A ki nem alvó tüzek falujában

A ki nem alvó tüzek falujában
Írta: Magyar Ferenc
(Szöveghű cikk az Új Ember, 1954. október 24. (X/43.) napján megjelent számából)

Az őszi napsütés aranypárájában még a nyár színei csillannak meg a táj felett, melyet egy kis büszkeséggel “a magyar Svájc”-nak szoktunk emlegetni. A Bükk lábánál járunk. Távolban a Kőlátó és a többi öreg bérc, előttünk pedig kies völgyekben, szélvédett katlanokban a falvak. Ősi települések a legvénebb magyar hegység tövében. Mindegyikhez fűződik valami monda. Közöttük van Sáta is. A falu nevét a hírnév szárnyára kapta az idei mezőgazdasági kiállítás, ahol Antal Béla, sátai lakos Szőke nevű ötmázsán felüli hízott sertésével díjat nyert. Büszke is rá az egész falu s tanúi lehetünk annak, hogy egy jó gazda sikere milyen jótékonyan élesztgeti egy falu öntudatát. Akivel csak találkoztunk az úton, az mind figyelmünkbe ajánlotta a “csodadisznót”, hogy el ne mulasszuk megnézni.
Nem is mulasztottuk el. Sátán azonban nemcsak ezt az állat-remeket csodálhatja meg az ember, hanem egyebet is talál. Disznónézés közben elbeszélgettünk az emberekkel s meglepődtünk azon, hogy a hegyek és őserdők által körülvett falu lakóinak milyen tágas, messzireható kitekintése van az egész haza felé.

Ennek az ősi településű falunak az életében — kicsiben és sűrítve — de az egész ország ügye-gondja jelen van és a falu életének minden aprónak, elenyészőnek látszó mozzanatában a nemzet nagy erőfeszítéseinek erőforrásait láthatjuk felbuzogni a lelkekben.

Három nemzedék

Már az is különös, ahogyan Sáta valaha erdőirtó, szűzföldeket feltörő népe az idők során az életforma alakulásaiban kijárta a hazai földön való megélhetés iskoláját. Méghozzá: jó iskolát!
A kezdetben földművelő és hegyi gazdálkodásra berendezkedett falu élete átalakult, hozzáigazodott az ózdi medence iparosodó életéhez. Megtartotta és tökéletesítette az ősi gazdálkodás formáit, ugyanakkor nem idegenkedett a bányáktól, a kohók felpirosló tüzétől sem. A két élet formát — az iparit és a gazdálkodót — oly nemes békességbe olvasztotta egybe még egy-egy családon belül is, hogy amikor belépsz otthonaikba: elemi erővelragad meg valami foglalkozásokon, társadalmi előítéleteken felülemelkedő összeölelkezése a falu társadalmának. Nem egy helyen nemzedékek élnek együtt a takaros házakban: a nagyapa mégemlékszik az erdőirtó nemzedékre, fia már az irtások földjén jó gazdaságot szervezett, az unokákat pedig már a bánya és az olvasztókemence igézte meg.

Mintha csak az a régi népmese elevenedett volna meg az életükben, mely arról szól, hogy a királylány kezéért jelentkező legény három emberfeletti feladatot kap, hogy elnyerhesse a menyasszonyt. Az első, hogy azt a hatalmas erdőt reggelre mind ki kell vágnia, fáját szekérnek, eketaligának megdolgozni, földjét felszántani, bevetni s mire felkel a nap, omlós kalácsot sütni az új termésből. A másodikban meg a nagy hegyet kell elegyengetnie — kövestől-sziklástól —, helyét szőlővel beültetni s ugyancsak reggelre új borral tisztelkedni. S harmadiknak: lángot fúvó tüzes paripákat nyereg alá törni.
A mesében ez könnyen megy. A sátaiak azonban valóságban is megcselekedték: erdőket irtottak, földjén kenyeret termeltek és bort, de még a tüzes paripákat is jól megülik, helytállanak a kohóknál és a tüzes szikrákat okádó üzemekben.
Házaikban szinte soha nem alszik ki a tűz. Valakinek mindig melegítik az ételt, valakit mindig hazavárnak az asszonyok: a család fejét a mezőkről, a gyerekeket a bányákból, üzemekből.

Az eke és a kohó népének összefogása

Kinn az őszi mezőn találkoztunk össze H. András bácsival. Ügy tűnt fel előbb két szép lova a domb tetején, mögöttük pedig ekérehajló hatalmas alakja, mintha valamelyik vaddisznóval, farkassal vívó őse jelent volna meg előttünk. S az a kevéske szó, melyben falujának és fajtájának vallomását sürítette össze, még ma is fülünkben cseng.
— Bizony, nekünk még jobban kell dolgoznunk, még többet ki kell hoznunk a földből, mint másoknak!… Nézze, ott azon a hegyen túl füstölög Ózd. Fiaink állanak az olvasztók és kalapácsok mellett. Azokat a nagy tüzeket ennek a kevés földnek a zsírja is táplálja. Abban a nehéz munkában jobban fogy a kenyér, meg a szalonna!… Amarra vannak a bányák! A bánya sötét és kietlen, ha a mi szeretetünk és gondoskodásunk nem visz bele fényt a fiaink szívén keresztül… Így élünk: egymásra utalva, egymásból, egymásért, egy kenyéren!
Elgondolkozva hozzátette még:
— S az egész ország dolga is csak Így van!
Néhány órával előbb még Ózdon hallgattuk a hangszórókból áradó szózatot a minden becsületes dolgozó kéz munkáját, minden hazájáért lángoló szív dobbanását összefogó Hazafias Népfrontról. A vaspóznákról elröppent szavak mintha itt — a kenyérnek vetett földágy párás melegében — váltak volna keresgélő bizodalommá.

Adófizetés és templomépítés

Egy nép életrevalósága a mindenkori kötelességek felismerésében nyilatkozik meg leginkább. S hogy mennyit ér ez az életrevalóság, azon mérhető le, hogy a maga sajátosan földi érdekein túl felismeri-e azokat a kötelességeket is, melyek a nagyobb közösségnek az érdekeit szolgálják.
Nagy célokért — amilyen a haza sorsa és jövője is — csak az a szív tud forrón dobogni, amelyet a legmagasztosabb eszmények, a vallás eszményei és erői járnak át. Önfeláldozó munkát, alázatos segítést engedelmességet és becsületes helytállást, törvénytiszteletet, erkölcsöt elsősorban attól lehet várni, akinek lelkét Krisztus tanítása illette meg minderre. A keresztény felfogás az, hogy a haza oltárára felajánlott áldozatokat az oltár áldozatának lelke szenteli meg.
Mindezt azért volt érdemes elmondani, mert ittjártunkkor meggyőződhettünk róla, hogy Sáta szorgalmas és törekvő népe boldogulásának titka nem kis mértékben az ő vallásos életük erőiben is rejlik. A falu az egri főegyházmegye régi egyházas helye, ahol már a XXVII. század végén működik plébánia. Az ősi plebánia 1734-ben alakul újjá. 1737-től kezdődően rendszeresen vezetnek anyakönyvet. Első iskoláját az egri szeminárium alapítja. Temploma 1808-ban újjáépült és a magyar barokk műemlékeként tartják nyilván. Oltárképe is a régi egri székesegyház főoltáráról került ide. Franz Wagenschön alkotása és Szent János vértanúságát ábrázolja a latiumi kapu előtt.
A hitélet fejlődésének jele, hogy a környező falvak – melyek Sáta leányegyházai voltak – egymásután alakulnak plebániákká. A régi sátai plebánia területén ma öt plebánia működik.
A súlyosan megrongálódott műemlék-templomot éppen most renoválják az egyházközség híveinek önkéntes adományaiból. A falu lelkületére vall az is, hogy amikor a plebános megkérdezte tőlük, hogy a templom kijavításával járó summás összeget tudják-e vállalni az államnak járó adók mellett, egyöntetűen azt felelték: előbb kifizetjük az adónkat, azután megadózzuk az Istennek is!
Így is lett. Félévi adófizetésüket 104 százalékra teljesítették, a templom pedig rövid időn belül megújult külsőben várja híveit.

Búcsúzó pillantás

A falu feletti hegyvonulat gerincére épült a vasút. Ott állunk a vadonatúj kisállomás épülete mellett. Este van. Holt ezüstfénye terül a tájra. Ózd felett piros az ég, mintha az egész város lángban állana. Autóbuszok kapaszkodnak fel a hegyi utakon, viszik az üzemekbe, bányákba a friss erőt.
Eltűnődünk azon, hogy az ország egyik legszebb tájának idillikus képét nem zavarja-e az a mozgalmasság? Nem volna-e szebb, ha megmaradt volna ősi nyugalmában és zordságában? Vajjon nem éreznénk-e magunkat közelebb Istenhez ebben a pillanatban, ha itt még kietlen csend és a természet érintetlensége venne körül? Ha nem volna autózaj, villanyfény, vonatdübörgés és tűzpiros égalj?
Ha az Istent valami haragvó, büntető és kiengesztelhetetlen Úrnak tudnánk, akkor: igen! De az Istent mi békességes és kibékítő, szerető Atyának ismerjük, aki az elveszett paradicsom helyett odaadta az embernek a földet. Fűbe, fába, kövek alá, hegyek mélyébe rejtette kincseit, hogy találják meg az ő gyermekei és osszák szét testvéreik között.
A tájnak keresztény jelleget az emberi kéz munkája kölcsönöz. A megbocsátó, kiengesztelődő Atya szándékát a békés emberi munka alkotásaival felékesített tájban lehet felismerni. A tízparancsolat szelleme is az emberi törekvésekkel megművelt tájból sugárzik megszentelő erővel, ahol a lezuhanó szikla nem öl, hanem házak épülnek belőle, a víz nem pusztít, hanem áramot fejleszt, gyárakat táplál, ahol a természet nem oroz az embertől, hanem javait osztogatja. És ahol esténként az Angelusra megcsendülő harangok szava az egész tájat és a tájban élő ember tekintetét és érzelmeit kiragadja a verítékek völgyéből a magasságok felé.

 

Mostanában ennyien olvasták: 525

Hasonló bejegyzések:

Hozzászólások

Hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?