Fájdalom, távoztál

Immár hosszú napok óta nem múlt el a kínzó, olykor elviselhetetlennek tűnő fájdalom. A ragacsos, pokoli meleg, amelyik a környékre ereszkedett, a gyötrő érzetet jelentősen fokozta. Eleinte a hirtelen időjárás-változásnak tudtam be az egyre erősödő tüneteket, a magam megnyugtatására viszont később is erre fogtam. Előző emlékeim tapasztalatai alapján nem kellett aggódnom a fájdalom miatt, hiszen rendre elmúltak egy bizonyos idő elteltével. Az orvosomnak sem volt más meglátása, azt kérte, ha nem csillapodik a fájdalom, feltétlenül menjek vissza hozzá. Valójában lusta beteg voltam, ha betegségnek lehet nevezni egy fájdalmat, amiről nem tudni, hogy mitől van. Nos, a fájdalom rendre csillapodott, vagy legalábbis kivártam, amíg enyhül, majd elmúlik, így az orvoshoz sem mentem vissza sosem.
Aznap reggel erre hiába vártam. Ahogy a nap egyre feljebb és feljebb haladt az égbolton, abban az ütemben erősödött a kínom. Halaszthatatlan ügyben mindenképpen a városba kellett utaznom, az intenzív fájdalom miatt úgy döntöttem, hogy magam, és főleg a mások testi épségére való tekintettel nem ülök autóba, inkább busszal közlekedek.
Az autóbusz ülése tompítva közvetítette a hatalmas jármű motorjának rezgéseit, illetve az úttest egyenetlenségeiből adódó imbolygást, rázkódást. A monoton mozgás szinte elaltatta bennem a fájdalmat, mire a végállomásra értem.
A város mindennapi életét élte, az utcákon közlekedő emberek igyekeztek az árnyékos helyeket kiválasztani haladásuk irányában. Én is így tettem, közben arra gondoltam, hogy talán rossz időpontot választottam ügyem elintézéséhez, hiszen közeleg a dél, ilyenkor egyre erősödik a gyilkos forróság.
Az irodaházig kellemetlenség nélkül eljutottam, bár úgy éreztem magam, mint aki forró vízben közlekedik. Még az is lehet, hogy visszatért közben a fájdalom, de a szervezetemre ható külső körülmények miatt nem érzékeltem belőle semmit, csupán időnként kaptam belőle valami távoli, tompa emlékeztetőt.
Azt kell mondanom, hogy szerencsére az irodaházban sem volt klímaberendezés, így ügyemet egyrészt a hőséggel, másrészt a miatta nyűgös és szenvedő hivatalnokkal viszonylag egyszerűen és gyorsan intéztem el.
Az épületben felgyülemlett tompító forróság elől az utcára menekültem. Időközben valóban dél lett, szinte minden árnyék eltűnt. Szervezetemből az ingemre és a többi ruhadarabomra távozott a folyadéktartalom, a járda közepén állva azt éreztem, hogy azonnal pótolnom kell, nem várhatok tovább.

A sarkon túl álló bevásárlóközpontot vettem célba, ott nemcsak az üzletek, de a közlekedő terek, folyosók is klimatizáltak, nem beszélve a bárokról és a kávézókról. Az egyik földszinti egységbe ültem be, rögtön két ásványvizet rendeltem, hozzájuk egy jeges kávét. Az első pohár víz után csak azt éreztem, hogy ezt már nagyon meg kellett innom, a második már kissé hűsített is, jóleső borzongás futott végig rajtam.
A jeges kávé után egy régi, egyáltalán nem kedves ismerősömmel találkoztam, úgy csapott le rám, mint valami hirtelen vihar: a fájdalom.
Az italok hatására elértem azt a komfort-érzetet, amelyben kora reggel, ébredés után szoktam tartózkodni, de ugyanúgy, menetrend-szerűen megérkezett a fájdalom is. A kinti forróság és a bevásárlóközpont hűtött beltere közé ékelődött be a tompa, rettenetes érzés. A bár pultos megoldással működött, így azonnal felpattantam és a kasszához sietve kifizettem a fogyasztást. Menekültem, bármilyen is furcsán hangzik, de menekültem a kinti forróság felé, hiszen úgy tűnt: az utcai pokol egészen más működésre kényszeríti a szervezetemet, így valamelyest elnyomja a fájdalmat is.

A bárból kilépve, talán testem mozgásának következtében, újabb fájdalom-bomba talált el, ezúttal annyira intenzív érzetet keltett, hogy a közeli üvegfalhoz kellett támaszkodnom. A hullám-szerű impulzusok között alig néhány másodperc szünet keletkezett, erre a csekély időtartamra számítva indultam tovább. A következő hullám viszont úgy érkezett, hogy az előző még nem ért véget, ezek egymást erősítő fájdalomcentrumot hoztak létre bennem. Valósággal megmarkoltam a sima üvegfalat, és igyekeztem túltenni magamat a bénító érzésen.

Nem sikerült, azaz hogy inkább csak félig sikerült.

Látómezőm előbb szürkére, vörösre, majd teljesen sötétre váltott, úgy éreztem, hogy a környezetemben létező összes fájdalom bennem összpontosult.
Elsötétedett előttem a világ.

Szerencsére nem sokáig tartott, ráadásul a tünetekből az sejlett fel, hogy egy ideig nem lesz bajom a fájdalommal. Elmúlt ugyanis, mintegy varázsütésre. Igaz, hogy az üvegfal aljában ültem már és nem álltam, de annyi baj legyen. Úgy tűnt, hogy a bevásárlóközpontban kószáló emberek mással voltak elfoglalva, a közelemben lévők tágas kört alkotva néztek valamit a földön, rám ügyet sem vetve.
Gyorsan talpra álltam, leporoltam magamat és megigazgattam a ruházatomat. Még jó – állapítottam meg –, hogy senkinek nem tűnt fel a rosszullétem, bár az is igaz, hogy ha komolyabb baj lett volna, akkor fekhettem volna a fal tövében, senki nem figyelt volna rám.
Egyáltalán nem érdekelt az, amit a népek a földön bámultak, elsiettem mellettük, és kiléptem az utcára. Ott a rám boruló forróság ellenére rendkívül jó kedvre derültem, hiszen a fájdalom eltűnésével egészen megváltozott a kedélyem, közérzetem és a fizikai állapotom. A meleget nem éreztem bántónak, tagjaim könnyűvé és engedelmessé váltak, testemet könnyű, ruganyos léptekkel vittem az utcán. Nem emlékeztem arra, hogy az elmúlt alkalmakkor tapasztaltam-e ilyen ugrásszerű javulást az állapotomban a fájdalom megszűntével, ezúttal viszont kifejezetten élveztem a helyzetet, mosolyogva kerülgettem a kánikulától megkínzott embereket. A külvilág gyökeresen megváltozott a szememben, minden szebbnek, barátságosabbnak és színesebbnek tűnt.

Lám-lám, ennyit jelent… – jegyeztem meg magamban, és lépésenként élveztem a fájdalommentes állapotot. Szinte boldog voltam.

Mielőtt hiábavaló örömbe ringattam volna magamat, betértem egy utamba eső üzletbe, ahol láthatóan működött a klímaberendezés. Nem vásároltam semmit, csupán tettem egy kört odabent óvatosan, arra voltam kíváncsi, hogy hűvösebb környezetben vajon visszatér-e a fájdalom.
Nem tért vissza!
Időztem egy kicsit a hűvös boltban, amelynek eladóit sehol nem láttam, ha sötétebb szándékkal léptem volna be, bármit magammal vihettem volna, mert nem jöttek elő a pult mélyéről.

Némi idő elteltével kiléptem a helyiségből és tovább indultam. A fájdalomtól megszabadult, felhőtlen örömömben azon kezdtem gondolkodni, hogy minél előbb haza kellene jutnom, hogy otthon élvezzem ezt a kivételes, régen tapasztalt állapotot. A következő busz alig néhány perc múlva indult, így rá kellett kapcsolnom, hogy elérjem. Úgy tűnt, hogy a szokásosnál jobban elmélyedtem ebben a gondolatmenetben séta közben, mert a következő pillanatban már az autóbusz pályaudvar előtt álltam. A jármű, amivel utazni szándékoztam, éppen akkor állt be az indítóállásba.

Egészen érdekes járatnak tűnt a busz. Azelőtt olvastam már cikkeket arról, hogy kísérletezni fognak a tömegközlekedési eszközök színének megváltoztatásával, de arról még nem, hogy ez a mi városunkban is megtörténik. Ez a busz láthatóan nem sárga volt, mint egyébként szokott lenni, hanem változtatta a színét annak megfelelően, hogy éppen honnan néztem. Ráadásul a kedvenc színeimet és árnyalataimat mutatta leginkább.
Tetszett a dolog, emlékeztettem magamat, hogy meg kell majd írnom a közlekedési vállalatnak is.
Amennyire meg tudtam ítélni felszálláskor, vadidegen sofőr ült a vezetőülésben, addig legalábbis még soha nem láttam ezen a járaton. Nyári mintás, tarka inget viselt, rendkívül jó kedvvel ült a helyén. Rám mosolygott, mintha cinkosan rám is kacsintott volna közben, fejével intett a jármű belseje felé, hogy menjek csak.

A fájdalom teljes megszűnése fölötti felszabadultságomnak tudtam be, hogy indulásunkat követően csak a harmadik megálló után lett furcsa számomra néhány dolog. Addig ugyanis igyekeztem magamba gyűjteni a tompa, kínzó érzések nélküli utazás élményét, a város látványát, amelynek élvezetét nem homályosította el semmi. Jó kedvem volt.
A harmadik megálló után tűnt fel tehát, hogy az a néhány ember, aki felszállt a buszra, nem váltott jegyet. Sőt, ahogy visszagondoltam, én magam sem váltottam jegyet.
Egyedül ültem egy dupla ülésen, a busz nem volt tele, alig néhányan utaztunk rajta.
Körülnéztem.
Bizonytalanító érzés kúszott be a tudatomba: a buszon egyetlen ismerős embert sem fedeztem fel, sem az utazók, sem az újonnan felszállók között. Ritkán utazom busszal, ez igaz, de olyankor egy-két ismerős arc azért fel szokott tűnni.
Gond ütött, emlékezve arra is, hogy a sofőr nem kérte a menetjegy árát felszálláskor, talán rossz buszra szálltam? Kinéztem az ablakon. A haladási irány megfelelő volt, a busz arra ment, amerre én szerettem volna hazajutni.

Mi ez az egész?
Aztán eszembe jutott, hogy talán egy kirándulóbuszról van szó, amelyik éppen arra halad, amerre én lakom. Ez már jobb eshetőségnek tűnt, hiszen megállíthattam a járatot otthon azzal, hogy „elnézést, nem jó buszra szálltam fel…”. Ezt a változatot hamar elvetettem, ugyanis egy kirándulóbusz nem áll meg a menetrend szerinti járatok megállójában.

Mi ez az egész tehát?
Óvatosan megszemléltem a busz utasait újra.
Semmi. A legkisebb jelét nem fedeztem fel annak, hogy valakit is ismernék az útitársaim közül, de olyan sem volt közöttük, akit legalább egyszer láttam volna azelőtt. Mindegyikük el volt foglalva valamivel: bámultak maguk elé, mások kifelé az ablakon, gondolkodva, vagy éppen becsukott szemmel ültek a helyükön – és mindenki teljesen ismeretlen volt az én számomra.
Ezen alaposan eltöprengtem. Egy busz, amelyik a színét változtatja az utas nézőpontjának megfelelően. Egy sofőr, amelyik nem kéri el a menetjegy árát. Utasok, akik ugyanoda utaznak, mint én, de senkit nem láttam közülük még azelőtt.
Aztán megvilágosodtam! Teljesen egyértelmű, a jeges kávéban alkohol volt! Meglehetősen ritkán, úgy is lehet mondani, hogy soha nem fogyasztok alkoholt.
Hát persze, ez a magyarázat! A kávétól tehát először rosszul lettem, aztán magamhoz tértem ugyan, de most ittasan utazom, ezért érzékelésem ellenőrizhetetlen.

Megvan tehát a magyarázat a színe-változtatós buszra, a mosolygó és jópofa sofőrre, a felszabadultságra és a fájdalommentességre!
Ezt az utóbbit sajnáltam a leginkább, hiszen ez az egész azt jelentette, hogy a továbbiakban, ha nem akarom a fájdalmat érezni, innom kell majd valamit. Hmm, ez nem volt a kedvem szerinti, de pillanatnyilag nem akartam foglalkozni a dologgal.
Persze, világos, hogy a többi utas mind váltott jegyet, csak én nem vettem észre. A sofőr pedig látta rajtam, hogy virágosabb a kedvem, ezért inkább felengedett a buszra jegy nélkül.
Teljesen világos!

A jármű simán haladt, mondhatni siklott az úttesten, nyoma sem volt az idefelé tapasztalt zökkenéseknek, rázkódásoknak. Kissé szomorú lettem ugyan, hogy az állapotomban beállt változást egy itallal kevert jeges kávé okozta, de arra gondoltam, hogy ha ez volt a napnak az egyetlen hozadéka, már megérte eljönnöm otthonról.

Nem ez volt.

A következő másodpercben megéreztem, hogy valaki bámulja a tarkómat. Az ilyet megérzi az ember, és én például soha nem szerettem ezt. Megmozdítottam a fejemet, mintegy természetesen, hogy ha véletlenül rajtam felejtette a pillantását bárki, az most a mozgás hatására vigye beljebb rólam.
Nem segített a fejmozgatás, a helyzet semmit sem változott. Egy fél percnyi várakozást követően óvatosan hátrafordultam, és megvizsgáltam a mögöttem ülő utasokat.

A leghátsó sorban ülő férfi bámult rám. Mindennapos figura volt, szürke vászonnadrágban, fehér, galléros ingben ült leghátul, középen. Ötven körül lehetett, kopasz fejét két oldalt, a füle fölött néhány, őszbe forduló hajtincs – az illendőség kedvéért maradjunk abban, hogy – díszítette.
Engem bámult.

Kérdő tekintetet sugároztam felé, kedélyállapotom nem engedte meg, hogy agresszív legyek, így valami ilyesmit fejeztem ki a szemeimmel: „Mit akar?”
Egy másodpercre sem merült fel bennem, hogy esetleg nem érti majd a kérdésemet.
Azonnal válaszolt is rá, szavak nélkül. Fejét oldalra fordítva az állával a mellette lévő üres ülésre bökött, szinte ezt mondva: „Jöjjön ide!”.

Mivel kíváncsi voltam egy vadidegen ember visszajelzésére az állapotom felől, azonnal felálltam és mellé ültem. Nem mutatkozott be, hanem ezt kérdezte, vagyis inkább ezt állapította meg:

– Maga még új itt.

Nem értettem a dolgot, hiszen hogyan is lehetnék én itt új? Errefelé lakom, meg minden, bár igaz, hogy busszal csak igen ritkán utazom. Erre értette vajon? Új vagyok a buszon?

– Új vagyok? Hogy érti ezt? – kérdeztem.
Itt, ebben a közegben – válaszolta, jobb kezével félkör alakban intett. – Maga még új itt, nemrégen érkezett.
– Nem értem, amiről beszél. Hogy érti azt, hogy új vagyok itt?
– Ez egy új helyzet magának. De meg fogja szokni amíg itt lesz.

Semmit nem haladtam előre a helyzet feltárásában. Teljesen érthető, szabatos szavakkal fogalmazott a kopasz férfi, viszont a szavaiból összeálló mondatok nem nyertek értelmet előttem. Mindez ugyan egyre inkább bizonyította számomra, hogy tudatállapotomat erősen befolyásolta a jeges kávéba töltött alkohol, aminek a hatása viszont nem látszott elmúlni.
Vállat vontam. Láthatóan nem akart többet mondani nekem, így szótlanul ültem tovább a férfi mellett.
A busz közeledett ahhoz a megállóhelyhez, ahol le kellett szállnom. Furcsa eset tette ezt nyilvánvalóvá számomra. Miközben kinéztem az ablakon, és megállapítottam azt, hogy közeleg a leszállásom helye és ideje, a nyári inges, jókedélyű buszvezető rám bámult a belső visszapillantó tükrön keresztül. Egy pillanatra összefonódott a tekintetünk, ettől kezdve kétséget kizáróan tisztában voltam azzal, hogy mindenféle kérés vagy jelzés nélkül is meg fog állni a következő buszmegállóban.

– Örülök, hogy találkoztunk! – fordultam a kopasz férfi felé.
– De még hogy fog örülni ezután! – válaszolt, és fülig érő mosolyt küldött felém. Nem értettem a dolgot továbbra sem, így felálltam, és azt mondtam neki:
– Viszlát!

Nem válaszolt. Én szótlanul álltam hátsó ajtó előtt, mígnem a busz megállt a következő megállóban. Kinyílt az ajtó, ez is valahogy csendesebb volt, mint szokott lenni. Megindultam lefelé a lépcsőn, amikor a kopasz férfi ezt kiáltotta felém:

– Azt hiszi, hogy ittas! De nem igaz!

Megtorpantam leszállás közben. Mit kiabál ez itt? Ha eddig nem ismertek a buszon utazók, mától biztosan úgy emlegetnek majd, hogy a férfi, aki részegen utazott. Dühösen hátranéztem. A kopasz férfi mosolyogva intett felém, és úgy tűnt, a busz utazóközönsége az egész közjátékból semmit nem észlelt. Nem is baj. A helyzettel nem tudtam mit kezdeni, vállat vontam, leszálltam a buszról és megvártam, amíg kihalad a megállóból.

Amint a járat eltávolodott, néhány apró dolog mégiscsak összeállt a fejemben. Rajtam kívül más nem szállt le, az utcán sem járt senki, zavartalanul gondolkodhattam. Leültem a buszmegálló padjára és azt a kevés információ-morzsát, amit birtokoltam, összesöprögettem magamban.
A kopasz férfi a hátsó üléssoron mindenképpen egy magasabb érzékenységgel bíró egyén lehetett, hiszen viselkedésemből és persze a mozdulataimból tévesen ugyan, de olyan következtetéseket vont le, amelyek végül is igazak. Aznap délután én mindenképpen új voltam, új, mert gyökerestül és nyomtalanul elmúlt a hónapok óta kínzó fájdalmam, új, mert egy merőben szokatlan életérzés töltött el ennek következtében, továbbá valóban új voltam abban is, hogy jókedvűen utaztam a buszon.
Azt is jól megfigyelte rajtam, hogy kissé spicces, hogy azt ne mondjam, kapatos voltam aznap délután.
Ezt vajon miből szűrte le? Nem dülöngéltem, nem dudorásztam, nem árasztottam magamból italbűzt, csupán csak jó kedvem volt.
Honnan tudta, hogy azt hiszem, ittas vagyok? Ráadásul ezt sem kérdezte, hanem kijelentette, amikor felém kiabált leszállás közben.
Gondolataim a beszélgetés egy pontja felé haladtak, mégpedig afelé, amikor ezt mondta: „De még hogy fog örülni ezután!”. Ezzel a mondattal ugyanis egyértelművé tette, hogy a későbbiekben találkozunk majd, és ezt ő egészen biztosan tudta. Hm…
A buszon többen is utaztunk, mégis csak ő, a kopasz férfi figyelt fel az állapotomra. A többiek egyenesen közömbösnek, érdektelennek tűntek.
Jókedvem egy szemet nem változott meg, mosolyogva ültem a padon, viszont néhány kérdés foglalkoztatni kezdett. Ki volt ez a kopasz férfi? Mit tud rólam, amit én sem?
Jobb híján a combomra könyököltem. Beszélnem kell vele, csak tudnám, hogy ki lehetett ő? Hol találom meg?

A pad deszkái megreccsentek mellettem, úgy hajoltak be, mint amikor rájuk ül valaki.
A kopasz férfi ült le mellém a padra.

– Maga…? – kérdeztem meglepetten. – Maga elment a busszal, hogy kerül ide?
– Elmentem, de most itt vagyok – válaszolta mosolyogva. – Ezt akarta, nem?

A „semmin sem csodálkozás” állapotába kerültem. Ez az ember itt egy perce utazott tovább azzal a busszal, amelyiknek legalább két kilométerre van a legközelebbi megállója. Én itt egyedül szálltam le, ez teljesen bizonyos.

– Van néhány kérdése, amiket fel akar tenni nekem, ugye? – kérdezte örök mosollyal.
– Valóban. Az első, egyben a legfontosabb az, hogy ki maga, és mit akar tőlem?

Hátradőlt a padon, szemeit becsukva süttette arcát a nappal. Rá is fért, leginkább a frissen meszelt fal színére hasonlított az arcszíne. Így, becsukott szemmel szólt hozzám.

– Legutóbb János volt a nevem, maradjunk ennél, ha ez megfelel.
– Legutóbb? Már miért ne felelne meg…? Zárjuk rövidre, ha lehet, mennem kell haza!
– Jól van, ne siessen már.

Rengeteg kérdés buzgott fel bennem hirtelen, de valóban ez volt a legfontosabb abban a pillanatban, amit feltettem neki: mi a fenét akarhat tőlem? Ezt újra neki is szegeztem:

– Mit akar tőlem?
– Kedves uram, legyen erős! Nem ittas, nem részeg, semmi baja nincsen. Szó szerint semmi baja nincsen.
– Akkor? Mi történik most? Miért ül itt mellettem? Mit akar tőlem egyáltalán?!
– Fájdalom, de eltávozott!

Elképedtem. Továbbra sem értettem, hogy János mit mond, viszont abból a rendszeresen ismételt zagyvaságból, amit beszélt, tudatom távoli mélységében rendszer kezdett kibontakozni.

– Mit mond? Hová távoztam, mi van?
– Eltávozott az élők sorából. Maga már nem élő ember, ezt értse meg!

Nevethetnékem támadt. Lehetséges, hogy nem is én vagyok ittas, hanem ez a kopasz férfi itt mellettem? Esetleg mindketten? Abban a pillanatban nagyon valószínűnek látszott ennek az eshetősége.

– Na ne mondja! És ezért jött vissza ide, hogy ezt elmondja nekem? – kérdeztem gúnyosan.
– Ezért. De elmondhatok mást is, ha gondolja.
– Kíváncsivá tesz! Mondjon már el valamit, kérem! – feleltem gúnyosan.
– Elmesélhetem a mai napját, ha igényli… – kezdett hozzá, én kárörvendően közbevágtam:
– Ó, megtenné, kérem? Mindenhová követett? Kíváncsian hallgatom!
– Jó, hát tessék! Korán reggel ébredt. Másfél óra elteltével – szokás szerint – megérkezett a testébe a fájdalom, amivel nem bírt eddig még soha. Szenvedni kezdett tőle, mint máskor. Emiatt elgondolkodott azon, hogy inkább busszal utazik a városba az ügyét elintézni. Így is volt, buszra szállt és bement a városba. Ott észlelte, hogy a szervezete a pokoli hőségre vészreakciókat ad, és nem a fájdalmat érzi, hanem a tikkasztó kánikulát. Kezdett viszont kiszáradni, ezért betért egy bevásárlóközpont bárjába. Itt a klimatizált környezet és az elfogyasztott frissítők hatására a kelleténél gyorsabban lehűlt, ezért a testét villámgyorsan ellepték a fájdalom hullámai, hiszen nem volt már hőség, ami elvonja az erőforrásokat a fájdalom elől. A kínjai valójában egyszerre tértek vissza, amit a szervezete nem tudott elviselni. Előbb csak rosszul lett, az üvegfalnak támaszkodott, hogy túllendüljön a dolgon. Később eszméletét vesztette, majd néhány másodpercen belül meghalt…
– Nagyon jókat mond! – kiáltottam fel, és tényleg, a térdeimet csapkodva nevettem János mellett. – Már hogy’ haltam volna meg, amikor itt ülünk a padon, és beszélgetünk?
– Emlékezzen vissza a továbbiakra: újra kijött az utcára, ahol könnyűnek, szabadnak és fájdalommentesnek érezte magát. A fájdalma a halállal tovatűnt, testének, testrészeinek csupán a lenyomatát hordozza, azért érzi könnyűnek.
– És a busz? A holtak nyilván busszal utaznak, így gondolja? – vetettem újra közbe, egyre ingerültebben, bár valami nyomasztó végpontot feltételezve az egész beszélgetésben.
– Nos, a busz. Emlékszik arra, amikor azon gondolkodott, hogy nemsokára indul a busza hazafelé? A gondolat végén pedig már az autóbusz pályaudvar előtt állt. Mondja, emlékszik erre?
– Igen, hogyne. Elgondolkodtam az utcán, ezért igen hamar odaértem. Ezzel mi a baj?
– Nincs baj vele. Nem elgondolkodott, hanem egyszerűen ott tud lenni, azon a helyen, amelyikre gondol. Azonnal ott tud lenni.
–Nagyon jó! Esküszöm, olyan jókat mond, hogy meg fogom írni, és bestseller lesz belőle! Ugye, nem ugrat? – kérdeztem jobb kedvre derülve, azt kezdtem sejteni, hogy valami nagyszabású ugratás történik velem, amit a barátaim szerveztek.
– Akarja kipróbálni? Találkozzunk magánál, a kerti teraszon! Jöjjön!

Ahogy ezt kimondta, gyakorlatilag eltűnt mellőlem, mintha soha ott sem lett volna.
Körülnéztem, továbbra is valamiféle tréfát feltételeztem, ami igen jól meg volt szervezve. Az utca üresen állt, mozgást sehol nem fedeztem fel. János, vagy bárhogyan is hívják a kopasz férfit, szinte csak emlékkép volt, nyilvánvaló, hogy a jeges kávéval kevert italtól kissé elszundikáltam a padon, és mindezt csak álmodtam. Álomnak viszont jó volt, főleg az utolsó rész tetszett, amiben arról beszélt, hogy bármikor azon a helyen lehetek, amire gondolok.
Egyszer majd ki fogom próbálni.

Felkászálódtam a padról és elindultam hazafelé. A buszos utazásokkal mindig is az volt a bajom, hogy túlságosan messze lakom a buszmegállótól, az elviselhető időjárási periódusok viszont egyre csökkentek ehhez a távolsághoz képest, azaz vagy esőben-hóban-viharban kellett a buszhoz-buszról hazafelé haladnom hosszasan, vagy ellenkezőleg: rekkenő hőségben.
Három-négy háztömbnyit haladtam ezúttal, amikor felsejlett bennem az előbbi álomkép-szerű beszélgetésnek az utolsó része. Csak arra kell gondolnom, ahol lenni akarok, és már ott is leszek. Bár nyilvánvaló képtelenségnek tűnt az egész, a halál ötletétől kezdve az autóbusz pályaudvarig, a gondolat nem hagyott nyugodni.

Gondolataim között felidéztem a kerti teraszom képét, valamint azt, amit János mondott rövid látomásomban: „Találkozzunk a kerti teraszon!”.

A gondolati kép megszűnésével azonos pillanatban a kerti teraszomon álltam. János egy pihenőszékben ült, és a buszról ismerős fejmozdulatával a szemközti székre bökött:

– Hol maradt ilyen sokáig? Azt hittem, már nem is jön. Na, üljön le oda!

Az egész dolog megdöbbentett, de valójában nem az, hogy gondolatra képes voltam helyet változtatni, hanem az egész folyamat következtetései: lehetséges, hogy valóban eltávoztam? Jobb kezemmel megfogtam a balt, felemeltem, leejtettem. Működött, éreztem a súlyát is. Óvatosan pofozni kezdtem az arcomat, kissé csattant és csípett. Kissé.

– Fura, mi? Nos, honnan folytassam? – kérdezte János.
– Ööö, a… a busztól.
– Az utcán már tapasztalta, hogy megváltozott a külső környezet. Mivel még nem érzékelte, hogy mi történt magával, ezért csak néhány részletet fedezett fel. Mint például…
– …mint például a buszt… – vágtam közbe.
– Azt. Ha visszaemlékszik, a busz aszerint változtatta a színét, amilyen irányból nézte. Arra emlékszik, hogy milyen színek váltakoztak?
– Hogyne… a… de hát a kedvenc színeim voltak! – válaszoltam. Ez már nem lehetett ugratás, annak túl összetettnek tűnt.
– Ez volt tehát a busz. Ezen kizárólag olyan alakok utaztak, mint maga.
– Ezt hogy érti? – kérdeztem értetlenül.
– Olyanok utaztak a buszon, akik nemrég már távoztak az élők sorából. Ezért nem ismert senkit közülük. Sőt, tudja mit mondok? A sofőr is ilyen volt!
– Most ugrat? Hogyan utaznának elhunytak egy buszon?
– Nem ugratom. Maga is azon utazott, nem?
– Igen, de én… – vetettem közbe, de János nem hagyta végig mondani.
Igen, de mi? Hm? Csak azt ne mondja, hogy maga még nem halt meg…
– Pedig pontosan ezt akartam mondani. Az hogy lehet, hogy van ilyen buszjárat? Honnan indul, hova megy? – már a kérdéseimen is elképedtem.
– Valójában nincsen ilyen buszjárat. Ezt a maguk, az elhunytak tudata hozza létre. Olyan friss holtak, hogy tudatuk még ragaszkodik az élettapasztalatuk alapvetéseihez. Mindegyiküknek furcsa és szokatlan ez az állapot, nem tudnak vele mit kezdeni, ezért igyekeznek folytatni azt a cselekvéssorozatot, amit életükben megszoktak. Magának mi jutott eszébe először, a halála után?

Értetlenül bámultam rá. A halálom után? Miről beszél ez az ember?

– Jaj, ne haragudjon, honnan tudhatná. Amikor elindult kifelé a bevásárlóközpontból, akkor már halott volt.
– Ööö… mondjuk, hogy értem…
– Nos, mi jutott eszébe ekkor? Elmondom én: az jutott eszébe, hogy elérje a következő, hazafelé tartó buszt és hazajöjjön vele. Így volt?
– Így… – válaszoltam letaglózva. Minden mondata igaz volt, ehhez nem fért kétség.
– Pedig látja: egy gondolatára hazakerülhetett volna.

Szótlanul üldögéltem a kerti nyugszéken. Néhány kérdésemre választ kaptam, illetve néhány újabb, kínzóbb kérdés keletkezett az elmémben.

– Maga honnan tudja ezeket? Egyedül volt a buszon, aki ezeket a dolgokat ismeri?
– Ez egy másik történet, az én életemé. Nem biztos, hogy magát érdekelné, pedig most már igazán van ideje…
– Csak az érdekel – vetettem közbe –, hogy maga ezeket a dolgokat honnan tudja? És miért pont engem szúrt ki a buszon, ha a többiek is már – ahogy mondja – eltávoztak?
– Jaj, mennyi kérdés… Kezdjük az elején. Én már egyszer átestem ezen a dolgon. Néhány évvel ezelőtt valami hasonló okból kifolyólag meghaltam, mint maga. Engem viszont visszavittek az életbe néhány perc után. Azt a néhány percet én ezen az oldalon több hétnek éltem meg, és bejártam a környéket, sőt, az egész világot.
– Mi van? Halálában utazgatott? Ezt nem mondja komolyan… – értetlenkedtem.
– De bizony… Egész más, mint életben a családdal, sőt… Viszont egészen elképesztő módon csökken az utazási és szállásköltség, ha érti, hogy mire gondolok…
– É… értem… Sok helyen járt…?
– Viszonyítás kérdése. Néhány perc alatt felkerestem Ausztráliát, voltam a Niagara-vízesésnél, Izlandon, de az Antarktiszon is, csupa közhelyes célok, ugye? Mit csináljak, ez az én egykori életem lenyomata. Bejártam az 51-es körzetet, sőt, az azon túliakat is. Jártam azokon a helyeken, hogy értsem, mi történik, viszont az ottani emberek nem láthattak engem. Tudnék mesélni, csak most így már nincs értelme…
– Beszéljünk újra a buszról! Továbbra sem értem. Mit kerestek ezek az emberek a buszon, és miért éppen engem választott ki közülük?

János hümmögött egy kicsit, szemmel láthatóan meggyőzte magát valamiről, mielőtt újra megszólalt volna.

–Velünk együtt nyolcan utaztak, emlékszik? Én kizárólag azért voltam ott, mert láttam, hogy maga is felszáll. Azok a testek mind ma haltak meg, azokban a falvakban, városokban, amelyeket a buszjárat érint.
– János, maga is ma…?
– Én is, most éppen másodszor. Az eltávozottak között viszont csak ketten voltak, akiknek választási lehetőségük van.
– Választási lehetőség? Miféle választási lehetőségük lehet…?
– A legtöbbjük véglegesen eltávozott. Amint erre tudatosan rájönnek majd, eltűnnek erről a világról, eltűnik a busz, eltűnik minden, amit az ő tudatuk tart létezésben, és csakis az ő számukra létezik. Két tudat volt a buszon, amelyek visszatérhetnek a fizikai testbe, ha úgy akarják.
– Mi az? Miről beszél? – nem először nem értettem, amit János mondott nekem. – Mi az, hogy visszatérhetnek?
– Tudja, a halál változatos műfaj. Van, amelyikből vissza tudják hozni a lelkeket az életbe, mint ahogyan engem is annak idején. Van, amelyik végleges, mint a buszon ülők többségénél. Ezekkel teljesen fölösleges ugyanilyen beszélgetést folytatni, mint most magával, hiszen ők végérvényesen elmentek, csak még ragaszkodnak néhány megszokott dologhoz. Annak a bizonyos kettőnek viszont el kell döntenie, hogy mit akar…
– Azt akarja mondani… – vetettem közbe kiabálva, de János nem hagyta végigmondani, amit akartam, így folytatta:
– …mert ez a létköz-szerű létezés lenyűgöző, érdekes, viszont az élet célja nem ez.

Végigpörgettem valóságos életem néhány utóbbi évét magam előtt. A fájdalommal teli és a fájdalom nélküli időszakok váltakoztak benne. Ez a periodikus hullámzás nagymértékben megkeserítette az életemet, de sorozatosan újabb és újabb tapasztalatok megismeréséhez vezetett. Mély gondolatok szálltak meg.

– Tehát azért szólított meg, mert… – kezdtem volna feltárni a gondolatomat.
– Igen. Eldöntheti, hogy visszamegy, vagy itt marad. Az embercsoport ugyanis, amelyik mellett elhaladt a bevásárlóközpont folyosóján, a maga fizikai testét vette körül. Ha van kedve, visszatérhet bele. Használja ki az időt, bárhogyan is dönt. Itt maga osztja be, ugyanis egyáltalán nincsen.

Felálltam a pihenőszékemről. Máskor ugyanennyi üléstől már elgémberednek a tagjaim, ezúttal ennek semmi nyomát nem éreztem. Néhány lépést tettem a kerti fák alatt, miközben kizárólag szélsőséges gondolatok jártak a fejemben.

– Tegyük fel, hogy így van, ahogy mondja – vetettem fel. – De mi van a mindent átható fénnyel, a fényalagúttal, a találkozással az elhunyt szeretteinkkel, és a többi dologgal, amiről olvasni lehet?
– Na, maguk aztán mind egyformák! Ne siessen annyira, hiszen az ideje végtelen.
– Értem, nem sietek. Azok a dolgok valóságosak, amiket felsoroltam?
– Nem tudom.

A világ legtermészetesebb módján kinevettem Jánost. Nem tudja, no hiszen! Ő csodálkozva nézett rám, de értette a gondolataimat, mert így szólt:

– Honnan tudnám, ember? Illetve valójában így kéne szólítanom: lélek. Ugyanis pontosan ebben van a titok nyitja: maga is, én is, még mindketten választhatunk: visszatérünk-e a testünkbe vagy nem. Amiket mondott, az a nemleges döntés után következik.

Logikusnak tűnt, amit mondott. Tulajdonképpen nemigen hittem el a szavait, a külső körülmények viszont mégis egészen hihetőnek tették. Hosszú órák után sem tért vissza a megsemmisítő fájdalom a testembe, kiválóan éreztem magamat, semmiféle fizikai igényem nem keletkezett, amelyek közül reggel óta már előfordulhatott volna. Nem voltam éhes, nem voltam szomjas, nem fáztam és nem éreztem a hőséget, fáradt sem voltam – a pihenőszékbe is tényleg csak a megszokás miatt ültem le.
János látta rajtam a vívódást. Számára természetesen mindegy volt, hogy elhiszem-e, amit mond, de feltételezhetően azt szerette volna, ha megnyugszom néhány dologgal kapcsolatban.

– Higgye el, magán múlik a választás. Fizikai testében most már nem él, valójában a halál előszobájában tartózkodik. Velem szerencséje van, hiszen én el tudom mondani, hogy mi történik magával. Emlékszik a többi utasra a buszon?
– Csak bámultak maguk elé…
– Pontosan. Igyekeztek magyarázatot találni saját maguk számára arra a helyzetre, amivel maga is szembesült. Nekik viszont nem lesz visszaút, ők már eltávoztak, hogy úgy mondjam…

Az ám, a fizikai testem!
Jánossal mit sem törődve, hirtelen elementáris erővel tört rám a késztetés, hogy lássam – ahogy ő mondta – a fizikai testemet.
Ekkor már a bevásárlóközpont belső terében álltam, ott, ahol embersereg vett körül valamit, ami elméletileg én voltam.
Nézőpontot váltottam, a csoportosuló tömeg fölül pillantottam le közéjük. Valóban, ott hevert valami, ami külsőleg hasonlított rám valamelyest. Elsőként a cipőmet ismertem fel, majd a derékövemet a törött csattal. Egy térdelő férfi erélyesen pofozgatta a földön heverő test hamuszürke arcát – az én arcomat –, hangos felszólításokat ismételgetve közben arról, hogy térjek már magamhoz. Ott az a forradás, amelyiknek a sebét néhány napja ejtettem az arcomon borotválkozás közben. Éppen ott pofozott a jobb tenyerével.

Kényelmes testhelyzetből figyeltem az alant zajló eseményeket. Tisztában voltam vele, hogy a tömeg csoportosulása nem az én személyemnek, csupán egy rendkívüli eseménynek szólt.
Az esemény valóban rendkívüli volt a maga nemében. Bármennyi időt eltölthettem abban a tartományban, amelyben az idő valójában nem létezik, és pontosan oda, arra a pontra térhettem vissza, ahol a térdelő férfi tenyere az arcomon csattan.

– Döntsön…! – hallatszott távoli mélységekből János hangja. – Döntsön!

Döntöttem. Annyi mindent nem láttam még… A pofonok alá viszont bármikor visszatérhetek.

© Barta Zoltán 2014Adatkezelés

Vélemény, hozzászólás?