibériában >>
Egy hazai híradás >>


Hundred years of the mysterious giant holes in Siberia (Nostril of Aj-Tojon)
This post is about the mysterious giant holes in Siberia. It identifies that the holes were existing a hundred years ago too, and the famous Russian writer Aleksandr Belyayev wrote a novel with the same pattern. Its title is The Air Seller, published in 1929.

Mostanában ennyien olvasták: 3241

Hasonló bejegyzések:

Tortilla Flat – Megtaláltam

reading_tortilla_flatAlig egy évvel ezelőtt, 2013 januárjában írtam arról, hogy egy gyerekkoromban olvasott könyvet keresek, mert újra elolvasnám, sőt, a könyvespolcomra is felraknám, mert több volt már akkor is, mint egy-délutános olvasmány. Természetesen rengeteg ilyen könyv van a célkeresztben, de azoknál legalább a szerzőt vagy a könyv címét tudom, úgy azért könnyebb megtalálni az antikváriumban, könyvesboltban. Ennek a bizonyosnak viszont egyik részletére sem emlékeztem, szerző, cím, a szereplők neve mind odaveszett az idő mélységeibe, de a történet annyira megmaradt bennem (ezért is kerestem), hogy néhány részletét vissza tudtam idézni. Ne felejtsük, hogy több mint harminc évről van szó, és egy olyan könyvtár könyvéről, ami ma már sajnos nem is létezik.
Nos, nemrégen egy adott könyv után keresgéltem különféle antikváriumok oldalain, amikor az egyiknél egyszer csak felismerni véltem ezt a régen keresett darabot. Most sem a szerző és a cím segített, hanem a könyv jellegzetes illusztrációi, amire rápillantva megtörtént az azonnali visszacsatolás a régi olvasmány-élményemre. Szerencsére éppen ezt a kiadvány került a reklámfelületre, bármely más kiadás (legalább hat-hét van neki magyarul) reklámozása esetén simán elsiklottam volna fölötte.
De így nem, megvan tehát, sőt azóta meg is szereztem a könyvet, ami nem más, mint John Steinbeck: Kedves csirkefogók (Tortilla Flat) című regénye. Egy 1963-s, Európa Kiadó-féle kiadást vásároltam meg, nagy valószínűséggel éppen azt a fajtát, amelyiket gyerekkoromban olvastam.
Most újra fogom olvasni, és nyilván egész más élmények érnek az olvasás során, mint 30+ évvel ezelőtt, ugyanakkor egyedi módon köti össze az akkori és a mai olvasót – engem, saját magammal. Ráadásul – ami annak idején képtelenség lett volna – ma rendkívüli kedvet érzek ahhoz, hogy eredetiben is elolvassam ezt a remekművet.

Az olvasáshoz egy rendkívül fontos információ: 1 gallon = 3,785 liter 🙂

A képen sorrendben: az első, eredeti kiadás 1935-ből – az 1963-as magyar kiadás – egy 2009-es magyar kiadás. A könyv hangulatáról ez a néhány sor árulkodjon:

A társaság tehát békésen aludt. Amikor reggel a nap az ablakhoz ért, besütött, ezüstössé változtatta a port, és szivárványszínekben csillant meg a kék legyek hátán, a barátok csak akkor ébredtek föl. Nyújtózkodtak és cipőjük után néztek. Tapasztalatból tudták, hogy mire a nap az ablakhoz ér, az első tornác már fölmelegedett.
Nem siettek a fölkeléssel, nem kapkodtak, egy hirtelen mozdulattal sem tértek el régi módszerüktől. Nem. Olyan simán emelkedtek föl szendergésükből, mint szappanbuborék a fúvócsőből. A szakadék felé szinte még félálomban botorkáltak. Akaratuk csak lépésről lépésre izmosodott meg. Tüzet raktak, teát főztek, amit a gyümölcsös tálkákból ittak meg, aztán kiültek a tornácra, a napra. A cikázó legyek dicsfénnyel vették körül fejüket. Az élet alakot öltött bennük, a tegnap és a holnap alakját.
A beszélgetés csak lassan indult meg, mert mindnyájan féltve őrizték a még bennük lappangó kellemes álmosságot. Ezzel vette kezdetét szellemi barátságuk, amely rendszerint belehajolt a késő délutánba. Akkor aztán fölemelkedtek a tetők, kinyíltak a házak, napfényre kerültek a titkos rugók, szóba kerültek a kalandok.

 

Szerintem: 10/10.

 

A tartalmi leírással nem bajlódnék, íme néhány kiváló darab:
Kedves csirkefogók (moly.hu)
Steinbeck: Tortilla Flat – Kedves csirkefogók
Steinbeck: Kedves csirkefogók – Klasszikus is lehet jó!
Steinbeck és a Kedves csirkefogók

John Steinbeck: Tortilla Flat | Wiki | GoodReads | LibraryThing

 

Mostanában ennyien olvasták: 1359

Hasonló bejegyzések: